A varsói csata (még egy lengyel filmről)

Ha már szóba került a lengyel nemzeti ünnep, ez alkalomból ismét bemutatok egy lengyel filmet is. Igaz ezt talán augusztus 15-én kellene inkább bemutatnom, hiszen a polákok akkor ünneplik azt az eseményt, amihez ez a film kapcsolódik. Én azonban nemrég láttam a filmet, ezért gondoltam talán érdemes most egy pár szót szólni róla.
A film címe: A varsói csata 1920 (1920 Bitwa warszawska). Rendezője a kiváló Jerzy Hoffman, a történelmi filmek nagy mestere, aki filmre vitte Henryk Sienkiewicz nagy történelmi Trilógiáját is (Tűzzel-vassal; Özönvíz; Kislovag), valamint ő rendezte a Régi mese című filmet is, amelyet nemrég már méltattam ezen a blogon.
Mikor Polákországban laktam, láttam, hogy mekkora izgalommal várják a polákok ezt a filmet is: nagyjából mindenki egyetértett abban, hogy az 1920-as varsói csata, „a Wisła-menti csoda” igencsak megérett már egy rendes nagy látványos játékfilmes feldolgozásra, sőt, szinte kiált egy ilyen után. A téma mindenkit érdekel, a hősies pózok felidézését kedvelő lengyel közvéleményben folyamatos közbeszéd tárgya; a nagy döntő csatát úgy emlegetik, mint ami nemcsak az újjászületett Polákország, hanem egész Európa sorsát eldöntötte (ti. azzal, hogy jó időre megállította a „bolsevik terjeszkedést” a kontinensen).

"Uraim, az oroszok!"

A film ehhez mérten drága és látványos lett, ráadásul ez az első 3D-s lengyel film. De ha nem 3D-ben nézzük, akkor is lenyűgöző a jelenetek tárgyi kidolgozottsága, részletessége és a beállítások gazdagsága is. Ezért mindenképpen nagy-nagy elismerés jár az operatőrnek, Sławomir Idziaknak.

"Uraim, helyesbítek: a lengyelek!"

A történet? Végül is az sem rossz. A karakterek egy kissé sematikusak, de azért nem bántóan. Egy ilyen kaliberű filmnél ez egyébként talán még megbocsátható is. A sztori mintha megint Henryk Sienkiewicz egyik regényének a feldolgozása lenne, annak minden előnyével (hatalmas történelmi tudásanyag, kalandosság) és hátrányával (sematikusság, erős elfogultság a saját nemzet felé, időnként giccsbe hajló szerelmi szál) együtt. (Noha Sienkiewicz nyilván nem írhatott könyvet a lengyel-bolsevik háborúról, lévén, hogy 1916-ban halt meg.) Többen a főszereplő sorsában is felfedezni véltek némi analógiát a Sienkiewicz-féle Trilógia középső kötetének, az Özönvíznek a főszereplőjével, Andrzej Kmiciccel. Kmicicet is árulással, a svédekkel való összejátszással vádolják meg a társai, így neki mindenféle kerülőutakon, ravaszul bátor partizánakciókkal, időnként valódi személyazonosságát eltitkolva kell bizonyítania hazája iránti odaadását. Hasonló események történnek itt is; igaz azt a különbséget megemlíthetjük, hogy Sienkiewicz regényében Kmicic tényleg csinál néhány nagy disznóságot az elején, amiket majd hősies kiállásával és áldozatvállalásaival kell levezekelnie, míg a mostani Hoffman-film hőse tényleg ártatlanul, mondhatni a történelem sodrásában kerül abba a kellemetlen szituációba, amiből ki kell verekednie magát.
Íme a szereplők:

Jan Krynicki, az előbb emlegetett katonatiszt (alakítója az utóbbi években nagyon népszerű, már ezen a blogon is méltatott Borys Szyc).

Jan civilben egy szertelen és néha felelőtlen bohém költő, aki a hadseregben ulánusként vállal szerepet és komolyodik meg némileg. Szerencsétlenségét két dolog okozza: az egyik, hogy a táborban felolvas egy bolsevik röplapot, amely átállásra akarja biztatni a polákokat, a proletár testvériség nevében. Jan mindezt csak a bajtársai szórakoztatására teszi, karikírozva a nyelvtani hibákat, amiket az orosz szerző a lengyel szövegben elkövet, a felettesei azonban ezt félreértik. A másik, hogy személyes ügy miatt összeverekszik egy magánál magasabb rangú tiszttel (akit egyébként nem más alakít, mint Janusz Sieniawski, a neves hagyományőrző harcművész, aki már a Tűzzel-vassal vívójeleneteit is koreografálta, és akinek a hatása itt is látszik a szereplők mozgásán).
http://www.youtube.com/watch?v=n6IcZnx1flI
Így Jant hamar lecsukják és elítélik a felettes megtámadásáért és bolsevik propaganda terjesztéséért. Azonban mielőtt főbelövésére sor kerülhetne, egy orosz lovasroham veri szét az egységet, ahol Jan is szolgált. Az oroszok lengyelül is tudó parancsnoka megtalálja a tábori bíróság jegyzőkönyvét, és azt elolvasva kommunistának véli a fészerben talált foglyot, akit így alkalmasnak vél arra, hogy a polákoknak szóló propagandában segítsen. Jan így jó darabig kénytelen a Polákországba egyre mélyebben benyomuló oroszokkal utazni. Vajon sikerül-e megszöknie, és övéihez visszatérve bebizonyítania ártatlanságát?

Ola énekes-táncosnő egy varsói kabarészínházban. Ő a költő múzsája, akit Jan közvetlenül a frontra indulás előtt még nagy sietve feleségül vesz.

Ola még ezután is folytatja fellépéseit, a régi helyén férje távollétében, mígnem egyszercsak rádöbben arra, hogy mindenféle gagyi propagandaelőadások szerepei helyett inkább ápolónővérként kellene hazája érdekeit szolgálni. Mellesleg eközben a nehézgéppuskát is megtanulja kezelni. Ola alakítója a híres musicalszínésznő, Natasza Urbańska. Szerepéről azt nyilatkozta, hogy a táncos jelenetek sokkal nagyobb fizikai megterhelést jelentettek számára, mint a csatajelenetek, de ezt annyira nem is nehéz elhinni.

Ahogy az lenni szokott, a film az oroszok felé is lefut egy tiszteletkört, vagyis ebben a filmben is lennie kell egy szimpatikus orosz szereplőnek, akit egy orosz színésznek kell eljátszania. (Mint a Katyńban a Szergej Garmas által alakított Popov kapitány, aki megmenti és mindenben megsegíti az egyik lengyel tiszt feleségét.) Igaz A varsói csatában ez az alak nem egy szimpatikus ellenség (mint Popov), hanem egy szövetséges. Konkrétan egy Kriskin nevű kozák százados, aki egységével a polákok oldalára áll, hogy a Szimon Petljura vezetésével függetlenségükért küzdő ukrán véreit megsegítse. Kriskin menti meg Jant üldözőitől, de emellett viszonylag kis (illetve inkább csak rövid) szerepe van a cselekmény alakulásában.

Kriskin alakítója is régi ismerős: Alekszandr Domogarov (jobbra), aki ugye a Tűzzel-vassal egyik főszereplője volt, ő játszotta Jurko Bohunt a heves ifjú kozák vitézt, a lengyel főszereplő legfőbb ellenfelét.
http://www.youtube.com/watch?v=FSyDOCXsg1s
Domogarov ezzel a szereppel hihetetlenül népszerű lett Polákországban, (sok lány áradozott róla, hogy nem is értik, hogy Helena kisasszony miért nem őt választotta a lengyel vitéz helyett), így aztán időről időre hívják lengyel filmekbe is játszani. Kriskin kapitányt szerintem kifejezetten azért találták ki, hogy ő is kaphasson egy szerepet A varsói csatában.

A „gonosz” szereplő, a „főgenyó” egy másik orosz karakter, Bikovszkij, a politikai rendőr (csekista).

Az ő alakja erősen elrajzolt, már-már karikatura-szerű. A forradalom nevében kegyetlenkedik, lépten-nyomon a CsK (Csrezvicsajnaja Komisszja azaz Rendkívüli Bizottság, vagyis a kommunista politikai rendőrség) létrehozójára, a lengyel származású Feliks Dzierżyńskire hivatkozik (remélve, hogy ezzel hatni tud a polákokra). Néha úgy tűnik, kifejezetten következetes a „forradalmi terror” alkalmazásában, de néha meg az az érzésünk, hogy azért viselkedik úgy, ahogy, mert kifejezetten élvezi a hatalmaskodást. Igaz mindemellett Bikovszkij például jól bánik Krynickivel, mert tőle a lengyel proletárok hatékony meggyőzését várja, de elszámítja magát...
Mivel ez a szereplő ilyen ellentmondásos, és az alkotók szándékai szerint visszataszítónak kell lennie, ezért ezt a szerepet nem is orosz, hanem lengyel színészre bízták. Mégpedig Adam Ferencyre, aki a Tűzzel-vassalban annak idején Iszlam Giraj krími tatár kán alakítójaként bukkant fel, viszonylag rövidebb időre.

A másik negatív karakter a lengyel Kostrzewa csendőrkapitány, aki Krynicki távollétében szemet vet Olára, a fiatalasszonyra. Igaz, Kostrzewa inkább nevetséges, mint ijesztő figura. Jerzy Bończak alakítja, erősen túljátszva, már-már ripacs módon. Ennek az alakításnak kellene némi humort csempésznie a véres, naturalista cselekménybe, ugyanakkor a kapitány története annyira nem vicces, hogy ne lehetett volna nyugodt szívvel kihagyni a filmből.

Szóljunk most a valós történelmi személyekről is, akik megjelennek a filmben.
Lenint, Sztálint, Trockijt és Tuhacsevszkijt szintén orosz színészek játsszák, de az ő szerepük viszonylag rövid. (Közülük egyébként a Lenint alakító Viktor Balabanov volt talán a leglelkesebb; a werkfilmben nem győzte ecsetelni rajongását a lengyel filmművészet iránt.)

Természetesen szerepet kellett kapnia A varsói csatában Jerzy Hoffman kedvenc színészének, az öreg sztárszínésznek, Daniel Olbrychskinek is, aki a rendezőnek eddig minden filmjében benne volt. Most is ő kapta a legfontosabb mellékszerepet, azaz Józef Piłsudski marsallnak, a nagy hadvezérnek, Polákország megmentőjének a szerepét. Olbrychski egyébként külsőre egyáltalán nem hasonlít Piłsudskira, de egy jó sminkelés sokmindent meg tud oldani.

Daniel Olbrychski↑

Józef Piłsudski↑

...és a kettő ötvözete, azaz Olbrychski Piłsudski szerepében.

Talán Bogusław Linda sem hasonlít annyira Piłsudski ekkori segédtisztjére, Bolesław Wieniawa-Długoszowski ezredesre, akit ebben a filmben játszik, de azért mégis elmondhatjuk, hogy rászolgált a szerepre...

...mert miért ne szerepeljen akkor már együtt, fővezérként és segédtisztjeként itt a lengyel mozi két élő legendája, és nagy öregje?

Kevésbé jön ki a filmből, de azért történik rá utalás, hogy Wieniawa-Długoszowski szabad idejében egy nagyvilági életet élő mecénás is volt, az írók és a szép hölgyek jó barátja. (Jan és Ola, békeidőben tegezik, és Boleknek szólítják az ezredest.)

Itt van még aztán, mint valóban élt alak, a szintén legendává lett pap, Ignacy Skorupka (alakítója: Łukasz Garlicki)

...akinek bátor tette és hősi eleste, mikor fegyver nélkül, csak egy feszületet a magasba tartva vezette rohamra a legnagyobb golyózáporban a gyalogság egy századát hasonló romantikus heroizmussal van ábrázolva, mint ahogyan azt a két Kossak-testvér, Jerzy és Juliusz megfestette.

Dramaturgiai szerepe a történetben ezen kívül csak annyi, hogy ő adja össze Olát és Jant még a film elején.

Michał Żebrowski, a jóképű színész, aki számos kosztümös történelmi filmben játszotta a klasszikus lengyel hőst, nemcsak Hoffmannál (ő volt Jan Skrzetuski vérteskapitány a Tűzzel-vassalban, a dinasztiaalapító Ziemowit a Régi mesében, ezenkívül a címszereplő Tadeusz Soplica Andrzej Wajda Pan Tadeuszában, hogy csak a legismertebbeket említsük), ezúttal szerényen a háttérbe húzódik, és meghagyja Lengyelország megmentését az ifjabb generációnak.

Ő ezúttal az eseményeket kézbe venni nem tudó lengyel miniszterelnököt, Władysław Grabskit alakítja, aki miután a britek békeközvetítését az oroszok felé nem tudta kiharcolni, le is mondott a kormányfői pozícióról. (Tegyük hozzá, hogy emellett remek pénzügyi szakember volt, aki sokat tett az új lengyel állam gazdasági stabilitásáért, de a filmből ezt nem tudjuk meg.)

Történelmi eredetijére külsőleg a legkevésbé szerintem Andrzej Strzelecki hasonlít, aki a nagy lengyel parasztvezért, Wincenty Witost alakítja. (Ez azonban nem jelenti azt, hogy rosszul játszana.)

Witos lett az, akit Grabski lemondása után Piłsudski felkért, hogy álljon egy ideiglenes Nemzetvédelmi Kormány élére, mert remélte, hogy személyével hatni fog a lengyel parasztságra, hogy ne dőljenek be a bolsevikoknak. (És számítása be is vált.) Witost ebben a vátozatban Wieniawa ezredes a legnagyobb munkából, a szénahordás kellős közepéből hívja meg egyenest a miniszterelnöki székbe. (Valahogy úgy, mint a római vezetők Cincinnatust az ókorban, az eke szarva mellől.)
http://en.wikipedia.org/wiki/Cincinnatus

A film történelmi kontextusát nézve nem tud nem eszembe jutni egy másik lengyel film, amit nemrég láttam. Az még 1979-ben készült, a címe Államcsíny volt, és mind hangvételét, tempóját, és főleg célját tekintve teljesen más volt, mint ez a mostani alkotás. Az már egészen más időkről szólt; arról, hogy hat évvel a nagy varsói csata után, 1926-ban hogyan penderítette ki egy (majdnem polgárháborúvá váló) véres puccsal a hatalomból Piłsudski Witost. Az egy lassú tempójú, erősen deheroizáló, nagyon pontos, minden részletbe belemenő és az elgondolkoztatás igényével készült film volt. Ez a mostani, A varsói csata meg egy nagyközönségnek készült, néhol kissé elnagyolt, és abszolút a romantikus-heroikus hagyományokat folytató film. Nem vitatom, hogy ma ilyenekre van szükség és igény, és ez nem baj, ha az ember olyan igényességgel tudja készíteni a filmjeit, mint Hoffman, akinél még az elnagyolt részletek sem válnak bántóan elkentté. No, talán csak azért jutott eszembe az Államcsíny, mert abban mind a Wincenty Witost alakító Jerzy Sagan, mind a Józef Piłsudskit játszó Ryszard Filipski (ez utóbbi a film rendezője is volt) sokkal jobban hasonlítottak külsőre az eredeti mintáikra.

Összességében azt mondhatjuk, hogy nem csalódunk Jerzy Hoffmanban új filmje kapcsán, sőt, remekül szórakozunk, ha megnézzük a filmet, időnként pedig kifejezetten leesik az állunk az ámulattól. Remélem, hogy Magyarországon is bekerül A varsói csata a mozik rendes műsorába, és nem csak egy-egy ilyen ünnepi alkalomhoz kapcsolódó vagy szűk körnek tartott vetítésen fog előkerülni.