Manapság, amikor „háborús” hangok már elültek, az állampárt vezetősége és maga a Főnök is deklaráltan megegyezésre és normális emberi párbeszédre törekszik az Európai Unió és a Világbank vezetőségével, még mindig sokan vannak, akik beleragadtak ezekbe a jelszavakba, és egyáltalán nemcsak a Szúnyogirtó Párt hívei között, hanem bizony a narancsosok között is. Az Európa-ellenes propaganda és kiszólások, beszólások most is hallhatók a mindennapokban. Bizony a tömegmanipuláció módszertanát jól ismerő Főnöknek figyelembe kellett volna venni, hogy a gyűlöletpropaganda könnyen önjáróvá válik, nem olyan, hogy céljainknak megfelelően egyszer elindítjuk, aztán egy intésünkre megáll, mintha mi sem történt volna.
Próbáltak-e az okos emberek tenni ez ellen valamit? Talán többnyire most is az „európai kultúrához”, az „európai normákhoz” való ezeréves kötődésünkről beszéltek azok, akik meg akarták állítani a „trágyaözönt”, ezek azonban megint sok helyen afféle elcsépelt és a válság idején sokfelé hitelüket vesztett jelszavak lettek, szóval nem tudom, mennyire lehetett hatásuk. Azonkívül, mint az előbb már utaltam rá, az Európa szónak sokféle jelentése és értelmezési lehetősége van. Európa alapvetően egy földrajzi fogalom. Az Európai Unió alapvetően egy intézményrendszer, de jelenthet területet is, amely azonban nem fedi teljességgel a földrajzi Európát. Mit nevezünk akkor „európai szellemiségnek”? Hogyan kell ezt a fogalmat értelmezni?
Jómagam gimnazista voltam abban az időben, amikor Magyarország az Európai Unióhoz csatlakozott. Akkoriban az ország nagy részén (úgy vettem észre), elég nagy hangsúlyt feketetett az állami propaganda és a tájékoztatás arra, hogy ennek a jelentőségével és következményeivel mindenki tisztában legyen, illetve minél többet tudjon mindenki az EU-ról (persze arra is, hogy jó dolognak tartsa a csatlakozást, és ne tiltakozzon hevesen ellene). A városi könyvtárban „Európai Információs Pontot”, létesítettek, a gimiben töri és földrajzórán sokat tanultunk az EU intézményrendszeréről, struktúrájáról, azonkívül számos helyen vetélkedőt szerveztek diákoknak az Unióról, arra is emlékszem, a mi gimnáziumunknak volt egy nagy rendezvénye is, amelyen az iskola huszonöt osztálya adott műsort az EU huszonöt országáról. (Ott tanultam az első spanyol szavakat, mert a mi osztályunknak Spanyolország jutott, és nekem egy spanyol vasutast kellett alakítanom). Szóval benne volt a közbeszédben, és „benne volt a levegőben” a csatlakozás. De ami azt illeti lelkesek is voltunk. Mi diákok úgy tekintettünk akkor az egészre, hogy ezentúl jóval könnyebb lesz majd nyugatra utazni, és talán majd szívesebben is fogadnak minket külföldön, szóval nagy buli lesz. (És nem kell majd ezentúl rászólnunk a rendszeresen hozzánk látogató francia, német és dán diákokra, akik Európáról beszélve csak az Unióra gondoltak, hogy „mi is Európa vagyunk, hé!”.) Én magam meg arra gondoltam, hogy biztos a szomszéd országokkal is sokkal jobb lesz a kapcsolat, és tőlem, aki nyári szünetekben rendszeresen Szlovákiát jártam nem fognak mások hülyeségeket kérdezni a szlovákokról például.
Tetszett, hogy pont azok az országok mennek együtt, egy csoportban, „kart karba öltve” az Unióba, akiket valahogy mindig összetartozónak éreztem, mint Közép-Európát. (Pedig akkor még nem is olvastam Czesław Miłosz esszéit, aki mint kiderült, szintén nagyjából ezt értette Közép-Európán, amit én: a Visegrádi Országokat és a Balti-államokat; és közöttük, lakóik, különösen íróik között valamiféle szellemi-lelki közösséget, testvériséget vett észre, ami a sok civakodás ellenére meglévő, élő valami.)
Szóval az EU akkor valami vidám dolognak tűnt. Ösztönösen tiltakoztam ugyanakkor már abban az időben is egy másik dolog ellen, amit sok ember beszédében észrevettem, és nagyon bosszantott; vagyis az ellen, amit egyes okos emberek talán „europocentrizmusnak” neveztek el. Ez nálunk akkoriban a „nyugati kultúrára” való gyakori hivatkozásban nyilvánult meg. (Néha ide is belekeverték a „keresztény szellemiséget”, a „keresztény civilizációt”, mint fogalmakat, ami szintén idegesítő volt.) Ez alatt pedig azt a fennhéjázást értem, amivel a „nyugati ember” az „európai ember” lekezeli az Európán kívüli népeket, és vagy azt feltételezi, hogy Európán kívül nincs is normális emberi élet, vagy azt, hogy Európának mintát kell adnia a Világ más részeinek, civilizálnia kell azt, stb. (Nyilvánvaló, hogy ebből a szemléletből származik a gyarmatosítás ideológiája, ami szerintem nem a XIX. században kezdődik; a korábbi évszázadokban a kereszténység agresszív terjesztésében nyilvánult meg.) Pár évvel később megismerkedtem a másik nagy lengyel író, a bátor riporter, Ryszard Kapuściński írásaival is, aki élete jelentős részében a Harmadik Világot járta, és sokszínű tapasztalatai alapján aztán szintén sok időt és energiát szentelt a „gyarmatosító ideológia” és az „europocentrizmus” ostorzásának. (Egyébként, ahogyan Kapuściński, úgy én sem berzenkedem annak elismerésétől, hogy létezik valamiféle „nyugati” vagy „euroatlanti” civilizáció, olyan értelemben, ahogyan Samuel Huntington beszél róla The Clash of Civilizations című művében, de ahogyan Kapuściński, úgy én sem gondolom, hogy ennek valamiféle világvezető szerepet kellene játszania.)
Úgy gondolom, hogy legalább részben ez a fajta ideológia, szemlélet és fennhéjázás (amit Kapuściński annyit szidott) termelte ki az Európán belüli „nyugat-kelet-előítéletlejtőt” is. (Nem tudom, ki alkotta az „előítéletlejtő” kifejezést; én kiváló professzoromtól, Kiss Gy. Csabától hallottam.) Mondhatnám úgyis: az „europocentrizmus” (vagy mi) egyik nyúlványának tekintettem azt a hozzáállást is, amiről már korábban beszéltem, és amit én „labanc szemléletnek” hívok, mikor valaki magyarként Nyugat-Európát, elsősorban a németeket eszményíti, és ezzel együtt magasról lenézi a mi szomszéd népeinket elsősorban a szlávokat. Sosem haboztam vitára kelni olyanokkal, akik ebbe a szemléletbe ragadtak bele, mint ahogy azokkal sem, akik olyasmiket mondtak, hogy igazi demokrácia csak Nyugat-Európában alakulhat ki (értsük most bele ebbe az USA-t is).
Ezért is idegesít mindig amikor valaki nyugatosságról és keletiségről beszél olyan értelemben, hogy nyugati=demokrata, keleti=despota, vagy nyugati=racionális, keleti=irracionális stb. Különösen idegesítő ez akkor, hogyha nagy vezérek, főnökök öntik ezt a hülyeséget híveik fejébe. (A Főnök és a Bűnbak egyaránt beleestek ebbe a hibába; egyiknek sem örültem, sőt.) Egyáltalán mindenféle ilyen hülye leegyszerűsítésnek ellene vagyok, tehát annak is, ha a „dicső Keletet” eszményítjük a „hanyatló/dekadens Nyugat” ellenében.
A „Nyugat” állandó eszményítése és felemlegetése, továbbá annak állandó emlegetése, hogy csak a tőlünk nyugatra fekvő európai országok adhatnak nekünk mintát állam- és társadalomszervezésből (úgy látszik az utóbbi idők eseményeiből) másokat is idegesített és idegesít, elsősorban pont azért, mert valamiféle behódolást, megalázkodást sugallt, azt, hogy magunktól semmi problémánkat nem tudjuk megoldani, mindig kívülről kell ötleteket, mintákat átvenni. Az emiatti frusztráció volt, amit az EU-ellenes propaganda meglovagolt, olyan jelszavakkal, hogy „nem-leszünk-gyarmat” meg „járjuk-a-saját-utunkat”. De hogy emiatt most hirtelen nemcsak hogy vitába kell szállni az EU vezetésével, hanem egyből háborút kell hirdetni ellenük, és neki kell esni mindennek, amit bárki valaha „európai értékként” definiált, na ez engem megdöbbentett. Mi a fene folyik itt? –kérdeztem.
Persze az folyik itt, hogy minél parancsolóbb, tekintélyelvűbb egy rendszer, minél inkább feltétlen engedelmességet vár el, annál kevésbé viseli el az átmeneteket, illetve annál kevésbé van érzéke hozzá. Mint ahogy a belső ellenvéleményt, a kritikát is rögtön úgy értékeli, hogy valakik áskálódnak ellene és meg akarják buktatni, ugyanígy kifelé is rögtön harcként fogja fel a vitát, és ezt fogja sugallni a híveinek is. Na persze nem lehet letagadni, illetve nem észrevenni, hogy része van ebben a Főnök nagyzási mániájának is: mindenáron nemzeti hőst akar csinálni magából, márpedig azt látja, hogy a legnépszerűbb nemzeti hősök mindenhol azok lesznek, akik függetlenségi háborúban vezetik az országot idegen hatalmak ellen. Így tehát kitalálta a maga függetlenségi háborúját, amiben ő lehet a vezér. (Úgy látszik frusztrálja, hogy az 1989-es „forradalomnak” (ha az forradalom volt) nem lehetett fővezére, csak „tisztje”. Pedig az is dicsőséges szerep: egy összefogásban fontos szerepet vinni.)
Egy idő után persze (mint mostanában mindig) megintcsak arra jutottam, hogy mivel évszázados terheket cipelünk, érdemes kicsit visszaugranunk egy-egy múltbeli okos ember véleményéhez is, mikor megoldásokat keresünk. Mondjuk a két világháború közé. Az állampárt is ezt teszi, de ők az akkori állampárt tekintélyelvű és szociálisan érzéketlen, olykor egészen tapló tagjainak mintáit másolják. Tehát nekünk érdemes más ötleteket, javaslatokat is megnézni, mondjuk a rendszer szelídebb, demokratikus ellenzékének teoretikusait. Nyilván ők sem fogják nekünk megmondani a tutit, de lényeglátásuk talán még nincs megterhelve olyan dolgokkal, amikkel a miénk meg van terhelve, ezért talán szabadabban leírnak olyan dolgokat, amik miatt nekünk mentegetőznünk kell.
Nemrég fejeztem be Bajcsy-Zsilinszky Endre Helyünk és sorsunk Európában című könyvének olvasását. Bajcsy-Zsilinszky Endre az a fajta ember volt, aki tényleg őszintén tenni akart magyar népéért, ez eleinte a „hűdenagyonmagyarokvagyunk”-táborba vagyis a fajvédőkhöz sodorta, de később lelépett onnan és valamiféle kiegyenlítésre törekedett bal és jobboldal között, anélkül, hogy beleragadt volna a szokásos utálkozásokba, vagy annak kényszerébe, hogy mindenképpen el kelljen helyeznie magát a baloldal-jobboldal vonalzóján; inkább a problémák feltárását és a megoldások kidolgozását részesítette előnyben. Főleg persze a népi írókat segítette, de a háború alatti ellenállásban már a szociáldemokratákkal, sőt a kommunistákkal is hajlandó volt együttműködni, hogy a veszélyt Magyarországról elhárítsa. Egyébként nagy szíve és ennélfogva indulatos természete volt, de amit leírt azt mindig átgondolta, és mindent igyekezett pontosan elemezni.
Ebben a könyvében az a feltevése, hogy a magyar külpolitikának az Osztrák-Magyar Monarchia ártott legtöbbet hosszú távon. Erre persze hozhatjuk a cáfolatokat, hogy Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchia részeként mégiscsak egy világpolitikai szereplő egyik részét alkotta, és a magyar elitnek olyan kiváló emberek révén, mint Andrássy Gyula, lehetősége volt bizonyos európai szintű döntésekbe beleszólni. És igazunk is lenne. Hozzátehetjük azt is, hogy az Ausztriával való kiegyezésre szükség volt, és gazdaságilag, az ipar, a technika, a kereskedelem fejlődése és a polgárosodás szempontjából jót tett az országnak a kompromisszum, amihez bizonyos célokat fel kellett adni. Ebben is igazunk lenne.
Mégis elgondolkoztató, amit Zsilinszky leír:
Tehát pontosan azt a fajta „lekezelő európaiságot”, ami olyan sokakat ezek szerint ma is idegesít. A „kelet és dél felé” pedig itt elsősorban a szomszéd népeket jelenti, a románokat és délszlávokat, de idetehetjük melléjük a szlovákokat és a többieket is (akikről Zsilinszky viszonylag kevesebbet beszélt). Nem sokkal később ugyanis így folytatja:
„A magyar politikai, irodalmi, zenei, képzőművészeti és tudományos szellem örök életű képviselői azonban sohasem vettek részt sem a nyugat felé való idétlen hajlongásban, sem a kelet felé való, hasonlóan idétlen pöffeszkedésben. De a magyar politika mégis úgy alakult, (…), hogy a Bécshez való alkalmazkodás adta meg az alaphangot, s ez kelet és délkelet felé, mint a magunk fölényeskedése rezgett tovább.”
Az önálló külpolitika feladásának tehát nemcsak az lett a kára, hogy a magyar uralkodó elit megállt annál a szemléletnél, hogy Magyarország egyetlen megbízható szövetségese a német jellegű Habsburg-Ausztria és ennek kapcsán aztán Németország, és Magyarországnak mindenben ezen államok külpolitikai koncepciójához kell igazodnia, amely beidegződés majd a második világháborúban üt keményen vissza. Hanem az is, hogy mintegy rekompenzációképpen az önálló magyar külpolitika hiánya miatt a magyar elit a fennhéjázó nagyhatalmi fölényeskedést választotta a Magyarország területén élő nemzetiségekkel szemben, a magyar etnikum uralmát, elsőségét, szupremáciáját akarta érvényesíteni minden más nemzetiséggel szemben.
„Mélységesen jellemző nemcsak e szomorú korszakra, hanem általában a nemzeti hanyatlás lélektanára is, hogy az elfogultság, a kicsinyességekbe menekülő sovinizmus, mint az önáltatás mákonya termelődik ki a legnagyobb dolgokban való megalkuvás, behódolás titkolt fájdalmának és belső szégyenének elaltatására, a néplélekben való külsőségek ellensúlyozására, leplezésére.”
Tehát: ha Magyarország nem lett volna egy nagyhatalom része, akkor a magyar elitnek valószínűleg komolyan el kellett volna gondolkodnia egyrészt a keleti és déli szomszédokkal való kapcsolatok rendezésén, másrészt éppen ebből következően a magyarországi nemzetiségekkel szembeni nagyobb méltányosságon. (Nem tudjuk persze, hogy ez milyen eredménnyel járt volna, de hogy volt ilyen alternatíva, azt mindenképpen érdemes megemlíteni.)
A szomszéd országokkal való összefogásnak (úgy, hogy az a magyarországi nemzetiségeknek is jó legyen) voltak nagy magyar propagálói. Teleki László, Magyarország párizsi követe már 1849-ben felvetette, hogy Magyarország a szomszéd országokkal együtt egy Dunai Konföderációt alkothatna, ami betölthetné a Habsburg Monarchia rövidesen bekövetkező szétesésével keletkező hatalmi űrt. (Nagy-Britannia ugyanis éppen a kontinensen fenntartani kívánt erőegyensúly miatt tekintette saját érdekének is a Habsburg Monarchia fennmaradását, ezért érintette kellemetlenül a magyar szabadságharc is.) Másrészt védelmet is nyújthatna Magyarországnak az orosz imperialista terjeszkedéssel szemben, amitől az egész XIX. században az egész magyar elit szünet nélkül rettegett.
Kossuth Lajos, Magyarország kormányzója akkor, 1849-ben ezt az elképzelést elutasította. 1861-ben, az emigrációban azonban már éppen ő volt az, aki ezt a tervezetet újra kidolgozta. (Ez lett a híresebb.) A koncepciót az első világháború idején, a Monarchia vereségét és közeli szétesését látva felújította Jászi Oszkár, aztán 1940-ben, ebben a könyvében Bajcsy-Zsilinszky Endre is valami ehhez hasonlót, a Dunai Konföderáció elvéhez való visszatérést javasolt. Egyébként nem dolgozott ki konkrét tervezetet arra vonatkozóan, hogy milyen keretben kellene, lehetne ezt megvalósítani, tudta hogy erről közösen kellene dönteni. Azonkívül, bár a szövegében állandóan Szent Istvánra és az ő államszervezői bölcsességére hivatkozott, valószínűleg ő is tudta, hogy „Szent István Magyarországát” (ha volt egyáltalán ilyen) nem lehet többé már feltámasztani. Ettől függetlenül még egy államok (Magyarország, Horvátország, Szerbia, Románia esetleg Szlovákia) közötti szorosabb együttműködést, szövetséget ő is elképzelhetőnek tartott.
Nem ő volt az egyetlen, aki ilyenekről beszélt akkoriban. A népi irányzat legtöbb képviselőjének az volt az álláspontja, hogy szorosabbra kell fogni a szomszéd népekkel való együttműködést (ami persze csak úgy lehetséges, ha mindenekelőtt a határvillongások elkerülése érdekében korrigáljuk a határokat, mégpedig a lakosság etnikai-nyelvi-néprajzi megoszlása alapján, vagyis, aki magyarnak vallja magát, lehetőleg Magyarországhoz kerüljön, aki románnak, az lehetőleg Romániához, és így tovább). Ezeket az elképzeléseket persze akkor lehetett volna megvalósítani, ha (Legalábbis Magyarország számára) a második világháborút lehetséges lett volna kompromisszumos békekötéssel és nem „végső győzelemmel” illetve „végső vereséggel”, földbe döngöltetéssel befejezni.
Mit jelent mindez a mi szempontunkból? Egyrészt azt, hogy az ország külpolitikai szuverenitása nem abszolút fogalom, kompromisszumok megkötése nem jelenti rögtön a szuverenitás feladását is. Megegyezni másokkal lehet és kell is. Az nem mindegy, kivel és hogyan egyezünk meg. A múltban azok, akik szerint nem kell a nyugati nagyhatalmaknak, például Németországnak feltétlenül behódolni, és külpolitikánkat mindenben hozzájuk igazítani, szóval ugyanezek, akik ezt hangsúlyozták, kiemelték mellette azt is, hogy a szomszéd országokkal viszont meg lehet egyezni. Még egyszer: megegyezni és behódolni nem ugyanaz, ahogyan békét kötni vagy letenni a fegyvert sem ugyanaz (mint arra már a Károlyi Sándorról írt bejegyzésben utaltam).
Ha a jelenlegi magyar kormány a „Nyugattal” (?) illetve a „nyugat-európai nagyhatalmakkal” való szembefordulással párhuzamosan ugyanúgy fenntartja a pökhendiséget, a kommunikációképtelenséget a szomszéd államok felé (akkor is amikor éppen a magyar nemzet, konkrétan annak határon túli részének érdekei megkívánnának egy kompromisszumos megegyezést), befelé pedig fenntartja a Horthy-nosztalgiával az otromba „mindent-vissza”-propagandát is, akkor sok jót nem várhatunk. Hiába vagyunk büszkék állami szuverenitásunkra, ha közben háborúban állunk az egész Világgal, akkor nem sokra megyünk nemzeti büszkeségünkkel. (Háborúról persze szó sincs, ezt mindenki tudja, de a háborús légkör, egymás kölcsönös megvetése, rosszindulatú méregetése is elég rossz állapot, amit jó lenne elkerülni.)
Másrészt a másik, amit a fenti történet eszmefuttatásból levonhatunk, az megintcsak az, hogy az Unió valamiféle együttműködést kell, hogy jelentsen azok között, akik benne vannak. Ilyen szempontból mondhatjuk, hogy a történelem szerencsétlen alakulása is befolyásolja a legtöbbek szemléletét ilyen téren. Mint már mondtam, én annak idején nagyon örvendeztem azon, hogy a Miłosz-i értelemben vett Közép-Európa országai, akik között valamiféle közösség van, együtt lépnek be az Unióba, így az Európai Unió fogja tulajdonképpen megvalósítani a Dunai Konföderációt. Ez azonban kicsit elhamarkodott öröm volt. Az említett országok egyszerre léptek be az Unióba de nem együtt. Egyáltalán nem sikerült előzőleg egymás között megegyezésre jutni vitás kérdéseket illetően (úgy, ahogy azt Bajcsy-Zsilinszky Endre, Jászi Oszkár vagy Teleki László remélték), mindenki azt remélte, hogy az Unió adta előnyök majd mindent elsimítanak. Nem jött létre valamiféle Közép-Európai Unió, amely így kollektíven léphetne be a nagyobb egységbe, az Európai Unióba, annak meg, hogy az EU-n belül jöjjön létre valamiféle közép-európai egység nincs esélye, mert azt valószínűleg valamiféle klikkesedésként értelmeznék a vezetők. Így azonban az Unióban egymással korántsem egyforma súlyú és erejű országok kerültek egy egységbe az egyenrangúság jelszavával. Hiába van azonban névleg egyenjogúság, ha a gyakorlatban, éppen az országok eltérő gazdasági súlya, technikai eszközeik eltérő fejlettsége, de csak az eltérő méretek és lakosságszám miatt is lehetetlen a gyakorlatban megvalósítani. Ilyen módon pedig az EU-hoz való csatlakozás sokak szemében megint úgy értelmeződik, mint a „felzárkózás kényszere a fejlett Nyugathoz”, legyen ez pozitív vagy negatív előjelű kifejezés. És a közép-európai országok együttműködése is olyasvalami, ami egyrészt egy kívülről jövő kényszer, amit megint a „beképzelt nyugatiak” erőltetnek ránk, akiknek fogalmuk sincs arról, hogyan működnek a dolgok, Európának ezen a felén, másrészt a közép-európai érdekek is olyasvalamik, amik könnyen elveszhetnek a nagyobb szövetségesek érdekei mellett a nagy masszában. Nem árt, ha ezt észrevesszük, mikor az EU védelmére próbálunk kelni a „szívcsakrázó” agyalágyultak ellenében.
Ennek fényében viszont furcsának tűnhet, hogy a politikusok, népvezérek meg újságírók és véleményvezérek közül az EU-csatlakozás kapcsán senki nem próbálta előhozni a Dunai Konföderáció tervezetét, mint történelmi előzményt, senki nem hivatkozott rá. Ezt azért mondom, mert Polákországban néhány éve láttam, hogy egy ukrajnai lengyel történész úgy beszélt a polákok és kozákok közti Hadziaczi Unióról, mint az Európai Unió szellemi előfutáráról.
(„1658-ban ugyanis, tíz évi véres háborúskodás után végre létrejött egy megegyezés a lengyelek és a kozákok között Hadziacznál. (…)Erről az újságban Krzysztof Jabłonka történész írt cikket (2-3. o.). A megegyezés lényege az volt, hogy a lengyel vezetők elismerik a Köztársaság önálló alkotórészének a kozákok államát. Így az eddigi kettős Lengyel-Litván Államszövetség vagyis a Két Nemzet Köztársasága a Három Nemzet Köztársaságává vált (volna). (…) Tehát a Köztársaságot föderatív módon szervezte át ez az egész Unió, amelynek bevezetőjében is ez állt: „szabad a szabaddal, egyenlő az egyenlővel, becsületes a becsületessel” köt itt szövetséget. A történész, Krzysztof Jabłonka úgy értékeli ezt, mint az Európai Unió szellemiségének előfutárát.”
http://hosszuutoll.blogspot.com/2010/10/polakok-es-az-ukranok-kapcsolatarol.html)
(Ez egy önidézet volt.)
Mindezzel azt is sugallta a polákoknak, hogy az Unió az olyasvalami, ami nem idegen az ő hagyományaiktól, hiszen szellemi alapjainak lerakásához ők is hozzájárultak. Ugyanígy hivatkozhatnánk mi Kossuth Lajosra és az ő gondolataira egy ilyen, országok közti szövetség kapcsán. Ezzel sokkal eladhatóbb lenne az egész európai együttműködés az egyszerű magyar ember szemében, mintha megint eddigi elmaradottságunkról és mostani felzárkózásunkról a „Nyugathoz” kezdenénk handabandázni, ami csak megint a kisebbségi komplexust, tehát a frusztrációt, tehát a haragot fogja növelni, ráadásul hiteltelen is.
De amúgy sem lenne rossz, ha visszahoznánk a köztudatba, és ott is tartanánk a Dunai Konföderáció gondolatát (függetlenül attól, hogy ez megvalósítható-e vagy nem manapság), mert ezzel úgy általában is lehetne jelezni, hogy a nemzetközi kompromisszum önként vállalt összefogást is jelenthet egyenrangú felek között és nem csak afféle nagymértékben félelemből illetve kimerültségből vállalt békekötés a nálunknál erősebbel, amilyen a kiegyezés illetve részben a szatmári béke is volt.
(De azért ne tartsuk egyetlen lehetséges megoldásnak sem a Dunai Konföderációt. Nem szabad megfeledkeznünk Bibó figyelmeztető szavairól sem: „A federáció nem csodaszer”.
(Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága)
Ez szerintem még egyáltalán nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a Dunai Konföderációra mint eszmére, az egymás felé való barátságos közeledés történelmi példájára hivatkozzunk, anélkül, hogy bármelyik változatát végső megoldásnak tekintenénk.)
Ami az Európai Uniót illeti: azt kell látnunk, hogy a velük való megegyezésre szükség van, mert ezt diktálják az ország érdekei. És ami azt illeti, ők a lehetőségekhez képest udvariasan próbálnak megegyezni velünk, nem hódító nagyhatalom módjára diktálni. Pedig lehetne sokkal rosszabb is a helyzet, lehetnénk sokkal kiélezettebb kényszerhelyzetben is. Ez a másik, amit látnunk és láttatnunk kellene.
A harmadik pedig az, ami már talán kiderült az eddigiekből, hogy segítenünk kell, hogy az állampolgárok ne keverjék össze az ún. „európai értékeket” az „europocentrizmussal”, az európaiságot ne azonosítsák azzal a minden nem-európait lenéző hódító-gyarmatosító szemlélettel, ami egyáltalán nem csak európai államok sajátja. Ha az „európai értékeket” úgy értelmezzük, ahogyan például Bibó István vagy Leszek Kołakowski tette, az ilyeneket könnyen el is tudjuk kerülni. Bibó István esetében konkrétan Az európai társadalomfejlődés értelme című nagyszabású művére gondolok, amelynek tartalmát most nem fogom ismertetni, mert már így is nagyon hosszú lett ez a bejegyzés. Annyit elárulok: az európai társadalomfejlődésnek Bibó szerint van értelme, és szorosan összefügg a szabadság, az egyenlőség és a testvériség értékeinek egyre szélesebb elterjedésével egy-egy adott társadalomban. Leszek Kołakowskinak a nagy lengyel filozófusnak pedig leginkább arra a mondatára szerettem volna utalni, hogy az „európai gondolkodás”, ha van ilyen lényege éppen a szkepticizmus képessége, a más értékekre való nyitottság, az önmagunkkkal való szembenézés, a kérdésfeltevés és átértékelés képessége. (Éppen ezért szerinte a korlátolt europocentrizmust” is általában maguk az európai gondolkodók szokták kárhoztatni.)
(→KOŁAKOWSKI, Leszek: Szukanie barbarzyńcy. Złudzenia uniwersalizmu kulturalnego (A barbárok keresése. A kulturális univerzalizmus illúziója). In: Ugyanő: Czy diabeł może być zbawiony i 27 innych kazań. (Megváltható-e az ördög és 27 más esszé). AN EKS, London, 1984. 11-24. o. Nem tudom, megjelent-e magyarul is, de ha igen, ígérem, kiírom ide.)
Én sem gondolom, hogy akár ezek is csak európai értékek lennének. De azt hiszem érthető mire gondolok., hogy miért nem tartom jónak, ha a ló másik oldalára átesve egyszerre pusztítani kezdjük „ezeréves európaiságunkat”, vagy bármilyen név alatt azokat az értékeket és tradíciókat, amikre eddig olyan büszkék voltunk.
Hadd idézzem erről befejezésül megint Bajcsy-Zsilinszky Endrét, aki szerencsére segítséemre siet, ha nem tudnék valamit rendesen megfogalmazni:
(…)
„Arra egyszerűen nincsen példa, hogy akár a magyarság szellemi nagyjai, akár a magyar nép a maga egészséges ösztöneiben valaha is megtagadták volna ezt a felsőrendű eszmei európaiságot, vagy ami ezzel egyet jelent, amgyar szellemet vagy a magyar államot valaminő mondvacsinált >>germán-keresztény kultúrközösség<<-be vagy valami hasonló regionális elgondolásba akarták volna beleilleszteni.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése