A vitatott hős és a haverjai

100 éve született Ságvári Endre. Róla már megemlékeztünk egy bejegyzésben a halála évfordulója kapcsán. (Nem szokásom emberekről a haláluk évfordulója kapcsán írni, mert minek. Ságvári esetében azonban a halála is fontos, nemcsak azért mert jelképpé vált, hanem azért mert máig is viták övezik, mint arról szó is volt.) Az életéről leírtam, ami hirtelen eszembe jutott akkor.

Most nem is annyira róla, Ságvári Endréről akarok a születésnapja kapcsán írni, hanem mondjuk azokról, akik születésnapján őt felköszönthetnék. Vagyis a barátairól, harcostársairól. Hogy miért?
Azért, mert Ságváriról máig képesek sokan aszerint vitatkozni, hogy mit tett volna, ha túléli a második világháborút. Hogy vajon később is eszméihez vagy a Párthoz lett volna hűséges. Beállt volna-e Rákosi (akivel személyesen sohasem találkozott) meggyőződéses hívének, vagy mint örök ellenzéki, lázadó és kritikus, szembeszállt volna a Vezérrel, és kiállt volna, mint korábban a szabadság mellett? Antifasisztaként akart volna-e élni a bosszú lehetőségével, és beállt volna-e a Politikai Rendészeti Osztályba (a későbbi ÁVH-ba), hogy levadászhassa azokat, akik barátait megölték, illetve halálra kínozták, vagy inkább visszatért volna jogi munkájához, esetleg az ifjúság oktatásához, neveléséhez, amit annyira szeretett?

Ezeket a kérdéseket tulajdonképpen teljesen felesleges feltenni. Ebben az esetben tényleg igaz az, amit a történelemről mondani szoktak: nincs „mi-lett-volna-ha”. Ságvárit és a hozzá hasonló történelmi személyiségeket annak alapján kell megítélnünk, amit életükben tettek, az alatt a rövid idő alatt, ami adatott nekik. És ezek alapján, mint már kifejtettem, Ságvári Endrét nem tarthatom másnak, mint hősnek, vagy legalábbis egy jószándékú, hősies, összességében tehát szimpatikus alaknak. Olyanfajta alaknak, mint azokat a pesti srácokat, akik 1956 novemberében városuk és országuk védelmében áldozták fel az életüket a harcokban, és akiknek az emléknapja szintén ma van. (Ne aggódjatok, nem feledkezem meg róluk sem.)

De Ti mindenáron hallani akartok valami olyasmit, hogy mégis mit gondolok arról, hogy jelleméből következően vajon mit tett volna, stb. Hogy ezt az igényeteket kielégítsem, felidézek néhányat Endre közvetlen harcostársai közül, hogy hogyan alakult később az életük. Ha akarjátok, ebből összeállhat számotokra egy viszonylag szájbarágós kép, arról az irányzatról, amelyet én tisztelek, és amelynek szerintem Ságvári Endre is egyik képviselője.



Kulich Gyula (1914-1945?)
Szabólegény Békéscsabáról. Szakmáját többek között Bécsben is tanulta egy évig, 1933-1934-ig, aztán Budapesten helyezkedett el. Keményen dolgozott, hogy eltarthassa özvegy édesanyját és testvéreit. A ’30-as években, azaz huszonegykét-éves fiatalként Ságvári Endrével együtt szervezője lett a Magyarországi Szociáldemokrata Párt Országos Ifjúsági Bizottságának (OIB). Endrével sportversenyeket és túrákat szerveztek, ahol a munkásfiatalok egyrészt közösséget találhattak, másrészt szabadon beszélgethettek, anélkül, hogy besúgóktól kellett volna tartaniuk (ez utóbbi inkább a túrákra, és az azok szünetében tartott előadásokra, vitákra igaz). Később részt vett a háborúellenes tüntetések szervezésében is. Végül letartóztatták és kommunista szervezkedésért nyolc év börtönre ítélték. (Pedig ő tényleg nem tervezett senkit lelőni vagy felrobbantani.) 1944 végén a nyilasok úgy döntöttek, hogy az ország hadianyagaival együtt a börtönöket is áttelepítik német területre. A magyar rabok német koncentrációs táborokba kerültek. A politikai foglyok nagy része Dachauba. Itt halt meg Kulich Gyula is, valószínűleg valamikor 1944 decemberében vagy 1945 elején.



Boros Mátyás és Fischer István
Mindketten 1923-ban születtek. Munkás-ifikként a Ságvári Endre és Kulich Gyula által szervezett túrákon és vitaesteken barátkoztak össze. Mátyás papír-írószer-kereskedő lett (és remek rajzoló amatőr színjátszókörök díszlettervezője), István pék.
1941-ben mindketten résztvettek több háborúellenes tüntetésen, ezért mindkettőjüket kényszermunkára küldték. Egy munkaszolgálatos egységben voltak, ahonnan együtt is szöktek meg. Budapesten rejtőztek el, majd beálltak az egyik titkos partizánalakulatba, amelyik sok szökött munkaszolgálatost megmentett. 1944 decemberében a két jó barát kézigránátot dobott az egyik zuglói nyilas-parancsnokságra. Kézigránátjaik nem robbantak fel, és elmenekülni sem tudtak, a nyilas pártszolgálatosok mindkettejüket agyonlőtték, holttestüket pedig a Stefánia úton egy padon közszemlére tették.



Erdős László (1913-1997)
Eredeti szakmája nyomdász volt, de 1935-ben megszerezte a jogi diplomát is. Valószínűleg ő is részt vett a Ságvári által szervezett túrákon, és aztán a tüntetéseken is. 1942-ben segített Endrének elrejtőzni, őt azonban elkapták, kegyetlenül megkínozták, és életfogytiglani fegyházra ítélték, kommunista (háborúellenes) szervezkedésért (amit a kémkedésként értelmeztek). 1944-ben őt is átszállították Dachauba, de ő megérte a tábor felszabadítását. Hazatért és híres író lett, különböző ifjúsági szervezetekben és könyvkiadóknál dolgozott. 1956-ban nem vett részt a forradalomban. Visszaemlékezéseit a háborúellenes szervezkedésről és rabságáról Böllérbicskák éjszakája címmel írta meg.



Donáth Ferenc (1913-1986)
Jászárokszállásról jött, jogot tanult Budapesten, a Pázmány Péter Egyetemen. Egyetemistaként aláírásgyűjtést indított a tandíjak mérsékléséért, hogy a szegényebb sorsú diákoknak is lehetőségük legyen tanulni. Megszervezte a Budapesti Egyetemi Kört. Ennek a tagjai közül is sokan (maga Donáth Ferenc is) eljártak az OIB által szervezett túrákra. 1937-ben a Márciusi Front alapítói között volt. Mondhatni, valamiféle összekötő volt a kommunista Ságvári Endre és a népi-polgári radikálisnak mondható Kovács Imre között. 1939-ben ott volt a dereglyén, amelyen megalakult a Nemzeti Parasztpárt. Ezt követően a Szabad Szó (a még- nem-egészen-hivatalos NPP lapja) újságírója is volt. (Valószínűleg neki köszönhető, hogy Ságvári Endre a Szabad Szóba írta egyetlen olyan cikkét, ami még életében a saját neve alatt jelent meg.) A politikai rendőrség folyamatosan figyelte. 1944-ben ő is részt vett az ellenállási mozgalom szervezésében. 1945-ben nagy meglepetést kelthetett, hogy nem a Nemzeti Parasztpártba, hanem a Magyar Kommunista Pártba lépett be. (Nem lehetett könnyű döntenie, mindkettőben jó barátai voltak.) Részt vett a már oly régóta szükséges földosztás levezénylésében (Veres Péter és Nagy Imre mellett), az Országos Földbirtokrendező Tanácsban. A MKP-ban a népfrontos szárny egyik legfontosabb képviselője volt, mégsem tudta megakadályozni, hogy a „sztálinisták” kisajátítsák maguknak a hatalmat a pártban, majd az egész országban.
1951-ben koncepciós perben 15 év börtönre ítélték. 1954-ben az átmeneti enyhüléskor kiengedték. A MTA Mezőgazdaságkutató Intézetében kezdett dolgozni. 1956-ban Nagy Imre tanácsadója lett. November 4-én a Jugoszláv Követségre menekült, ahonnan Nagy Imrével együtt hurcolták el. 1958-ban 12 év börtönre ítélték. A börtönben összebarátkozott Göncz Árpáddal és Litván Györggyel. A kapcsolatot életük végéig megtartották. Donáth Ferenc végül már 1960-ban kiszabadult, és a Mezőgazdasági Múzeumban kezdett dolgozni.
Mindeközben egyik szervezője lett a demokratikus ellenzéknek. A ’70-es években részt vett a Charta-mozgalomban, 1985-ben pedig összehozta a nagy ellenzéki találkozót Monoron. Tehát a Kádár-rendszer alatt is afféle mindenkivel jóban levő, tiszteletreméltó békítő szerepét játszotta az ellenzékben éppúgy, mint a két háború között. Ezt a szerepét állítólag halála után is megtartotta, legalábbis akik ott voltak a századik születésnapja alkalmából rendezett emlékkonferencián, azok bizonygatják, hogy a konferencia olyan embereket hozott össze, akik sehol máshol nem találkoznának közös fórumon.



Losonczy Géza (1917-1957)
Érsekcsanádról jött; a Debreceni Egyetemen tanult. Annak az egyetemista körnek volt a tagja, amelynek szintén fontos része volt a Márciusi Front megalapításában 1937-ben. Ők adták ki blogunk „lapelődjét”, a Továbbot. 1940-től a Népszavánál dolgozott együtt Ságvári Endrével. 1941-ben a háborúellenes szervezkedésért letartóztatták, majd rendőri megfigyelés alatt tartották. Részt vett az ellenállási mozgalomban. 1945 után ő is a MKP-ba lépett be, valószínűleg többek között Donáth Ferenc hatására. Ő is a népfrontos irányzathoz tartozott, így várható volt, hogy az előbb-utóbb vele is leszámol az egypártrendszer. 1951-ben egy koncepciós perben őt is börtönbüntetésre ítélték, de 1954-ben ő is kiszabadult. A további életútja aztán már eléggé ismert.
1956-ban a Petőfi Kör egyik szervezője volt, amely Kör a Rákosi távozása utáni átmenetileg felszabadultabb légkörben fontos és előrevivő vitákat szervezett sajtóról, történelemről, gazdaságról, tehát azt lehet mondani, hogy a forradalom szellemi előkészítője volt. Október 30-án Nagy Imre államminiszterré nevezte ki. November 4-én ő is a Jugoszláv Követségre menekült, később őt is elhurcolták. 1957-ben a budapesti vizsgálati fogságban éhségsztrájkot kezdett. Hamarosan meghalt, máig tisztázatlan körülmények között. Valószínűleg infúzión keresztül mérgezték meg.



Szilágyi József (1917-1958)
Debrecenben született; Losonczy Géza haverja a Tisza István Egyetemen; tagja a Tovább-körnek és a Márciusi Frontnak. 1941-ben letartóztatták és a „társadalmi rend megdöntésére irányuló szervezkedés” vagy mi vádjával három év börtönre ítélték, amit le is ült. 1944 tavaszán szabadult, így megúszta, hogy egy német koncentrációs táborban végezze, mint Kulich Gyula.
1945-ben ő is a MKP-ba lépett be és a rendőrség egyik megszervezője lett. 1949-ben kiállt ellenállási harcostársa, Rajk László mellett (míg sokan csak lapítottak), így kirúgták a rendőrségtől. 1953-ban estin elvégezte a Műszaki Egyetemet. 1956-ban Nagy Imre titkára lett, neve belügyminiszter-jelöltként is szóba került, de ő nem fogadta el. Nagy Imrével ő is a Jugoszláv Követségen keresett menedéket, majd elfogták, Snagovba szállították, aztán hazahozták, és neki is kirakatpert rendeztek. 1957 áprilisában felakasztották.
Így tehát manapság ő is egy 1956-os hősnek számít. Pedig emlegethetnék a nevét negatívan is, mint aki 1945 és 1947 között a Kommunista Pártot egyre inkább kiszolgáló rendőrség létrehozásában játszott szerepet. (De ez valószínűleg nem lenne jogos. Nem hiszem, hogy Szilágyit a burkolt egypárti uralom kiépítésének szándéka vezette volna, mikor beállt a rendőrtisztnek.)



Újhelyi Szilárd (1915-1916)
(Nevét eredetileg Ujhelyinek írta). Ő is ugyanahhoz a körhöz tartozott, mint Losonczy Géza és Szilágyi József. A debreceni Tisza István Egyetem hallgatója, és a Tovább egyik rovatvezetője volt (rovatának címe: Levelek egy egyetemistához), a Márciusi Front tagja. Életútja a többiekhez hasonlóan alakult: Budapestre költözött, részt vett az ellenállási mozgalomban, ingadozott a MKP és a NPP között, de végül mégis a MKP-ba lépett be (sajnos?), hogy aztán 1951-ben őt is egy koncepciós perrel takarítsák el, és csukják be. (Letartóztatásakor a Rádiónál dolgozott.) 1954-ben őt is kiengedték. 1956-ban ő is a reformer népfrontos-kommunisták közé, Nagy Imre körébe tartozott, őt is Snagovba hurcolták. De meglepő módon másodszor már nem ítélték el. Sőt, hamarosan már a MTA Történettudományi Intézetében, majd a Filmtudományi Intézetben találjuk, majd UNESCO-nagykövet is volt. A ’80-as években lobbizott az 1956-os forradalmárok rehabilitálásáért. A ’90-es években pedig a Magyar Mozgókép Közalapítvány elnöke volt.
(Őt csak azért akartam felidézni, mert tőle már szerepelt idézet ezen a blogon.)



Fehér Lajos „Nasibu” vagy „Nasi” (1917-1981)
Szeghalomról jött, paraszti családból. Ő is a debreceni Tisza István Egyetemen tanult, ő is a Tovább szerkesztői és a Márciusi Front megalapítói között volt. Később Budapestre költözött, és a Szabad Szó újságírója lett, a bátyjával, Gyulával együtt (aki Györffy-kollégista volt). Az ellenállási mozgalomban több fegyveres akciócsoportot is szervezett a németek és nyilasok elleni harcra. Az élete 1945 után elég kacskaringósan alakult.
Hívták a Mezőgazdasági Minisztériumba is dolgozni, de ő mégis a rendőrséget választotta, méghozzá egy titokzatos alak hatására, aki az ellenállási mozgalom alatt egyik összekötő futárja volt. Most a nevét is megtudta: Péter Gábornak hívták. Fehér Lajos így a Politikai Rendészeti Osztályhoz került, és oda több egykori ellenállót is beszervezett, hogy együtt kapják el az egykori háborús bűnösöket. Hozzá kell tenni, hogy Fehér Lajos egyrészt leginkább adminisztratív munkákat végzett az Andrássy út 60-ban (tehát nem vett részt emberek üldözésében), másrészt pont akkor sikerült kilépnie a szervezetből, amikor az átalakult ÁVO-lyá (1946 végén), tehát még pont azelőtt, hogy ez a lassan párthadsereggé váló rendvédelmi szerv az igazán nagy disznóságokat elkezdte volna szisztematikusan művelni. Fehér Lajos 1947-ben a Szabad Föld című mezőgazdasági lap szerkesztője lett. 1953-ban Nagy Imre híve volt a Párton (a Magyar Dolgozók Pártján) belül, ezért 1955-ben eltávolították a vezetőségből.
1956-ban ismét Nagy Imre tanácsadója lett. Hogy a forradalom után nem ítélték el, azt valószínűleg annak köszönhette, hogy többen tanúsították, hogy Nagy Imrének határozottabb fellépést javasolt mindenféle rendbontóval szemben. Így történhetett, hogy haláláig vezetőségi tagja maradhatott a MSzMP-nak. Igaz viszont, hogy annak kifejezetten a reformista szárnyához tartozott, sokat tett az új gazdasági mechanizmus kidolgozásáért és a magyar mezőgazdaság modernizálásáért.
Na szóval fura életút az övé, amit nem lehet az első pillantásra látott életrajzi adatok (úgymint: szervezeti tagságok) alapján megítélni.
Egyébként elég érdekes olvasmány az emlékirata is. (A címe: Így történt. Ami azt illeti ez egy kicsit azért nagyképűen hangzik. Emlékiratot mégiscsak inkább olyan címen szokott írni az ember, mint pl.: Ahogyan én láttam…)



Kállai Gyula „Gyufa” (1910-1996)
Még egy ember ugyanabból a körből. Berttyóújfaluból jött, az egyik helyi csizmadia fia volt. Egyetemre Budapesten kezdett járni, ott barátkozott össze Rajk Lászlóval. 1932-ben Rajkot és Kállait kirúgták az egyetemről kommunista szervezkedés vádjával. Kállai hamarosan Debrecenben talált munkát, oda költözött albérletbe, gyerekkori barátjához, Zöld Sándorhoz (aki orvostanhallgató volt a Tisza István Egyetemen). Zöld Sándor „Grehen” a vezéregyénisége lett annak a körnek, amelyből aztán a Tovább lap szerkesztősége és a Márciusi Front debreceni alapítói lettek. Így aztán ennek a baráti körnek a tagja lett, Kállai Gyula is, valószínűleg itt kapta a „Gyufa” becenevet is. A Tovább szerzői közül Gyufa volt az egyetlen, aki álnéven írt a lapba (Létai György néven), nehogy „büntetett előéletével” bajba keverje a többieket. 1938 végén (miután leszerelt a katonaságtól) Gyufa is a Népszava újságírója lett, ahová aztán követte egyetemi haverja, Losonczy Géza is. Mindketten tartották a kapcsolatot az OIB-gal és vezetőivel is. (Már csak azért is, mert Ságvári is a Népszavánál dolgozott, miután az ügyvédi gyakorlattól eltiltották. Igaz, a cikkeit álnéven írta.) Gyufa is fontos szerepet vállalt az 1941-es és 1942-es háborúellenes tüntetések szervezésében, amiért 1942-ben lecsukták, és bíróság elé állították, Schönherz Zoltán rádiómérnökkel együtt. Schönherz Zoltánt végül felakasztották, és Kállai Gyulát is csak éppenhogy sikerült Bajcsy-Zsilinszky Endre közbenjárásának megmenteni. Később Kállait bűncselekmény hiányában kiengedték, de rögtön be is hívták katonának. 1944-ben Gyufa a katonaságtól szökött meg, és szintén részt vett az ellenállási mozgalom szervezésében.
1945-ben ő is a MKP tagja lett. 1949 és 1951 között még külügyminiszter is volt. Mint a többi barátjával, vele is csak 1951-ben számolt le Rákosi. Ekkor ő, Kállai Gyula is 15 év börtönt kapott. 1954-ben őt is elengedték, és rehabiitálták.
1956-ban Nagy Imre kormányában népművelési miniszterhelyettes volt. Novemberben azonban a Kádár-féle ellenforradalmi kormány tagja lett, és innentől kezdve mindig fontos pozíciókat töltött be a soron következő kormányokban és/ vagy a MSzMP vezetőségében, és/ vagy az Elnöki Tanácsban. Egy darabig még miniszterelnök is volt.
(Egyébként az ő emlékiratai is nagyon érdekesek. Ezeknek az a címe: Életem törvénye.)


Csak nem bírom ki, hogy a végén levonjam a következtetéseket, és ha akarjátok szátokba is rágom a tanulságot. (Méghozzá éppen azért, mert ma nemcsak Ságvári Endre 100. születésnapja, hanem az 1956-os szovjet intervenció gyász-emléknapja is van, Ti pedig nyilván erről akartok inkább hallani, nem pedig egy „ izgága kommunistáról”.)
1. Gondolom feltűnt, hogy az életrajzok menyire hasonlítanak egymásra. Igaz, hogy ezek egy baráti kör tagjai, de még többen is vannak hasonló életúttal és hasonló állásfoglalásokkal. Tehát ez a csoport ember már nem csupán egy csoport ember, hanem egy irányzat.
2. Gondolom feltűnt, hogy ezek az emberek mennyire hasonlóan foglaltak állást 1956-ban. Igen, a forradalom mellett. Kommunistaként. Anélkül, hogy megtagadták volna korábbi elveiket, amikor szintén az elnyomottakért küzdöttek. Ezalól (mármint azalól, hogy 1956-ban a forradalom mellett foglaltak állást) csak Kállai Gyula és Erdős László kivételek. De még Kállai Gyuláról is elmondható, hogy barátai tendenciáját „követve” a Rákosi-rendszer áldozata volt.
3. Mindebből továbbra sem lehet következtetést levonni, hogy 1956-ban Ságvári Endre a forradalommal kapcsolatban így vagy úgy foglalt volna állást. Az azonban megállapítható, hogy
4. A két világháború közötti ún. „baloldali”, társadalmi igazságosságot követelő szervezkedések (és az ezekből kinövő antifasiszta ellenállási mozgalom) és az 1956-os forradalom nem állítható ellentétbe egymással. Sőt felállítható közöttük némi kapcsolat is. TOVÁBB megyek. Az 1956-os forradalmat nem is lehet megérteni, és nem is érdemes értelmezni a két világháború közötti ún. „baloldali” szervezkedések ismerete nélkül. Tehát a népi mozgalom illetve a népfrontosság történelmi hagyománya és 1956 történelmi hagyománya összeilleszthető egyetlen történelmi hagyománnyá.