A Táncház Napja

Többen kérték, hogy írjak valamit a Táncház Napjáról is, ha már ott voltam május 5-én a Liszt Ferenc téren. Eredetileg én is úgy terveztem, hogy majd írok erről valamiféle beszámolót. De aztán úgy láttam, nincs nagyon miről írni: a Táncházmozgalomról meg annak előzményeiről és eddigi történetéről megemlékeztem egy bejegyzésben az első budapesti táncház évfordulóján, május 6-án egy bejegyzésben, azon túl meg mit mondhatnék a Liszt Ferenc téri eseményekről azon kívül sokkal többet, hogy egy remek buli volt, jót táncoltunk mindnyájan? De azért úgy gondoltam, mégiscsak írok valami kis beszámolót az eseményekről, ha megkésve is, mert miért ne?
Május 5-én szombaton pont akkor értem oda a Liszt Ferenc térre, amikor az Írók Boltjának falán felavatták az emléktáblát, és alatta ott állt a Mozgalom sok legendás alakja együtt, és kezdődött a közös éneklés és zenélés, szóval a közös ünneplés.
Nagyon örültem, hogy a 40 évvel ezelőtti esemény emléktáblát kap, szerintem abszolút méltó is rá, mégiscsak egy mérföldkő a magyar művelődés történetében, azt is mondhatnám, egy dicső pillanat a XX. század sok szörnyű eseménye mellett. (Csak a rock’n’roll születése mérhető vele, de annak nincs egy meghatározható jelképes napja, ünnepe, meg aztán az világviszonylatban hozott újat, míg a Táncházmozgalom elsősorban a mi saját kis nemzeti közösségünknek.)
Maga az emléktábla sokaknak nem tetszett. Merthogy – azt mondják – kicsi és magasan van, szóval nehezen észrevehető azon a nagy falon, és azt is csak nehezen lehet leolvasni róla, hogy pontosan minek is állít emléket. Meg az alakok is csúnyák rajta és csúnya, görnyedt tartásban táncolnak. Mások azt mondják ilyen esemény alkalmával nem illik így kötekedni, és örvendezzünk, hogy a Táncházmozgalomnak van emléktáblája az Írók Boltja falán, és ennyi ember együtt bulizik az avatásán ezen a szép napon.

Én nem mondtam egyiket sem. Egy az, hogy továbbra sem vagyok képzőművész, ezért festményeket, szobrokat és ilyeneket nemigen merek kritizálni (legfeljebb néha óvatosan megmondani, hogy nekem tetszik vagy nem tetszik az illető alkotás). Másik, hogy akkor ott a téren tényleg nem ilyenekre koncentráltam. Persze megnéztem a táblát, és zavart, hogy akárhogy meresztgetem a szememet, nem tudom a feliratát elolvasni, de egyáltalán nem ezt gondoltam a lényegnek. Sokkal inkább tényleg azt, hogy mennyien itt vannak most, többek között nagy öregek, meg régi jó ismerősök is, és milyen jó a hangulat, és még a véletlenül erre tévedt járókelők is megállnak egy kicsit gyönyörködni ebben az örömben és jókedvben, ami itt szaladgál gyermeki virgoncsággal a téren. Azt, aki nem sokat tud a mi Mozgalmunkról, úgyis ez a jókedv fogja meggyőzni arról, hogy ez a mozgalom egy jó dolog, amire érdemes odafigyelni. Mindamellett szeretnénk ezúton is hálánkat és köszönetünket kifejezni a dombormű alkotójának, hogy ezt ingyen, lelkesedésből megcsinálta.
Mint már említettem, a tábla alatt nagy volt a nyüzsgés, és forró a hangulat; ismét összegyülekeztek az „alapítók”; együtt húzta a széki tempót Halmos Béla, Sebő Ferenc, Éri Péter, aztán a többiek: Virágvölgyi Márta, Fekete Antal „Puma”, Papp István „Gázsa”, Havasréti Pál, Lányi György, Nagy Zsolt és még számos zenész; Tímár Sándor táncolni kezdett, aztán Novák Ferenc „Tata” és Tintér Gabi meg a fotóművész Korniss Péter énekeltek, és ebbe az éneklésbe aztán bekapcsolódtunk mi, a téren állók mindnyájan, zengett a Fel is szállnak, le is szállnak a fecskék meg a Nem loptam én életembe’ meg a Változtasd borrá a Tiszát, szóval szép volt ezt látni és jó hallani. (Elnézést kérünk mindenkitől, aki szintén ott állt a tábla alatt, de a szerző nem írta bele a nevét az előbbi hosszú körmondatba! A szerk.) Amikor a zene elhallgatott, az „alapítók”, az „élő legendák” (vagy mik) felváltva mesélni kezdtek. Érdekes, mert már sokszor és sok embertől hallottam annak a történetét, hogy hogyan indult a Mozgalom, de a sokszor ismételt részletek melett, mindig tud valaki valami újat is mondani. Meg sokszor egymásnak ellentmondó dolgokat is tudnak mesélni, máig sem tudom például biztosan, hogy a Bihari és a Bartók mellett melyik együttesek tagjai voltak még ott az első táncházban, és hogy kik voltak azok, akik szerint be kell engedni a külső érdeklődőket is, és kik szerint nem, stb. De talán nem is ez a legfontosabb. Azt mondhatnám, bájosak ezek a hatvan év körüli emberek ilyenkor, mikor egymás között felidézik a régi szép időket, aztán meg nekünk, a Mozgalom későbbi generációinak mesélnek a kezdetekről, a „hőskorról”.
Mindezek után tánc következett az egész téren, természetesen élőzenére; volt tánctanítás is, de lehetett szabadon is táncolni.

A székin kívül húztak békési, méhkeréki románt is (mégiscsak ez volt a másik tánc, ami a Mozgalom első éveiben a széki mellett egyből a nagy kedvenc lett), és még görög és bolgár körtáncok is voltak. De a legjobban nekem mégiscsak a szilágysági és a dél-alföldi tetszett. A dél-alföldit főleg a férfitánc része miatt szeretem, a szilágyságit meg a páros részek miatt, azonkívül a szilágyságinál pedig, aki táncot tanított rögtön úgy kezdte, hogy ez tulajdonképpen egy szép tisztelgés Ady Endre előtt is, hogy pont az ő szobra alatt táncoljuk az ő szülőföldjének a táncait.
Szóval nagy buli volt, és a szervezők szándékai szerint hagyományteremtő is: ha minden igaz ezentúl minden évben a május 6-ához legközelebb eső szombat a táncház napja lesz, így a Hagyományok Háza jövőre és azután is minden évben fog szervezni ilyen és ehhez hasonló programokat. Reméljük, akkor is sokan leszünk.

Ja, valaki megint volt a nagy tömegben, akinek kiszaladt a száján az a mondat, hogy ő bizony a néptánc tanítását kötelezővé tenné. Az ilyen véleményeken elnézően szoktam mosolyogni, de néha kicsit meg is ijedek tőle, mert a végén még valaki komolyan is veszi ezt a véleményt. Az csapná agyon az egész Mozgalmat, és ezt a spontán felszabadultságot ha ezt az egészet kötelezővé tennék. Igyekszem továbbra is jól észben tartani Bibó Istvánnak azt a mondatát, amit a Táncháztalálkozó kapcsán egyszer már felidéztem:
"A parasztkultúra megbecsülésének egyetlen igazi forrása az a meggyőződés, hogy annak alkotásai szépek, nem pedig az, hogy kötelezőek.”
(Bibó István: A Nemzeti Parasztpárt jellemzése. Parasztpárt és parasztkultúra c. fejezet)
http://kiviszitovabb.blogspot.com/2012/03/idezojel.html
De ha még ezt nem is ismerném, akkor sem gondolnám, hogy jó ötlet, legalábbis, ha úgy oktatják, ahogy én azt nemrég egy általános iskolai hospitálásom alkalmával láttam, hogy unott gyerekek próbálnak vezényszóra egyszerre lépkedni, anélkül, hogy értenék, hogy miért jó ez az egész, az elég káros következményekkel járna, csak megutáltatná mindenkivel a néptáncot. Persze magát a népzenét sem igen lehet „akadémikus módszerekkel”, „felülről” megszerettetni a gyerekekkel.
http://belaba.blog.hu/2010/10/28/a_mester_orszaga
Nálam például határozottan másképpen alakult ki a népzene és a néptánc szeretete. Mióta az eszemet tudom, mindig hallottam népzenét. A szüleim nagyon szerették, meg aztán, mint már említettem, édesapám is nagy népzenész (klarinétos és régebben dudás is volt). A táncot azonban nem úgy szerettem meg, hogy bárki valahol valamikor rám akarta volna tukmálni. Hanem éppen úgy, hogy azokon a helyeken, ahová a szüleim kis koromtól hordoztak magukkal, gyakran láttam nagyfiúkat és nagylányokat táncolni, és láttam éreztem, hogy örömmel csinálják, és aki ügyesen csinálja (főleg ha legény az illető), annak nagy becsülete van mindenki előtt, az népszerű lesz a haverok körében. Így hát sosem gondoltam, hogy ez cikis vagy gáz dolog lenne. (Egyébként pár éve jó barátom, Erdőjáró Mikkamakka is szinte szó szerint így mesélte el a saját történetét. De eléggé magas szintre is jutott a néptáncban, sokkal magasabbra, mint akár én. (Ha olvassa a blogot, lehet, hogy most úgy érzi egyébként, hogy én csak plagizálok, és az ő történetét a sajátomként mesélem el. Kedves Mikkamakka, ne haragudj rám, hidd el, hogy az én történetem is ilyesmi, bár nyilván hatott rám, ahogyan Te elmesélted a sajátodat. Nem akartam semmit "lenyúlni" Tőled. :-) ))
Igaz, ahhoz, hogy elkezdjek például együttesben táncolni, ahhoz másféle ösztönző erő is kellett, leginkább Sziszáé, az egyik osztálytársnőmé, aki már gimis koromban elhívott az együttesükbe táncolni. És mivel Szisza nagyon tetszett nekem, naná, hogy mentem vele. És nem is bántam meg, mert a néptánc, akkor is, azóta is sokérdekes emberrel összehozott. Hogy csak egy példát mondjak: az együttesben ismertem meg Rezgőfűt is, akihez annak idején az első suta verseimet írtam. Az persze régen volt, azóta Szisza is, Rezgőfű is férjhez mentek, bár Rezgőfű például azóta sem hagyta abba a táncot. Mindenesetre nem vagyok biztos benne, hogy ha külső kényszer hatására kerültem volna bele ebbe az egészbe, akkor is olyan sokáig kitartottam volna benne, és olyan nagy kedvvel csináltam volna végig.
Megkérdeztem a dologról Feketerigócskát is, aki éppen ilyesmikkel foglalkozik: népi játékokat oktat általános iskolás gyerekeknek. Az ő véleménye az volt, hogy maga a szűk értelemben vett néptánc valószínűleg csak akkor kezdi érdekelni az embert, mikor elkezd a másik nem iránt is érdeklődni (na tessék, ezek szerint nekem ilyen szempontból is szerencsém volt!), de a népzene csodálatos világába már előtte is be lehet vezetni a gyerekeket és érdemes is, csak meg kell találni a módját, tehát játszani kell velük, nem pedig sorbaállítani és koreografálni őket. Igazat adtam neki, mivel ismerem őt, és tudom, hogy jól csinálja, amit csinál. Ha mindenki úgy állna hozzá a néptáncoktatáshoz, mint Feketerigócska, akkor nem is félnék attól, hogy kötelezővé teszik a suliban a néptáncot, de amíg ilyen tapló módon tekintélyelvű a magyar oktatás, mint most, addig ez a legnagyobb veszélyek egyike a Mozgalomra.
Amúgy emlékszem, hogy az énektanárunk nekünk is egy idegbeteg és doktríner nő volt (ez a kettő együtt nagyon rossz párosítás), olyan rossz értelemben vett „akadémikus” hozzáállással, amiről Béla bá’ is írt. Viszont rendszeresen hordott minket hangversenyekre. Ahol pedig nagyon jó fej zenészekkel ismerkedtünk, meg, akik élvezték, hogy gyerekeknek játszhatnak és mesélhetnek mindenféle érdekességeket együtteseikről és hangszereikről. És bár mi, gyerekek eleinte csak azt élveztük a hangversenyekben, hogy több órát el lehetett lógni miattuk, azonban mindezzel együtt szép lassan megszerettük a klasszikus zene hallgatását.
Na ezért gondolom, hogy ha már valaki arra a bizonytalan kimenetelű lépésre akarja elszánni magát, hogy az iskolában, ahol tanít bevezesse a néptáncoktatást, először mindenképpen vigye el a gyerekeket valami jó kis műsorra ahol fiatalok („nagyfiúk és nagylányok”) táncolnak lelkesen és a szünetekben mesélnek a gyerekeknek mindenféle érdekességeket a táncokról, a vidékekről, és játékosan rávezetik őket, hogy táncolni tulajdonképpen szórakoztató és menő dolog. Az együtteseket (a sajátomat is) pedig továbbra is biztatom, hogy szervezzenek ilyen „ismeretterjesztő” műsorokat a környék iskolásainak, oktatástól függetlenül is.
Többek között a Táncház Napja, mint rendezvény is ezért volt jó (és lesz is még jó), mint már mondtam is, mert a véletlenül idetévedőnek is felvillant valamit abból a csodálatos élményből, amit egy táncház jelenteni tud.

(Másnap, május 6-án, azaz a tulajdonképpeni évfordulón, hazautaztam Budapestről. Kiderült, hogy otthon is megünneplik a negyvenéves évfordulót, egy nagyszabású műsorral, amin egy csomó helyi együttes részt vesz. Elmentem megnézni. Egy remek bulinak voltam megint részese. Egykori együttesem továbbra is töretlen lelkesedéssel ropja. Rezgőfű is ott van, és üdvözletét küldi a blog olvasóinak.)

Európa védelmében

Már írtam arról, legalábbis részben utaltam rá, hogy mennyire megdöbbentett engem az a nagy vehemencia, az az izzó gyűlölet, amellyel az utóbbi időben néhány minden „felülről, jobbról” jövő utasításra és sugalmazásra engedelmesen és mechanikusan bólogató birka nekiesett Európának. Tették mindezt anélkül, hogy tisztázták volna magukban, hogy tulajdonképpen mit is jelent Európa, mint fogalom (földrajzi egység? politikai egység? gondolkodásmód? nyelvcsalád? kultúra? az Unió?); egyszerűen hirtelen nekiestek mindennek, ami „európaiként” volt értelmezhető nagy hirtelenjében, pusztító haraggal. Az állampárt vezetői, és maga a Főnök nem tették egyértelművé, hogy mi most Európa ellen vagyunk, felváltva tették az egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat, hol egy háborúról beszéltek, amit a „Nyugat” (?!?) ellen vívunk, hol azt mondták, tárgyalunk velük, hol meg egyenesen kedves barátainknak és szövetségeinknek nevezik a Világbankot, az Európai Uniót, stb., anélkül, hogy álláspontjukat nagyon követni lehetett volna. Azok a fafejű, önjelölt ideológusok azonban, akik az utóbbi időben hozzászoktak, hogy az a dolguk, hogy főnökeik (és az általuk értelmezett „nemzet”) számára ellenségeket és bűnbakokat keressenek, természetesen most is a harcos álláspontot fogadták el magukénak (ez egyszerűbbnek látszott, mert kevesebb gondolkodást igényelt, márpedig ezeknek az önjelölt ideológusoknak a gondolkodás illetve legalábbis a józan elemzés az utolsó cselekedet, amire rászánják magukat). Így kezdődött az olyan elméletek, és jelszavak gyártása, mint „Európa-utál-minket”. Aztán a „mi-vagyunk-az-igazi-európaiak-(mert-mi-tényleg-keresztények-vagyunk)-csak-ezt-az-Unió-nem-tudja”. Aztán kezdett a dolog egyre súlyosabbá válni: „mi-vagyunk-a-világ-legspirituálisabb-népe (/a-Föld-szívcsakrája)-ezért-irigykednek-ránk-ezért-akarnak-pénzügyileg-tönkretenni-minket”. Ebből következett aztán ez: „az-európaiak-alacsonyabbrendűek-nálunk” súlyosabb esetben „a-nyugatiak-alacsonyabb-rendűek-nálunk”. Idióta áltudósok, akik korábban arról értekeztek, hogy „a-mi-nyelvünk-nem-finnugor”, vagy rosszabb esetben „minden-nyelv-a-magyarból-származik”, most kifejezetten Európa-ellenesre vették a hangot, és arról kezdtek értekezni, hogy nincs is indoeurópai nyelvcsalád (mindezt persze továbbra is összehasonlító nyelvészeti ismeretek nélkül). Amíg Magyarország volt az Európai Unió elnöke, addig ezeket a hangokat visszafogták, de utána aztán hagyták kitörni.
Manapság, amikor „háborús” hangok már elültek, az állampárt vezetősége és maga a Főnök is deklaráltan megegyezésre és normális emberi párbeszédre törekszik az Európai Unió és a Világbank vezetőségével, még mindig sokan vannak, akik beleragadtak ezekbe a jelszavakba, és egyáltalán nemcsak a Szúnyogirtó Párt hívei között, hanem bizony a narancsosok között is. Az Európa-ellenes propaganda és kiszólások, beszólások most is hallhatók a mindennapokban. Bizony a tömegmanipuláció módszertanát jól ismerő Főnöknek figyelembe kellett volna venni, hogy a gyűlöletpropaganda könnyen önjáróvá válik, nem olyan, hogy céljainknak megfelelően egyszer elindítjuk, aztán egy intésünkre megáll, mintha mi sem történt volna.

Próbáltak-e az okos emberek tenni ez ellen valamit? Talán többnyire most is az „európai kultúrához”, az „európai normákhoz” való ezeréves kötődésünkről beszéltek azok, akik meg akarták állítani a „trágyaözönt”, ezek azonban megint sok helyen afféle elcsépelt és a válság idején sokfelé hitelüket vesztett jelszavak lettek, szóval nem tudom, mennyire lehetett hatásuk. Azonkívül, mint az előbb már utaltam rá, az Európa szónak sokféle jelentése és értelmezési lehetősége van. Európa alapvetően egy földrajzi fogalom. Az Európai Unió alapvetően egy intézményrendszer, de jelenthet területet is, amely azonban nem fedi teljességgel a földrajzi Európát. Mit nevezünk akkor „európai szellemiségnek”? Hogyan kell ezt a fogalmat értelmezni?

Jómagam gimnazista voltam abban az időben, amikor Magyarország az Európai Unióhoz csatlakozott. Akkoriban az ország nagy részén (úgy vettem észre), elég nagy hangsúlyt feketetett az állami propaganda és a tájékoztatás arra, hogy ennek a jelentőségével és következményeivel mindenki tisztában legyen, illetve minél többet tudjon mindenki az EU-ról (persze arra is, hogy jó dolognak tartsa a csatlakozást, és ne tiltakozzon hevesen ellene). A városi könyvtárban „Európai Információs Pontot”, létesítettek, a gimiben töri és földrajzórán sokat tanultunk az EU intézményrendszeréről, struktúrájáról, azonkívül számos helyen vetélkedőt szerveztek diákoknak az Unióról, arra is emlékszem, a mi gimnáziumunknak volt egy nagy rendezvénye is, amelyen az iskola huszonöt osztálya adott műsort az EU huszonöt országáról. (Ott tanultam az első spanyol szavakat, mert a mi osztályunknak Spanyolország jutott, és nekem egy spanyol vasutast kellett alakítanom). Szóval benne volt a közbeszédben, és „benne volt a levegőben” a csatlakozás. De ami azt illeti lelkesek is voltunk. Mi diákok úgy tekintettünk akkor az egészre, hogy ezentúl jóval könnyebb lesz majd nyugatra utazni, és talán majd szívesebben is fogadnak minket külföldön, szóval nagy buli lesz. (És nem kell majd ezentúl rászólnunk a rendszeresen hozzánk látogató francia, német és dán diákokra, akik Európáról beszélve csak az Unióra gondoltak, hogy „mi is Európa vagyunk, hé!”.) Én magam meg arra gondoltam, hogy biztos a szomszéd országokkal is sokkal jobb lesz a kapcsolat, és tőlem, aki nyári szünetekben rendszeresen Szlovákiát jártam nem fognak mások hülyeségeket kérdezni a szlovákokról például.
Tetszett, hogy pont azok az országok mennek együtt, egy csoportban, „kart karba öltve” az Unióba, akiket valahogy mindig összetartozónak éreztem, mint Közép-Európát. (Pedig akkor még nem is olvastam Czesław Miłosz esszéit, aki mint kiderült, szintén nagyjából ezt értette Közép-Európán, amit én: a Visegrádi Országokat és a Balti-államokat; és közöttük, lakóik, különösen íróik között valamiféle szellemi-lelki közösséget, testvériséget vett észre, ami a sok civakodás ellenére meglévő, élő valami.)
Szóval az EU akkor valami vidám dolognak tűnt. Ösztönösen tiltakoztam ugyanakkor már abban az időben is egy másik dolog ellen, amit sok ember beszédében észrevettem, és nagyon bosszantott; vagyis az ellen, amit egyes okos emberek talán „europocentrizmusnak” neveztek el. Ez nálunk akkoriban a „nyugati kultúrára” való gyakori hivatkozásban nyilvánult meg. (Néha ide is belekeverték a „keresztény szellemiséget”, a „keresztény civilizációt”, mint fogalmakat, ami szintén idegesítő volt.) Ez alatt pedig azt a fennhéjázást értem, amivel a „nyugati ember” az „európai ember” lekezeli az Európán kívüli népeket, és vagy azt feltételezi, hogy Európán kívül nincs is normális emberi élet, vagy azt, hogy Európának mintát kell adnia a Világ más részeinek, civilizálnia kell azt, stb. (Nyilvánvaló, hogy ebből a szemléletből származik a gyarmatosítás ideológiája, ami szerintem nem a XIX. században kezdődik; a korábbi évszázadokban a kereszténység agresszív terjesztésében nyilvánult meg.) Pár évvel később megismerkedtem a másik nagy lengyel író, a bátor riporter, Ryszard Kapuściński írásaival is, aki élete jelentős részében a Harmadik Világot járta, és sokszínű tapasztalatai alapján aztán szintén sok időt és energiát szentelt a „gyarmatosító ideológia” és az „europocentrizmus” ostorzásának. (Egyébként, ahogyan Kapuściński, úgy én sem berzenkedem annak elismerésétől, hogy létezik valamiféle „nyugati” vagy „euroatlanti” civilizáció, olyan értelemben, ahogyan Samuel Huntington beszél róla The Clash of Civilizations című művében, de ahogyan Kapuściński, úgy én sem gondolom, hogy ennek valamiféle világvezető szerepet kellene játszania.)

Úgy gondolom, hogy legalább részben ez a fajta ideológia, szemlélet és fennhéjázás (amit Kapuściński annyit szidott) termelte ki az Európán belüli „nyugat-kelet-előítéletlejtőt” is. (Nem tudom, ki alkotta az „előítéletlejtő” kifejezést; én kiváló professzoromtól, Kiss Gy. Csabától hallottam.) Mondhatnám úgyis: az „europocentrizmus” (vagy mi) egyik nyúlványának tekintettem azt a hozzáállást is, amiről már korábban beszéltem, és amit én „labanc szemléletnek” hívok, mikor valaki magyarként Nyugat-Európát, elsősorban a németeket eszményíti, és ezzel együtt magasról lenézi a mi szomszéd népeinket elsősorban a szlávokat. Sosem haboztam vitára kelni olyanokkal, akik ebbe a szemléletbe ragadtak bele, mint ahogy azokkal sem, akik olyasmiket mondtak, hogy igazi demokrácia csak Nyugat-Európában alakulhat ki (értsük most bele ebbe az USA-t is).

Ezért is idegesít mindig amikor valaki nyugatosságról és keletiségről beszél olyan értelemben, hogy nyugati=demokrata, keleti=despota, vagy nyugati=racionális, keleti=irracionális stb. Különösen idegesítő ez akkor, hogyha nagy vezérek, főnökök öntik ezt a hülyeséget híveik fejébe. (A Főnök és a Bűnbak egyaránt beleestek ebbe a hibába; egyiknek sem örültem, sőt.) Egyáltalán mindenféle ilyen hülye leegyszerűsítésnek ellene vagyok, tehát annak is, ha a „dicső Keletet” eszményítjük a „hanyatló/dekadens Nyugat” ellenében.

A „Nyugat” állandó eszményítése és felemlegetése, továbbá annak állandó emlegetése, hogy csak a tőlünk nyugatra fekvő európai országok adhatnak nekünk mintát állam- és társadalomszervezésből (úgy látszik az utóbbi idők eseményeiből) másokat is idegesített és idegesít, elsősorban pont azért, mert valamiféle behódolást, megalázkodást sugallt, azt, hogy magunktól semmi problémánkat nem tudjuk megoldani, mindig kívülről kell ötleteket, mintákat átvenni. Az emiatti frusztráció volt, amit az EU-ellenes propaganda meglovagolt, olyan jelszavakkal, hogy „nem-leszünk-gyarmat” meg „járjuk-a-saját-utunkat”. De hogy emiatt most hirtelen nemcsak hogy vitába kell szállni az EU vezetésével, hanem egyből háborút kell hirdetni ellenük, és neki kell esni mindennek, amit bárki valaha „európai értékként” definiált, na ez engem megdöbbentett. Mi a fene folyik itt? –kérdeztem.
Persze az folyik itt, hogy minél parancsolóbb, tekintélyelvűbb egy rendszer, minél inkább feltétlen engedelmességet vár el, annál kevésbé viseli el az átmeneteket, illetve annál kevésbé van érzéke hozzá. Mint ahogy a belső ellenvéleményt, a kritikát is rögtön úgy értékeli, hogy valakik áskálódnak ellene és meg akarják buktatni, ugyanígy kifelé is rögtön harcként fogja fel a vitát, és ezt fogja sugallni a híveinek is. Na persze nem lehet letagadni, illetve nem észrevenni, hogy része van ebben a Főnök nagyzási mániájának is: mindenáron nemzeti hőst akar csinálni magából, márpedig azt látja, hogy a legnépszerűbb nemzeti hősök mindenhol azok lesznek, akik függetlenségi háborúban vezetik az országot idegen hatalmak ellen. Így tehát kitalálta a maga függetlenségi háborúját, amiben ő lehet a vezér. (Úgy látszik frusztrálja, hogy az 1989-es „forradalomnak” (ha az forradalom volt) nem lehetett fővezére, csak „tisztje”. Pedig az is dicsőséges szerep: egy összefogásban fontos szerepet vinni.)

Egy idő után persze (mint mostanában mindig) megintcsak arra jutottam, hogy mivel évszázados terheket cipelünk, érdemes kicsit visszaugranunk egy-egy múltbeli okos ember véleményéhez is, mikor megoldásokat keresünk. Mondjuk a két világháború közé. Az állampárt is ezt teszi, de ők az akkori állampárt tekintélyelvű és szociálisan érzéketlen, olykor egészen tapló tagjainak mintáit másolják. Tehát nekünk érdemes más ötleteket, javaslatokat is megnézni, mondjuk a rendszer szelídebb, demokratikus ellenzékének teoretikusait. Nyilván ők sem fogják nekünk megmondani a tutit, de lényeglátásuk talán még nincs megterhelve olyan dolgokkal, amikkel a miénk meg van terhelve, ezért talán szabadabban leírnak olyan dolgokat, amik miatt nekünk mentegetőznünk kell.

Nemrég fejeztem be Bajcsy-Zsilinszky Endre Helyünk és sorsunk Európában című könyvének olvasását. Bajcsy-Zsilinszky Endre az a fajta ember volt, aki tényleg őszintén tenni akart magyar népéért, ez eleinte a „hűdenagyonmagyarokvagyunk”-táborba vagyis a fajvédőkhöz sodorta, de később lelépett onnan és valamiféle kiegyenlítésre törekedett bal és jobboldal között, anélkül, hogy beleragadt volna a szokásos utálkozásokba, vagy annak kényszerébe, hogy mindenképpen el kelljen helyeznie magát a baloldal-jobboldal vonalzóján; inkább a problémák feltárását és a megoldások kidolgozását részesítette előnyben. Főleg persze a népi írókat segítette, de a háború alatti ellenállásban már a szociáldemokratákkal, sőt a kommunistákkal is hajlandó volt együttműködni, hogy a veszélyt Magyarországról elhárítsa. Egyébként nagy szíve és ennélfogva indulatos természete volt, de amit leírt azt mindig átgondolta, és mindent igyekezett pontosan elemezni.
Ebben a könyvében az a feltevése, hogy a magyar külpolitikának az Osztrák-Magyar Monarchia ártott legtöbbet hosszú távon. Erre persze hozhatjuk a cáfolatokat, hogy Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchia részeként mégiscsak egy világpolitikai szereplő egyik részét alkotta, és a magyar elitnek olyan kiváló emberek révén, mint Andrássy Gyula, lehetősége volt bizonyos európai szintű döntésekbe beleszólni. És igazunk is lenne. Hozzátehetjük azt is, hogy az Ausztriával való kiegyezésre szükség volt, és gazdaságilag, az ipar, a technika, a kereskedelem fejlődése és a polgárosodás szempontjából jót tett az országnak a kompromisszum, amihez bizonyos célokat fel kellett adni. Ebben is igazunk lenne.
Mégis elgondolkoztató, amit Zsilinszky leír:

„Az osztrák-magyar dualizmus kora (…) kitermelt valami (…) szellemi sznobságot, bizonyos kisebbértékűségi alázatoskodást a nyugat, főleg a német nyugat felé, és ugyanakkor némi, többnyire igazságtalan, megokolatlan, tapintatlan fönnhéjázást kelet és dél felé.”

Tehát pontosan azt a fajta „lekezelő európaiságot”, ami olyan sokakat ezek szerint ma is idegesít. A „kelet és dél felé” pedig itt elsősorban a szomszéd népeket jelenti, a románokat és délszlávokat, de idetehetjük melléjük a szlovákokat és a többieket is (akikről Zsilinszky viszonylag kevesebbet beszélt). Nem sokkal később ugyanis így folytatja:

„A magyar politikai, irodalmi, zenei, képzőművészeti és tudományos szellem örök életű képviselői azonban sohasem vettek részt sem a nyugat felé való idétlen hajlongásban, sem a kelet felé való, hasonlóan idétlen pöffeszkedésben. De a magyar politika mégis úgy alakult, (…), hogy a Bécshez való alkalmazkodás adta meg az alaphangot, s ez kelet és délkelet felé, mint a magunk fölényeskedése rezgett tovább.”

Az önálló külpolitika feladásának tehát nemcsak az lett a kára, hogy a magyar uralkodó elit megállt annál a szemléletnél, hogy Magyarország egyetlen megbízható szövetségese a német jellegű Habsburg-Ausztria és ennek kapcsán aztán Németország, és Magyarországnak mindenben ezen államok külpolitikai koncepciójához kell igazodnia, amely beidegződés majd a második világháborúban üt keményen vissza. Hanem az is, hogy mintegy rekompenzációképpen az önálló magyar külpolitika hiánya miatt a magyar elit a fennhéjázó nagyhatalmi fölényeskedést választotta a Magyarország területén élő nemzetiségekkel szemben, a magyar etnikum uralmát, elsőségét, szupremáciáját akarta érvényesíteni minden más nemzetiséggel szemben.

„Mélységesen jellemző nemcsak e szomorú korszakra, hanem általában a nemzeti hanyatlás lélektanára is, hogy az elfogultság, a kicsinyességekbe menekülő sovinizmus, mint az önáltatás mákonya termelődik ki a legnagyobb dolgokban való megalkuvás, behódolás titkolt fájdalmának és belső szégyenének elaltatására, a néplélekben való külsőségek ellensúlyozására, leplezésére.”

Tehát: ha Magyarország nem lett volna egy nagyhatalom része, akkor a magyar elitnek valószínűleg komolyan el kellett volna gondolkodnia egyrészt a keleti és déli szomszédokkal való kapcsolatok rendezésén, másrészt éppen ebből következően a magyarországi nemzetiségekkel szembeni nagyobb méltányosságon. (Nem tudjuk persze, hogy ez milyen eredménnyel járt volna, de hogy volt ilyen alternatíva, azt mindenképpen érdemes megemlíteni.)

A szomszéd országokkal való összefogásnak (úgy, hogy az a magyarországi nemzetiségeknek is jó legyen) voltak nagy magyar propagálói. Teleki László, Magyarország párizsi követe már 1849-ben felvetette, hogy Magyarország a szomszéd országokkal együtt egy Dunai Konföderációt alkothatna, ami betölthetné a Habsburg Monarchia rövidesen bekövetkező szétesésével keletkező hatalmi űrt. (Nagy-Britannia ugyanis éppen a kontinensen fenntartani kívánt erőegyensúly miatt tekintette saját érdekének is a Habsburg Monarchia fennmaradását, ezért érintette kellemetlenül a magyar szabadságharc is.) Másrészt védelmet is nyújthatna Magyarországnak az orosz imperialista terjeszkedéssel szemben, amitől az egész XIX. században az egész magyar elit szünet nélkül rettegett.
Kossuth Lajos, Magyarország kormányzója akkor, 1849-ben ezt az elképzelést elutasította. 1861-ben, az emigrációban azonban már éppen ő volt az, aki ezt a tervezetet újra kidolgozta. (Ez lett a híresebb.) A koncepciót az első világháború idején, a Monarchia vereségét és közeli szétesését látva felújította Jászi Oszkár, aztán 1940-ben, ebben a könyvében Bajcsy-Zsilinszky Endre is valami ehhez hasonlót, a Dunai Konföderáció elvéhez való visszatérést javasolt. Egyébként nem dolgozott ki konkrét tervezetet arra vonatkozóan, hogy milyen keretben kellene, lehetne ezt megvalósítani, tudta hogy erről közösen kellene dönteni. Azonkívül, bár a szövegében állandóan Szent Istvánra és az ő államszervezői bölcsességére hivatkozott, valószínűleg ő is tudta, hogy „Szent István Magyarországát” (ha volt egyáltalán ilyen) nem lehet többé már feltámasztani. Ettől függetlenül még egy államok (Magyarország, Horvátország, Szerbia, Románia esetleg Szlovákia) közötti szorosabb együttműködést, szövetséget ő is elképzelhetőnek tartott.
Nem ő volt az egyetlen, aki ilyenekről beszélt akkoriban. A népi irányzat legtöbb képviselőjének az volt az álláspontja, hogy szorosabbra kell fogni a szomszéd népekkel való együttműködést (ami persze csak úgy lehetséges, ha mindenekelőtt a határvillongások elkerülése érdekében korrigáljuk a határokat, mégpedig a lakosság etnikai-nyelvi-néprajzi megoszlása alapján, vagyis, aki magyarnak vallja magát, lehetőleg Magyarországhoz kerüljön, aki románnak, az lehetőleg Romániához, és így tovább). Ezeket az elképzeléseket persze akkor lehetett volna megvalósítani, ha (Legalábbis Magyarország számára) a második világháborút lehetséges lett volna kompromisszumos békekötéssel és nem „végső győzelemmel” illetve „végső vereséggel”, földbe döngöltetéssel befejezni.

Mit jelent mindez a mi szempontunkból? Egyrészt azt, hogy az ország külpolitikai szuverenitása nem abszolút fogalom, kompromisszumok megkötése nem jelenti rögtön a szuverenitás feladását is. Megegyezni másokkal lehet és kell is. Az nem mindegy, kivel és hogyan egyezünk meg. A múltban azok, akik szerint nem kell a nyugati nagyhatalmaknak, például Németországnak feltétlenül behódolni, és külpolitikánkat mindenben hozzájuk igazítani, szóval ugyanezek, akik ezt hangsúlyozták, kiemelték mellette azt is, hogy a szomszéd országokkal viszont meg lehet egyezni. Még egyszer: megegyezni és behódolni nem ugyanaz, ahogyan békét kötni vagy letenni a fegyvert sem ugyanaz (mint arra már a Károlyi Sándorról írt bejegyzésben utaltam).
Ha a jelenlegi magyar kormány a „Nyugattal” (?) illetve a „nyugat-európai nagyhatalmakkal” való szembefordulással párhuzamosan ugyanúgy fenntartja a pökhendiséget, a kommunikációképtelenséget a szomszéd államok felé (akkor is amikor éppen a magyar nemzet, konkrétan annak határon túli részének érdekei megkívánnának egy kompromisszumos megegyezést), befelé pedig fenntartja a Horthy-nosztalgiával az otromba „mindent-vissza”-propagandát is, akkor sok jót nem várhatunk. Hiába vagyunk büszkék állami szuverenitásunkra, ha közben háborúban állunk az egész Világgal, akkor nem sokra megyünk nemzeti büszkeségünkkel. (Háborúról persze szó sincs, ezt mindenki tudja, de a háborús légkör, egymás kölcsönös megvetése, rosszindulatú méregetése is elég rossz állapot, amit jó lenne elkerülni.)
Másrészt a másik, amit a fenti történet eszmefuttatásból levonhatunk, az megintcsak az, hogy az Unió valamiféle együttműködést kell, hogy jelentsen azok között, akik benne vannak. Ilyen szempontból mondhatjuk, hogy a történelem szerencsétlen alakulása is befolyásolja a legtöbbek szemléletét ilyen téren. Mint már mondtam, én annak idején nagyon örvendeztem azon, hogy a Miłosz-i értelemben vett Közép-Európa országai, akik között valamiféle közösség van, együtt lépnek be az Unióba, így az Európai Unió fogja tulajdonképpen megvalósítani a Dunai Konföderációt. Ez azonban kicsit elhamarkodott öröm volt. Az említett országok egyszerre léptek be az Unióba de nem együtt. Egyáltalán nem sikerült előzőleg egymás között megegyezésre jutni vitás kérdéseket illetően (úgy, ahogy azt Bajcsy-Zsilinszky Endre, Jászi Oszkár vagy Teleki László remélték), mindenki azt remélte, hogy az Unió adta előnyök majd mindent elsimítanak. Nem jött létre valamiféle Közép-Európai Unió, amely így kollektíven léphetne be a nagyobb egységbe, az Európai Unióba, annak meg, hogy az EU-n belül jöjjön létre valamiféle közép-európai egység nincs esélye, mert azt valószínűleg valamiféle klikkesedésként értelmeznék a vezetők. Így azonban az Unióban egymással korántsem egyforma súlyú és erejű országok kerültek egy egységbe az egyenrangúság jelszavával. Hiába van azonban névleg egyenjogúság, ha a gyakorlatban, éppen az országok eltérő gazdasági súlya, technikai eszközeik eltérő fejlettsége, de csak az eltérő méretek és lakosságszám miatt is lehetetlen a gyakorlatban megvalósítani. Ilyen módon pedig az EU-hoz való csatlakozás sokak szemében megint úgy értelmeződik, mint a „felzárkózás kényszere a fejlett Nyugathoz”, legyen ez pozitív vagy negatív előjelű kifejezés. És a közép-európai országok együttműködése is olyasvalami, ami egyrészt egy kívülről jövő kényszer, amit megint a „beképzelt nyugatiak” erőltetnek ránk, akiknek fogalmuk sincs arról, hogyan működnek a dolgok, Európának ezen a felén, másrészt a közép-európai érdekek is olyasvalamik, amik könnyen elveszhetnek a nagyobb szövetségesek érdekei mellett a nagy masszában. Nem árt, ha ezt észrevesszük, mikor az EU védelmére próbálunk kelni a „szívcsakrázó” agyalágyultak ellenében.
Ennek fényében viszont furcsának tűnhet, hogy a politikusok, népvezérek meg újságírók és véleményvezérek közül az EU-csatlakozás kapcsán senki nem próbálta előhozni a Dunai Konföderáció tervezetét, mint történelmi előzményt, senki nem hivatkozott rá. Ezt azért mondom, mert Polákországban néhány éve láttam, hogy egy ukrajnai lengyel történész úgy beszélt a polákok és kozákok közti Hadziaczi Unióról, mint az Európai Unió szellemi előfutáráról.
(„1658-ban ugyanis, tíz évi véres háborúskodás után végre létrejött egy megegyezés a lengyelek és a kozákok között Hadziacznál. (…)Erről az újságban Krzysztof Jabłonka történész írt cikket (2-3. o.). A megegyezés lényege az volt, hogy a lengyel vezetők elismerik a Köztársaság önálló alkotórészének a kozákok államát. Így az eddigi kettős Lengyel-Litván Államszövetség vagyis a Két Nemzet Köztársasága a Három Nemzet Köztársaságává vált (volna). (…) Tehát a Köztársaságot föderatív módon szervezte át ez az egész Unió, amelynek bevezetőjében is ez állt: „szabad a szabaddal, egyenlő az egyenlővel, becsületes a becsületessel” köt itt szövetséget. A történész, Krzysztof Jabłonka úgy értékeli ezt, mint az Európai Unió szellemiségének előfutárát.”
http://hosszuutoll.blogspot.com/2010/10/polakok-es-az-ukranok-kapcsolatarol.html)
(Ez egy önidézet volt.)
Mindezzel azt is sugallta a polákoknak, hogy az Unió az olyasvalami, ami nem idegen az ő hagyományaiktól, hiszen szellemi alapjainak lerakásához ők is hozzájárultak. Ugyanígy hivatkozhatnánk mi Kossuth Lajosra és az ő gondolataira egy ilyen, országok közti szövetség kapcsán. Ezzel sokkal eladhatóbb lenne az egész európai együttműködés az egyszerű magyar ember szemében, mintha megint eddigi elmaradottságunkról és mostani felzárkózásunkról a „Nyugathoz” kezdenénk handabandázni, ami csak megint a kisebbségi komplexust, tehát a frusztrációt, tehát a haragot fogja növelni, ráadásul hiteltelen is.
De amúgy sem lenne rossz, ha visszahoznánk a köztudatba, és ott is tartanánk a Dunai Konföderáció gondolatát (függetlenül attól, hogy ez megvalósítható-e vagy nem manapság), mert ezzel úgy általában is lehetne jelezni, hogy a nemzetközi kompromisszum önként vállalt összefogást is jelenthet egyenrangú felek között és nem csak afféle nagymértékben félelemből illetve kimerültségből vállalt békekötés a nálunknál erősebbel, amilyen a kiegyezés illetve részben a szatmári béke is volt.

(De azért ne tartsuk egyetlen lehetséges megoldásnak sem a Dunai Konföderációt. Nem szabad megfeledkeznünk Bibó figyelmeztető szavairól sem: „A federáció nem csodaszer”.

„A federáció olyan, mint a házasság: nem szabad elintézetlen problémákkal belemenni, mert az a lényege, hogy új perspektívát s vele rengeteg új problémát ad fel, nem pedig az, hogy bármiféle tisztázatlan kérdés elintézését vele megtakaríthassuk. Bármiféle leendő federáció csakis úgy fog működni, ha előbb a határok területén kialakul az a minimális stabilizálódás, amely a federációba egyesülés lélektani előfeltétele. A nemzetek akkor és csak akkor szoktak federációba egyesülni, ha mindegyiküknek van annyi féltenivalója, hogy a federáció biztonságának szükségét érzik.”
(Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága)

Ez szerintem még egyáltalán nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a Dunai Konföderációra mint eszmére, az egymás felé való barátságos közeledés történelmi példájára hivatkozzunk, anélkül, hogy bármelyik változatát végső megoldásnak tekintenénk.)

Ami az Európai Uniót illeti: azt kell látnunk, hogy a velük való megegyezésre szükség van, mert ezt diktálják az ország érdekei. És ami azt illeti, ők a lehetőségekhez képest udvariasan próbálnak megegyezni velünk, nem hódító nagyhatalom módjára diktálni. Pedig lehetne sokkal rosszabb is a helyzet, lehetnénk sokkal kiélezettebb kényszerhelyzetben is. Ez a másik, amit látnunk és láttatnunk kellene.

(Ez a karikatúra azért szerintem eléggé frappánsan fejezi ki a helyzetet.)
A harmadik pedig az, ami már talán kiderült az eddigiekből, hogy segítenünk kell, hogy az állampolgárok ne keverjék össze az ún. „európai értékeket” az „europocentrizmussal”, az európaiságot ne azonosítsák azzal a minden nem-európait lenéző hódító-gyarmatosító szemlélettel, ami egyáltalán nem csak európai államok sajátja. Ha az „európai értékeket” úgy értelmezzük, ahogyan például Bibó István vagy Leszek Kołakowski tette, az ilyeneket könnyen el is tudjuk kerülni. Bibó István esetében konkrétan Az európai társadalomfejlődés értelme című nagyszabású művére gondolok, amelynek tartalmát most nem fogom ismertetni, mert már így is nagyon hosszú lett ez a bejegyzés. Annyit elárulok: az európai társadalomfejlődésnek Bibó szerint van értelme, és szorosan összefügg a szabadság, az egyenlőség és a testvériség értékeinek egyre szélesebb elterjedésével egy-egy adott társadalomban. Leszek Kołakowskinak a nagy lengyel filozófusnak pedig leginkább arra a mondatára szerettem volna utalni, hogy az „európai gondolkodás”, ha van ilyen lényege éppen a szkepticizmus képessége, a más értékekre való nyitottság, az önmagunkkkal való szembenézés, a kérdésfeltevés és átértékelés képessége. (Éppen ezért szerinte a korlátolt europocentrizmust” is általában maguk az európai gondolkodók szokták kárhoztatni.)
(→KOŁAKOWSKI, Leszek: Szukanie barbarzyńcy. Złudzenia uniwersalizmu kulturalnego (A barbárok keresése. A kulturális univerzalizmus illúziója). In: Ugyanő: Czy diabeł może być zbawiony i 27 innych kazań. (Megváltható-e az ördög és 27 más esszé). AN EKS, London, 1984. 11-24. o. Nem tudom, megjelent-e magyarul is, de ha igen, ígérem, kiírom ide.)

Én sem gondolom, hogy akár ezek is csak európai értékek lennének. De azt hiszem érthető mire gondolok., hogy miért nem tartom jónak, ha a ló másik oldalára átesve egyszerre pusztítani kezdjük „ezeréves európaiságunkat”, vagy bármilyen név alatt azokat az értékeket és tradíciókat, amikre eddig olyan büszkék voltunk.
Hadd idézzem erről befejezésül megint Bajcsy-Zsilinszky Endrét, aki szerencsére segítséemre siet, ha nem tudnék valamit rendesen megfogalmazni:

„Szent István (…) előírta utódjainak és nemzetének, hogy Európát sohase tévesszék össze egyik vagy másik hatalmas, és egyelőre a magyarnál haladottabb szomszéddal, az igazi európaiságot mindig a legmagasabb szellemi, erkölcsi mértékben keressék, azt igyekezzenek beleépíteni a magyarság életébe.”
(…)
„Arra egyszerűen nincsen példa, hogy akár a magyarság szellemi nagyjai, akár a magyar nép a maga egészséges ösztöneiben valaha is megtagadták volna ezt a felsőrendű eszmei európaiságot, vagy ami ezzel egyet jelent, amgyar szellemet vagy a magyar államot valaminő mondvacsinált >>germán-keresztény kultúrközösség<<-be vagy valami hasonló regionális elgondolásba akarták volna beleilleszteni.”

Kivándorló nemzedék és ami utána következik

Szolidaritásunkat fejezzük ki a most érettségiző magyar állampolgárokkal, akiket nehéz választás elé állított a hatalmi korlátoltság. Közülük is különösen azokkal, akik elhagyni kényszerülnek majd hazájukat.

A képhez tartozó cikket mindenkinek ajánljuk elolvasásra a HVG 2012/17. számából. Érdekes dolgokat lehet megtudni belőle.

Egyben ismét kérjük és követeljük a magyar kormánytól, hogy most már a káros hatások ismeretében helyezze hatályon kívül a jelenlegi oktatási törvényt, és kezdjen egyeztetéseket szakmai körökkel egy teljesen új törvény meghozataláról. Még nem késő. Felhívjuk a figyelmüket, hogy Magyarország, a magyar emberek jövőjéről van szó. Ha jelent még valamit számukra a nemzet, kérjük, hogy lássák ezt be!
Tisztelettel
A Szerkesztőség

40 éves a Táncházmozgalom

Ma ünnepeljük a magyar Táncházmozgalom születésének 40. évfordulóját. Tudniillik 40 éve pont ezen a napon tartották az első széki mintára szervezett budapesti táncházat Budapesten. Ez alkalomból úgy gondoltam egy régebbi ismeretterjesztő cikkemet közlöm itt a blogon a Bukolikából. Kiegészítésként írtam hozzá néhány plusz információt, amelyekhez közben hozzájutottam (elsősorban a két világháború közötti időszakra vonatkozóan, így egy kicsit többről is szól ez most már, mint az elmúlt negyven évről). Íme:

Táncházmozgalom Magyarországon

„Mert mibennünk zeng a lélek,
Minket illet ez az élet!”
(Nagy László: Táncbeli tánc-szók)

Magyarországon a folklór tanulmányozásának és ápolásának egy különlegesen hatékony formája alakult ki, amely hatékonyan tudta beépíteni a falusi (paraszti) népesség hagyományait a városi emberek szórakozásába, mindennapjaiba. A Táncházmozgalom lényege leginkább az, hogy a néptánc és népzene színpadi műfajból újra közösségi szórakozási formává vált. Létrejött az a hely, ahol lehetőségük van „amatőröknek” is beszállni a táncba, ahol az aktív részvétel és az improvizáció a lényeg, a látványosság helyett a saját szórakozás. A Mozgalom egyik alapítójának, Halmos Bélának a megfogalmazása szerint:
„-a táncház nem produkció, hanem szórakozási forma, amelyben a népzene és a néptánc (...) eredeti formájában jelenik meg; (...)
-a táncházmozgalom olyan kisközösségek összessége, amelyben a résztvevők aktívak, öntevékenyek és nem a >>kitenyésztett<< profik iparilag előállított termékeinek hallgatói, nézői (ez egyben kemény munkát is jelent, hiszen a zene és a tánc csak hosszú, (...) tanulás, rendszeres (...) gyakorlás után válik szórakozássá, de úgy, hogy már az első megtanult dallam, az első lépések is örömet okoznak)”
(Halmos Béla: A táncházmozgalomról. In: A betonon is kinő a fű. Tanulmányok a táncházmozgalomról. Szerk.: Sándor Ildikó. Hagyományok Háza, Budapest, 2006. 7-8. o.)

A Mozgalom ebben a formájában a ’70-es években alakult ki, de természetesen nem volt előzmények nélküli. Az az igény, amely ezt a fajta szórakozási formát létrehozta egy komplex szellemi mozgalom eredménye, amely több hullámban tört felszínre a XX. század magyar történelme folyamán. Az ilyen előzmények felsorolását mindjárt a legismertebbekkel lehet kezdeni: a nagy népdalgyűjtők, tudományos népzenekutatók (Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László, Vikár Béla) elindulásával a XX. század első évtizedében. Ez lehetett az, ami a városi népesség egyes rétegeiben hosszú idő óta először felkelthette az érdeklődést a hagyományos parasztzene iránt, de hatása még nem lehetett sem annyira átütő, sem annyira széleskörű, mint a későbbi, összetettebb mozgalmak idejében. De mégiscsak tudatosította a zenekedvelő közönségben, hogy a magyar parasztság kezében elképesztő kulturális, tudományosan még feltáratlan kincs lehet.
A következő ilyen hullám (a „népi gondolat” következő feltörése) a két világháború közötti időszakban, akkor is leginkább a '30-as években következett, a népi írók megjelenésével. Ezek a részben falusi, paraszti környezetből jövő, részben egyszerűen a magyar vidék problémái iránt érdeklődő, társadalmi reformokat és igazságosságot követelő szociológusok és szépírók a Horthy-rendszer baloldali ellenzékeként léptek fel, elsősorban a feudális maradványok megszüntetéséért, a nagybirtokok földtelenek közötti felosztásáért, a szegényparasztság anyagi és szellemi felemelkedéséért. Mozgalmuk azért is lehetett hatásosabb, nagyobb visszhangot keltő, mert nem elsősorban zenei-kulturális, hanem társadalmi (és természetesen irodalmi) jellegű volt. De már az ő céljaik között is szerepelt a magyar nemzeti műveltség megújítása, felfrissítése a népi (tehát paraszti) kultúra elemei által.
A népi írók szemlélete, és ötletei (mind a társadalomra, mind a kultúrára vonatkozóak) számos helyen hatottak ebben az időszakban. A népzene és a néptánc gyűjtésére ebben az időszakban a hivatásos néprajzkutatók mellett egyre több amatőr csapat is vállalkozott. A legjelentősebb ilyen kezdeményezés talán a cserkészeten belül szinte önálló kis mozgalomnak számító a regöscserészet volt, amely pontosan ilyen célból kezdte járni a falvakat, zenéket és táncokat gyűjtve.

„a regölés gyakorlati módszereiben való jártasság teszi a regöscserkészt alkalmassá arra, hogy a magyar dal, mese, tánc, játék varázsszereivel végbevigye a nagy varázslást: a széttagolt magyar társadalom összeregölését”
(Regös kalendárium, idézi: Vitányi Iván: A magyar néptáncmozgalom története 1948-ig)

(Közben persze ők is megismerkedtek a magyar vidék társadalmi problémáival is.) Később más ifjúsági egyesületek, például az egyetemisták szervezetei is szerveztek ilyen falujárásokat, nemcsak a paraszti kultúra, hanem általában a magyar falu megismerése céljából.
Szintén a két világháború közötti időszak kezdeményezése volt a Gyöngyösbokréta-mozgalom is, amely ösztönzést ahhoz adott ösztönzést, hogy a régi táncokat még ismerő emberek helyi, falusi együttesekbe szerveződjenek, amely együttesek aztán számos lehetőséget kaptak városi, akár budapesti fellépésekre is, amelyekkel falujuk, vidékük egyes kulturális kincseit a polgári közönség előtt is megmutathatták. A Gyöngyösbokréta sokat segített abban, hogy maguk a parasztok, adatközlők is értékként tekintsenek, viseletükre zenéjükre, táncaikra; ezzel együtt nem volt része a kezdeményezésnek az a gondolat, hogy a népzenét és a néptáncot a városi lakosság is aktívan művelheti, illetve annak megőrzésében aktívan részt vehet.
Voltak azonban már akkor is olyanok is, akik ez utóbbit is meg kívánták valósítani. A már előbb említett regöscserkészeken kívül ilyenek voltak a népfőiskolások és népi kollégisták, akiknek mozgalma szintén a '30-as, '40-es években indult meg, és akikből a tervek szerint egy új, demokratikusabb helyi falusi szellemi elitet kellett volna kinevelni. A népi kollégisták is megalapították a maguk együtteseit, és büszkén tanították egymásnak otthonról hozott táncaikat.

A háború után, mikor úgy látszott, hogy a Horthy-korszak szigorú hierarchiájú elitista társadalomfelfogása után az élet minden területén egy kiegyenlítettebb, demokratikusabb szemléletmód veszi át a vezető szerepet, új lendületet kapott a népi kollégiumok és benne az együttesek alapítása is. Különösen akkor, mikor 1946-ban létrejött a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (NéKOSz) is.

(A NéKOSz keretein belül megvalósított együttesszervezés egyik fontos alakja volt Sipos Gyula, akinek fia, Sipos Mihály majd a Muzsikás prímásaként lesz híres a '70-es, '80-as években. Ilyen szempontból, tehát van némi kontinuitás a két mozgalom között.)
Hasonló fontos alakulat volt Muharay Elemér néptáncegyüttese is, amely már nem csak paraszti származású fiatalokból, hanem egy teljesen vegyes társaságból alakult: egyaránt voltak benne falusi és városi, munkás-, értelmiségi és parasztfiatalok is.

(Muharay Elemér)
Számukra a népzene és a néptánc művelése szintén nagyon szorosan összefüggött azzal, hogy a háború után egy új magyar társadalom szerveződik, amely a parasztságot is a nemzet egyenrangú részének fogja tekinteni, a népi kultúra pedig ennek a demokratikus magyar nemzetnek az egyik szellemi alapja lesz, tehát nem kirakati, múzeumi tárgy, hanem olyasvalami, amit a társadalom széles rétegei származástól függetlenül aktívan művelhetnek. (Ebben az együttesben olyan később híressé váló ifjak tevékenykedtek, mint Vitányi Iván és Jancsó Miklós.)
A népi közösségi kultúra, mint szellemi kincs és új Magyarország művelődési alapja jelent meg a a népi írók által 1939-ben alapított Nemzeti Parasztpárt programjában is.

„Egységes nemzeti műveltség nélkül nincs nemzeti öntudat. Ezért akarjuk megújítani magas műveltségünket a népi kultúra forrásaiból.”
(A Nemzeti Parasztpárt programjából, 1947.)

A(z) NPP 1945-ben kapott lehetőséget elképzelései így például a szegényparasztoknak való földosztás keresztülvitelére, azonban hamarosan végzetesen belegabalyodott az akkori idők zilált pártviszonyaiba, mígnem 1948-ban aztán az egypártrendszer létrehozása őket is elsöpörte. 1949-ben az új hatalom feloszlatta a NéKOSz-t, és a legtöbb néptáncegyüttes is vagy megszűnt, vagy elvesztette önállóságát, és a továbbiakban a propagandacélokat szolgáló giccs előállítójává" vagy a szovjet "népi balett" mintájának szolgai másolójává vált. Úgy tűnt ezzel a kulturális értelemben vett „népi gondolat” is hosszú időre elfelejtődött, hiszen, mint mindenben, a kultúrában is az állami politika, a „felülről diktált” folyamatok egyeduralma következett.
Ez a helyzet változott meg a ’60-as években. Mint tudjuk, az 1956-os forradalom hatásainak elülte után konszolidáció, „olvadás”, az engedékenység szabadabb légköre következett. Magyarországra is betört a beat- majd a rockzene, a könnyűzenei életben forradalmi megújulás következett be. Ezzel párhuzamosan lángolt fel újra az érdeklődés a „saját” kultúra iránt, illetve az igény arra, hogy az ország különböző kevésbé szem előtt lévő problémáiról (a vidékről, a parasztságról, a fiatalságról) valamit másképpen, eredetibb, lendületesebb módon lehessen elmondani. Ez az igény pedig nem csak a zenében jelentkezett. A Táncházmozgalom megszületése csak egy része volt egy sokrétű spontán művészeti-társadalmi megújulásnak, amely az őszinteség igényét, a „kisember” nézőpontját, magyar vidékiségét és paraszti gyökereit erősen hangsúlyozta. Mintha a népi írók visszatérése zajlott volna ekkor, más nevek alatt. Ez a talán a leglátványosabban az irodalomban és a filmművészetben jelentkezett. Előbbiben ekkor tűntek fel Nagy László, Ratkó József, Kormos István, Csoóri Sándor nevei.

↑(Nagy László: ő is a NéKOSz-ból indult annak idején)

↑(Ratkó József)

↑(Kormos István)

↑(Csoóri Sándor)
A filmesek között pedig olyan fiatal, keménységet líraisággal, konkrét problémafelvetéseket szimbólumokkal vegyítő rendezők robbantak be a köztudatba, mint Kósa Ferenc, Szomjas György, Sára Sándor, Jancsó Miklós.

(Kósa Ferenc → Feldobott kő; A másik ember)

(Szomjas György →Talpuk alatt fütyül a szél; Rosszemberek)

(Sára Sándor →Nyolcvan huszár, Ítélet)

(Jancsó Miklós →Fényes szelek, Még kér a nép)
Ez volt tehát a háttere egy új, nagy hatást kiváltó szórakozási forma megszületésének. És a konkrét „történeti” tények.: Két építészhallgató, és lelkes, kreatív amatőr zenész, Halmos Béla és Sebő Ferenc (akik többnyire versek megzenésítésével foglalkoztak) mintegy véletlenül ráakadt különböző erdélyi és magyarországi zenei gyűjtések anyagára.

Amit hallottak, annyira megtetszett nekik, hogy nem elégedtek meg egy-egy dallam megtanulásával, eljátszásával, az egész zene alapjainak, a zenélés másfajta technikájának elsajátítását tűzték ki célul. Így jutottak el az Akadémia táncfolklorisztikai gyűjtéseinek vezetőjéhez, Martin Györgyhöz, aki segített nekik mind Erdélybe eljutni, mind Magyarország eldugott falvaiban megtalálni a még élő adatközlő zenészeket.

(Martin György "Tinka")
Innentől kezdve nem volt megállás. A gyűjtések szinte új lendületet kaptak, mikor kiderült, hogy a felfedezett zenei kincsre nem csak az Akadémia néprajzkutatóinak lehet igénye, hanem a kor fiataljai is fel tudják őket használni színpadon is, és saját szórakoztatásukra is.
A dolog hamarosan felkeltette különböző táncos koreográfusok érdeklődését is, akik addig is dolgoztak ugyan különböző táncos gyűjtésekből, felvételekről, de azokat egymással összekeverve, erősen balett-szerűen, művészieskedve, és szimfonikus zenekari kísérettel rendezték színpadi koreográfiákba. Most, hogy volt egy zenekar (Sebőékhez időközben csatlakozott Koltay Gergely és Éri Péter, Martin György mostohafia is), amelynek tagjai városi fiatalokként is reprodukálni tudták különböző falusi zenészek, mesterek játéktechnikáját, felvetődött az ötlet: meg lehetne próbálni egy falusi mulatságot is rekonstruálni az itteni viszonyok közepette. Ez aztán 1972 május 6-án valósult meg először Budapesten, a Könyvtár Klubban (a mai Írók Boltjának helyén). Ekkor tartotta az első budapesti táncházat három profi együttes: a Honvéd, a Bartók Béla és a Bihari János Táncegyüttes. Meghívójukban ezt írták: „…együtteseink számára lehetőséget teremtünk a színpadon kívüli táncra, megközelítve a néptánc eredeti, társastánc jellegét.” Emellett, mintegy jelszóként írták ki: „Zene és tánc úgy mint Széken” .
A dolog hamarosan felkeltette különböző táncos koreográfusok érdeklődését is, akik addig is dolgoztak ugyan különböző táncos gyűjtésekből, felvételekről, de azokat egymással összekeverve, erősen balett-szerűen, művészieskedve, és szimfonikus zenekari kísérettel rendezték színpadi koreográfiákba. Most, hogy volt egy zenekar (Sebőékhez időközben csatlakozott Koltay Gergely és Éri Péter, Martin György mostohafia is), amelynek tagjai városi fiatalokként is reprodukálni tudták különböző falusi zenészek, mesterek játéktechnikáját, felvetődött az ötlet: meg lehetne próbálni egy falusi mulatságot is rekonstruálni az itteni viszonyok közepette. Ez aztán 1972 május 6-án valósult meg először Budapesten, a Könyvtár Klubban (a mai Írók Boltjának helyén). Ekkor tartotta az első budapesti táncházat három profi együttes: a Vadrózsák, a Bartók Béla és a Bihari János Táncegyüttes. Meghívójukban ezt írták: „…együtteseink számára lehetőséget teremtünk a színpadon kívüli táncra, megközelítve a néptánc eredeti, társastánc jellegét.” Emellett, mintegy jelszóként írták ki: „Zene és tánc úgy mint Széken” .
(A betonon is kinő a fű 22. o.)
Szék rendkívül gazdag hagyományokkal rendelkező magyar nagyközség az erdélyi Mezőségen, Kolozsvártól nem messze. Ennek a falunak a táncát tanulták ekkor először, illetve tulajdonképpen ennek a falunak a szóhasználatából vették magát a „táncház” kifejezést is, a mai (nem épületet, hanem mulatságot, „bulit” jelentő) értelmében. (Nem véletlen, hogy ez a falu később szimbolikus jelentőségre tett szert a Táncházmozgalomban.)

Fő szervezők Tímár Sándor, a Bihari akkori vezetője (Martin régi jó barátja)

és Novák Ferenc "Tata" voltak. Bár az eseményt eredetileg zártkörűnek szánták, már ekkor megjelentek külső érdeklődők is, és végül a résztvevők úgy döntöttek, hogy vállalják a táncoktatást is, hogy szélesebb kört is be lehessen vonni az eseménybe.
Úgy zenélni és táncolni, mint ott a faluban, az eredeti helyszínen, vagy mindezt egyetlen bűvös szóval kifejezve: „autentikusan”; mindez ma már kézenfekvő igénynek tűnik, de akkor revelációszerűen hatott. És ez volt talán egyik nagy szerencséje a Mozgalomnak, hogy az akkori idők táncegyüttesei erre vevők lettek az egész országban, és ez a szemlélet felkerült a színpadra is, és kiszorította onnan az addigi „szovjet mintájú”, „mojszejevista”, balett-szerű művi „népitáncot”. Sok együttesvezető jött rá ekkor, mennyire kreatív és őszinte módon ki lehet fejezni különböző művészi koncepciókat ezzel az autentikusabb fajta tánccal. De legalább akkora, ha nem nagyobb dolog volt az, hogy a paraszti zene és tánc megjelent a városi bulikban (más szóval le is került a színpadról, miután felkerült rá). Sokak szerint a valamikori parasztzene és tánc szép lassan „össznemzeti kinccsé” vált.
Ez persze azért így túlzás. Főleg mai tapasztalataink alapján ezt a fajta zenét és táncot jelenleg inkább egy városi szubkultúrának tekinthetjük. A „táncházasok” néha egy ugyanolyan kategóriát jelent, mint a punkok vagy a deszkások. A táncházasoknak megvan a maguk öltözködése, a maguk szokásai, értékrendje, hagyományai… És persze megvannak a maguk sztárjai is.
Egyfelől az „alapítók” :

az 1983-ban meghalt Martin György „Tinka” alakja legendává lett, ugyanúgy, mint a még ma is élőké:

a máig is új ötletekkel előálló, nyitott, kíváncsi Sebő Ferencé

Halmos Béláé, aki Szomjas Györggyel számos filmet is forgatott a Mozgalomról).
Másfelől a mai zenészek és zenekarok (Muzsikás, Méta, Téka, Kalamajka, és lehetne még sorolni). De legfontosabb helyet talán mégis azok a falusi „mesterek” érdemlik, akiktől mindannyian (közvetlenül vagy közvetve) tanultunk.
Mi a helyzet a Táncházmozgalommal ma? Abból a komplex szellemi mozgalomból, ami a ’70-es években létezett nem sok maradt. Illetve úgy is mondhatnám, a Táncházmozgalom egyedül maradt, törekvéseinek nincs megfelelője sem az irodalomban, sem a filmművészetben, még talán a színházművészetben és a képzőművészetben inkább, habár a népi motívumok alkalmazása önmagában még nem jelenti ezeknek a törekvéseknek az érvényesülését. És persze nincs meg az „ellenzéki” tartalma sem, amivel (mint a hivatalos kultúrpolitikát szinte figyelmen kívül hagyó „alulról szerveződő” valami) olyan vonzerőt tudott gyakorolni értelmiségi körökben annak idején. Manapság egyébként újra divat népzenét játszani, habár annak nem is mindig az autentikus formáját. Erről heves viták dúlnak, hogy mennyire kellene ragaszkodnunk az ilyen zenék eredeti megszólalási formájához, de szerintem az nem baj, hogy a népzene, mint tényleg „össznemzeti kincs”, annyi más zenei irányzatra is megtermékenyítőleg hat. (Különösen igaz ez, mióta a Petőfi Rádió egy kisebb „forradalmat” indított el zenei igényesség területén.)
Az biztos, hogy elképesztően gazdag folklórkincsünk ilyen formájú szervezett átmentése egy másik korba olyan valami, amire méltán lehetünk büszkék. Hasonló fajta revival ez, mint ahogyan a japánok megőrizték a modern korban saját harcművészeteiket. (Talán nem véletlen, hogy a magyar zenék és táncok iránt érdeklődők között olyan sok japán van.) Az egész Táncházmozgalom megszerveződése máshol is hatott a hagyományápolásra, például Lengyelországban, ahol a hivatásos („színpadi”) együttesek nem vették át ezt a stílust, de számos helyen léteznek olyan kisközösségek, ahol fontosnak tartják „magyar mintára” a saját hagyományok aktív átmentését.
Mindaz, amit egy magunkfajta mai fiatal találhat a népzenében, néptáncban: közösség, identitás (nem feltétlenül csak a nemzeti identitásra gondolok), értékrend, mozgáskultúra, testedzés, művészi önkifejezés… mind-mind olyasmi, amik miatt megéri ezzel foglalkozni. Jó érzés nyáron Erdélyt járni, találkozni öreg paraszt-bácsikkal, nénikkel (magyarokkal és románokkal egyaránt, hiszen közös az élet arrafelé, közös kincs a művészet is), kapcsolatokat teremteni. Jó érzés év közben itthon egy-egy próbán a barátaimmal izzadni, érezve, hogy ebből a közös kísérletezésből, a sok nekiszaladásból végül meg fog születni valami értékes. És jó érzés a tavasz valamelyik hétvégéjén (minden évben máskor) belépni az Arénába, a Táncháztalálkozó helyszínére, konstatálva, hogy még mindig mennyi embernek fontos ugyanaz, amit én is művelek; találkozni régi barátokkal; rácsodálkozni a zenekarok, viseletek táncosok sokszínűségére; gyönyörködni a szép kézműves termékekben vagy beülni zenét hallgatni a folkkocsmába. Jó érzés, hogy ha találkozom valakivel, aki szintén népzenével néptánccal foglalkozik, biztosan lesz közös beszédtémánk. Úgy érzem egyelőre nem is kell féltenünk a Mozgalmat az érdeklődés hiányától, sokan vannak, lesznek is az elkövetkezendő időben akik továbbviszik, amit egy maroknyi lelkes érdeklődő a ’70-es években elkezdett.

Annál is inkább, mivel tavaly az UNESCO elismerte a szellemi Világörökség részének a magyar "táncház-módszert", azaz a hagyományőrzésnek ezt a formáját. Ez egy olyan siker, amire mindannyian büszkék lehetünk.

A varsói csata (még egy lengyel filmről)

Ha már szóba került a lengyel nemzeti ünnep, ez alkalomból ismét bemutatok egy lengyel filmet is. Igaz ezt talán augusztus 15-én kellene inkább bemutatnom, hiszen a polákok akkor ünneplik azt az eseményt, amihez ez a film kapcsolódik. Én azonban nemrég láttam a filmet, ezért gondoltam talán érdemes most egy pár szót szólni róla.
A film címe: A varsói csata 1920 (1920 Bitwa warszawska). Rendezője a kiváló Jerzy Hoffman, a történelmi filmek nagy mestere, aki filmre vitte Henryk Sienkiewicz nagy történelmi Trilógiáját is (Tűzzel-vassal; Özönvíz; Kislovag), valamint ő rendezte a Régi mese című filmet is, amelyet nemrég már méltattam ezen a blogon.
Mikor Polákországban laktam, láttam, hogy mekkora izgalommal várják a polákok ezt a filmet is: nagyjából mindenki egyetértett abban, hogy az 1920-as varsói csata, „a Wisła-menti csoda” igencsak megérett már egy rendes nagy látványos játékfilmes feldolgozásra, sőt, szinte kiált egy ilyen után. A téma mindenkit érdekel, a hősies pózok felidézését kedvelő lengyel közvéleményben folyamatos közbeszéd tárgya; a nagy döntő csatát úgy emlegetik, mint ami nemcsak az újjászületett Polákország, hanem egész Európa sorsát eldöntötte (ti. azzal, hogy jó időre megállította a „bolsevik terjeszkedést” a kontinensen).

"Uraim, az oroszok!"

A film ehhez mérten drága és látványos lett, ráadásul ez az első 3D-s lengyel film. De ha nem 3D-ben nézzük, akkor is lenyűgöző a jelenetek tárgyi kidolgozottsága, részletessége és a beállítások gazdagsága is. Ezért mindenképpen nagy-nagy elismerés jár az operatőrnek, Sławomir Idziaknak.

"Uraim, helyesbítek: a lengyelek!"

A történet? Végül is az sem rossz. A karakterek egy kissé sematikusak, de azért nem bántóan. Egy ilyen kaliberű filmnél ez egyébként talán még megbocsátható is. A sztori mintha megint Henryk Sienkiewicz egyik regényének a feldolgozása lenne, annak minden előnyével (hatalmas történelmi tudásanyag, kalandosság) és hátrányával (sematikusság, erős elfogultság a saját nemzet felé, időnként giccsbe hajló szerelmi szál) együtt. (Noha Sienkiewicz nyilván nem írhatott könyvet a lengyel-bolsevik háborúról, lévén, hogy 1916-ban halt meg.) Többen a főszereplő sorsában is felfedezni véltek némi analógiát a Sienkiewicz-féle Trilógia középső kötetének, az Özönvíznek a főszereplőjével, Andrzej Kmiciccel. Kmicicet is árulással, a svédekkel való összejátszással vádolják meg a társai, így neki mindenféle kerülőutakon, ravaszul bátor partizánakciókkal, időnként valódi személyazonosságát eltitkolva kell bizonyítania hazája iránti odaadását. Hasonló események történnek itt is; igaz azt a különbséget megemlíthetjük, hogy Sienkiewicz regényében Kmicic tényleg csinál néhány nagy disznóságot az elején, amiket majd hősies kiállásával és áldozatvállalásaival kell levezekelnie, míg a mostani Hoffman-film hőse tényleg ártatlanul, mondhatni a történelem sodrásában kerül abba a kellemetlen szituációba, amiből ki kell verekednie magát.
Íme a szereplők:

Jan Krynicki, az előbb emlegetett katonatiszt (alakítója az utóbbi években nagyon népszerű, már ezen a blogon is méltatott Borys Szyc).

Jan civilben egy szertelen és néha felelőtlen bohém költő, aki a hadseregben ulánusként vállal szerepet és komolyodik meg némileg. Szerencsétlenségét két dolog okozza: az egyik, hogy a táborban felolvas egy bolsevik röplapot, amely átállásra akarja biztatni a polákokat, a proletár testvériség nevében. Jan mindezt csak a bajtársai szórakoztatására teszi, karikírozva a nyelvtani hibákat, amiket az orosz szerző a lengyel szövegben elkövet, a felettesei azonban ezt félreértik. A másik, hogy személyes ügy miatt összeverekszik egy magánál magasabb rangú tiszttel (akit egyébként nem más alakít, mint Janusz Sieniawski, a neves hagyományőrző harcművész, aki már a Tűzzel-vassal vívójeleneteit is koreografálta, és akinek a hatása itt is látszik a szereplők mozgásán).
http://www.youtube.com/watch?v=n6IcZnx1flI
Így Jant hamar lecsukják és elítélik a felettes megtámadásáért és bolsevik propaganda terjesztéséért. Azonban mielőtt főbelövésére sor kerülhetne, egy orosz lovasroham veri szét az egységet, ahol Jan is szolgált. Az oroszok lengyelül is tudó parancsnoka megtalálja a tábori bíróság jegyzőkönyvét, és azt elolvasva kommunistának véli a fészerben talált foglyot, akit így alkalmasnak vél arra, hogy a polákoknak szóló propagandában segítsen. Jan így jó darabig kénytelen a Polákországba egyre mélyebben benyomuló oroszokkal utazni. Vajon sikerül-e megszöknie, és övéihez visszatérve bebizonyítania ártatlanságát?

Ola énekes-táncosnő egy varsói kabarészínházban. Ő a költő múzsája, akit Jan közvetlenül a frontra indulás előtt még nagy sietve feleségül vesz.

Ola még ezután is folytatja fellépéseit, a régi helyén férje távollétében, mígnem egyszercsak rádöbben arra, hogy mindenféle gagyi propagandaelőadások szerepei helyett inkább ápolónővérként kellene hazája érdekeit szolgálni. Mellesleg eközben a nehézgéppuskát is megtanulja kezelni. Ola alakítója a híres musicalszínésznő, Natasza Urbańska. Szerepéről azt nyilatkozta, hogy a táncos jelenetek sokkal nagyobb fizikai megterhelést jelentettek számára, mint a csatajelenetek, de ezt annyira nem is nehéz elhinni.

Ahogy az lenni szokott, a film az oroszok felé is lefut egy tiszteletkört, vagyis ebben a filmben is lennie kell egy szimpatikus orosz szereplőnek, akit egy orosz színésznek kell eljátszania. (Mint a Katyńban a Szergej Garmas által alakított Popov kapitány, aki megmenti és mindenben megsegíti az egyik lengyel tiszt feleségét.) Igaz A varsói csatában ez az alak nem egy szimpatikus ellenség (mint Popov), hanem egy szövetséges. Konkrétan egy Kriskin nevű kozák százados, aki egységével a polákok oldalára áll, hogy a Szimon Petljura vezetésével függetlenségükért küzdő ukrán véreit megsegítse. Kriskin menti meg Jant üldözőitől, de emellett viszonylag kis (illetve inkább csak rövid) szerepe van a cselekmény alakulásában.

Kriskin alakítója is régi ismerős: Alekszandr Domogarov (jobbra), aki ugye a Tűzzel-vassal egyik főszereplője volt, ő játszotta Jurko Bohunt a heves ifjú kozák vitézt, a lengyel főszereplő legfőbb ellenfelét.
http://www.youtube.com/watch?v=FSyDOCXsg1s
Domogarov ezzel a szereppel hihetetlenül népszerű lett Polákországban, (sok lány áradozott róla, hogy nem is értik, hogy Helena kisasszony miért nem őt választotta a lengyel vitéz helyett), így aztán időről időre hívják lengyel filmekbe is játszani. Kriskin kapitányt szerintem kifejezetten azért találták ki, hogy ő is kaphasson egy szerepet A varsói csatában.

A „gonosz” szereplő, a „főgenyó” egy másik orosz karakter, Bikovszkij, a politikai rendőr (csekista).

Az ő alakja erősen elrajzolt, már-már karikatura-szerű. A forradalom nevében kegyetlenkedik, lépten-nyomon a CsK (Csrezvicsajnaja Komisszja azaz Rendkívüli Bizottság, vagyis a kommunista politikai rendőrség) létrehozójára, a lengyel származású Feliks Dzierżyńskire hivatkozik (remélve, hogy ezzel hatni tud a polákokra). Néha úgy tűnik, kifejezetten következetes a „forradalmi terror” alkalmazásában, de néha meg az az érzésünk, hogy azért viselkedik úgy, ahogy, mert kifejezetten élvezi a hatalmaskodást. Igaz mindemellett Bikovszkij például jól bánik Krynickivel, mert tőle a lengyel proletárok hatékony meggyőzését várja, de elszámítja magát...
Mivel ez a szereplő ilyen ellentmondásos, és az alkotók szándékai szerint visszataszítónak kell lennie, ezért ezt a szerepet nem is orosz, hanem lengyel színészre bízták. Mégpedig Adam Ferencyre, aki a Tűzzel-vassalban annak idején Iszlam Giraj krími tatár kán alakítójaként bukkant fel, viszonylag rövidebb időre.

A másik negatív karakter a lengyel Kostrzewa csendőrkapitány, aki Krynicki távollétében szemet vet Olára, a fiatalasszonyra. Igaz, Kostrzewa inkább nevetséges, mint ijesztő figura. Jerzy Bończak alakítja, erősen túljátszva, már-már ripacs módon. Ennek az alakításnak kellene némi humort csempésznie a véres, naturalista cselekménybe, ugyanakkor a kapitány története annyira nem vicces, hogy ne lehetett volna nyugodt szívvel kihagyni a filmből.

Szóljunk most a valós történelmi személyekről is, akik megjelennek a filmben.
Lenint, Sztálint, Trockijt és Tuhacsevszkijt szintén orosz színészek játsszák, de az ő szerepük viszonylag rövid. (Közülük egyébként a Lenint alakító Viktor Balabanov volt talán a leglelkesebb; a werkfilmben nem győzte ecsetelni rajongását a lengyel filmművészet iránt.)

Természetesen szerepet kellett kapnia A varsói csatában Jerzy Hoffman kedvenc színészének, az öreg sztárszínésznek, Daniel Olbrychskinek is, aki a rendezőnek eddig minden filmjében benne volt. Most is ő kapta a legfontosabb mellékszerepet, azaz Józef Piłsudski marsallnak, a nagy hadvezérnek, Polákország megmentőjének a szerepét. Olbrychski egyébként külsőre egyáltalán nem hasonlít Piłsudskira, de egy jó sminkelés sokmindent meg tud oldani.

Daniel Olbrychski↑

Józef Piłsudski↑

...és a kettő ötvözete, azaz Olbrychski Piłsudski szerepében.

Talán Bogusław Linda sem hasonlít annyira Piłsudski ekkori segédtisztjére, Bolesław Wieniawa-Długoszowski ezredesre, akit ebben a filmben játszik, de azért mégis elmondhatjuk, hogy rászolgált a szerepre...

...mert miért ne szerepeljen akkor már együtt, fővezérként és segédtisztjeként itt a lengyel mozi két élő legendája, és nagy öregje?

Kevésbé jön ki a filmből, de azért történik rá utalás, hogy Wieniawa-Długoszowski szabad idejében egy nagyvilági életet élő mecénás is volt, az írók és a szép hölgyek jó barátja. (Jan és Ola, békeidőben tegezik, és Boleknek szólítják az ezredest.)

Itt van még aztán, mint valóban élt alak, a szintén legendává lett pap, Ignacy Skorupka (alakítója: Łukasz Garlicki)

...akinek bátor tette és hősi eleste, mikor fegyver nélkül, csak egy feszületet a magasba tartva vezette rohamra a legnagyobb golyózáporban a gyalogság egy századát hasonló romantikus heroizmussal van ábrázolva, mint ahogyan azt a két Kossak-testvér, Jerzy és Juliusz megfestette.

Dramaturgiai szerepe a történetben ezen kívül csak annyi, hogy ő adja össze Olát és Jant még a film elején.

Michał Żebrowski, a jóképű színész, aki számos kosztümös történelmi filmben játszotta a klasszikus lengyel hőst, nemcsak Hoffmannál (ő volt Jan Skrzetuski vérteskapitány a Tűzzel-vassalban, a dinasztiaalapító Ziemowit a Régi mesében, ezenkívül a címszereplő Tadeusz Soplica Andrzej Wajda Pan Tadeuszában, hogy csak a legismertebbeket említsük), ezúttal szerényen a háttérbe húzódik, és meghagyja Lengyelország megmentését az ifjabb generációnak.

Ő ezúttal az eseményeket kézbe venni nem tudó lengyel miniszterelnököt, Władysław Grabskit alakítja, aki miután a britek békeközvetítését az oroszok felé nem tudta kiharcolni, le is mondott a kormányfői pozícióról. (Tegyük hozzá, hogy emellett remek pénzügyi szakember volt, aki sokat tett az új lengyel állam gazdasági stabilitásáért, de a filmből ezt nem tudjuk meg.)

Történelmi eredetijére külsőleg a legkevésbé szerintem Andrzej Strzelecki hasonlít, aki a nagy lengyel parasztvezért, Wincenty Witost alakítja. (Ez azonban nem jelenti azt, hogy rosszul játszana.)

Witos lett az, akit Grabski lemondása után Piłsudski felkért, hogy álljon egy ideiglenes Nemzetvédelmi Kormány élére, mert remélte, hogy személyével hatni fog a lengyel parasztságra, hogy ne dőljenek be a bolsevikoknak. (És számítása be is vált.) Witost ebben a vátozatban Wieniawa ezredes a legnagyobb munkából, a szénahordás kellős közepéből hívja meg egyenest a miniszterelnöki székbe. (Valahogy úgy, mint a római vezetők Cincinnatust az ókorban, az eke szarva mellől.)
http://en.wikipedia.org/wiki/Cincinnatus

A film történelmi kontextusát nézve nem tud nem eszembe jutni egy másik lengyel film, amit nemrég láttam. Az még 1979-ben készült, a címe Államcsíny volt, és mind hangvételét, tempóját, és főleg célját tekintve teljesen más volt, mint ez a mostani alkotás. Az már egészen más időkről szólt; arról, hogy hat évvel a nagy varsói csata után, 1926-ban hogyan penderítette ki egy (majdnem polgárháborúvá váló) véres puccsal a hatalomból Piłsudski Witost. Az egy lassú tempójú, erősen deheroizáló, nagyon pontos, minden részletbe belemenő és az elgondolkoztatás igényével készült film volt. Ez a mostani, A varsói csata meg egy nagyközönségnek készült, néhol kissé elnagyolt, és abszolút a romantikus-heroikus hagyományokat folytató film. Nem vitatom, hogy ma ilyenekre van szükség és igény, és ez nem baj, ha az ember olyan igényességgel tudja készíteni a filmjeit, mint Hoffman, akinél még az elnagyolt részletek sem válnak bántóan elkentté. No, talán csak azért jutott eszembe az Államcsíny, mert abban mind a Wincenty Witost alakító Jerzy Sagan, mind a Józef Piłsudskit játszó Ryszard Filipski (ez utóbbi a film rendezője is volt) sokkal jobban hasonlítottak külsőre az eredeti mintáikra.

Összességében azt mondhatjuk, hogy nem csalódunk Jerzy Hoffmanban új filmje kapcsán, sőt, remekül szórakozunk, ha megnézzük a filmet, időnként pedig kifejezetten leesik az állunk az ámulattól. Remélem, hogy Magyarországon is bekerül A varsói csata a mozik rendes műsorába, és nem csak egy-egy ilyen ünnepi alkalomhoz kapcsolódó vagy szűk körnek tartott vetítésen fog előkerülni.