Aki azonban már hatalmon van, annak az az érdeke, hogy a nép jól érezze magát, hogy minél kevesebb legyen a társadalmi feszültség, és az ingerültség az emberek között. Ennek alapján tehát furcsa, hogy még mindig ingerlik a népet. Saját érdekük lenne, hogy ne bosszantsák tovább.
A tegnapi tüntetés erről szólt. Még kér a nép –mondhatni. A kormány –ez látszik– jól elszórakozott magában. Éppen a saját alkotmányukat ünnepelték, zártkörűen. Ez rendben is volna, ha csak saját használatra alkották volna ezt az alaptörvényt vagy micsodát. Csakhogy az a baj, hogy ránk is akarják vonatkoztatni, akiket nem kérdeztek meg erről. Ez szerintünk nem annyira demokratikus. Ezért mentünk, és gyűltünk össze.
Mint a legutóbbi alkalmak, ez is megmutatta, hogy sokan vagyunk. Sokan, akik nem értenek egyet a kormányzattal. Megmutatta a civil összefogást azoknak, akik látni akarták.
Az, hogy a kormánytagok odabent, az Opera remekül hangszigetelt épületében, mint egy erődben zártkörben buliznak, míg odakint kavarog és forrong a civil állampolgárok tömege, szinte jelképes is volt. De az is, milyen jól tartják magukat ők ebben az erődben. Mennyire jól el tudják játszani, hogy nem zavarja őket az a sokmillió magyar ember, aki beszélni szeretne most velük, aki szót kér. Kiáltásaink úgy ostromolták az Operát, mint a hullámok az erős sziklát: mindegyre visszapattantak róla, de mindegyre elkeseredettebbé váltak. Vajon eljön az idő, mikor a szikla a folytonos vízmosás következtében feladja, és leomlik?
Tettlegességre nem került sor. Nem lesz polgárháború, nem lőttünk, és nem is fogunk, amíg minket sem bántanak tettlegesen. (1848. március 15-én az Országgyűlés hallgatott a közös célért hirtelen összegyűlt állampolgárokra. Nem tetette süketnek magát.) A további ignorálás azonban további dühöt szül. Vehetnek az események olyan fordulatot, amikor már mi sem tudjuk kézbentartani őket. Ezt nem ártana, ha észben tartanák azok ott fenn. És vennék a tegnapi eseményeket figyelmeztetésnek.
Hogyan határoztuk meg magunkat?
Demokratának és köztársaságpártinak.
És a köztársaságpártiság. Úgy vettem észre, az utóbbi pár évben nem kevesen szólaltak fel a magyar köztársasági eszme, és ezzel közvetett módon az államforma ellen is, és egyáltalán nem csak azok, akik legitimistának vallották magukat. Ezt az érvelést persze nem valami racionális államjogi szempontok alapján vezették le, csak olyan zavaros dumákkal, hogy valamiféle spirituális megtisztulást hozna a királyság visszaállítása. Erre nem tudok mit mondani. Az államjog nem feltétlenül spirituális kérdés, én azt hiszem. Akik mégis valami módon érvelni akartak, azok azt mondták, hogy a Köztársaságot sosem a nép akaratából kiáltották ki.
És igen, ez való igaz, hogy sem 1918-ban, sem 1946-ban nem volt népszavazás az államformáról, de még 1989-ben sem. Hozzá kell tenni, hogy a Köztársaság kikiáltását mindegyik alkalommal zajos és tömeges ünneplés kísérte. De ezt akkor is észben kell tartanunk, nekünk, akik most a Köztársaság jelszavával tüntettünk: el ne felejtse senki, hogy a következő rendszerváltáskor, ha a Főnök és bandája eltakarodott, muszáj lesz új, rendes Alkotmányt alkotni, és arról szavaztatni a népet is. A ’Köztársaság’ elnevezéséről is. A címerről is. Történelmi adósságot róhatunk le így, amit 1918-ban, 1946-ban és 1989-ben elmulasztottak megtenni.
Különben furcsa, hogy minden törvényt, amit a narancsos Főnök hívei keresztülvernek a Parlamenten, megpróbálnak megmagyarázni, egyedül azt nem, hogy mi a baj a ’Magyar Köztársaság’ elnevezéssel. Ezt a témát kerülik. Én kész lennénk kiegyezni az ő alaptörvényük adta lehetőséggel is, hogy legyen a hazám hivatalos neve is Magyarország, és a következő mondatban mondják ki, hogy az államforma köztársaság; mondom, kiegyeznék ezzel, ha nem sejtenék itt sumákolást. Azt, hogy szándékosan ködösítenek. Nem döntötték még el, megszüntetik a köztársaságot. Akkor mondják meg, hogy nem döntötték még el! Így azonban, ezzel a fél-megszüntetéssel lógni hagyják a levegőben az egészet. Nem fogalmaznak egyértelműen. Jelezni akarják ezzel is, hogy bármit megtehetnek? Vagy csak kedvezni akarnak azoknak is, akik utálják az 1918-as és 1946-os törvényhozókat? Foglaljanak végre állást, és válaszoljanak nekünk!
Az mindenesetre igaz, amit már nem emlékszem ki írt, hogy ezzel egy szimbolikus fegyvert adtak a saját ellenzékük kezébe: a Köztársaságot, mint jelszót. A tüntetésen jelenlévők egy emberként zúgták, többször, akármilyen szervezethez tartoztak is:
- Éljen a Köztársaság!
- Sokkal jobb egy demokratikus köztársaság bukott miniszterelnökének lenni, mint egy illegitim zsarnoknak, akit forradalom tesz le a hatalomból!
Aztán felemelő pillanatok voltak azok is, amikor Galkó Balázs fellépett a színpadra. Valahogy eszembe jutott róla az az ’56-os tüntető szónok, akit A másik emberben alakított.
Ő azonban most nem szónokolt, hanem verset mondott. Először Orbán Ottó: A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról című költeményét, arról, hogy a hatalom hogyan ronthatja meg az embert. A második alkalommal, a tüntetés végén a Szózatot kezdte szavalni. A Szózatot! És mi mindannyian vele együtt szavaltuk a költemény minden versszakát, minden sorát. Mintha valami közös imája lett volna ez tízezer és tízezer embernek. Ez volt a legmeghatóbb pillanata az egész eseménynek.
Volt azonban egy aggasztó jelenség is a demonstráción. Ez pedig az ún. szélsőjobb jelenléte volt. (Nem szeretem ezt az elnevezést, de még továbbra sem találtam rá jobbat.) Nem azért mintha tudtak volna bármit kezdeni velünk vagy a rendőrökkel vagy magukkal. Nem is azért mintha sokan lettek volna. Több tízezernyi demokrata-köztársaságpártira jutott vagy harminc szélsőséges, részben gárdista, részben futballhuligán. Legalábbis ennél többet nem láttam. Merem remélni, hogy ez a kép az egész országban meglevő arányokat is jól szemlélteti. Egész más aggaszt. A jel, amire idejöttek.
A szélsőjobb egész eddig nem avatkozott az ellenzéki tüntetésekbe. Megcsinálták a maguk balhéit. A Szúnyogirtó Párt utálta a pirosasokat, de élesen bírálta a narancsosokat is. A Zöldes Pártot különösebben nem vették komolyan, sőt magasról lesajnálták. Provokátorokat semmilyen ellenzéki tüntetésre nem küldtek, még akkor sem, ha éppen a Parlament elé gyűlt a tömeg. Most meg? Egyszerre rájönnek, hogy a zöldesek az igazi ellenfeleik, mert a pirosasokkal tüntetnek együtt. Minderre pont akkor döbbennek rá, amikor a tüntetés a miniszterelnök közvetlen közelében zajlik. Továbbmegyek: nem sok idő telt el aközött, hogy a Facebookon elterjedt: az Opera alatt van egy légoltalmi alagút, ami egyenest a Nagymező utcába vezet, mire többen felvetették, figyelni kéne, hogy mikor bukkannak fel arrafelé a fejesek, hogy biztosan meghallják elégedetlenkedő hangunkat; és aközött, hogy jön a hír: a szélsőjobb is összehívott egy ellentüntetést (na hová?) a Nagymező utca sarkára. Történészként nem szeretem az összeesküvéselméleteket, de ez azért talán már mégiscsak gyanús! Főleg, hogy ezek a gárdisták és egyéb gonosztevők eddig csak olyan helyekre merészkedtek, ahol rendőrökkel lehetett bunyózni, vagy gyengébb, rosszabbul felszerelt, kevésbé számos másszínűeket és másként gondolkodókat verni. Mi késztette őket arra, hogy hirtelen eljöjjenek egy előzetes becslések alapján is minimum többezresnek ígérkező tömeget provokálni? Ki súg nekik, hogy kit kell utálni? Feljebbről rángatják őket, mint azt gondoljuk?
Vagy oké, mondjuk ki: ők lennének a kormány tartalékai, a titkos janicsárok (akár tudtukon kívül is), akiket az antiszemita és homofób ütőkártyát kijátszva végső esetben rá lehet uszítani az ellenzékre?
Akár így van, akár, nem ez a mostani este figyelmeztetés nekünk is: sokan kell együtt lennünk az ilyen alkalmakkor, és vigyáznunk kell egymásra. Főleg pedig nem szabad bedőlni semmilyen provokációnak, mert lehet, hogy olyanokkal is szembekerülünk, akikkel nem is gondoltuk volna.
Ki tudja persze, hogy ki mit fog megjegyezni, és később hangsúlyozni ebből az estéből. S ki tudja, mi jön ezután.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése