Mint arra utaltam, a „kommunista” szó más-más korokban és más-más helyeken mást és mást jelent. Ságvári Endre egy olyan korszakban és olyan helyen élt, amikor ez a szó sokaknak a harcot jelentette az elnyomás és az igazságtalanság ellen. Az előző kategorizáció szerint: népfrontos kommunista volt. Fogalma sem lehetett róla, hogy halála után már öt évvel kik és mire használhatják fel a nevét.
Tudom azonban, hogy ezzel még nem sok mindenkit győztem meg. Mert manapság divatos Ságvárit úgy emlegetni, mint gyilkost, mintha egyenesen köztörvényes bűnöző lett volna. Én úgy látom, hogy inkább az 1956-os pesti srácok mellett lenne a helye a nemzeti emlékezetben.
És, hogy miért gondolom így, annak alátámasztására járjuk körül egy kicsit a ma 69 éve történt eseményt magát és annak szereplőit.
A konkrét esemény
1944. július 27-én egy budai kávéházban (ma Remiz cukrászda) három civil ruhás nyomozó lépett oda az egyik asztalnál ülő két fiatal férfihoz, hogy letartóztassák őket. A két férfi közül az egyik, Ságvári Endre, 30 éves jóképű és erős fiatalember egyszercsak egy váratlan mozdulattal fellökte az őt megmotozni készülő nyomozót, majd pisztolyt rántott, és a teljes tárat kilőtte az intézkedő hatósági emberekre. A rendőrök viszonozták a tüzet. A lövések hangjára berohant a kávéházba a negyedik nyomozó, aki addig kint biztosította a helyszínt, de Ságvári lövése leterítette. Ságvárinak így még sikerült kijutnia a kávéházból az utcára, ott esett össze a nyomozók lövéseitől. A lövöldözésben egy kivételével minden rendőr megsebesült, tehát Ságvári a lehetőségekhez képest jól célzott. Halálos áldozata az összecsapásnak kettő volt: Ságvári Endre és az a nyomozó, aki kívülről rohant be a helyiségbe. (Ő az ajtón belépve nyilván jobb célpontot nyújtott, mint a többiek, akik amint meglátták Ságvári kezében a revolvert, valószínűleg reflexből elhajoltak, illetve fedezékbe ugrottak, mielőtt visszalőttek volna.) Valamivel később (nem tudom pontosan, mennyi idő múlva) rendőrkézre került Ságvári Endre felesége, Bars Magda, akit aztán hónapokig kínoztak, férje társairól vallatva őt. Az intézkedő nyomozókat kitüntették. 1959-ben az egyik még életben lévő nyomozót felakasztották. Ságvári Endre halálát emléktábla örökítette meg a Remiz Étterem falán, amelyet 2008-ban eltávolítottak. A kivégzett nyomozót 2006-ban rehabilitálta a Legfelsőbb Bíróság.
A történelmi kontextus
Magyarország 1941-ben lépett be a II. világháborúba, hadat üzenve a főellenségnek kikiáltott Szovjetuniónak, de egyúttal teljesen érthetetlen és a józan ésszel ellenkező módon Nagy-Britanniának és az Amerikai Egyesült Államoknak is. 1942-re nyilvánvalóvá vált, Horthy Miklós kormányzó számára is, hogy ez rossz húzás volt, ezért kinevezte miniszterelnöknek a becsületes mezőgazdasági szakembert, Kállay Miklóst, aki feladatának tekintette, hogy Magyarországot kivezesse a háborúból, elsőként a britekkel és az amerikaiakkal megkötve a békét. Ennek érdekében rögtön titkos diplomáciai lépéseket is tett a béketárgyalások irányában.
Kállay és munkatársai ugyanakkor a németek bosszújától tartva igyekeztek fenntartani a németek felé is a hű szövetséges látszatát, és ez újabb veszélyes manőverekhez vezetett. Például ahhoz, hogy miközben a kormány titkos megbízottai Törökországban és egyéb helyeken az USA és a britek képviselőivel keresték a kapcsolatot, aközben Magyarországon, ha enyhült is, nem állt le teljesen azoknak az üldözése, akik a háború befejezése, a békekötés mellett agitáltak. (Ebben mondjuk Kállaynál nagyobb része volt a belügyminiszternek, Keresztes-Fischer Ferencnek.) Még 1942-ben és 1943-ban is, bár enyhült a háborús cenzúra, mégis óvatosnak kellett lenni, mert sok embert tartóztattak le azért mert a magyar honvédek hazahozásáról szóló röplapokat terjesztettek. És főleg nem álltak le azzal a nyilvánvalóan igazságtalan gyakorlattal sem, hogyha az illető esetleg kommunistának vallotta magát, akkor nemcsak mint köztörvényes bűnözőt kezelték, hanem megvádolták a Szovjetuniónak való kémkedéssel is. (Ez ugye nyilván eget rengető hülyeség. Aki kémkedni akar, az nem agitál és nem terjeszt röplapokat, az észrevétlen akar maradni, és titokban információkat szerezni, nem felhívni magára és ügyeire a figyelmet.) Ezért aztán számos ellenzéki aktivistát tartóztatott le a csendőrség ebben az időben is, és a csendőrnyomozó-telepeken általában kegyetlenül megkínozták, illetve megalázták őket. Egyeseket, mint a rádiómérnök Schönherz Zoltánt rögtönzött bírósági ítéletekkel ki is végeztek, mások, mint a vízügyi mérnök Rózsa Ferenc vagy a székely faszobrász, Józsa Béla a vallatás közben elszenvedett kínzásokba haltak bele. Olyanok is voltak, akiket egy darabig ütöttek-vertek, aztán elengedtek, nem tudni miért. A végén már teljesen logikátlanul működött az egész gépezet.
Mintha a végtelenül elitista Horthy-rendszer vezetése megint nem bízott volna a magyar népben eléggé: úgy gondolták elég ha ők, az elit megegyeznek a nyugati szövetségesekkel, a népet nem is kell felkészíteni a háborúból való kiugrásra, hiszen amikor kimondják a fegyverszünetet, illetve a békekötést, az ország és a nép egésze úgyis vakon követni fogja amit diktálnak. Ez végzetes tévedésnek bizonyult: az ország lakosságának többsége a döntő pillanatokban tökéletesen összezavarodott, hogy mit kellene csinálni, kit kellene menteni és kit utálni, és zavarodottságában teljes passzivitásba süllyedt.
Így 1944 március 19-én, részben kihasználva ezt a zavarodottságot a német hadsereg megszállta Magyarországot, hogy közvetlen felügyeletével a továbbiakban megakadályozza, hogy Magyarország kiugorhasson a háborúból. A németek, és sok nekik engedelmes magyar csendőri egység ekkor aztán nagy letartóztatásokba kezdtek: elfogtak minden politikust, írót és újságírót, akiről tudták, hogy ellenzi a háborút. (Szerencsére sokaknak sikerült időben elrejtőzniük vidéki rokonoknál, ismerősöknél, vagy hamis papírokat beszerezve és a lakhelyüket folyton váltogatva.) Maga Kállay Miklós is fogságba került volna, ha nem menekül gyorsan a török követségre. A hajsza csak az év nyarán enyhült, amikor a szovjet csapatok elérték Magyarország területét, és egy darabig úgy tűnt, hogy Magyarország most már a szovjetekkel megegyezve újra lehetőséget kap a háborúból való kilépésre. Tudjuk az eredményt: ősszel végül ezt a rosszul előkészített kísérletet is megakadályozták a németek, elfogták Horthyt is, és a helyére egy saját állampolgárait a németek kívánságára számolatlanul legyilkolni kész hazaáruló kormányt helyeztek.
A csillaghegyiek
Ságvári halála tehát már a német megszállás után, de még az újabb enyhülés és kiugrási kísérlet, és az azt követő nyilas rémuralom előtt történt. Nézzük meg, kik voltak azok, akik 69 éve azt a nevezetes tűzpárbajt vívták a Remiz cukrászdában. Egyik részről tehát: négy csendőrnyomozó, azaz politikai rendőr a csillaghegyi csendőrnyomozó-telepről.
A csillaghegyi csendőrnyomozó-telep az egyik hírhedt és félelmetes helye volt a háború alatti Magyarországnak. Azok a nyomozók, akik itt működtek, többnyire tényleg nagyon komolyan vették a munkájukat, vagyis a hozzájuk került fiatal és öreg férfiakat és nőket (akiket szinte mind háborúellenes kijelentésekért hoztak be) tényleg veszélyes bűnözőknek tekintették, akikkel lehetőleg brutálisan kell bánni.
Sipos Gyula, Györffy-kollégista író és költő 1944 nyarán és őszén több hónapot töltött ezen a szörnyű helyen. (Később, már a nyilas puccs után több társával sikerült kiugrania a politikai foglyokat Németországba szállító vonatról, és megszöknie.) A bűne neki is annyi volt, hogy háborúellenes röplapokat terjesztett, és háborúellenes beszédet tartott, mikor barátaival megkoszorúzta néhány 1848-as történelmi személyiség sírját. (Egyesek már magát a koszorúzást sem vették jó néven.) Elég érzékletesen írta le az itteni életet:
„Hatkor kelt bennünket a csendőr: Ébresztő! Föl! (…)
Ilyenkor felkelésnél a láncosok nagy csörömpölést visznek végbe Vannak köztünk jó néhányan, akiknek a két lábán lánc van. Ezeket fogják a legszigorúbban. A lánc olyan szűken szorul a két láb között, hogy a lépcsőn is alig tudnak fellépni, a délutáni félórás sétánál is mindig csak külön körben totyoghatnak
Van egy másik fajta láncba verés is, amikor az egyik lábra és a másik kézre erősítik a láncot. Némelyik emberen már hónapok óta rajta van. (…)
A teremben összehajtogatjuk a pokrócokat és leülünk. (…) Kényelmetlen dolog ez: egész nap ülni.
Úgy ülni, hogy még a kezeket sem lehet a térden összekulcsolni: rá kell fektetni a lábszárakkal egy irányban a térdre. A lábakat is csak bizonyos időre lehet kinyújtani, ha a szakaszvezető úrnak jó kedve van, és azt vezényli: ülj kényelmesen. (…)
Aztán nyolcasával, tízesével mosakodni megy a társaság. (…) Reggel csak azok nem jöhetnek ki mosakodni, akiknek a tenyerét verték gumibottal, mert akkor megdagad a tenyér és a nagy kék foltok sokáig látszanak rajta. (…) Hétre már mindenki ül a helyén, és kezdődik a végtelen várakozás. Most már ebédig csak egyetlen esemény van, a reggeli. Vékony feketekávé. A 16 csajkát gyorsan végigadogatják a nyolcvan embernek.
És ülünk.
Mozdulni nem szabad, beszélni nem szabad. (…)
És megkezdődnek a kihallgatások. A >>rendelés<<, ahogy a nyomozók mondják. (…) A tapasztaltabbak már tudják, hogy most kik jöhetnek számításba, mert minden hekushoz csak bizonyos ügyek tartoznak. De azért mindenki feszül egy kicsit, mikor végignézik a sort. (…) És nemsokára hallatszanak a tompa puffanások, ordítás. Aztán jönnek vissza. Öreg bányász, befűzetlen bakancsban, vonszolja a lábát. vonásai még egészen eltorzultak, a talpát verték gumibottal. Azután a következő. Egy nő. Mereven, holtsápadtan jön vissza. Egy hang sem hallatszott, amíg vallatták. Most is úgy összeszorítja a száját, hogy az ember érzi, vassal sem lehetne szétfeszíteni az állkapcsait. Villanyozták. A csendőr rákiált, hogy maradjon állva. Szótlanul engedelmeskedik, és pár perc múlva úgy esik össze, mint amikor egy kabát kicsúszik az ember kezéből.. És mennek, jönnek vissza egymás után. (…) Az ember mindent megpróbál, hogy a figyelmét elterelje a jajgatásról, hogy valami másra is tudjon gondolni, mint ami közvetlenül itt történik. Az ember minden pillanatban várja, hogy újra hívják. Elzsibbad a lába, és nem mozdulhat. Nem tud gondolkozni, csak nézi a falat vagy az előtte ülők hátát. (…) Vannak házaspárok is. Például az egyik láncos férfinak is benn van a felesége. Az asszony elöl ül, az első sorban, Ságváriné mellett.Csak a falat láthatja. Férjével soha nem válthat egy szót sem, sőt az őrök arra is vigyáznak, hogy az ebédosztás közben se nagyon nézhessen rá. Egy református papot is behoztak egyszer valami prédikáció miatt. (…) Nem tudta elképzelni, hogy politikai vétségért valakire nehéz láncokat rakjanak. Egyik nap egymás mellé kerültünk a vécén, és csodálkozva kérdezte: -Itt mind politikaiak vannak? Csak bólintottam. -Hát akkor miért van a lábukon lánc? – De tovább nem folytathattuk a beszélgetést, mert a csendőr észrevette, és nagyot ütött a tiszteletes úr fejére.”
(Sipos Gyula: Akkor voltunk fiatalok)
Szinte megkönnyebbülés volt az itteni raboknak, amikor erről a vizsgálati fogságból végre a börtönbe kerültek át.
„Kezdődik hát a börtönélet. Erről a tapasztaltabbak annyi jót tudnak mondani. Már csillaghegyen mennyit dicsérte az egyik fiú a szép, szabad börtönéletet! (…) Mindig meghatódott, mikor a börtönről beszélt. Ott felállhat az ember, meg leülhet. Dúdolhat és beszélgethet. Állandóan ott a kübli, nem kell kínlódni még akkor sem, ha hurutja van az embernek. Mozgathatja kezét, lábát, szóval: csodálatosan szabad élet az.”
(Sipos Gyula: Akkor voltunk fiatalok)
Szóval ennek a telepnek a nyomozói voltak Ságvári letartóztatására kirendelve. Nem tudni persze, hogy személyesen mennyire vettek részt az ott folyó dolgokban: elő kellene keresni a nevüket és utánanézni, hogy van-e adat róluk, hogy miket csináltak. De magának a rendszernek embertelenségét, amivel Ságvári szembeszállt, jól mutatja ez a részlet.
Ságvári Endre
Ságvári Endre 1913-ban született Budapesten, Ságvári Endre néven. (Hiába néztek, tényleg ezen a néven született, nem magyarosított; legfeljebb az apja vagy a nagyapja.) Az apja jómódú ügyvéd volt Újpesten, és Endre is ügyvédnek tanult, 1936-ban doktorált. Társadalomtudományos érdeklődése mellett valószínűleg heves természete is hozzájárult, hogy végül a társadalmi igazságosság követelői felé fordult, és közéjük állt. Barátjával, Kulich Gyulával egyik szervezője lett a MSzDP egyik ifjúsági szervezetének, az Országos Ifjúsági Bizottságnak. Valószínűleg ők kezdték azt szokást, hogy természetjáró turistaegyesületeket szerveztek, akik a közös kirándulásokon egy-egy erdei tisztáson megállva politikai szemináriumokat és fórumokat is tartottak. A módszer jól bevált és sokakat vonzott. Én ma már nehezen tudnám elképzelni, hogy erdőjárás közben politikáról beszélgessek valakivel, de akkor ez nem véletlenül alakult így: az erdő volt az egyetlen hely, ahol nem kellett feljelentőktől, besúgóktól tartani.
Akik ismerték, amolyan energikus, fáradhatatlan emberként jellemezték Endrét, aki sokat sportolt, és emellett sok minden iránt érdeklődött, irodalomban is, tudományokban is. Nagyon szerette volna, ha megoszthatja másokkal tudását. Szóval amolyan tanár-alkat is volt, aki személyével is hat a tanítványaira. Volt egy 15 évvel fiatalabb húga, Ágnes, akit nagyon szeretett, és sok időt töltött vele együtt. Ágnes később történész és levéltáros lett. A bátyjáról többek között azt írta: „Endre nem volt a mozgalom mániákusa. A szó szoros értelmében népnevelő volt.” Vagyis tényleg azt az újfajta nyitott, népfrontos gondolkodást képviselte mind a szociáldemokraták mind a kommunisták között, amiről már beszéltünk. (Nem pedig az öncélú forradalomcsinálást, a bolsevizmust, amiről már szintén volt szó.)
Igazságérzete azonban valószínűleg néha heveskedésre ragadta. Így történt, hogy 1937-ben, amikor a nyilasok egyre hangosabbak lettek, Hitlert éltették és zsidókat vertek, sokszor a nyílt utcán fényes nappal, ő egy idő után fura ellencsapást szervezett: egy csapat ifjúmunkással megtámadták a Tompa utcai székházuk előtt gyülekező nyilasokat, és jól elverték őket. Ságvári nyolchavi fogházat kapott érte, és az ügyvédi gyakorlattól is eltiltották. Alighanem emiatt az akció miatt sütik rá szintén a köztörvényes bűnöző bélyegét azok, akik nem ismerik az akkori viszonyokat. (Félreértés ne essék, nem feltétlenül helyeslem a nyílt erőszakot békeidőben, közterületen, de azért érteni vélem a lelkiállapotot, ami erre vezethette Ságvárit: valószínűleg úgy látta, a magukat egyre inkább nyeregben érző gyilkos szándékú nyilasok ellen már nem elég az okos szó, ahhoz, hogy visszarettenjenek, kicsit rájuk is kell ijeszteni, demonstrálni kell valamiféle erőt és elszántságot a radikális cselekvésre, a védekezésre.)
A szülei ledöbbentek azon, hogy szeretett fiuk ilyen rossz társaságba keveredett, de tapasztalniuk kellett, hogy Endre aggodalma sem volt alaptalan: Ságvári Sándor akkoriban éppen a „származása” miatt kezdte elveszteni a klienseit, ami egyre nehezebb anyagi helyzetbe sodorta.
Kiszabadulása után Ságvári Endre a Népszavánál kapott munkát, de közben hamarosan csatlakozott az illegális Kommunista Párthoz is. (Akkoriban ezt a szervezetet láthatta tettrekészebbnek, mint a sokszor nehézkesen működő Szociáldemokrata Pártot.) 1941-től több háborúellenes tüntetést is szervezett. 1942-től illegalitásban élt, azaz folyamatosan változtatta a lakhelyét és a személyi papírjait, közben pedig továbbra is szervezte a háborúellenes mozgalmat, terjesztette a röpcédulákat és az illegális újságokat. A húga, Ágnes ezt írta erről az időszakról:
„szerencséjére nem volt teljesen tisztában azzal, hogy az illegális élet mennyire korlátozni fogja őt a mozgásban. (...) Azt hiszem, Endre az illegalitást nem fogta fel olyan görcsösen, mint ahogy azt tőle az elvtársak elvárták. Minden jel szerint ennek köszönhető, hogy ő Budapesten két évig derűsen és biztonságban élt, mert sok százan védték üldözőivel szemben.”
(Ságvári Ágnes: Mert nem hallgathatok)
Endre egyébként az illegalitás alatt nemcsak feleségével, hanem Ágnessel is tartotta a kapcsolatot, rendszeresen találkozott vele, segített neki a tanulásban stb. 1944-ben, mikor bekövetkezett a német megszállás, és megkezdődött a „zsidók” deportálása Endre segített tizenéves húgának is elrejtőzni, kitanította, hogy hogyan lehet „konspiratívan”, „illegalitásban” élni. Az akciókba persze igyekezett nem bevonni, ahhoz túlságosan féltette.
Tényleg kisebb csoda, hogy Ságvári Endre két éven keresztül fenn tudta tartani ezt a veszélyes életmódot, mindenféle lebukás nélkül. De akkor 1944 július 27-én, mikor rátaláltak, valószínűleg úgy érezhette, nincs vesztenivalója. Vagy ha van, az nem a saját élete.
Tehát
Mi vezethette Ságvári Endrét, mikor egy pillanat alatt úgy döntött, nem fogja ingyen adni magát? Valószínűleg több oka is volt fegyvert rántani.
Egyrészt, mivel 1942-ben és 1943-ban a nyomozók még sokszor némi kínzás és verés után elengedték a fogvatartottakat (a német megszállás után ez már ritkán fordulhatott elő), Ságvári hallhatott arról, hogy miféle dolgok folynak a csendőrnyomozó-telepeken. Lehetett benne egy nagy düh a nyomozók ellen, hogy ártatlan embereket, esetenként az ő jó barátait kínozzák halálra azokban a pincékben, amiket ő eddig szerencsésen elkerült. Másrészt persze nem is akart odakerülni egy ilyen pincébe. Senki sem akar egy ilyen pincébe kerülni, sem pedig egy koncentrációs táborba. Akkor már inkább jobb ilyen drasztikus módon kiprovokálni a gyors halált. Legalábbis Ságvári ezt így láthatta. Harmadrészt a régi kínai mondás szerint, lehet, hogy az utolsó erőddel odamért csapás fog végezni az ellenfeleddel. Miért adná fel az ember küzdelem nélkül? Egy másik, európai mondás szerint fegyverrel a kézben szebb meghalni.
Ságvári végiggondolta ezt, és úgy döntött, nem adja fel harc nélkül. Ezért is lehetett belőle aztán olyan fontos jelkép. A nyilas uralom alatt a magyar antifasiszta ellenálló csoportokban (és egyáltalán nem csak a kommunisták között) elterjedt a jelszó: „Úgy mint Ságvári!” Vagyis, ha lebuknak, az utolsó töltényig fognak harcolni –ígérték. Ságvári példája erőt adott nekik.
Tehát II.
Mi a helyzet a nyomozókkal? Jogszerűen jártak el? Azt kell mondanunk, hogy igen: parancsot kaptak egy gyanúsított személy letartóztatására, és a parancs teljesítése közben az illető fegyvert használt ellenük. Természetes, hogy ők is fegyvert használtak. Ilyesmiért nem lehet őket elítélni. Annak, hogy egyébként fegyvertelen és ártatlan emberek kínzásában és kivégzésében résztvettek-e, külön utána kellene járni, személyes aktáik és áldozataik visszaemlékezései alapján. Ezt a konkrét szituációt nem foghatjuk fel másképpen, mint hogy katonák voltak, akik harcba mentek, mint ahogy ilyen értelemben Ságvári is katona volt, aki harcban esett el, hősies módon. Az más kérdés, hogy a rendszert, amit ezek a „katonák” vagyis a csendőrnyomozók képviseltek, amiért harcoltak, elítéljük. Ez még nem feltétlenül elég ok az egyéni felelősségrevonáshoz. A Ságvárit lelövő nyomozó rehabilitációját csakis ilyen szempontok alapján lehet megközelíteni. Ezt kellett volna tennie a bíróságnak már a maga idejében is, mikor a Ságvárinak való igazságszolgáltatás túlzott vágyától hajtva elítélte az egykori nyomozót.
Tehát III.
Azért tehát nem ítélem el a nyomozókat, hogy visszalőttek Ságvárira. De remélem az is érthető most már, hogy miért Ságvári Endrét, a civilt az úgymond „jogszerűtlenül” fegyvert használót tartom ebben a szituációban a nagyobb hősnek. És miért gondolom úgy, hogy általában is Ságvári Endre méltó arra, hogy a nemzeti hősök sorában emlegessük, közvetlenül az 1956-os pesti srácok mellett, és hogy emléktáblája visszakerüljön a Remiz falára. (Egyébként, mint egyesek bátorkodtak megjegyezni, a jelenlegi állampárt és az ő alaptörvényük is elítélte a német megszállást, ami ellen Ságvári harcolt, tehát jog szerint minden ok meglenne az ő rehabilitálására is.)
Manapság, amikor kezd megint a passzivitás, a behódolás, az önfeladás és a vak engedelmesség a trendi lenni, szükségünk is van olyan hősökre, akik mertek a maguk idejében egyrészt ellentmondani a hatalomnak, másrészt aktívan cselekedni, amikor kellett, és harmadrészt ráijeszteni azokra, akik mások ijesztgetését, majd később kinyírását tekintették fő feladatuknak.
Megint Ságvári Ágnest idézve:
„Egy olyan országban, amelyet annyi megaláztatás ért, és ahol milliók zokszó nélkül vállalták, hogy elhajtják őket a frontra, internáló és koncentrációs táborokba, az az ember, aki felvette a harcot, magától értetődően felmagasodott. Még ellenségei szemében is.”
(Ságvári Ágnes: Mert nem hallgathatok)
Most komolyan: Hány olyan magyar kommunista van, akinek a nevét pozitív hősként még egy úgynevezett „nemzeti” rockegyüttes is dalba foglalta? (Jó, persze ott van Kun Béla is a szövegben, és ezt nem tudom másképpen értelmezni, csak viccként. De akkor is...)
Én most messze vagyok, de aki Budán jár ma, és ráér, gyújtson egy gyertyát a Remiz cukrászdánál a nevemben is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése