Táncházmozgalom Magyarországon
„Mert mibennünk zeng a lélek,
Minket illet ez az élet!”
(Nagy László: Táncbeli tánc-szók)
Magyarországon a folklór tanulmányozásának és ápolásának egy különlegesen hatékony formája alakult ki, amely hatékonyan tudta beépíteni a falusi (paraszti) népesség hagyományait a városi emberek szórakozásába, mindennapjaiba. A Táncházmozgalom lényege leginkább az, hogy a néptánc és népzene színpadi műfajból újra közösségi szórakozási formává vált. Létrejött az a hely, ahol lehetőségük van „amatőröknek” is beszállni a táncba, ahol az aktív részvétel és az improvizáció a lényeg, a látványosság helyett a saját szórakozás. A Mozgalom egyik alapítójának, Halmos Bélának a megfogalmazása szerint:
„-a táncház nem produkció, hanem szórakozási forma, amelyben a népzene és a néptánc (...) eredeti formájában jelenik meg; (...)
-a táncházmozgalom olyan kisközösségek összessége, amelyben a résztvevők aktívak, öntevékenyek és nem a >>kitenyésztett<< profik iparilag előállított termékeinek hallgatói, nézői (ez egyben kemény munkát is jelent, hiszen a zene és a tánc csak hosszú, (...) tanulás, rendszeres (...) gyakorlás után válik szórakozássá, de úgy, hogy már az első megtanult dallam, az első lépések is örömet okoznak)”
(Halmos Béla: A táncházmozgalomról. In: A betonon is kinő a fű. Tanulmányok a táncházmozgalomról. Szerk.: Sándor Ildikó. Hagyományok Háza, Budapest, 2006. 7-8. o.)
A Mozgalom ebben a formájában a ’70-es években alakult ki, de természetesen nem volt előzmények nélküli. Az az igény, amely ezt a fajta szórakozási formát létrehozta egy komplex szellemi mozgalom eredménye, amely több hullámban tört felszínre a XX. század magyar történelme folyamán. Az ilyen előzmények felsorolását mindjárt a legismertebbekkel lehet kezdeni: a nagy népdalgyűjtők, tudományos népzenekutatók (Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László, Vikár Béla) elindulásával a XX. század első évtizedében. Ez lehetett az, ami a városi népesség egyes rétegeiben hosszú idő óta először felkelthette az érdeklődést a hagyományos parasztzene iránt, de hatása még nem lehetett sem annyira átütő, sem annyira széleskörű, mint a későbbi, összetettebb mozgalmak idejében. De mégiscsak tudatosította a zenekedvelő közönségben, hogy a magyar parasztság kezében elképesztő kulturális, tudományosan még feltáratlan kincs lehet.
A következő ilyen hullám (a „népi gondolat” következő feltörése) a két világháború közötti időszakban, akkor is leginkább a '30-as években következett, a népi írók megjelenésével. Ezek a részben falusi, paraszti környezetből jövő, részben egyszerűen a magyar vidék problémái iránt érdeklődő, társadalmi reformokat és igazságosságot követelő szociológusok és szépírók a Horthy-rendszer baloldali ellenzékeként léptek fel, elsősorban a feudális maradványok megszüntetéséért, a nagybirtokok földtelenek közötti felosztásáért, a szegényparasztság anyagi és szellemi felemelkedéséért. Mozgalmuk azért is lehetett hatásosabb, nagyobb visszhangot keltő, mert nem elsősorban zenei-kulturális, hanem társadalmi (és természetesen irodalmi) jellegű volt. De már az ő céljaik között is szerepelt a magyar nemzeti műveltség megújítása, felfrissítése a népi (tehát paraszti) kultúra elemei által.
A népi írók szemlélete, és ötletei (mind a társadalomra, mind a kultúrára vonatkozóak) számos helyen hatottak ebben az időszakban. A népzene és a néptánc gyűjtésére ebben az időszakban a hivatásos néprajzkutatók mellett egyre több amatőr csapat is vállalkozott. A legjelentősebb ilyen kezdeményezés talán a cserkészeten belül szinte önálló kis mozgalomnak számító a regöscserészet volt, amely pontosan ilyen célból kezdte járni a falvakat, zenéket és táncokat gyűjtve.
„a regölés gyakorlati módszereiben való jártasság teszi a regöscserkészt alkalmassá arra, hogy a magyar dal, mese, tánc, játék varázsszereivel végbevigye a nagy varázslást: a széttagolt magyar társadalom összeregölését”
(Regös kalendárium, idézi: Vitányi Iván: A magyar néptáncmozgalom története 1948-ig)
(Közben persze ők is megismerkedtek a magyar vidék társadalmi problémáival is.) Később más ifjúsági egyesületek, például az egyetemisták szervezetei is szerveztek ilyen falujárásokat, nemcsak a paraszti kultúra, hanem általában a magyar falu megismerése céljából.
Szintén a két világháború közötti időszak kezdeményezése volt a Gyöngyösbokréta-mozgalom is, amely ösztönzést ahhoz adott ösztönzést, hogy a régi táncokat még ismerő emberek helyi, falusi együttesekbe szerveződjenek, amely együttesek aztán számos lehetőséget kaptak városi, akár budapesti fellépésekre is, amelyekkel falujuk, vidékük egyes kulturális kincseit a polgári közönség előtt is megmutathatták. A Gyöngyösbokréta sokat segített abban, hogy maguk a parasztok, adatközlők is értékként tekintsenek, viseletükre zenéjükre, táncaikra; ezzel együtt nem volt része a kezdeményezésnek az a gondolat, hogy a népzenét és a néptáncot a városi lakosság is aktívan művelheti, illetve annak megőrzésében aktívan részt vehet.
Voltak azonban már akkor is olyanok is, akik ez utóbbit is meg kívánták valósítani. A már előbb említett regöscserkészeken kívül ilyenek voltak a népfőiskolások és népi kollégisták, akiknek mozgalma szintén a '30-as, '40-es években indult meg, és akikből a tervek szerint egy új, demokratikusabb helyi falusi szellemi elitet kellett volna kinevelni. A népi kollégisták is megalapították a maguk együtteseit, és büszkén tanították egymásnak otthonról hozott táncaikat.
Hasonló fontos alakulat volt Muharay Elemér néptáncegyüttese is, amely már nem csak paraszti származású fiatalokból, hanem egy teljesen vegyes társaságból alakult: egyaránt voltak benne falusi és városi, munkás-, értelmiségi és parasztfiatalok is.
Számukra a népzene és a néptánc művelése szintén nagyon szorosan összefüggött azzal, hogy a háború után egy új magyar társadalom szerveződik, amely a parasztságot is a nemzet egyenrangú részének fogja tekinteni, a népi kultúra pedig ennek a demokratikus magyar nemzetnek az egyik szellemi alapja lesz, tehát nem kirakati, múzeumi tárgy, hanem olyasvalami, amit a társadalom széles rétegei származástól függetlenül aktívan művelhetnek. (Ebben az együttesben olyan később híressé váló ifjak tevékenykedtek, mint Vitányi Iván és Jancsó Miklós.)
A népi közösségi kultúra, mint szellemi kincs és új Magyarország művelődési alapja jelent meg a a népi írók által 1939-ben alapított Nemzeti Parasztpárt programjában is.
(A Nemzeti Parasztpárt programjából, 1947.)
A(z) NPP 1945-ben kapott lehetőséget elképzelései így például a szegényparasztoknak való földosztás keresztülvitelére, azonban hamarosan végzetesen belegabalyodott az akkori idők zilált pártviszonyaiba, mígnem 1948-ban aztán az egypártrendszer létrehozása őket is elsöpörte. 1949-ben az új hatalom feloszlatta a NéKOSz-t, és a legtöbb néptáncegyüttes is vagy megszűnt, vagy elvesztette önállóságát, és a továbbiakban a propagandacélokat szolgáló giccs előállítójává" vagy a szovjet "népi balett" mintájának szolgai másolójává vált. Úgy tűnt ezzel a kulturális értelemben vett „népi gondolat” is hosszú időre elfelejtődött, hiszen, mint mindenben, a kultúrában is az állami politika, a „felülről diktált” folyamatok egyeduralma következett.
Ez a helyzet változott meg a ’60-as években. Mint tudjuk, az 1956-os forradalom hatásainak elülte után konszolidáció, „olvadás”, az engedékenység szabadabb légköre következett. Magyarországra is betört a beat- majd a rockzene, a könnyűzenei életben forradalmi megújulás következett be. Ezzel párhuzamosan lángolt fel újra az érdeklődés a „saját” kultúra iránt, illetve az igény arra, hogy az ország különböző kevésbé szem előtt lévő problémáiról (a vidékről, a parasztságról, a fiatalságról) valamit másképpen, eredetibb, lendületesebb módon lehessen elmondani. Ez az igény pedig nem csak a zenében jelentkezett. A Táncházmozgalom megszületése csak egy része volt egy sokrétű spontán művészeti-társadalmi megújulásnak, amely az őszinteség igényét, a „kisember” nézőpontját, magyar vidékiségét és paraszti gyökereit erősen hangsúlyozta. Mintha a népi írók visszatérése zajlott volna ekkor, más nevek alatt. Ez a talán a leglátványosabban az irodalomban és a filmművészetben jelentkezett. Előbbiben ekkor tűntek fel Nagy László, Ratkó József, Kormos István, Csoóri Sándor nevei.
A filmesek között pedig olyan fiatal, keménységet líraisággal, konkrét problémafelvetéseket szimbólumokkal vegyítő rendezők robbantak be a köztudatba, mint Kósa Ferenc, Szomjas György, Sára Sándor, Jancsó Miklós.
Ez volt tehát a háttere egy új, nagy hatást kiváltó szórakozási forma megszületésének. És a konkrét „történeti” tények.: Két építészhallgató, és lelkes, kreatív amatőr zenész, Halmos Béla és Sebő Ferenc (akik többnyire versek megzenésítésével foglalkoztak) mintegy véletlenül ráakadt különböző erdélyi és magyarországi zenei gyűjtések anyagára.
Innentől kezdve nem volt megállás. A gyűjtések szinte új lendületet kaptak, mikor kiderült, hogy a felfedezett zenei kincsre nem csak az Akadémia néprajzkutatóinak lehet igénye, hanem a kor fiataljai is fel tudják őket használni színpadon is, és saját szórakoztatásukra is.
A dolog hamarosan felkeltette különböző táncos koreográfusok érdeklődését is, akik addig is dolgoztak ugyan különböző táncos gyűjtésekből, felvételekről, de azokat egymással összekeverve, erősen balett-szerűen, művészieskedve, és szimfonikus zenekari kísérettel rendezték színpadi koreográfiákba. Most, hogy volt egy zenekar (Sebőékhez időközben csatlakozott Koltay Gergely és Éri Péter, Martin György mostohafia is), amelynek tagjai városi fiatalokként is reprodukálni tudták különböző falusi zenészek, mesterek játéktechnikáját, felvetődött az ötlet: meg lehetne próbálni egy falusi mulatságot is rekonstruálni az itteni viszonyok közepette. Ez aztán 1972 május 6-án valósult meg először Budapesten, a Könyvtár Klubban (a mai Írók Boltjának helyén). Ekkor tartotta az első budapesti táncházat három profi együttes: a Honvéd, a Bartók Béla és a Bihari János Táncegyüttes. Meghívójukban ezt írták: „…együtteseink számára lehetőséget teremtünk a színpadon kívüli táncra, megközelítve a néptánc eredeti, társastánc jellegét.” Emellett, mintegy jelszóként írták ki: „Zene és tánc úgy mint Széken” .
A dolog hamarosan felkeltette különböző táncos koreográfusok érdeklődését is, akik addig is dolgoztak ugyan különböző táncos gyűjtésekből, felvételekről, de azokat egymással összekeverve, erősen balett-szerűen, művészieskedve, és szimfonikus zenekari kísérettel rendezték színpadi koreográfiákba. Most, hogy volt egy zenekar (Sebőékhez időközben csatlakozott Koltay Gergely és Éri Péter, Martin György mostohafia is), amelynek tagjai városi fiatalokként is reprodukálni tudták különböző falusi zenészek, mesterek játéktechnikáját, felvetődött az ötlet: meg lehetne próbálni egy falusi mulatságot is rekonstruálni az itteni viszonyok közepette. Ez aztán 1972 május 6-án valósult meg először Budapesten, a Könyvtár Klubban (a mai Írók Boltjának helyén). Ekkor tartotta az első budapesti táncházat három profi együttes: a Vadrózsák, a Bartók Béla és a Bihari János Táncegyüttes. Meghívójukban ezt írták: „…együtteseink számára lehetőséget teremtünk a színpadon kívüli táncra, megközelítve a néptánc eredeti, társastánc jellegét.” Emellett, mintegy jelszóként írták ki: „Zene és tánc úgy mint Széken” .
(A betonon is kinő a fű 22. o.)
Szék rendkívül gazdag hagyományokkal rendelkező magyar nagyközség az erdélyi Mezőségen, Kolozsvártól nem messze. Ennek a falunak a táncát tanulták ekkor először, illetve tulajdonképpen ennek a falunak a szóhasználatából vették magát a „táncház” kifejezést is, a mai (nem épületet, hanem mulatságot, „bulit” jelentő) értelmében. (Nem véletlen, hogy ez a falu később szimbolikus jelentőségre tett szert a Táncházmozgalomban.)
Úgy zenélni és táncolni, mint ott a faluban, az eredeti helyszínen, vagy mindezt egyetlen bűvös szóval kifejezve: „autentikusan”; mindez ma már kézenfekvő igénynek tűnik, de akkor revelációszerűen hatott. És ez volt talán egyik nagy szerencséje a Mozgalomnak, hogy az akkori idők táncegyüttesei erre vevők lettek az egész országban, és ez a szemlélet felkerült a színpadra is, és kiszorította onnan az addigi „szovjet mintájú”, „mojszejevista”, balett-szerű művi „népitáncot”. Sok együttesvezető jött rá ekkor, mennyire kreatív és őszinte módon ki lehet fejezni különböző művészi koncepciókat ezzel az autentikusabb fajta tánccal. De legalább akkora, ha nem nagyobb dolog volt az, hogy a paraszti zene és tánc megjelent a városi bulikban (más szóval le is került a színpadról, miután felkerült rá). Sokak szerint a valamikori parasztzene és tánc szép lassan „össznemzeti kinccsé” vált.
Ez persze azért így túlzás. Főleg mai tapasztalataink alapján ezt a fajta zenét és táncot jelenleg inkább egy városi szubkultúrának tekinthetjük. A „táncházasok” néha egy ugyanolyan kategóriát jelent, mint a punkok vagy a deszkások. A táncházasoknak megvan a maguk öltözködése, a maguk szokásai, értékrendje, hagyományai… És persze megvannak a maguk sztárjai is.
Egyfelől az „alapítók” :
Másfelől a mai zenészek és zenekarok (Muzsikás, Méta, Téka, Kalamajka, és lehetne még sorolni). De legfontosabb helyet talán mégis azok a falusi „mesterek” érdemlik, akiktől mindannyian (közvetlenül vagy közvetve) tanultunk.
Mi a helyzet a Táncházmozgalommal ma? Abból a komplex szellemi mozgalomból, ami a ’70-es években létezett nem sok maradt. Illetve úgy is mondhatnám, a Táncházmozgalom egyedül maradt, törekvéseinek nincs megfelelője sem az irodalomban, sem a filmművészetben, még talán a színházművészetben és a képzőművészetben inkább, habár a népi motívumok alkalmazása önmagában még nem jelenti ezeknek a törekvéseknek az érvényesülését. És persze nincs meg az „ellenzéki” tartalma sem, amivel (mint a hivatalos kultúrpolitikát szinte figyelmen kívül hagyó „alulról szerveződő” valami) olyan vonzerőt tudott gyakorolni értelmiségi körökben annak idején. Manapság egyébként újra divat népzenét játszani, habár annak nem is mindig az autentikus formáját. Erről heves viták dúlnak, hogy mennyire kellene ragaszkodnunk az ilyen zenék eredeti megszólalási formájához, de szerintem az nem baj, hogy a népzene, mint tényleg „össznemzeti kincs”, annyi más zenei irányzatra is megtermékenyítőleg hat. (Különösen igaz ez, mióta a Petőfi Rádió egy kisebb „forradalmat” indított el zenei igényesség területén.)
Az biztos, hogy elképesztően gazdag folklórkincsünk ilyen formájú szervezett átmentése egy másik korba olyan valami, amire méltán lehetünk büszkék. Hasonló fajta revival ez, mint ahogyan a japánok megőrizték a modern korban saját harcművészeteiket. (Talán nem véletlen, hogy a magyar zenék és táncok iránt érdeklődők között olyan sok japán van.) Az egész Táncházmozgalom megszerveződése máshol is hatott a hagyományápolásra, például Lengyelországban, ahol a hivatásos („színpadi”) együttesek nem vették át ezt a stílust, de számos helyen léteznek olyan kisközösségek, ahol fontosnak tartják „magyar mintára” a saját hagyományok aktív átmentését.
Mindaz, amit egy magunkfajta mai fiatal találhat a népzenében, néptáncban: közösség, identitás (nem feltétlenül csak a nemzeti identitásra gondolok), értékrend, mozgáskultúra, testedzés, művészi önkifejezés… mind-mind olyasmi, amik miatt megéri ezzel foglalkozni. Jó érzés nyáron Erdélyt járni, találkozni öreg paraszt-bácsikkal, nénikkel (magyarokkal és románokkal egyaránt, hiszen közös az élet arrafelé, közös kincs a művészet is), kapcsolatokat teremteni. Jó érzés év közben itthon egy-egy próbán a barátaimmal izzadni, érezve, hogy ebből a közös kísérletezésből, a sok nekiszaladásból végül meg fog születni valami értékes. És jó érzés a tavasz valamelyik hétvégéjén (minden évben máskor) belépni az Arénába, a Táncháztalálkozó helyszínére, konstatálva, hogy még mindig mennyi embernek fontos ugyanaz, amit én is művelek; találkozni régi barátokkal; rácsodálkozni a zenekarok, viseletek táncosok sokszínűségére; gyönyörködni a szép kézműves termékekben vagy beülni zenét hallgatni a folkkocsmába. Jó érzés, hogy ha találkozom valakivel, aki szintén népzenével néptánccal foglalkozik, biztosan lesz közös beszédtémánk. Úgy érzem egyelőre nem is kell féltenünk a Mozgalmat az érdeklődés hiányától, sokan vannak, lesznek is az elkövetkezendő időben akik továbbviszik, amit egy maroknyi lelkes érdeklődő a ’70-es években elkezdett.
Annál is inkább, mivel tavaly az UNESCO elismerte a szellemi Világörökség részének a magyar "táncház-módszert", azaz a hagyományőrzésnek ezt a formáját. Ez egy olyan siker, amire mindannyian büszkék lehetünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése