Szekfű és a bázisdemokrácia

A megoldást, a biztosítékot, „az egyéniség feletti diktatúra”, a demokratikus rendszerben is meglévő kis zsarnokságok (a közvélemény zsarnoksága, a többség zsarnoksága, stb.) ellen az előző bejegyzésben emlegetett kötet szerkesztői az önkormányzatiságban látják. Azaz a társadalmi élet nagyobb demokratizálásában: abban, hogy nagyobb jogok adassanak a helyi önkormányzatoknak, hogy megerősítessenek a civil szervezetek, a kisközösségek. Ez az elv sokszor, sok helyen felbukkan, különböző elnevezések alatt (legtöbben példának talán Hannah Arendt filozófust és 1968 teoretikusait hozzák fel „elemi köztársaságokról”, „bázisdemokráciáról” beszélve). Ami viszont feltűnő, a magyar művelődés és társadalomfilozófia történetében is gyakran találkozunk ezzel az elképzeléssel, sőt nemegyszer felbukkan politikai követelésként is a demokratizálás, az alulról építkezés igénye a társadalomban. Tulajdonképpen ide sorolható a magyar szociáldemokrata hagyomány is (amely egy gazdag és bizony impozáns hagyomány), amely, mint a szociáldemokrata hagyomány általában, a szakszervezetekre, mint elemi összefogásokra, kisközösségekre kíván alapozni. Ide sorolható Bibó István, aki szintén több tanulmányában (például Az európai társadalomfejlődés értelmében) jut arra a következtetésre, hogy a demokrácia ilyen típusú megnövelése a társadalomban (mint ő fogalmaz: „az uralom szétszórása”) sokmindenre megoldást kínálna. Többek között (kissé leegyszerűsítve) úgy vezeti ezt le, hogy ha már a munka nagyfokú mechanikussá, automatikussá válása miatt nem lehet meg az ember öröme munkája alkotó jellegében, legalább lehessen ez meg az öröme munkakörülményei alakításában. És ez nem csak az örömről szól, hanem az alapvető jogról is, hogy a dolgozók saját érdekeikért közösen kiállhassanak.
Nem véletlen, hogy Bibó a Nemzeti Parasztpárt tagja volt, noha ő maga nem volt paraszt. A(z) NPP-t azon kívül, hogy markánsan kiállt egy társadalmi csoport érdekeiért, pontosan ez tette jellegzetessé a korabeli pártok között: az elemi, közvetlen demokrácia követelése helyi szinten, a falusi és járási önkormányzatok megerősítése.
A nagy magyar pedagógus és filozófus, Karácsony Sándor pedig egyenesen a magyar lélekből és észjárásból vezette le az önkormányzatiság követelését. Felhívta a figyelmet a magyar nyelv „mellérendelő” voltára (szemben az alárendeléseket szívesebben használó nyelvekkel), de arra is, hogy a nemzeti identitás mindig viszonyulást jelent, közösséget a másik emberrel. Ebből a közösségigényből és a mellérendelés igényéből vezette le a magyar ember önkormányzatiságigényét, amit szerinte a történelemben többnyire nem hagynak kifejlődni.
Tudom, hogy arra gondoltok: nem egészen szerencsés kizárólagosan magyarnak bemutatni egy olyan célt, amelyben bizonyos mértékig egyetemes emberi igények bukkannak fel. Nem is erről van szó. Csak azt akartam bemutatni, hogy igenis van a magyar szellemtörténeti hagyományban olyan irányzat, amely 1. nem az egyéniség kizárólagos szerepét hangsúlyozza a történelemben, hanem a közösségét 2. önkormányzatiságot, több közvetlen demokráciát követel a magyar embereknek.
Manapság azonban, a politikai pártok zsarnokságának korában ezek az irányzatok eléggé el vannak hanyagolva, helyettük mások vannak előtérbe tolva, olyanok, akik a nemzeti közösség lényegét nem az egymásért való kiállásból vezetik le, hanem az egy uralkodó, egy uralma alá való tartozásból. Ez az „uralkodó” lehet, király, párt, miniszterelnök, bölcs vezér, arisztokrácia, vallás, ideológia vagy akár egy élettelen tárgy, például egy korona. (Vannak ugyanis, akik a Szent Korona tanát már-már szó szerint értelmezik, vagyis a Koronának való engedelmességre szólítanak fel.)
Szóval nem lehet egyik irányzatot sem kizárólagossá tenni: nem lehet mondani, hogy a magyarok mindegyikének kisközösségekben megélt magyarságra és önálló cselekvésre van igényük, de azt sem lehet mondani, hogy minden magyar készen állna saját gőgös elitjét kiszolgálni, hogy „genetikusan alattvaló” lenne. (Ez utóbbit persze csak pillanatnyi végletes elkeseredésében mondja illetve írja le az ember.)
De még az is veszélyes lenne, ha a magyar történelmet rögtön egy „önkormányzati irányzat” és egy „elitista irányzat” küzdelmének ábrázolnánk. (Ez nem állna messze egyébként a „bal-jobb” felosztástól.) Az ilyenfajta téves dualizálás ellen éppen az előző bejegyzésben próbáltam érvelni.

Nade. Nem gondoltam, hogy az önkormányzatiság hagyományának ezt a fajta hangsúlyozását olyannál is megtalálom, akit általában másról szoktak, szoktunk ismerni. Mégpedig Szekfű Gyulánál!
Szekfű Gyulát legtöbben valószínűleg a Három nemzedék írójaként ismerik, még azok is, akik nem is olvasták a Három nemzedéket. Ezt úgy értem, hogy sok embernél, aki éppen az Osztrák-Magyar Monarchiáról, Trianonról és hasonló dolgokról mond véleményt, felbukkanni látom a Három nemzedékben megfogalmazott gondolatokat, akkor is, ha nem olvasta a könyvet. Ami egyébként a reformkor és Trianon közötti magyar politikusok három nemzedékéről szól; arról, hogyan deformálódtak az egykori nemes célok, szorult háttérbe a mérsékelt, eszes Széchenyi, és foglalta el a helyét a heves harcos Kossuth a magyar közgondolkodásban. Ugye ismerős ez a vélemény? Hát persze, hogy az, ha máshonnan nem is, a Hídemberből. De a többiek is megkapják a magukét. Mivel manapság központilag a Horthy-rendszer retorikájának feltámasztására történik kísérlet, ezért persze, hogy a Három nemzedékben leírtak újra népszerűek lesznek, de persze leegyszerűsítve, sőt néha bunkósítva, gyakran arra redukálva, hogy „mindent-a-liberálisok-szúrtak-el”.
Én magam elsősorban mint kora újkori és újkori történészt ismertem Szekfű Gyulát. Iszonyúan tiszteltem, mert tényleg zseniális történész volt, remek ráérző képességgel minden problémához, azonkívül alig találni olyan történészt, aki ilyen lendületesen, energikusan írt volna, miközben szakmája szigorú követelményeit is igyekezett messzemenően betartani. Mégis, én elsősorban olyasvalakinek tekintettem, akivel jól lehet vitatkozni, akit annak ellenére lehet tisztelni, hogy kevés dologban értek egyet vele. A kora újkorról leírt nézetei (pl. Bethlen Gábor; A száműzött Rákóczi) alapján én leginkább a Habsburgok és a labancok mentegetőjét véltem felfedezni benne. De még így is nagy szellemi élmény volt sorait olvasni. Legalábbis sokkal kellemesebb, mint azokét, akikkel több dologban értek egyet, de a véleményüket bunkón fogalmazzák meg. Szekfű egész életművével mindig a történészi szakmai igényességre figyelmeztetett.
Rá kell döbennie az embernek egy idő után arra is, hogy Szekfű Gyula életműve rendkívül szerteágazó. Egy dolog, hogy az egyetemen az igényesség példaképe, más dolog, hogy mit olvastatnak tőle. A Három nemzedéket biztosan. Aztán utána mellesleg megjegyeznek valami olyasfélét, hogy „nézeteit később, a Valahol utat vesztettünk című cikksorozatában felülbírálta”, de ez kevesekben marad meg, ha nem olvassák el a kérdéses cikksorozatot. Persze azt már egy másik korszakban írta, a háború alatt (1941-1942-ben), mikor már látszott, hogy Magyarország számára tényleg rossz irányba mehetnek a dolgok.
Hát én most elolvastam ezt az írást. Kiderült belőle számomra az is, hogy Szekfű Gyula nem csak vitapartner lehet, hanem egyik képviselője is annak az irányzatnak, amit az előbbiekben felvázoltam. Eléggé utat vesztünk, ha Szekfűre csak a Három nemzedék írójaként és a Habsburgok apologétájaként gondolunk rá.
A Valahol utat vesztettünkben ugyanis többek között azt mutatja ki, hogy az önkormányzatiság, az önszervezés hangsúlyozásának hagyománya már ott van a reformkorban is. Ott kezdődik a centralistáknál, Eötvös Józsefnél és Szalay Lászlónál, Csengery Antalnál és Lukács Móricnál. Akik ezek szerint megint egy másik hagyományát jelentik a magyar liberalizmusnak, mint Kossuth Lajos és Széchenyi István. Ha belegondolunk, ezt a centralistákról sem szokták hangsúlyozni a mai magyar oktatásban. Azt igen, hogy ők valami… izé… mást képviseltek (így!), de hogy pontosan mit, arról kevesebb szó esik. Azt megjegyzik, hogy a vármegye szerepét akarják korlátozni, de hogy ez miben állt… Hát pontosan abban, hogy az eddigi nemesi vármegyéből, a rendi ellenzékiség fellegvárából egy demokratikusabb intézményrendszert próbálnak alakítani, amely az alulról szerveződő közösségek együttműködésén alapul.
Szekfű Gyula ki meri mondani: igenis szükség van az alulról jövő kezdeményezésekre, például az egyesületekre. Ha ezek nincsenek, nincs demokratizálás és nincs demokrácia. Csak parlamenttel és pártokkal nem sikerülhet.

„…az egyesülési jog egészen más mint a politikai pártszervezés, mely utóbbi már az államra és annak hatalmi eszközei megszerzésére irányul, nem pedig az ember tehetségeinek egyesülés útján való szabad kifejtésére. Parasztok gazdasági célú szövetkezése, ha alulról indul meg, kifejleszti bennük a gazdasági célokon, a jobb termelésen és jobb értékesítésen túl az önállóságot, a világ őket érdeklő részének kritikus ismeretét, sőt továbbmenve, magasabb műveltséghez és annak igényléséhez segíti őket, amely előnyök természet szerint mind megszületetlenül maradnak felülről megalakított és irányított, többé-kevésbé etatisztikus munkaszervezetek esetén.
A demokrácia apró munkát jelent, kisemberek örök apró munkáját, mely sohasem lesz képes olyan kirakati eredményeket elérni, amilyenek az államtól eltartott vagy támogatott egyesületek büszkeségei. De a kisemberek önkéntes és szabad szervezetei megmaradnak akkor is, ha a felépítményeket krízis fenyegetné.
A baj csak az, hogy az utat valahol elvesztve az egyesülési jognak a nemzeti társadalmat szervező erejéről és ennek nagy lehetőségeiről éppúgy lemondottunk, mint a szabad községekben rejlő erőkről. Negyvennyolc előtt a hazafiak többszázados rendiség terhét cipelték vállukon; a mi helyzetünket most hasonlóképpen száz esztendő elveszett alkalmai nehezítik.”

Írta mindezt Szekfű Gyula 1941 végén. De az elveszett alkalmak azóta is elveszettek maradtak. Még a legutóbbi rendszerváltás sem segített. A mostani hatalom pedig mindent az ellenőrzése alá akar vonni, nem érdeke hát a helyi, alulról jövő kezdeményezések támogatása. A szakszervezetek ellehetetlenítése napirenden van. A civil egyesületek? Majd meglátjuk. Mindenesetre azoknak már korábban megindult az igába fogása, ezzel együtt az elhiteltelenítése. Emlékeztek 2002-re? Jön egy pártvezér, aki arra szólítja fel híveit, sőt az egész ország népét, hogy alakítsanak helyi egyesületeket, szabad tárulásokat. Ezeknek az egyesületeknek azonban nem az lesz a céljuk, hogy az emberek kiálljanak helyi érdekeikért, aktuális céljaikért, egymásért. Kizárólag az, hogy az aktuális kormánypártot a hatalom átadására szólítsák fel, vagyis az, hogy az emlegetett pártvezért a hatalomba juttassák. Igen, igen, a polgári körökre gondolok! Így kezdődött a civilmozgalom agyoncsapása. Más szóval a pártok rátenyerelése az elvileg pártfüggetlen szervezetekre.
Akkor mi lesz most? Szerintem az, amit Tétényi Éva mondott, a Heteknek adott interjújában:

„A tehetetlenség inspiráló is lehet, és ha az állam nem segít, akkor majd a nyomorúság viszi rá az embereket az önkéntes segítségnyújtásra.”
(Tétényi Éva; Hetek 2011/17)

Talán most van esély erre, hogy kormányzati felhatalmazástól függetlenül vagy éppen az ellenében épüljenek ki a helyi összefogások. Az igazán fontos azonban az lenne, hogy azok, akik majd annak idején döntéshelyzetben lesznek, ne feledkezzenek meg ezekről, ha a mostani hatalmat már leváltották és újra kell majd kezdeni elölről az ország megszervezését, az alkotmányozást stb. Ne feledkezzenek meg a kis összefogásokról, „az egyesülési jognak a nemzeti társadalmat szervező erejéről és ennek nagy lehetőségeiről”, és egyáltalán arról, hogy létezik ez a hagyomány is a magyar történelemben.