A mai napon a polákok első Alkotmányuk megalkotására emlékeznek, amelyet 1791-ben ezen a napon kiáltottak ki. Ez volt a Világ második írott Alkotmánya (az USA-é 1787-ben keletkezett és 1789-ben lépett életbe), Európában pedig ez volt a legelső (a franciáké ugyanez év augusztusában keletkezett). Tulajdonképpen az egész Lengyel-Litván Köztársaság alkotmánya volt. (Nem véletlen, hogy Litvániában időről időre felvetik, hogy náluk is nemzeti ünneppé kellene tenni ezt a napot, de mivel sokan még mindig idegenkedve tekintenek Polákországra, és a sokévszázados „lengyel elnyomás” jelét látják minden közös emlékben, ezért ezt még nem sikerült keresztülvinni a Seimasban.)
A Május 3-ai „Konstytucja” elfogadását hosszú harc és reformkísérletek előzték meg. Talán hozzájárult az egészhez az is, hogy 1772-ben a Köztársaság, az Orosz, az Osztrák és a Porosz Birodalom mohóságának köszönhetően egy csomó területét elvesztette (→ „Lengyelország első felosztása”), és az ország vezetőit ez ráébresztette arra, hogy ha nem akarják, hogy tovább gyengüljön az Unió, muszáj lesz sok helyen reformálni. És bár nem volt, könnyű, de sikerült.
A Konstytucja megszüntette a liberum veto-t (azt a szokást, hogy bármelyik képviselő megvétózhatja a Sejm döntését, ami persze lehetetlenné tette a parlamentáris munkát). Egyenlősítette a nemességet a polgársággal, és örökletessé tette a királyságot a Poniatowski-család számára (a nagy királyválasztási hercehurcák addig ugyanis rengeteg pénzt és energiát emésztettek fel, és csak tovább gyengítették a Köztársaságot.) Szóval egészen modern egy alkotmány volt ez a maga nemében. Úgy tűnt, hogy a sok polgárháború után ezt a változást az ország lakosságának jelentős része támogatja.
Az orosz cári hatalom azonban nem nézte jó szemmel az újításokat, és félvén, hogy elveszti befolyását, és megtámadta a Köztársaságot. Az Unió védekezett, és nem is eredménytelenül, de porosz szövetségesei egy idő után átálltak az oroszok oldalára, így a Köztársaság hadereje összeroppant. Ennek következtében Poroszország és Oroszország újabb részeket hasított ki a Köztársaság egyre kisebbre zsugorodó területéből (→1793: „Lengyelország második felosztása”). A felosztás ellen a vitéz katona, Tadeusz Kościuszko kezdett egy újabb szabadságharcba, amelybe már a parasztok tömegeit is sikerült bevonnia. Szép győzelmeket aratott, de végül őt is legyőzte a túlerő. Így került sor 1795-ben a harmadik felosztásra, amelynek eredményeképpen Ausztria, Poroszország és Oroszország 123 évre eltüntették Lengyelországot Európa térképéről. A Május 3-ai Alkotmány azonban nem felejtődött el, és emléke a következő időkben sokaknak erőt adott, hogy az ország újraalkotásán nagy erőkkel fáradozzanak. Így nem csoda, hogy 1918 után ismét május 3-a lett az újra létrejövő Polákország egyik hivatalos nemzeti ünnepe.
Ennyi a történet dióhéjban.
A Polákország történetében járatos embernek biztosan eszébe jut május 3-áról ez a kép is:
Jan Matejko, a nagy historizáló festő képe az Alkotmány/Konstytucja kihirdetéséről. Matejko-nak az volt a szokása, hogy egy-egy történelmi képre mindenkit ráfestett, aki valahogyan kapcsolatba hozható volt az adott eseménnyel, így aztán minden képén rengetegen tolonganak. Emellett egyrészt a képeinek van egy érdekes kavargó hullámzása, mint a háborgó tengernek. Másrészt (az előbbiekből következően) az alakok majdnem mindegyikéről meg lehet mondani, hogy kicsoda. Akit nem lehet nevén nevezni, az valószínűleg valami szimbolikus alak. Átlagos „statiszták”, „tömegek” ritkán bukkannak fel a képein.
Itt, ezen a képen a főalakok:
Középen a Sejm képviselők viszik a vállukon az országgyűlések elnökeit (lengyel szóhasználattal: marsalljait). Balra, világos ruhában a képviselők vállán, az Alkotmány egyik fogalmazványát felmutatva a lengyel Sejm elnöke, Stanisław Małachowski
Jobbra tőle, a másik vállon ülő alak, a litvániai Sejm (manapság már a lengyel elnevezés helyett litvánul úgy hívják: Seimas) marsallja, Kazimierz Sapieha.
Középen, szinte világító fekete papi öltözékben Hugo Kołłątaj krakkói kanonok, aki Małachowski (és még több munkatársa) mellett egyik fogalmazója volt az Alkotmány szövegének.
Valahol a tömegben valószínűleg takarásban pedig ott lépked az amerikai függetlenségi háborút megjárt fiatal katonatiszt, Tadeusz Kościuszko is, aki majd az oroszok elleni háború egyik katonai parancsnoka lesz, majd az azt követő szabadságharc fő-fő vezetője.
Ami furcsa, hogy az Alkotmány létrehozását és elfogadtatását támogató király, II. Stanisław abszolút nem a fő helyre került a képen.
Ő az az alak a kép (mármint a Matejko-kép) bal oldalán, világos ruhában, vörös palásttal a vállán és fekete háromszögletű kalappal a fején. Még a póz, amiben áll, illetve a tartása sem kifejezetten királyi, és a tömeg sem őt ünnepli. Érezhetően nem ő a kép hőse. Ennek oka nemcsak az, hogy legtöbben egy léha és felelőtlen fickónak tartották már akkor is, hanem az is, hogy meglehetősen ellentmondásos a szerepe a lengyel történelemben. Erről hamarosan szó lesz.
Hogy valami vicces anekdota is legyen a korszakról, illetve a polákokról ideiktatom régi blogomról a dicső és híres Poniatowski-család három tagjának történetét, akik három különböző generációt képviselnek. Életük jól példázza, hogy egyes történelmi helyzetekben hogy lehet a semmiből a legmagasabb polcra felkapaszkodni, és onnan milyen nagyot lehet esni. Illetve azt is, hogy akármilyen nagyot is esett az ember, azért még tehet attól később olyat, ami miatt hősként fogják a nevét emlegetni a késői utódok. Szóval íme a Poniatowskiak tanulságos története:
Egész fiatal korában ott verekedett Magyarországon a törökök kiűzésekor, Michał Sapieha csapatában. A Sapiehák akkoriban a Litván Nagyfejedelemség legnagyobb maffiózói voltak, így az ifjú tisztnek jót tett, hogy ők egyengették az útját. Mikor a többi nagy litvániai család összefogott Sapieháék ellen, és a király is levette róluk a kezét, a megszorult atyafiak Poniatowskit küldték, hogy segítséget kérjen számukra XII. Karl svéd királytól. Onnantól kezdve Staszek ott volt a svéd király mellett. Akkor is, amikor Karl bevonult Polákországba, és a népszerűtlen szász király, II. August helyett trónraültette a népszerű, de a svédek miatt hamar népszerűtlenné váló Stanisław Leszczyńskit. És akkor is, amikor 1709-ben az egész svéd sereg Törökországba szorult elveszítve a poltavai csatát az oroszok ellen.
Karlnak ekkor öt évet kellett a törököknél, Bender városában rostokolni, de Staś számára ez volt a legmozgalmasabb időszak: folyamatosan utazgatott Bender és İstanbul között, intézkedett, keverte a kártyát, hogy megnyerje a szultán és a krími tatár kán jóindulatát. Közben az általam nagyrabecsült Ráday Pállal is összefutott egyszer- így fog belekerülni a szakdolgozatomba.
Öt hosszú év után Karl pár hét alatt, rekord-menetteljesítménnyel vágtatott haza Svédországba, de mint afféle keményfejű katona, aki nem tud meglenni hadvezetés nélkül nem sokáig ült otthon. És Poniatowski ekkor is vele tartott, Svédországba, majd át Dániába. Mikor aztán a nyakas vikinget 1719-ben a dánok egyszercsak valami ostrom során váratlanul fejbelőtték, na akkor Stanisław is úgy döntött, hogy most már ideje hazamenni. És haza is ment.
Otthon egyből talált ismét munkát: felfigyelt rá az ekkoriban legbefolyásosabbá váló mágnáscsalád, a Czartoryskiak. (Ők is nagy maffiózók voltak, mellesleg ők is a nagy litván fejedelemtől, Gediminastól származtak, legalábbis erre utal a címerükben látható Litván Üldöző). Staszek innentől az ő ügynökük lett. A „Família” ezt úgy hálálta meg, hogy hozzáadták a fiatal, szép Konstancja Czartoryskát az ekkor már negyvenes éveiben járó, de még mindig fiatalosan lendületes pan Poniatowskihoz. Nekik aztán nyolc gyerekük született: hat fiú és két lány. A fiúk közül a negyedik, az összes gyerek közül a hatodik volt, az ifjabbik Stanisław, akiből aztán király lett.
(Tanulság: igyekezzünk jóban lenni az eltévedt uralkodókkal, ha messze járnak is a saját országuktól, egyszer még jól jöhet a segítségük.)
A szász királyok sötét, kaotikus és dicstelen ideje után izgalmas korszak következett az ország életében. Kulturális, művészeti fellendülés. II. Stanisław nagy mecénás volt: a kor legjobb íróival, költőivel, drámaíróival cseverészett minden csütörtökön, ebéd közben. Nem is beszélve a sok klasszicista építészről, festőről és szobrászról, akiknek munkát adott. És behozta Polákországban és Litvániába a Felvilágosodást.
A politikában viszont ugyanolyan felelőtlen maradt, mint volt. Nem különösebben törődött vele, hogy az ex-barátnője, minden döntésébe beleszól. Nem vette komolyan. Egyes nemesek azonban nem vették ezt jónéven, és fel is lázadtak a király ellen. (Köztük volt egy későbbi nagy világcsavargó is, akinek Polákországban és Magyarországban is voltak birtokai. A nevének leírásával gondban vagyok: a magyarok számára evidens, hogy ő Benyovszky Móric volt, a polákok erősítgetik, hogy valójában Maurycy Beniowskinak hívták, és nagy lengyel hazafi volt.)
Mindezek miatt a polákok máig sem tudják eldönteni, mit gondoljanak erről a Stanisław királyról. Felvirágoztatta vagy eladta a hazát? Végül is 1772-ben nem tiltakozott nagyon hevesen azellen, hogy a Köztársaság egy csomó területet átadjon az oroszoknak, az osztrákoknak és a poroszoknak. Viszont az uralkodása vége felé rászánta magát egy csomó reformra, az ország társadalmi modernizálására. 1791. május 3-án pedig szentesítette Európa első írott alkotmányát. (Azóta május 3-dika nemzeti ünnep.) Na, jó, mondják többen is, de ezt sem tette volna meg az összes nagyeszű reformer tanácsadójának, a kiváló hazafiaknak a folytonos rugdosása nélkül. Mindenesetre, amikor közvetlenül ezután orosz támadás érte az országot, kész volt fegyverrel is megvédeni, amit ő meg a többiek egész addig kidolgoztak. A háborút aztán elvesztették, és Lengyelországot teljesen felosztotta maga között a három nagyhatalom: Poroszország, a Habsburg Monarchia és Oroszország. Ez utóbbinak az élén pedig most sem állt más, mint Stanisław Poniatowski ex-barátnője, II. Jekatyerina. Maga az egykori király pedig, nem mondhatni, hogy szegénységben, de megkeseredett öregemberként halt meg.
(Tanulság: Ha diplomaták vagyunk, sose jöjjünk össze a célországunk uralkodójával, mert később nagyon megszívjuk.)
Az ifjú Józek herceg állítólag meglehetősen bohó volt és könnyelmű. A mendemonda szerint egyszer fogadásból meztelenül vágtatott végig Warszawán lóháton, a varsói lányok nagy örömére. (Csoda, hogy nem kapták le a ló hátáról, mert nagyon népszerű volt az ifjú herceg a körükben. ;-)) Nade, mire megemberesedett remekül képzett hadvezér lett belőle. Ezt bebizonyította a lengyel-orosz háborúban is (1791-1792-ben). Mikor ezt elvesztették, és Stanisławot megfosztották a trónjától, majd pár év múlva Tadeusz Kościuszko szabadságharca sem hozta vissza az ország függetlenségét, Józef Poniatowski is emigrációba ment. És később visszatért, mint Napoléon lengyel seregének főparancsnoka. Aztán, mikor Napoléon Polákország feltámasztása céljából, létrehozta a Varsói Hercegséget (Księstwo Warszawskie), akkor a polákok nagyon szerették volna, ha annak is ő lesz a hercege. De Napoléon másként döntött: egy porosz herceget nevezett ki az állam élére, Józef Poniatowski meg a hadügyminiszter lett. Ez sem volt azonban rossz pozíció, sőt!
Így aztán Józef, mint a császár tábornoka rengeteg csatában vezette nagy hozzáértéssel és vitézséggel a polákokat, míg végül Lipcsénél 1813-ban a csata végén visszavonulva az Elstera folyóba ugratott, és elragadta az ár. Szóval úgy veszett oda, mint a mi II. Lajos királyunk a mohácsi csata után.
Egyébként az ő lovasszobra áll a mostani Elnöki Palota előtt, római ruhában, Marcus Aurelius császár római szobrának pózában. És egy híd is viseli a dicső herceg nevét Warszawában, a Wisła fölött, ami nekem nagyon furcsa, mert szerintem vízbefúlt emberről hidat elnevezni nem igazán jó ómen.
(Tanulság: vesztett ütközet után ne ugrassunk megáradt folyóba. Na persze ez is egy formája a hősi halálnak, de nem túl kellemes…)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése