Dualizmus?

Azt a szemléletet viszont mindig is elutasítottam, hogy a mi országunkban csakis két szemlélet lenne lehetséges, például a kuruc és a labanc, amik egymással örök harcban állnának, és amelyek között mindenkinek valahogyan állást kell foglalni. Nem. Mindig is úgy gondoltam, hogy mind a labanc, mind a kuruc álláspont csak egy-egy magyar gondolkodásmód, egy-egy hagyomány a sok közül. Úgy általában nagyon bosszant az, hogy az országban jelen lévő számtalan véleménykülönbséget és konfliktust egyetlen ellentétből, illetve két „tábor” álláspontjából le lehet vezetni, sőt két történelmi hagyományra ezeket a jelenlegi konfliktusokat évszázadokig vissza is lehet vezetni. Az ilyen leegyszerűsítés nagy szellemi lustaságra vall.
Azért beszélek erről, mert ez is egy klasszikus tévedésen alapuló közhely, olyan amit egymástól függetlenül sok embertől visszahallok. És egyik célom ezzel a bloggal éppen az, hogy szembeforduljak az ilyen közhelyekkel.
Kétségtelen, hogy voltak a magyar történelemnek olyan szakaszai, amikor tényleg két pártra szakadtunk, és az ország lakóinak kényszerűen állást kellett foglalniuk a két tábor között. Rákóczi kora pedig ilyen kor volt. A kuruc-labanc ellentét kora. Azonban azt már jeleztem, hogy az a fajta kurucság, amit én magamnak megfogalmaztam, nem elsősorban valami ellen készült, nem a valami (például a labancok, a legitimisták) elleni harcról szól, hanem valamiért, valami érdekében, aminthogy Rákóczi állama bár egy szabadságharc mellékhatásaként alakult ki, céljaként nem a labancok elpusztítását tűzte ki, hanem egy keret biztosítását az országlakosok érdekében. Éppen ezért békés időben, amikor a hazám nem áll háborús állapotban senkivel (márpedig manapság nem állunk háborúban senkivel, ismétlem, nem állunk háborúban senkivel), nincs akadálya, hogy az egyes politikai-ideológiai irányzatok (például a „kuruc” és a „labanc” jelentsenek ezek bármit is, meg a száz másik ilyen irányzat) egymással párbeszédet folytathassanak. Vagyis békés időben a „kurucság” még kevésbé kell hogy valaki ellen irányuljon.

Szóval a történelmi tévhitek az ősidők óta meglévő két táborról. A leggyakrabban elhangzó ilyen téves közhely, az ún. „népnemzetiek vs idegenszívűek” ellentét. Ez ezek szerint azt jelentené, hogy a magyarság minden időben az egész történelem folyamán két csoportra volt osztható: azokra, akik a saját (akár „népi”, „nemzeti”) tradíciókat tartották mindig is a legfontosabbnak, politikai téren pedig az állami önállóságot, és azok, akik magukat európainak vagy kozmopolitának tartván készek voltak a saját hagyományokon túllépni, politikai téren pedig ennek nevében akár egy idegen hatalmat kiszolgálni. Ez a szemlélet szerintem nem csak azért téves, mert amit mond az nem igaz, hanem azért is, mert összemos egymással kulturális és politikai fogalmakat. Azonkívül, aki komolyan foglalkozik eszmetörténeti problémákkal, látni fogja, hogy ez a felosztás a legtöbb magyar szellemi irányzat vizsgálatánál egyszerűen csődöt mond. Egyébként volt már olyan magát jobboldaliként meghatározó gondolkodó, akinek a teóriáit nagy érdeklődéssel olvasni kezdtem, mert úgy láttam, hogy okos gondolatokat találok nála, ha nem is értek vele egyet, de jó vitapartner lehet. Aztán megláttam, hogy beveszi a tézisei közé ezt a „népnemzeti-idegenszívű” közhelyet, és ekkor egyből tudtam, hogy ezzel az emberrel nem fogok szót érteni.

Akik ezt a fajta kettős felosztást elhiszik, általában azzal kezdik, hogy „hiszen már István és Koppány is…”, de már itt tévednek. István és Koppány persze jelképpé emelkedett, különösen nagy „nemzeti” rockoperánk, az István, a király óta.

De nem árt, ha tisztában vagyunk vele, hogy a helyzet mégsem az volt a maga idejében, amit hirdetni annyira szeretnek róla, hogy István és Koppány csatájában dőlt el annak idején, hogy Kelet leszünk-e vagy Nyugat, és hogy ebben a küzdelemben a „nemzet” minden tagjának állást kellett foglalnia. (Akár pogányságát, akár bizánci rítusú keletiségét értjük Koppány „keletiségén”. Bár hivatalosan az egyházszakadás a római és bizánci egyház között csak később, 1054-ben keletkezett.) Először is: abban az időben még sehol sem volt semmiféle nemzet, nem volt egységes magyar öntudat. A nemzeti öntudat (akár elfogadjuk, hogy ennek mai fogalma a XIX. században keletkezett, akár nem) mindig valamiféle államhoz kötődik. A nemzet olyan közösség amelynek önálló állama van, vagy amely saját államot akar létrehozni. Márpedig a kérdéses időben állam a mai Magyarország területén még nem volt. Egy laza törzsszövetség volt, és István, mint a legnagyobb törzs feje és formális nagyfejedelem elérkezettnek látta az időt, hogy ebből a törzsszövetségből egységes vezetésű államot kovácsoljon. Ehhez azonban le kellett számolnia a többi törzsfővel, akik persze sokszor távoli vagy közeli rokonai voltak, hiszen a vezéri családok sokszor egymás közötti házasságokkal erősítették a törzsek szövetségét. Azonban ebből is látszik, hogy már ekkor sem csak két nagy vezére volt a magyarságnak, akik között az akkori magyarok állást foglaltak. Az akkori magyarok valószínűleg nem is vallották magukat magyarnak, hanem inkább valamilyen törzsbélinek. És nyilván mindenki a saját törzsével harcolt a többiek ellen, nem ideológiai alapon döntött.

Azt nem tudjuk pontosan, mi lehetett Koppány célja. A jóval későbbi krónika- és legendaírók állítják, akik persze a szentté avatott Istvánt igyekeznek fényezni, azt állítják, hogy Koppány kezdte a harcot, mert ő akart a nagyfejedelem lenni.

Nem tudni így volt-e vagy ezt csak utólag, önigazolásként találták ki, és azt sem tudni, hogy Koppánynak nagyfejedelemként célja lett volna-e valami Istvánéhoz hasonló egységesítés, államalapítás. A tény csak ennyi: István, mint törzsfő sorban egymás után legyőzte a többi törzsfőt, elsőként Koppányt. Aztán jöttek sorban a többiek. (Akikről a krónikák is megemlékeznek, azok Ajtony, a Maros-menti vezér, aki csatában esett el és Gyula, István anyai nagybátyja, aki fogságban halt meg.)

Aztán jött az egységesítés, a törzsi keretek megszüntetése, amihez a kereszténység jó ideológiai keretnek bizonyult.

Ugorjunk egyet. A következő korszak, ahol a „két ideológiai szekértábor” problémája felbukkan az elmélet hívei szerint, az az ország három részre szakadásának kora. Itt az történt, hogy Magyarország két nagyhatalom, az Oszmán-Török Birodalom (a továbbiakban: OTB) és a Habsburg Birodalom közé szorult. Bizonyos szempontból mindkettő agresszív, hódító birodalom volt, de más-más módszerekkel. Aszerint, hogy melyik birodalmat tartották veszélyesebbnek, a magyar nemesek két királyt választottak: Ferdinand Habsburgot és Szapolyai Jánost. Azonban azután, hogy megvolt a két király, a nemesség korántsem valamiféle elvont elvek szerint foglalt állást közöttük. Hanem mindig úgy, ahogyan azt az aktuális helyzet diktálta, nem valamiféle elvont ideológiák alapján. Egyfelől mindenki az életét és egzisztenciáját mentette, másfelől mindenki kicsit meg is akart gazdagodni. Száma nem volt a hűségesküknek és átállásoknak minden részről. (Tipikus példának erre az elvtelen helyezkedésre Balassa Menyhértet szokták felhozni, akinek még a sírkövére is azt vésték fel: „Hodie mihi, cras tibi” (Ma nekem, holnap neked).

Azonban mind a Szapolyai-, mind a Habsburg-híveknek is volt mire hivatkozniuk állásfoglalásukban. A Habsburg-híveknek a török fenyegetésre és az eddigi területvesztésekre. Valamint emellett a kereszténységre, a keresztény Európára úgyszintén. A Szapolyai-hívek pedig arra, hogy Habsburgok veszélyes és sunyi ellenfelek, ezt bizonyítják Mátyás háborúi is III. Friedrich német-római császárral. De konkrét éles helyzetekben egyik fél sem vette ezeket túl komolyan, ha úgy gondolta, hogy egy átállás pillanatnyilag előnyös lenne.
Az, hogy a „török-párt” valamivel „nemzetibb” lett volna, mint a másik, a „szulejmáni ajánlat” elmélete miatt terjedhetett el nagymértékben. Hogy tudniillik Süleyman szultán nem akarta eredetileg Magyarországot meghódítani, csak átvonulni rajta, és ezt jelezte is többször II. Lajosnak és Szapolyai Jánosnak is. Tehát az elmélet hívei szerint át kellett volna engedni a török sereget Magyarországon, és ki lehetett volna harcolni egy olyan lazább függést az OTB-tól, mint amit az Erdélyi Fejedelemség elért később. A „szulejmáni ajánlatot” azonban még soha senki nem tudta dokumentumokkal, hitelt érdemlően bizonyítani. A törököknél sem találtak utalást rá.
Aztán a Szapolyai-hívek egy csoportja létrehozta az Erdélyi Fejedelemséget, amelyet, mivel nem volt útban Bécs felé, az OTB hódítása némi rendszeres sarc fejében megkímélt. Ezzel az ország területi megosztottsága több mint száz évre állandósult. De mert Erdély egyben az önálló magyar politizálás lehetőségét is jelentette, és mert a reneszánsz és barokk magyar kultúra szépen fejlődött ott, ezért Erdélyre máig is romantikus nosztalgiával tekintünk. Az Erdélyi Fejedelemség valamiféle alternatívának tűnik a korszak más államszervezeteihez képest és főleg a Habsburg-függéshez képest. Ez talán így is van. Az azonban nyilvánvalóan látszik, hogy a Királyi-Magyarország sem tekinthető ebben a korszakban az „idegenszívűek földjének”. A magyar kultúra itt is szépen fejlődött. A két Magyarország lakói pedig az időszakos háborúk dacára sosem tekintették egymást ideológiai ellenségeknek, hanem egy szerencsétlen szituáció által szétválasztott magyaroknak. Nem vitatták egymástól, hogy mindegyikük a magyar kultúra letéteményese. (Erre meg Bethlen Gábor és Pázmány Péter levelezését szokták példának hozni.)

Egyébként ebben a korban meg, hogy ki hogyan foglalt állást, az nagy mértékben földrajzi helyzetétől is függött. Egy dunántúli nemes, akinek otthonát törökök fenyegették, védelmet pedig csak a Habsburg-kormányzattól remélhetett, nem vallotta magát világnézeti okokból az erdélyi fejedelem hívének, ez teljesen abszurd lett volna. (Hacsak nem keveredett olyan ügybe, mint Gyulaffy László veszprémi várkapitány,

akit ártatlanul vádoltak meg felségárulással, ő ezért kénytelen volt Erdélybe szökni, és innentől kezdve a fejedelmeknek szolgálni.)

Azonban ekkor, a XVI-XVII. században jött be egy másik ellentét, ami viszont a korszak szellemi életét, vitáit meghatározta, és elmondható, hogy a későbbi korszakokra is tényleg hatással volt. Ez pedig a katolikus-protestáns ellentét. Ez fontos volt, és érdekelte is a korabeli embereket. Számtalan szóbeli és írásbeli hitvita, hogy úgy mondjam szellemi viadal kezdődött a korszakban. A Habsburgok erőszakos katolikus valláspolitikája miatt azonban egy idő után még ez is politikai kérdéssé vált: elterjedt a sztereotípia, hogy aki katolikus, az a Habsburgok híve, aki protestáns, az meg lázadó vagy Erdélyhez húz. Persze ez sem teljesen volt igaz. Az Erdélyi Fejedelemségben sok volt a katolikus; ők nyilván egyetértettek a Fejedelemség politikájával de hitéleti kérdésekben vitába szálltak a többségében protestáns vezetéssel. Vagy például: Zrínyi Ilona katolikus volt, Thököly Imre evangélikus, mégis nagy szerelemben éltek együtt.
Tulajdonképpen a kuruc-labanc sztereotípia is ebből, a katolikus-protestáns ellentét félreértelmezéséből származik. (Már ha a kuruc-labancon ezúttal tényleg a sztereotípiát értjük és nem a valós kuruc-labanc politikai ellentétet a XVIII. század elején.) Van egy olyan sejtésem, hogy minden ilyen típusú sztereotípia, tévhit innen származik, amely egy-egy konkrét történelmi szituációban zajló politikai küzdelembe hosszabb távú, korszakokon átívelő ideológiai jellegű küzdelmet akar belelátni. Továbbmegyek: szerintem az István-Koppány ellentétet minden nemzeti sorskérdés ősévé és kiindulópontjává tevő szemlélet is a katolikus-protestáns hitvitákban gyökerezik, illetve azok kivetítése korábbi és későbbi korokra.

A Rákóczi-szabadságharcról már beszéltem ilyen szempontból. Mondanivalóm lényege akkor is az volt: a labanc magyarok akkor sem tagadták meg magyarságukat, nem öltöttek német ruhát háromszögletű kalappal, mint a filmekben látjuk, és nem kezdtek el egymással német nyelven beszélni.

(Labanc, azaz császári oldalon küzdő magyar huszár, Ebergényi László huszárezredéből)

Az ellentét tehát itt is tisztán politikai jellegű.

A reformkort nézve persze már elmondható, hogy az udvarhű arisztokraták között voltak olyanok, akik magyar nevük ellenére nem tudtak magyarul, de nem ők voltak a többség. Meg aztán ez annyira nem is nagy csoda: egy többnemzetiségű birodalom arisztokráciája mindig kevert nemzetiségű és identitású, sokkal inkább, mint az alávetett rétegek. A magyar arisztokrata családok szívesen keveredtek az osztrák és horvát arisztokráciával, és az a gróf, akinek az anyja is német volt és a felesége is, nem biztos, hogy a magyar nyelvet használta otthon leggyakrabban. Hogy az udvarhoz közelebb állók a magyar államnyelv helyett a latint szorgalmazták annak egyszerű oka volt: az akkori Magyarország rendkívül soknemzetiségű volt, és ők egy semleges nyelv használatát a törvényalkotásban korrektebbnek érezték.
Itt azonban megint van egy lényeges pont: az „idegenszívű” kifejezés pont ezért tökéletesen értelmezhetetlen, ha az egyes magyar vezetőknek a korszak egyik fontos kérdésében, a nemzetiségi kérdésben megfogalmazott álláspontjait nézzük.

Az Osztrák-Magyar Monarchia (mondhatjuk úgy is: a dualizmus) korában a parlamenti pártok között megint voltak, amelyek a kettős rendszer fenntartását szorgalmazták, voltak, amelyek a függetlenséget. Rájuk sem lehet azonban a „nemzeti-idegenszívű” ellentétet ráhúzni. Arról nem is beszélve, hogy rajtuk kívül már megjelentek a korszakban más politikai erők is, amelyek esetében a megint csak értelmezhetetlen az ellentét. A szociáldemokraták vagy a létrejövő első agrárpártok másodlagosnak tartották a külföldhöz és benne Ausztriához való viszonyt a különböző vitákban. Ők egy-egy társadalmi réteg (az ipari munkásság és a parasztság) helyzetének javítása érdekében emeltek szót.

Ha kulturális szempontból nézzük a dolgokat, akkor azonban másra juthatunk, észrevehetjük, hogy hol van még annak a fajta dualizálásnak az alapja, amit egész eddig cáfolni próbáltam. A Monarchia korában indul ugyanis egy folyamat, ami aztán a Horthy-korban csúcsosodik ki: az elitkultúra, a polgári kultúra és a népi azaz parasztkultúra szétválása. Tény, hogy előbbiek kevésbé tradicionálisak és jóval „nemzetközibbek”, kevésbé jut hely bennük a magyar jellegzetességeknek, azonkívül viszont sok bennük a giccs is.
Mint említettem, mindez a Horthy-korban teljesedett ki, amikor a dzsentri és a polgárság összeolvadása létrehozott egy új „úri középosztályt”, amelynek a kultúráját igyekezett a hatalom a nemzeti kultúra rangjára emeli. Sok értékes dolog volt ebben is, de a népi, paraszti kultúra hiányzott belőle. Hogy ezt is a nemzeti kultúra részévé kellene tenni, azt a rendszer baloldali ellenzékéhez sorolt népi írók vetették fel. Ehhez azonban sokáig nem számíthattak kormányzati támogatásra. A rendszer baloldali ellenzékéhez tartoztak azonban például a szociáldemokraták is, akik egyfajta munkás-öntudatot és munkás-műveltséget próbáltak létrehozni. Valahol itt lehetett, az ún. népi-urbánus vita gyökere, amelynek néhány részletét ismerem, de lényegét nem igazán értem, hogy őszinte legyek. Abban azonban biztos vagyok megintcsak, hogy erre sem lehet ráhúzni, hogy az urbánusok idegenszívűek, a népiek nemzetiek lettek volna. Mindkettő hangsúlyozta a magyarságát, ugyanakkor szemben álltak a hivatalos „nemzeti” frazeológiával és politikával. Ugyanakkor a népiek sem voltak a provincionális bezárkózás hívei. Itt van például ez az idézet, ami szerintem nem csak kiragadott példa, hanem legtöbbjükre általánosan is jellemző:

„Ha elolvasod és megfigyeled a nagyvilág irodalmából mindazt, ami erre érdemes, kinyílik előtted a világ. Nem sznob leszel és nem is gőgösen hencegő vadmagyar, nem is szégyenkező, szomorú magyar, hanem harcos, öntudatos és mértéktartó, igaz ember.”
(Veres Péter: Mit ér az ember, ha magyar? – Levelek egy parasztfiúhoz)

Bizony, ezt egy egyszerű balmazújvárosi parasztgazda írta le, aki autodidakta módon lett íróvá.
Azt végképp nem értem, hogy a népi-urbánus ellentét mit jelentett a rendszerváltáskor, illetve mit jelent ma, ha még létezik. Márpedig többen erősítgetik, hogy még létezik, nemcsak elborult, hanem okos emberek is, akiknek én is adok a véleményére. Mit jelent a népi-urbánus ellentét egy olyan korban, amelyben a parasztság, mint szervezett társadalmi osztály csaknem teljesen megszűnt, és az egykori parasztzene és paraszttánc őrzése is nagyrészt egy városi szubkultúra keretei között valósul meg? (A Táncházmozgalom ugyanis leginkább egy városi szubkultúrának nevezhető manapság.)

Ott van aztán az államszocialista idők kultúrpolitikája. Ezt az általam cáfolni igyekezett elmélet hívei azzal intézik el, hogy az idegenszívűség tipikus megnyilvánulásának tartják, olyan állításokkal, hogy „a hazafiság helyébe a proletár internacionalizmust állították” vagy „a szovjet orosz kultúrát a magyar fölé emelték”. Ez azonban megint nem fedi a teljes valóságot. Ha jobban megvizsgáljuk ugyanis a kérdést azt fogjuk látni, hogy a magyar függetlenségi tradíciót ez a kultúrpolitika is magává tette. Azaz azt a történetírói hagyományt, hogy évszázadokon keresztül a legfontosabb magyar cél az önálló magyar állam létrehozása volt, ennek legfőbb akadálya pedig a Habsburg-hatalom volt, érdemes tehát kultiválni minden Habsburg-ellenes harcot, mint magyar függetlenségi háborút. Nem véletlen, hogy a Hősök terén az ’50-es években került a Habsburg-királyok helyére Bocskai István, Bethlen Gábor, Thököly Imre, Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos szobra. Nem véletlen, hogy az államszocializmus idején igyekeztek kuruc-kultuszt teremteni (ez az ami a mai legitimistákat annyira bosszantja). Nem véletlen, hogy állami pénzen olyan nemzeti kultfilmeket forgattak, mint az ’50-es években a Feltámadott a tenger és a Rákóczi hadnagya, a ’60-as években A kőszívű ember fiai és A Tenkes Kapitánya. (Ez a fajta „nemzeti kommunista” kultúrpolitika egyébként nem csak Magyarországra jellemző, hanem a többi közép-kelet-európai országra is. Hogy a filmes példáknál maradjak: érdemes megnézni, micsoda eposzokat forgattak ezekben az időkben Romániában Mihai Viteazulról

vagy Ştefan cel Maréról,

Jugoszláviában a rigómezei csatáról,

stb.)

Szóval belátható, hogy ez a fenti ellentétpár mennyire irreleváns.
Vannak, akik ezt érzik is, viszont beleragadnak egy másik erőltetett történelmi ellentétpár kényszeres keresésébe. Mégpedig a baloldal-jobboldal ellentétpáréba. De erről már volt szó. Történelmi vonatkozásban ennek egyik jellemző megnyilvánulása volt (megint filmes példát hozva) a Hídember, amely úgy mutatja be a reformkori magyar politikai életet, mintha az csak Kossuth Lajos és Széchenyi István küzdelméből állt volna.

Ők vitatkoznak, a többiek meg csak nekik tapsolnak, éljeneznek vagy fújolnak. Pedig a reformkorban a reformtáboron belül sem csak két irányzat létezett.

És főleg nem csak két vezér, nem csak két egyéniség volt ott. Ott voltak a maguk önálló gondolataival a centralisták (Eötvös József, Lukács Móric), ott volt Batthyány Lajos és Deák Ferenc, ott volt Teleki László és még lehetne sorolni. Egy Széchenyiről szóló filmben ezt legalábbis finoman jelezni lehetne.
De, mint azt már írtam, lehet, hogy éppenséggel most jött el az idő, hogy a ’90-es és a kétezres évek keserű tapasztalatai után túllépjünk ezen a baloldal-jobboldal ellentéten. Mikor a kormányzat-ellenzék ellentétpárja fontosabb lesz, mint a hagyományos huzakodások, akkor az ellenzéki összefogáson belül létrejöhet egy sokszínűség, és a sokféle irányzat képes lehet egymással párbeszédet folytatni. Ilyen volt a helyzet a reformkorban, ilyen a ’80-as évek végén. Meglátjuk most is ez lesz-e, illetve sikerül-e.