Utazás Szamosújvárra (és tovább)

A Szamosújváron megrendezett Mezőségi Fesztiválra régóta szeretnék eljutni. Valahogy mindegyik táncegyüttessel megfogadjuk, hogy együtt elmegyünk oda, de aztán valahogyan sosem jön össze. Most végre összejött.

Indulás
Azt, hogy most végül is eljutottam Szamosújvárra, elsősorban Milongának köszönhetem. Ő hívott engem magával, aztán mikor gondok támadtak a fuvar körül, és én már feladtam volna, ő volt az, aki ezt nem hagyta. Milonga nem nagyon ismer lehetetlent, főleg ha egy erdélyi utazásról van szó. Azt hiszem, az ilyen nagyon kíváncsi, de lusta embereknek, mint én vagyok nagy szükségük van az ilyen energikus és kitartó emberekre, mint Milonga. Vagy amilyen Körtéfa is.
Mindenesetre sok nehézség és szerencsétlenkedés (részemről) után azért végre elindultunk. Hogy miről beszélgettünk az úton, az egy külön regény vagy akár bejegyzés témája lehetne. Esetleg majd máskor. Lényeg a lényeg, hogy végül szerencsésen megérkeztünk Kolozsvárra, majd onnan egy merész ugrással Szamosújvárra.


Szamosújvár, Gherla, Hajakaghak’ (Հայաքաղաք)
Szamosújvárra régóta kíváncsi vagyok, magára a városra is. Itt született egyik lelki tanítómesterem, Călin, aki félig román, félig magyar, de állítása szerint örmény és szász vér is van benne, és már minden táján lakott Erdélynek. Röviden összefoglalva: ő erdélyi. Az ő meséi alapján, illetve az ő háttere ismeretében úgy képzeltem, hogy ez a város is valamiféle esszenciája lehet az erdélyiségnek a maga komplexitásában és sokszínűségében, misztikusságában és soknyelvűségében. Azaz: titokzatosságában és otthonosságában. Hát most eljutottam ide, és látnom kellett, hogy ez a város nem tűnik olyan nagy durranásnak, mint Kolozsvár, ahol szívesen laknék akár több évig is.

A mai Szamosújvár a XVIII. században épült fel, egy Gerlahida nevű lerombolt falu helyén. (A város román neve megőrizte a régi nevet.) Az egész régi településből csak az a várkastély maradt meg, amelyet a nagy politikus, Juraj Utješenić

azaz Fráter György építtetett még az 1540-es években. Erről lehetett a város neve Új-Vár. Ebben a kastélyban tartotta fogva Báthory Zsigmond, az idegbeteg erdélyi fejedelem az unokatestvérét, Báthory Boldizsárt, akitől nagyon féltette a hatalmát.

Boldizsár uram talán valamivel okosabb lehetett Zsigmondnál, meg jobb megjelenésű is, ennél fogva népszerűbb. Ráadásul ellenezte, hogy Erdély szövetséget kössön a Habsburgokkal, és megtámadja eddigi hűbérurát, az Oszmán-Török Birodalmat. Úgy gondolta, egy háború nem vezethet jóra csak felőrölné a Fejedelemség erejét. (Hosszú távon igaza lett.)

Zsigmond fejedelem (↑) azonban nem rá hallgatott, hanem idősebb rokonára, Bocskai Istvánra. (↓)

Boldizsárt és barátait bebörtönöztette, aztán egy éjjel az őrök a fejedelem parancsára az őrök megfojtották Boldizsár uramat. Társai nagy részét Marosvásárhelyre szállították át, és ott lefejezték őket. Így ment ez akkoriban az Erdélyi Fejedelemségben. (Aztán a folytatást már tudjuk, hogy maga Bocskai István is megbánta később, hogy olyan buzgómócsing és véreskezű híve volt idegbeteg rokonának.)

De Szamosújvárnál maradva. Amikor a XVIII. században a megmaradt kastély köré felépült az új település, azt nagyon szabályosra tervezték, merőleges utcákkal, négyszögletes, színes-díszes barokk épületekkel stb. (Ezért van, hogy Szamosújvár első pillantásra kicsit egysíkúbbnak is tűnik mint Kolozsvár. A barokk épületek persze igazán szépek.) A város lakói nagyrészt hajkok lettek, akiket egyesek örményeknek is neveznek. Nem véletlen, hogy a németek nevezték a várost Armenienstadtnak is. És latin iratokban is emlegetik Armeniopolisnak. Maguk a hajkok a maguk nyelvén Hajakaghaknak (Հայաքաղաք) nevezték, tehát ebben is benne volt a nemzetiségük neve.(Bár, megnéztem az örmény nyelvű Wikipédiát, ott Gerla (Գեռլա) néven emlegetik a várost, úgyhogy valószínű, hogy ez az előbbi valami régebbi név.) Hát én már csak ezért is szerettem volna nagyon megnézni ezt a várost, mert régtől fogva érdekelnek a kaukázusi népek és kultúrák.

És nemcsak a néptánc meg a zene miatt. (De azért jelentős részben amiatt is.) Elsősorban persze a khartulik (egyesek grúzoknak is nevezik őket), de persze a hajkok (örmények) iránt is.

(Idén nyáron Százhalombattán jártam, láttam ott egy irisztoni (oszét) táncegyüttest. Elképesztő volt, amit a színpadon műveltek! Amellett az is eszembe jutott a táncuk kapcsán: Ezeknek a kaukázusi népeknek, hajkoknak, khartuliknak, nohcsijnoknak (csecseneknek) azeriknek és irisztoniaknak annyira hasonló kultúrájuk, zenéjük, viseletük, táncaik vannak. Miért utálják ezek egymást ennyire? Aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg egy kaukázusi ember is ezt kérdezi, kérdezheti tőlünk: „Ezeknek a magyaroknak, románoknak és szlovákoknak olyan hasonló kultúrájuk, viseletük és táncaik vannak, miért utálják ezek egymást ennyire?)

De ma már nem nagyon találkozni Szamosújváron olyan emberrel, aki hajknak vallaná magát. Az itteni hajkok nagyrészt beolvadtak az itteni magyarok illetve románok közé. (Azért én találkoztam több olyan magyar emberrel, Magyarországon is, Erdélyben is, aki büszkén emlegette erdélyi örmény gyökereit.)
Persze az is lehet, hogy vannak még eredeti hajkok is, csak nem találkoztunk velük. Végül is hajkok mindenhol vannak.

(Harut, az amerikai örmény diaszpóra szimbóluma)

A város központjából kifelé tartva találtunk egy Hayak Café nevű helyet, ami engem egyből lázba hozott.
-Ide menjünk be! –mondtam.
Be is mentünk. A pincérnő románul köszönt nekünk, és bent is szinte csak román szót lehetett hallani.
A felszolgálótól azt kértük, ajánljon valamit, ami speciálisan örmény. De nem tudott ilyet mondani. Még marlenkájuk sem volt. Ellenben nagyon jó teáik és kávéik voltak. Szóval, ha arra jártok, tudom ajánlani ezt a helyet, de ne számítsatok rá, hogy ez olyan nagyon speckó örmény hely.


De kicsit elkalandoztam. Szóval a város egyébként szép, főleg a sok régi, színes, barokk épület miatt. Számomra, aki egy hegyes-völgyes vidéken nőttem fel, nagyon szokatlan, hogy az utcák ilyen szabályosak, mármint szabályosan párhuzamosak meg merőlegesek. De azért tetszett az egész hangulata. Sokat sétálgattunk fel-alá Milongával. Az igazat megvallva, én mindig fontosnak tartottam, hogy ha egy olyan városban járok, ahol még nem voltam, akkor ne csak a nevezetességeket nézzem meg, hanem egy kicsit sétálgathassak is a városban, találomra, teljesen céltalanul, csak azt figyelve, van-e a helynek valami speciális atmoszférája. A legjobban ebben a városban is a park tetszett. A szélén görög-keleti-ortodox, templom, a parkban a testvérvárosokról elnevezett ösvények, Mihai Eminescu, a költő és George Enescu, a zeneszerző szobrai, a padokon kártyázó román bácsik. Szépen süt a nap, mindent beborítanak az aranyló levelek. Arany ősz van.

Nagyon sajnáltam, hogy az egyéb programjaink miatt pont arra nem maradt idő, hogy megnézzük a nevezetes kastélyt, amit még Juraj/ György püspök uram építtetett, és ahol Báthory Boldizsárt megfojtották, és amely aztán olyan nevezetes börtön volt hosszú időkön át. Pedig a börtön mellett ott van a leghíresebb rab, Rózsa Sándor sírja is.

(Rózsa Sándor utolsó fényképe a börtönben)

(Amúgy a Ceauşescu-időszakban sok neves ellenzéki is ült ebben a börtönben, talán még Kallós Zoltán is.)
(De még korábban, még mielőtt a kastély hivatalosan börtönné vált volna, raboskodott itt Dobó István is. (Akkoriban ő volt az erdélyi vajda, a király, I. Ferdinánd képviseletében, egri hősiessége jutalmaképpen. De özvegy Szapolyainé Jagiełło Izabella és a fia, Szapolyai János Zsigmond hívei foglyul ejtették.) Neki azonban sikerült megszöknie. Mindez 1557-ben történt, mikor Fráter György rég nem élt már, de még nem dőlt el, hogy Erdély, mint országrész sorsa mi lesz.)


Engem Rózsa Sándor sírjánál őszintén szólva jobban érdekelt volna az örmény temető. Főleg az, hogy vannak-e még örmény betűs sírfeliratok. Ha már megtanultam az örmény írást, gyakorolni szeretném egy kicsit az olvasást is. De oda sem jutottunk el.
Bejutottunk ellenben az örmény templomba,

amelyet a hajkok keresztény hitre térítőjéről, Világosító (Luszavorics’/ Լուսաւորիչ) Grhigorhról (Գրիգոր) nevezték el.

Ő volt Hajasztan (Հայաստան – Örményország) első katholikosza (érseke) a Kr. u. IV. században. Ő térítette keresztény hitre III. Trhdat (Տրդատ) királyt,

aminek következtében Hajasztan 301-ben a Világ első keresztény állama lett.
Maga a templom nem különbözik nagyon a hasonló római katolikus barokk templomoktól, még a festmények, oltárképek is nagyon hasonlók benne. Amúgy sok templom van Szamosújváron is. Több görög-keleti-ortodox (a románoknak) meg görög katolikus (szintén a románoknak) egy református (a magyaroknak) és evangélikus is (a szászoknak, akikből már nem sok van errefelé). Zsinagógát viszont egyet sem találtam, pedig biztos az is volt valamikor.

A fesztivál
A rendezvény, amire érkeztünk, a Mezőségi Néptánc- és Népzenei Fesztivál volt, amelyet idén tizenhetedszer rendeztek meg, és amelyről már olyan sokat hallottam mindenféle ismerőseimtől, hogy mekkora buli és milyen fontos találkozóhely.

Hát most végre eljutottam ide.
Az esemény fő szervezője a Téka Alapítvány volt, amely egy ún. Szórványkollégiumot tart fenn Szamosújváron a környező mezőségi falvak magyar tanulóinak, az általános iskolásoktól az érettségiző középiskolásokig.

Nemes cél, és úgy látom, jó fej oktatókkal valósul meg. A Téka Kollégiumnak egy táncegyüttese is van. A táncegyüttes tagjainak egy része most is itt van, hogy segítse a programok szervezését. (Egyébként nem szokás, hogy hétvégére itt maradjanak.) Csak keveset tudtam velük beszélgetni, de úgy vettem észre, hogy vidám, mosolygós emberek, és ami fő: összetartó közösség.
(Bocs, hogy megint ezzel jövök, de úgy látom: a Téka valami olyasmit valósít meg most Erdélyben, mint amit a népi kollégiumok annak idején Magyarországon. Kár, hogy egy ilyen program megvalósulásához kisebbségbe kell kerülni.)
A fesztivál maga nem olyasmi volt, mint mondjuk a Kolozsvári Tánctalálkozó, amire három éve Magdával, Kamilával és Aniával utaztunk el, mert az végső soron a fiatal táncegyüttesekre volt kihegyezve. Ez a fesztivál, illetve találkozó meg inkább az idősebbek, az adatközlő és hagyományőrző táncosok bemutatására szolgált. Napközben volt táncoktatás is, de esténként egy étteremben az adatközlők és a hagyományőrző együttesek vonultak fel. Viseletben, de színpad nélkül, egymásnak is bemutatva saját táncaikat. Majd, miután külön-külön táncoltak egyet-egyet, közös táncház következett, amibe már mindenki beállhatott, aki akart.
Szóval csak félig volt az egész bemutató félig meg kötetlen buli. És még egyszer mondom. Nem volt színpad. Vagyis nagyon hasonlított az egész ahhoz a táncház-kísérlethez, amit annak idején Balogh Edgár szervezett a Kolozsváron dolgozó fiataloknak 1937-ben.

Az adatközlő/ hagyományőrző táncosok ezekről a helyekről jöttek:
A magyarok: Szék, Ördöngösfüzes, Buza, Feketelak, Melegföldvár, Visa, Magyarpalatka, Magyarszovát.
A románok: Budeşti (Budatelke), Ceaba (Bálványoscsaba), Valea Unguraşului (Csabaújfalu) és Cutca (Kötke).
(Ha valaki ott volt, és kifelejtettem volna valakit, szóljatok.)
(Egyébként a délutáni táncoktatáson nagyrészt a csabaiak táncát tanultuk.)

Szép volt, és nagy buli volt, áradt a jókedv, és jó volt látni, hogy mennyire jóban vannak egymással is a táncosok. Magyarok és románok barátságosan hátbaveregették egymást, biztatták a zenészeket és a táncosokat, ki-ki a maga nyelvén.
A legnagyobb sztárok természetesen most is a Palatkai Banda zenészei voltak. Igaz, most nem abban a klasszikus felállásban, mint az elmúlt években: Florin és Mihai persze itt voltak, de a két öreg, Laurenţiu és Ştefan sehol. Megijedtem kicsit: csak nincs valami bajuk. De senki nem tudta hol vannak.

Régi ismerőseim közül sokan itt voltak a szülővárosomból is, de az erdélyi barátaim közül alig valaki. Csak Fekete Szarvassal tudtam hosszan beszélgetni, akivel beszélgetni azonban mindig öröm.

A filozófiai doktori disszertációján dolgozik éppen, aminek témája azonban inkább szociológiainak tűnik: urbanizációról, városrendezésről, a falusiak városba áramlásáról szól. Gondolom, hogy Fekete Szarvas jó anyagot talál a megfigyeléshez a Téka Kollégium lakói között is. (Főleg hogy ő, mármint Fekete Szarvas vezeti a Kollégium táncegyüttesét.) Na, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.
Itt volt még jónéhány ember a Szegedi Egyetemről is, ahol létezik táncantropológia szakirány, nem kis részben Felföldi Lászlónak köszönhetően. A szegedi diákok sok külföldi barátjukat is magukkal hozták Spanyolországból, az USA-ból, Thaiföldről, Kínából, stb., stb., hogy tanulmányozhassák a magyar Táncházmozgalmat, és a kapcsolatot az adatközlőkkel. A külföldi diákok egész este filmeztek és szorgalmasan jegyzeteltek. Számukra tanulmányút (is) volt ez az egész.
Fekete Szarvas és egy szegedi lány kérdezgettek aztán a tanulmányomról is, amit a régi magyar néptáncmozgalomról írtam, annak az előadásnak a nyomán, amit még a Velencei Konferencián tartottam most nyáron. Ígértem, hogy elküldöm nekik is, kíváncsi vagyok mit szólnak hozzá.
Én meg (a szakdolgozata és a Téka Táncegyüttes élete mellett) Călinról faggattam Fekete Szarvast. Nagyon reméltem, hogy összefutok ma vele is. De Fekete Szarvas legyinett: Călint nem olyan könnyű elérni, folyamatosan mozgásban van.

(Folyt. köv.)