Az álarcos sereg

A mostani nehéz időkben, mikor mindannyiunknak falak és maszkok mögé kell húzódnunk egy darabig, miről is írhatnék? Írhatnék például a maszk kultúrtörténetéről egy érdekes esszét, de nincs ehhez sem elég kapacitásom.

Észrevettétek például, hogy az amerikai fantasy-filmekben milyen gyakori visszatérő elem az, hogy a gonosz seregeinek katonái olyan sisakokban harcolnak, amelyek az egész arcukat elfedik, hogy így a néző számára szinte elembertelenítsék, szinte öntudatlan és érzelemmentes robot-szolgáknak ábrázolják őket?

Nálam ez az elem mégsem tudta mindig elérni a kívánt hatást. Inkább mindig azon kezdtem gondolkozni, vajon ki lehet a maszk mögött. Valahogy most is sokszor inkább ez a gondolat jut eszembe az utcára kilépve, hogy milyen izgalmas azt találgatni, vajon milyenek lehetnek a velem szembejövő emberek, mi mindent rejtettek a maszkjuk mögé. Ennek kapcsán sokszor eszembe jut mostanság egy álarcos sereg és álarcos vezére, akik biztosan nem a gonosz csapatai. Bár első pillantásra talán néhányaknak eszükbe juthatott róluk a Kobra Kommandó, mivel ők is részben az Amerikai Egyesült Birodalom hatalma ellen szálltak harcba, ennélfogva sokan próbálják kíméletlen terroristának feltüntetni őket. Az azonban biztos, hogy ők nem egy veszedelmes elnyomó birodalom hadserege, hanem éppen a szabadság és az autonómia harcosai, akiknek célja leginkább az, hogy a nagy birodalmak hagyják őket békén a saját földjükön.

 

Maják a világvége után

Ez a sereg Mexikó legdélebbi államában, Chiapasban, az ottani őserdőben szerveződött. A neve: Nemzeti Felszabadítás Zapatista Hadserege (Ejército Zapatista de Liberación Nacional, a továbbiakban EZLN).

Névadójuk Emiliano Zapata, aki az 1910-1919-es mexikói forradalom alatt Morelos államban vezette harcba a mexikói földművesek seregét, meszticeket, fehéreket és indiánokat vegyesen, új földosztást követelt a legszegényebbeknek, és valamiféle parasztdemokrácia megvalósításáról szőtt terveket. Nem volt hajlandó a forradalom félsikerébe belenyugodni, vagyis nem elégedett meg azzal, hogy egyszerűen leváltották a régi rezsimet: követelte a társadalmi reformok végigvitelét. Végül ez okozta, hogy a kormányzat őt is félretette az útból, és egy szövetségesének gondolt, hozzá hasonló helyi, de vele ellentétben megalkuvó lázadó vezérrel 1919 áprilisában csapdába csalatta és agyonlövette.

Az EZLN tagjai maja indiánok, egyszerű földművesek, akik saját kis családi és közösségi földjeiket akarták megvédeni a harácsoló nagybirtokosoktól, multinacionális cégektől és helyi kiskirályoktól. (A maja törzsek egymással rokon, de nem mindig azonos nyelvet beszélnek, ezért a különböző közösségek és a sereg egyes részei között sokszor a spanyol a közvetítő nyelv. Ezért van, hogy az egész szervezetet is a spanyol nevéről ismerjük, bár a harcosoknak általában nem ez az anyanyelvük.) Ha él benned a romantikus kép a természettel valami spirituálisabb kapcsolatot tartó indián harcosokról, akik nem adták fel szabadságukat, és továbbra is őrzik közösségeiket a betolakodóktól és az őserdőbe visszahúzódva vívják magányos harcukat, akkor el kell mondanom, hogy igen, ilyen indiánok ma is léteznek, és ott, Mexikóban így néznek ki:

(Persze ők nem halászó-vadászó-gyűjtögető életmódot folytató indiánok, mint némely brazíliai törzs, amely szintén dacol az államhatalommal. A maják földművesek, de ők is szoros kapcsolatban állnak az őserdővel.)

 

Pártállam és állampárt Mexikóban 

Amikor a chiapasi maják szervezni kezdték magukat Mexikóban már évtizedek óta egyetlen párt, az PaRInst (Partido Revolucionario Institucional, azaz Intézményes Forradalmi Párt, más rövidítés szerint PRI) volt hatalmon. Ugyanaz a fajta begyöpösödött egykor tényleg forradalmi, de eszméitől évtizedek alatt nagyon messze került szervezet ez is, mint a mi Narancsos Pártunk. Ez is korrupt oligarchák hatalmas gazdasági birodalmaival bástyázta körbe, és a népet kiéheztetve, tömegeket függőségbe taszítva, minden lehetséges ellenfelet túlkiabálva tette választási úton leválthatatlanná magát. Annak a forradalomnak az örököseként kerültek hatalomra, amelyért maga Emiliano Zapata is küzdött, de hozzáállásuk a társadalomhoz inkább hasonlít ahhoz a kormányzatéhoz, amely végül magát Zapatát is csapdába csalta.

(Míg a mi Narancsos Pártunk ma sem hajlandó lemondani „Fiatal Demokrata” elnevezéséről, amelyről már mindenki tudja, ők is bevallják, hogy hazugság, addig a PaRInst még nevében is jelzi az ellentmondást. Egy egykorvolt forradalmat, hirtelen változásokat akarnak intézményesíteni, a folytonos dinamika, az egészséges változás helyett bebetonozni azokat, akiket egy forrdalom hatalomra juttatott. Országosan intézményesített forradalom – ez éppen olyan önellentmondás, contradictio in adiecto, mint volt a Lenin agyából kipattant „permanens forradalom” képtelen elmélete, vagy ennek folyománya az államszocializmus a Szovjetunióban. És mégis, ott is: amilyen képtelen és önellentmondásos elmélet az „államszocializmus”, amely állami nyomorgatással akarja megszabadítani a népet az állami zsarnokságtól, olyannyira sokáig kitarthatott és uralkodhatott Kelet-Európában, ahogyan az „intézményesített forradalom” önellentmondása is évtizedeken át sanyargathatta a népet Mexikóban.)

 

Fegyverrel vagy anélkül 

Amíg lehetett, a maják békés jogi eszközökkel és állampolgári engedetlenséggel védték magukat a hatalmaskodóktól, de egy ponton úgy látták, hogy ez lehetetlenné vált, ezért elkezdtek fegyvereket gyűjteni.

1994. január 1-jén aztán önálló sereggé kiáltották ki magukat és megszállták San Cristóbalt, Chiapas fővárosát, vigyázva arra, hogy civileket ne öljenek meg. Igazság szerint a város egy jelentős része még örült is nekik; úgy látták, ők lesznek azok, akik véget vethetnek a helyi maffiafőnökök uralmának a vidéken. Mi volt az eredeti céljuk? El akartak szakadni Mexikótól? Nem úgy tűnik. Inkább valami országos forradalmat akartak kirobbantani, remélve, hogy sokan csatlakoznak hozzájuk, akiknek elegük van a PaRInst-ból. Legalábbis ezt lehet kivenni ekkor megfogalmazott kiáltványukból. De hogy milyen terveik voltak a jövőre nézve, milyen rendszert akartak létrehozni utána? Erről nem szóltak, ami hibának bizonyult. Chiapason kívül ugyanis nemigen csatlakozott hozzájuk senki. A mexikói hadsereg hamar odacsapott, hogy visszafoglalhassa a maják által elfoglalt San Cristóbalt. Az EZLN nem akarta szétlövetni a várost, sem egy szálig legyilkoltatni tagjait, ezért visszavonult a lacandonai őserdőbe, gerillaharcot hirdetve. Érdekes módon a hadsereg és a PaRInst ezek után nem vetett be minden erőt, hogy a viszonylag kis veszteséggel visszavonult ellenfelet levadássza és végleg felszámolja. Talán túl kockázatosnak és veszteségesnek gondolták, ha folytatnak egy polgárháborút, talán féltek, hogy a PaRInst ebbe végleg belebukhat. Talán az is szerepet játszhatott a dologban, hogy a PaRInst, bár az állampárt szerepét játszotta Mexikóban, azért mégsem volt olyan egyközpontú, személyi kultusztól vezérelt, minden más véleményt kíméletlenül eltaposó szervezet, mint Magyarországon a Narancsos Párt, vagy a Magyar Dolgozók Pártja. Inkább afféle hullámzó, hol tiltó, hol tűrő, hol támogató, és belső ellentétektől, különböző klikkek harcától feszített túlméretezett tömegpárt lehetett, mint Magyarországon a MSzMP. Ebben a korban, az 1990-es években a PaRInst már gyengülni és bizonytalanodni kezdett. De az azóta eltelt negyedszázadban az EZLN is taktikát változtatott. Nem kezdett többet támadó hadműveletbe. A maszkok és a géppisztolyok már egyre inkább csak a saját tagjai és saját területük védelmének biztosítékát jelentették, annak biztosítékát, hogy a külső erők ne nagyon háborgassák a maja földművelőket többet, ne próbálják földjeiket lenyúlni, és őket kinyírni.

1996 februárjában az EZLN-nak sikerült békét kötnie a kormánnyal: a San Andrés Larráinzarban kimondott megegyezés garantálta az őslakos (indián) közösség jogait Mexikóban. Az EZLN ekkor már feloszlatását fontolgatta, hogy átalakuljon tisztán érdekvédelmi szervezetté. De mivel a PaRInst-kormányzat többször is megszegte a megállapodásokat, megpróbálta elszedni az őslakosok földjeit, és több helyen előfordultak az őslakosok elleni atrocitások, gyilkosságok, mészárlások is, az álarcos hadsereg sohasem tette le véglegesen a fegyvert. Még ha ma már a militáns imázs inkább csak forma, illetve figyelmeztetés is.

(Carlos Latuff rajza)

Azonban az EZLN mégsem elégedett meg annyival, hogy egy kvázi autónóm maja terület őre legyen. A fegyvertelen civil ellenállás és egy ökologikusabb, közösségibb gazdálkodás mintáját kívánta létrehozni (szemben a kapitalizmussal, a globalizációval, a multinacionális cégbirodalmakkal, az oligarchiával és a pártok uralmával). Keresni kezdte a kapcsolatot szerte a világon az ezen dolgozó és ilyen eszméket valló civil szervezetekkel. Nem határozta meg célként az államrendszer lebontását, sem az elszakadást Mexikótól (gyűléseiken azóta is mindig kitűzik a nemzeti zászlót is), hiszen nem a formális politikai-jogi rendszert akarják átalakítani papíron, hanem elsősorban a mindennapi életet közvetlenül befolyásoló gazdasági-társadalmi változásokat a gyakorlatban. Tehát valami hasonló elképzeléseket alakítottak ki a Világról, és hasonló szellemben próbáltak cselekedni, mint Abdullah Öcalan, a kurd ideológus elméletben, és az ő szíriai kurd követői a gyakorlatban.

A dolgok annyiban kedvezően alakultak a számukra, hogy 2000-ben, 71 év után végre sikerült választással leváltani a PaRInst-(o)t a hatalomból. Bár a párt megmaradt, azóta Mexikóban is egyféle „váltógazdaság” létezik a pártok között. Ez egy szabadabb légkört, és szabadabb működést jelentett az EZLN számára is, amelyet immár nem tekintettek állambiztonsági kockázatnak és terrorista szervezetnek, és amely számára a maszkok és a géppisztolyok már egyre inkább csak a harcos imázs fenntartását szolgálták a valódi célok, a társadalmi építkezés mellett. Az EZLN nem akar választásokat nyerni és egész Mexikó felett átvenni az uralmat. A különböző pártokkal tárgyalásos viszonyt akar kialakítani, ugyanakkor törekszik egy globális szolidaritás kialakítására a globalizáció károsultjai, a szegények megalázottak és megszomorítottak, kizsákmányoltak és üldözöttek között. Nem tartják magukat kommunistának, mert nem akarják megragadni a politikai hatalmat, és nem tartják magukat anarchistának, mert nem akarják megszüntetni az államot. Ugyanakkor mindenkit szövetségesüknek tekintetnek, aki valamilyen formában a társadalmi igazságosságért küzd. Az EZLN egyik nyilatkozatában ezt olvashatjuk:

„Amit mi ajánlunk, nem egy új világ, de valami, ami előkészíthet egy új világot. (…) Ennek a forradalomnak a vége, nem egy új osztály (…) vagy egy új csoport hatalomra kerülése lesz. Ennek a vége egy szabad és demokratikus hely lesz az új politikai küzdelmek számára.”

(Ezt angolból fordítottam, mert spanyolul még nem tudok jól. Aki tud, kérem segítsen be, hátha jobb fordítást is összehozhatunk.)

1996 augusztusában a zapatisták (akkor éppen fegyverszünetben, nem háborgatva a hivatalos hadseregtől) egy világtalálkozót szerveztek az ökologikusabb és igazságosabb gazdaságért tevékenykedő civil szervezeteknek, La Realidadnak nevezett központjukban. (Az eseményen azért nem volt kötelező mindenkinek maszkban megjelenni, de a zapatistáknak ez már szinte védjegyükké vált.) Ezen Mexikóval együtt 43 ország szervezetei képviseltették magukat. (Vagy 44 ország, ha Euskadit („Baszkföldet”) is külön országnak számoljuk. És miért ne számolhatnánk annak…) Magyarországról nem volt ott senki, mert itt akkor éppen mindenki a Honfoglalás évfordulóját ünnepelte.

Ezen a találkozón hangzott el, hogy a résztvevő szervezetek a következő dolgok ellen harcolnak: a háború globalizálódása, diktatúrák és autokratizmusok, az éhínség, a szegénység, a rablás, a korrupció, a patriarchátus, az idegengyűlölet, a diszkrimináció, a rasszizmus, a környezetpusztítás, a militarizmus, az ostobaság, a hazugságok, a rabszolgaság, az intolerancia, az igazságtalanság, a marginalizálás, a felejtés.

Amiért pedig harcolnak, ami mellett pedig szót emelnek: remény, méltóság, demokrácia, szabadságjogok, igazság, élet, a munka méltósága, civil társadalom, nők jogai, öregek jogai, ifjúság jogai, gyerekek jogai, környezetvédelem, intelligencia, kultúra, oktatás, igazságkeresés, szabadság, tolerancia, befogadás, emlékezet, emberség.

2001-ben megszervezték az Őslakos Méltóság Menetét számos más őslakos szervezettel összefogva.

 

Vélemények 

A La Realidadi Találkozó résztvevői között volt az ír Andrew Flood is, aki később is figyelemmel követte a zapatisták tevékenységét. Egy 2001-es cikkében azt írta:

„Céljuk nem az volt, hogy megszerezzék a hatalmat a nép nevében, - sokkal inkább az, hogy egy olyan teret teremtsenek, amelyben a nép definiálhatja a maga hatalmát. (…) Akiket nemzetközi szinten vonzott a zapatisták szolidaritása, azok nem gondolták, hogy Mexikó egy aránytalanul elnyomó az állam. Sok ország van, amelyekben sokkal rosszabb a helyzet. (…) Ők [a szimpatizánsok] azt remélték, hogy van valami a zapatisták módszereiben, amit fel tudnak használni a saját városukban vagy régiójukban.”

(Fordítás: Tőlem)

Elmondhatjuk, hogy a zapatisták nemzetközi marketingje elég jó volt. Sokan felfigyeltek rájuk, szimpátiát nyilvánítottak mellettük, cikkek, tanulmányok születtek róluk. Egy 1998-ban megjelenet cikkben, amely remekül összefoglalja az EZLN addigi történetét, Patrick Cuninghame és Carolina Ballesteros ezt írták:

„Az EZLN nemzet-koncepciója sokkal inkább az autonóm közösségek hálózatán alapul, mint a történelmileg központosított, hierarchikus nemzetállamon.”

(Fordítás: Tőlem)

Vagyis nem feltétlenül teljesen új, amit feltaláltak. Ők is csak a saját közösségükben alkalmaztak olyan dolgokat, amiknek mára azért kialakult bizonyos hagyománya. És mindezt be tudták illeszteni a maguk hagyományai közé.

Ami nekem, magyarként különösen szimpatikus az EZLN-ban, hogy bár büszkék maja identitásukra, örökségükre és nyelvükre, náluk ez nem csap át valamiféle „irredentizmusba”.

Nem akarják feltámasztani a Maja Birodalmat, nem lobogtatnak régi térképeket a fejük felett, nem akarnak egy új, szakrális uralkodót választani maguk fölé.

Nem esnek abba a csapdába, amibe sok honfitársam beleesik, vagyis nem hiszik azt, hogy attól, hogy régi dicsőségüket a nagy hódítások jelentették, nekik is le kellene igázniuk másokat, és nem állítják, hogy identitásuk, függetlenségük megmaradását csak régi hierarchikus társadalmi rendjük visszaállítása biztosíthatja. Elnyomottságukból azt tanulták meg, hogy elnyomottnak lenni rossz, ezért az elnyomás megszüntetésére törekednek általában, nem pedig arra, hogy újra ők lehessenek az elnyomók. Népük megmaradásának biztosítékát népük jólétének biztosításában és közösségi érzékük fejlesztésében látják. Nem egy szakrális uralkodó nyája, hanem egy szent összetartozás-érzés érzés közössége akarnak lenni.

Ezzel pedig céljaik iránt szimpátiát tudnak kelteni a Világ legkülönbözőbb részein. És erre törekszenek is: az elnyomottak közötti szolidaritásról és összefogásról, az egymás iránti kiállásról beszélnek, nem pedig arról, hogy az egész világtól el kell zárkózniuk és az egész világ ellen harcolniuk kell.

 

Az arctalan ideológus

Míg a zapatista falvakban erős részvételi demokrácia működik, az ma is elég rejtélyes, hogy az EZLN pontosan hogyan épül fel, hogyan vezetik, ki a parancsnoka. (Ma már persze az EZLN inkább afféle „nemzetőrsége” a zapatista közösségnek.) Van azonban az álarcos seregnek egy szimbolikus álarcos vezetője, akit az egész világ megismert.

Ő Subcomandante Marcosnak, azaz Marcos Alparancsnoknak nevezte magát. Ragaszkodott ahhoz, hogy ő csak az EZLN szóvivője, nem a parancsnoka. Karizmatikus kiállása, és rengeteg megjelent írása azonban többet sejtet ennél. Nem csupán szóvivője, hanem egyfajta ideológusa is ő az EZLN-nak. (Ugyanakkor az, hogy valaki ideológus, teoretikus, nem feltétlenül kell, hogy azt jelentse, hogy egyedül neki vannak egy csoportban önálló gondolatai, amiket mindenki más átvesz. Optimális esetben az ideológus/teoretikus nem parancsnok, nem despota, nem diktátor, hanem tényleg szóvivő, aki szavakba tudja önteni, és rendszerbe tudja foglalni egy közösségben, mozgalomban megfogalmazott gondolatokat, célokat, érzéseket. Ugyanakkor, ha valaki elég karakteres, kialakulhat nemcsak valamiféle tekintélye, hanem valamiféle kultusza is. Kérdés ilyenkor, hogy mennyire törekszik tudatosan arra, hogy ne szálljon el magától.)

(Marcos egyik ismertetőjele a maszkja alól kilógó pipa) 

Annyit tudni lehet, hogy ez az ember nem maja, hanem fehér (kreol) ember, spanyol anyanyelvű, tanult és sokoldalúan művelt mexikói. Állítólag valamikor Ciudad Méxicóban, az UNAM-on (Universidad Nacional Autónoma Metropolitanán, vagyis a Fővárosi Autonóm Egyetemen) is dolgozott, mint tanársegéd. (Ebből már azért nagy valószínűséggel sejthető a személyazonossága, de biztosat sohasem volt hajlandó mondani, ő-e az, akinek mondják. Hogy ki ő valójában? Íme...) Társadalmi érzékenysége és tenni akarása vitte a maja harcosok közé. Viszont nem zárható ki, hogy részben neki köszönhető, hogy az indulatból lázadó gerillaszervezetből egy nemzetközi kitekintéssel és komplex ideológiával rendelkező nagyhatású civil szervezet lett. Persze ebbe, hogy pontosan milyen folyamatok és hogyan zajlottak le az EZLN-ban, mi alakította ezt a szervezetet azzá, aminek ma is ismerjük, kívülről nehezen láthatunk bele. Ami viszont egészen biztosan subc. Marcos érdeme, az az, hogy az EZLN nyilatkozatai irodalmilag is szépek és szívhezszólóak. Amennyire tudom, ezek közül az írások és beszédek közül eddig csak egy, a VI. Selva Lacandona-i nyilatkozat jelent meg magyarul. Következzen most ebből néhány idézet.

„Ez a mi keresetlen szavunk, amellyel számot adunk minden becsületes és nemes szívnek arról, amit szeretünk Mexikóban és a világban. (…) Mélyen a szívünkbe néztünk, (…) és az első, amit ott láttunk, hogy már nem ugyanaz, mint volt korábban, amikor megkezdtük a harcunkat, hanem már jóval nagyobb, mert sok-sok jó ember szívével gyarapodott. És azt is láttuk, hogy mennyivel elgyötörtebb, mennyivel sebzettebb a mi szívünk. Éspedig nemcsak attól, hogy becsaptak minket a rossz kormányzatok, hanem mert (…) mások fájdalmaival is érintkeztünk. Vagyis olyan, mintha tükörbe tekintettünk volna. (…) Amit tenni szándékozunk, annyi, hogy összegyűjtjük az egyszerű és szegény emberek gondolatait, és talán megleljük bennük ugyanazt a szeretetet, amit mi is érzünk országunk iránt. És talán egyetértésre jutunk azokkal, akik ilyenek, mint mi: egyenes beszédű szegény emberek. És összefogva megszervezzük magunkat országszerte, és összehangoljuk küzdelmeinket. (…) Megpróbálunk létrehozni, vagy visszahozni egy másfajta politizálást, olyat, amelyet megint a többiekért való szolgálat szelleme hat át, (…) áldozatosan, odaadón, becsületesen, szavatartón. (…) Megyünk a demokráciáért, szabadságért, igazságosságért azok számára, akiktől ezt megtagadták.”

(Hatodik Selva Lacandona-i nyilatkozat. Csala Károly fordítása)

2014-ben subc. Marcos egy kicsit hátrébb lépett, mondhatni a maszk mögött álló ember „visszavonultatta” Marcos figuráját. Azóta ritkábban nyilatkozik, és most már Insurgente Galeanónak (Galeano, a felkelő-nek) nevezi magát. Volt egy látványos és furcsa visszavonulási ünnepsége is, amelyen fél szemén ő is és harcostársai is kalózjelvényes kendőt viseltek, és amelynek végén a Galeanóvá változó Marcos az alábbi gesztussal pózolt az őt fényképezőknek:

Marcos mellett az EZLN-ban fontos volt a tekintélyes női vezetők szerepe is (mert a szervezet, akárcsak a kurd PKK és PYD, sokat tett a női egyenjogúságért is),

amilyen ez a Comandante Ramona álnéven szereplő asszony volt. Igazi nevét neki sem ismerni. Ő azóta már meghalt.

Sokat gondolok mostanában a chiapasi majákra (ahogyan a brazil földnélküliekre és a rojavai bátor emberekre is). Vajon mi lehet velük, hogyan próbálják átvészelni a járványt? Valójában nem csak a maszkviselés miatt jutnak ilyen sűrűn eszembe. Azt bebizonyította ez a Világot felforgató esemény, hogy az a gazdasági társadalmi rend, amelyben élünk, és amely egyre nagyobb eséllyel el fogja pusztítani bolygónk élővilágának jelentős részét, nem fenntartható ebben a formában. A chiapasi maják és szimpatizánsaik, szövetségeseik megpróbáltak erre egy választ és megoldási kísérletet kínálni. Vajon mi lesz velük? Meg tud-e maradni a reménynek ez a szigete a mostani válságos időkben? A kérdés nyitott, de a bizakodás talán mégiscsak indokolt.

 

Hasonló írások:

Zumbi királyról és a quilombókról (Brazília)

A brazil földnélküliek mozgalmáról

A kurdokról és Abdullah Öcalanról 

Rojaváról (Nyugat-Kurdisztánról)

Rojava külföldi oroszlánjairól 

Osceoláról és a szeminóle szabadságharcról

Saját szimpátiánkról

Március 15-én a Marczius Tizenötödikéről II. rész

Folytatjuk a Marczius Tizenötödike című lap történetét, kiegészítve jópár idézettel, hogy lássuk, mi volt a radikális demokrata fiatalok véleménye 1848-ban és 1849-ben a korabeli politikai viszonyokról.

Az előző bejegyzés főleg az 1848-as évről szólt, ez pedig főleg az 1849-esről fog szólni, de nem kizárólag.

A lejárató kampányokról
A forradalmi ifjúság vezére, Petőfi Sándor valószínűleg viszonylag ritkán írt újságíróként a lapba, de amit írt, az érdekes. Itt mesélte el például, hogyan lehetetlenítették el képviselővé választását Szabadszálláson 1848 nyarán. Ebből most itt nem fogok hosszan idézni, de később talán még visszatérhetünk hozzá. Az ugyanis eléggé tisztán látszik, hogy a lelkes és tisztaszívű radikális demokrata ifjak lejáratására a korrupt megélhetési politikusok már százhetven éve is nagyjából hasonló módszereket használtak, mint most. Petőfi Sándort is hasonlóan próbálták megrágalmazni, mint mondjuk Gulyás Marcit.
Sándor cikke a szabadszállási eseményekről a lap 1848. június 19-ei számában jelent meg.

„Kezdtek becsteleníteni, hogy én olly ember vagyok, kinek már Pesten nem is szabad szólnia, kit Pestről kitiltottak, kinek megbuktatását, bezáratását, agyonveretését jó szívvel fogja venni a ministerium, és az egész nemzet, s hogy én az illírnek, orosznak és ki tudja kinek el akarom adni az országot, s minthogy még ezen gyalázatosságok által sem hitték biztosnak győzedelmüket, az utolsó éjjel leitatták a népet, s a részeg tömeggel erőszakosan buktattak meg. (…) De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámítóit, félrevezetőit , kiket egykor törvény és Isten egyaránt meglakoltat.... A nép is előttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint a gyermek. — Dicsértessék a nép neve most és mind örökké!”
Lehet, hogy erre még majd máskor visszatérünk.

A köztársaságról
A Márciusi Ifjak a francia forradalmak példáját tekintve irányadónak, egyértelműen köztársaságpártiak voltak, de eleinte csak elviekben. Tudták, hogy ezt 1848 tavaszán még nem tanácsos belevenni a követelések közé, mert nem találkozna a többség támogatásával. Amikor azonban kitört a háború Magyarország és Ausztria között, a Marczius Tizenötödike az elsők között volt, akik propagálni kezdték a köztársaságot. (Ami persze abban a helyzetben jelentette Magyarország teljes függetlenségét is Ausztriánál, de annál többet is.)
Egy nappal a pákozdi győzelem után ezt lehetett olvasni a Marczius Tizenötödikében egy magát Radicalis néven megnevező szerzőtől:

„Eddig a nagy tömeg nem akart hallani, a néhány respublicanus pedig nem mert szólani a respublicáról. A nép szemei előtt respublica=borzasztó anarchia, guillotinirozás, rablás, gyújtogatás, et similia [és hasonlók], volt ezelőtt. (…) De – tempora mutantur et nos mutamur in illis! [Változnak az idők és velük változunk mi is.] Most már mindinkább fogy a monarchicusok száma. Osztani kezd az előítéletek hályoga az emberek szemeiről, és ha tán nem respublicanusok is még a többség, de biz a monarchiát sem tartja már valami mennyei kincsnek. És ezt nem lehet csudálni! Hisz magok a fejedelmek mindent elkövetnek, hogy azon kegyelet, mondhatni, bálványozás, mellyet, kivált a magyar nép táplált a monarchia iránt, melly neki, mintegy második vallása volt, gyökereiben megingattassék. (…) Martiusban felvirult a szabadság hajnala, és természetesen meg kelle dőlni a fejedelmek korlátlan hatalmának. (…) Magyarhonban leggyalázatosabban és legerősebben űzi játékát a reactio. Magyarhonban a leginkább van compromittálva maga a király. (…) Minden becsületes ember undorodva fordul el azon drámától, melly most szemeink elölt velünk játszatik, és ezen drámának indoka egyedül csak a monarchiában fekszik. A fejedelmek mindig a legnagyobb és legkorlátlanabb hatalommal akarnak bírni. (…) Egy felelősség nélküli, sérthetetlen ember mindig önkényleg igyekszendik cselekedni, önkéntes kormánnyal pedig, bár egyes kitűnő uralkodók alatt lehet nagy, hatalmas, dicső egy status [állam], de szabad... soha!
Érezték ezt legújabban a népek, s azért fel akartak szabadulni a fejedelmek gyámsága alól, de ezeknek nagyon ínyökre volt a tutori hivatal, nem akartak engedni, királyi tekintélyükkel felzúdíták egymás ellen a külön népfajokat, osztályokat, hogy (…) ismét mindannyit leigázhassák. A reactio a monarchia kifolyása! (…)
Hogy a monarchia nem a rend országa, azt bizonyítja az is, mert a monarchiában szabadság nincsen, szabadság nélkül pedig rend nem képzelhető. Szabadság nélkül felületes nyugalom lehet ugyan, de csak ollyan az, mint a tenger csendje, melly után annál zajlóbban szokott kitörni a vihar. (…)
A királynál szokván lenni a főpapi s katonai kinevezések, creaturája a hierarchia által elbolondítja a népet, hogy katonái segélyével annál könnyebben az igájába hajthassa, ennyi elem lévén használatára, mindinkább át kezdi lépni az alkotmány szabta határokat, és befolyást szerez magának az országgyűlésre ő, kinek kezében annyi eszközei vannak a megvesztegetésnek. (…)
Az aristokratia szükséges kifolyása a monarchiának, hol aristokratia van, ott egyenlőség nincs, e nélkül a testvériségnek, az egyetértésnek nyoma sem lehet. (…) megvédett-e vastag corpus iurisunk [törvénykönyvünk] a trón s aristokratia elnyomásai ellen ? (…)
De most pár szót tulajdonképp a respublicáról. Ennek első előnye, hogy sokkal olcsóbb a monarchiánál. Másodszor itt el van kerülve az a borzasztón nevetséges valami, hogy t. i. egy ember, - legyen bár rosszabb, ostobább, nyomorultabb alattvalói legutolsójánál – csupán azért, mert az apja, bátyja vagy mi az istennyilája király volt, ő is urává legyen millióknak, ezek élete, boldogsága rosszakaró, vagy tehetetlen kezeibe legyen letéve.
A nép nem csalatkozik, vagy ha mégis, hamar átlátja tévedését, és ha csakugyan rosszul választott volna, az sem igen ártalmas, mert a köztársaság felelős feje nem egyéb végrehajtójánál azon akaratnak, mellyet a nép képviselői által nyilvánít.”

A Szemere-kormányról
Még kíméletlenebbül volt kritikus a Marczius Tizenötödike a Szemere-kormánnyal és személy szerint

Szemere „Miután” Bertalannal szemben. (Úgy tűnik, Szemerének sűrűn használt szófordulata lehetett ez a „miután”, amit a Marczius Tizenötödike szerzői előszeretettel tettek szóvá.) Talán leginkább azért, mert tőlük már radikálisabban demokrata programot vártak volna el, ha már egyszer az Ausztriától való teljes függetlenség kimondása után került ez a kormány a végrehajtó hatalom élére. A kormány azonban pont azért igyekezett óvatos lenni, hogy a mérsékeltebbeket se riassza el magától.
Főként ezt a hozzáállást bírálta a Marczius Tizenötödike.
1849. június 8-án ezt írták:

„Összehasonlítva az első ministeriummal, a mostani a réginek hatalmával s tekintélyével századrészben sem mérkőzhetik. (…) Azonban leglényegesb hiánya a jelen kormánynak az, hogy legtöbb tagjai az előttük lobogó zászlónak nem annyira természetes és eredeti követői, mint inkább csak oda csatlakoztak ahhoz. Forradalom, respublica, democratia roppant nagy szavak, és ezerszerte szélesb értelműek, mint sem azokat ollyan emberek felfogni tudnák, kiknek az első eszmélet óta nem ezek voltak mindennapi kenyerök. Vannak a ministeriumban egyének, kik forradalmiak lenni nem mernek, republicanusok lenni nem tudnak s democraták lenni nem akarnak.”

Június 19-én így folytatták:

„Kérdjük, mi tartja fönn a mostani ministeriumot? A kimondott három dicsőséges elv: a forradalmiság, respublica és democratia. Ez ad neki népszerűséget. De csak addig, míg a nemzet ámítani engedi magát, hogy czifra beszédekben szópompánál egyebe nincsen. Mi annyit elmondhatunk, hogy ezen ministerium mind ekkorig három attribútumainak egyikében sem mutatta be magát a tettek mezőjén. Nincs egy lépése, melly forradalmi legyen, nincs egy intézkedése, melly republicanismusra mutatna, a mi pedig a democratiát illeti, ennek még az árnyékának árnyékát sem láttuk mindeddig. A nép azonban sokáig hisz s nagyon sokat tud eltűrni. (…) De (…) a mostani ministeriumban a népszerű név csak Szemere. Batthyány Kázmér jelességét csak azok látják, kik a dolgokat közelebbről vizsgálják. A többiekre nézve, ha egy kicsit Vukovicsot kivesszük, az ország borzasztóan indifferens, s arra, hogy azokat másokkal kipótoljuk, csak annyi szükséges, hogy valaki egy új névsorral lépjen elő.”

Ugyanezen a napon egy másik cikkben a Marczius Tizenötödike számonkérte a kormányon az arisztokrata címek eltörlésének halogatását is a nemzeti szolidaritás jegyében:

„Avagy a harcz zajában, a haza megmentése fáradalmának közepette, nem lehetett volna-e egy ünnepi órát szentelni, hogy kimondassék a nagy szó, hogy a czímek czafrangjai eltöröltetnek, letépetnek? (…) Az aristocratiának hűtlenje meghozta már az ítéletet magára, és úgy választá el ügyét a nemzetétől, hogy öngyilkolás nélkül a nemzet keblébe nem fogadhatja többé a mérges mételyt. A ki pedig hű maradt, ott barézol soraink között, s a vérmezőn maga keres nevet magának, mint kerestek ősei, kiknek tetteire (…) egyedül lehetett kevély. Mit bánja ő most, ha elveszik ősi nevének hiú czafrangját, midőn helyette méltóbbat a nemes büszkeségre fog szerezni tudni ő?! (…)
Kellett nekünk a régi és mások által szerzett dicsőség emléke mindaddig, míg lelkesített a harczra, míg fegyvert fogni parancsolt a kézbe. Most nincs szükség többé annak tudatára, hogy nagyapánk gróf volt. Lelkesítse most az ifjút saját tetteinek emléke, a saját kardján feketülő vér, s a vezértől kapott dicsérő szó. Ne mondjátok, hogy érdekeket sértene a czímek eltörlése... Vagyis inkább ne tartsátok kímélésre érdemeseknek azon keveseket, kik e miatt hűlnének az ügytől. (…)
A czímek eltörlése hitünk szerint érdekeket alig, nemes érdekeket teljességgel nem sért. Ellenben hasznos eredménye kiszámíthatatlan.
Láttátok volna a jóravaló magyar nép lelkesedését, midőn látta, hogy nem csak a szegény fog fegyvert, hanem az édes haza szent nevéért s becsülete éhalmára a sorokba áll grófja is, két-három fiával! Láttátok volna, hogyan küzd kétszerezve, midőn látja, hogy grófja vére is csakúgy (…) martaléka sorsnak mint övé... Láttátok volna ezt, s nem csodálnátok, ha mondom, hogy a czímek végeltörlése nem maradand hatástalanul a népre, mellynek egyetlen czímere a szegénység és hazaszeretet. Mert még ma is érzi a nép mindezek mellett a határfalat maga s egykori urai között. (…) Minél jobban késtek eltörölni a czímeket, annál tovább késik e különbség elenyészése is, mi még mind fal és rácsolat, hogy e nemzet minden fia össze ne ölelkezhessék. Republicanus a kormány és nem democrata? De hisz azt is ígéré, hogy democrata lesz. Democrata? És a népet még sem emeli föl oda, honnan a természet és Isten ellenére a setét századok által leszoríttatott?
Demokrata? S megtűri mégis az aristocratiát hiú czafrangjaival, mellyek bízón nem egyébre valók Isten előtt, mint hogy megkülönböztesse azokat, kiknek bőség és jogok élvezetében könnyű volt szeretni a hazát, — azoktól, kik szerették a hazát, melly nekik szűkén mérte a falatot, és mégis szerették azt, (…) fegyvert ragadtak érte veszélyében, s szívesen adták lelköket lábainál, neve becsületének megőrzésére.”

A június 27-ei számban aztán kimondták, hogy a Szemerével szembeni bizalmatlanság egyik oka az, hogy belügyminiszterként ő dolgozta ki azt a sajtótörvény-javaslatot, amit a radikális ifjúság és a Marczius Tizenötödike is olyannyira kifogásolt:

„Emlékezni fog az olvasó, hogy Szemere mennyi sok gyönyörű szépet és jót írt s beszélt össze hajdan az irodalomról és a sajtószabadságról. Minden ember azt mondta: Szemere a dicső ember. Ez mondja meg igazán! Ez gondolkodik szabadon! Ez barátja a népnek, az igazságnak! A sors úgy hozta magával, hogy a sajtótörvények kidolgozása épen Szemere kezébe esett. (…)
Mi volt ezen törvényekben, mi a democratia ellenében az orgyilkolás tőrét felemelte? Ott volt azon szemtelen rendelkezés, melly ha megáll, egy szegény sorsú szorgalmas ifjú ember soha az irodalomban elő nem mehet. Benne volt ez azon részében a törvénynek, mellyben a sajtóvétségi bírság megfizetésének kötelessége azon esetben, ha a szerző arra vagyonilag eleget nem tehetne, átháríttatott a kiadókra, sőt a nyomdatulajdonosokra. Mit tesz ez?
Semmi egyebet, mint választófalat húzni. A gazdagoknak megadni a sajtószabadságot, a szegényeket pedig alávetni a gazdagok censurája alá. (…) Az Országgyűlés belátta a törvénynek ezen nemtelen rendelkezését, mellyet aztán azon ember, ki azt írta, az alkalmazásban még iszonyatosabbá tehetett volna, és azért kitörlé azt, miután a törvényjavaslat készítője ezen a szegényebb sorsúak ellenében elkövetett igazságtalanságon tetten kapatott volna. (…)
És hogy mennyire barátja az a tiszta democratiának, ki sajtótörvényt hoz a gazdagok számára, a szegényeket pedig a gazdagok censurája alá veti? Mindezen szép csempészkedés azok után történt, hogy Szemere a sajtószabadságról olly sok szép dolgokat írt és mondott volna.”

A június 30-ai számban a lap újra a hűbériség és a jobbágyság maradványainak eltörlését sürgette ismét kemény szavakkal:

„Midőn a nemzetgyűlés Debreczenből eltávozásunkkor egész mostanig elhalasztotta üléseit, aki egy kicsit előbbre szokott nézni az orránál, nem örömest s egyedül azon ígéretre egyezett bele az elhalasztásba, hogy a tanácskozás legelső tárgya, ezen a hosszas forradalom gúnyául fönnmaradt hűbéri állapotok megszüntetése lesz. És ha elég erő lett volna az Országgyűlésben föláldozni néhány napi kényelmét az ügy biztosításának, azóta sok hasznát láttuk volna e kis önmegtagadásnak. És íme ott vagyunk most is, hogy ismét az elhalasztástól kell tartanunk. (…)
Pedig a hűbéri viszonyokat meg kell szüntetni. Ha az országgyűlés elmulasztotta, míg ideje volt, tegye meg a kormány. (…) Ha egyéb ok nem szólana mellette, mint hogy eleje vétessék az intelligentia elleni agitátiók sikerének. Ha a kormány egy kissé előbbre gondolkodik, lehetetlen nem értenie bennünket.”

Görgei Artúrról
A Marczius Tizenötödike az ország vezetői közül egyedül Kossuth Lajossal bánt némileg kíméletesebben. Neki (bármit is tartsunk róla utólag emberileg és szakmailag, és bármennyire is taszító lehet egyesek számára az a talán túlzó személyi kultusz, amit neki utólag teremtettek) 1848-ban tényleg nagy érdemei voltak az önvédelmi harc megszervezésében a csüggedők felrázásában és lelkesítésében. Ezt nem lehet elvitatni tőle.
Amikor viszont Kossuth és a Szemere-kormány is (elég komplex okok miatt, amikre most nem térünk ki) szembekerült Görgei Artúrral, a Marczius Tizenötödike nem habozott kiállni

Görgei Artúr mellett. Szigorúan szakmai alapon, mert úgy tartották, tényleg Görgei a legalkalmasabb ember főparancsnoknak.

A Szemere-kormány és Kossuth Lajos kormányzóelnök június utolsó, július első napjaiban próbálta meg először leváltani a fővezérségről. Közben július 2-án Görgei Artúr egy hatalmas győzelmet aratott Komáromnál és Szőnynél az osztrákok felett.

A csatát lezáró végső nagy lovasrohamot személyesen vezette, ennek során egy gránátszilánktól ő maga is koponyasérülést szenvedett
Erre a július 4-ei számban a Marczius Tizenötödike szerzője így reagált:

„Meg nem foghatja senki, hogy mi bajok van egy némellyeknek most ismét Görgeivel. Ezt bárkitől eredjen, érteni nem lehet. Az utóbbi kinevezésekből ítélve az ember nem tudja mit gondoljon. Ki parancsol Magyarországban? Felelős kormányunk van-e, vagy c mellett uralkodik még egy titkos honi, védegyleti camarilla is? (…)
Annyi bizonyosnak látszik, hogy Görgeinek nemigen lehetett ideje a levelet elolvasni, mert történetesen akkor, mint afféle makranczos nem engedelmeskedő ember, a hazának a szőnyi dicsőséget szerezte meg. Megszerezte úgy, mint Isaszegnél, hol Kossuth mondása szerint Görgei a vezér s a harczoló közvitéz, szerepét egyenlőleg dicsőségesen viselte. Félre az ollyan boldogtalan ministeriummal, melly nem irtózik illy vészes perczekben vezéri kravallokat előidézni. És méginkább félre azért, mert nyomorú rendelkezéseivel árt legnagyobb erősségünknek: Kossuth óriás nevének. Mert a közönség akaratlanul arra a gondolatra jő: hogy a hatalom legyen bárkinek kezében, mihelyt az le van téve, király, elnök, kormányzó azonnal féltékeny kezd lenni.”

Valamennyire tehát mégiscsak elvakította a szerzőt a Kossuth iránti tisztelet, mikor feltételezte, hogy Görgei leváltásának gondolata nem is tőle indult el.
A másnapi számban újra ez volt a vezércikk témája, még keményebb, sőt elkeseredett hangon:

„Itt Pesten egy pár malecontentus egyénnek sikerült kivívni azt, hogy Görgei azon helyről, hol a hazának hasznot és dicsőséget tán csak egyedül ő tud szerezni, egy¬szerűen visszahívassék. A kormány ezen utolsó tettével megadta magának a kegyelemdöfést, mert nevetség tárgya lett barát és ellenség előtt. A magyarok istene jó kedvében teremte Görgeit s megajándékozá vele szabadságügyünket. Görgei a hadseregben a legnépszerűbb vezér. Érte él-hal a tiszt és közember, s ha ő jelen van, bizton hiszi a győzelmet. Görgei azon férfi, ki januárban művészi hadjáratával az ellenséget a Tisza felől elhúzá, Görgei, ki Tiszafüredtől kezdve, Hatvanon, Bicskén Isaszegen, Váczon, Sallón, Komáromon keresztül egész Buda váráig győzelemről győzelemre vezette.
Görgei, ki a szőnyi sánczokban a hazát újólag megmenté, ki itt is, mint mindenütt, közvitéz volt és fővezér, s körötte a golyók minden lépten fütyültek — ezen embert, itt a mi kormányunk a butaságig süllyedt lelkiisméretlenséggel egy tollvonással vezéri kardjától meg akarja fosztani. Bosszankodjék-e ezen az ember, vagy nevessen ?
Egy pár, az idők áradása által elfulladott minister, egy pár vén invalidus [rokkant] generális, kik ifjú tábornoknak dicsőségére irigykednek. (…) A vidéki olvasó ki a dolgokat messziről látja, háromszor vágja a földhöz azon hírlapot, mellyből ezen monstrum újságot először hallja. És ha megpukkan is, el nem igazodhatik rajta, kérdvén önmagától: Miért e megfoghatlanság? Mi kifogás lehet Görgei ellen? Mi vész érheti a hazát ha ezen férfiú tovább is a vezéri zászlót viendi, miután ő kevesebb idő alatt, mint egy év Európa előtt ismert tisztelt és becsült név lőn, s minden igazság szerető ember őt Európának mos¬tan élő hadvezérei közül az elsők közé számítja? (…)
Kik rugdalóznak Görgei ellen? A szó teljes értelmében egy rakás megbukott tudós, kit a forradalom tett tönkre. A legcomicusabb szerep ama uraskodő első ministernek, Szemere Bertalan úrnak jutott. (…) És miért? Mert Szemere és a (…) tisztelt collegái féltik Görgeitől a hatalmat. (…) Mert Szemere, Horváth, s a többi úgynevezett ministerek: Görgeinek azt parancsolták, hogy positióját hagyja ott, s jőjön Pestre, Pestről Szegedre, Szegedről az Al-Dunára, hogy aztán a forradalmi kormány minden pereputtyaival együtt a hadsereggel az országból kisuttyanhasson.
Így van a dolog. Nem ugyanazon szavakkal, de lényegileg a dolog oda ment ki. (…) A harczmező történeteiből tudjuk, mi volt Görgeinek felelete e nyomorú parancsra. Ott a felelet: hogy Görgei megtartotta positióját. Megverte az ellenséget a legdicsőségesebb csatában. (…) Ha látta volna a nép, hogy a kormány nyomorultan fut lefelé, a seregeket pedig úgy kormányozzák, hogy a fő czél ne az ellenség elleni működés, hanem a tömegben futó revolutionariusok biztosítása legyen, bizonyosan azt mondta volna: íme néhány ember, ki a szent ügy palástja alá bujt, (…) mint fut, védi magát, s minket itt hagy egy tömeg pénzjeggyel, leégetett falvakkal, kipusztított mezőkkel, leöldöklött társainkkal, s megcsonkított gyermekeinkkel. (…)
De azért nem mondja [a nép], hogy az ügy, mellyért küzdött nem volt igazságos. Ezt nem mondja, mert van saját meggyőződése is. Hanem azt mondja, az önérdek emberei a hatalmat s befolyást fájlaló vármegyei urak, feltolakodtak a hatalomra, de élhetlenségüknél fogva a sarat meg nem állták. Görgei megmentette a hazát. (…) És mert nem követé a legundokabb poltronsággal egyenlő rendeletet, őt egy ismeretlen lényekből álló camarilla merészli letenni dicső hivataláról? Van-e ezen eljárásnak neve? Nincsen. (…)
Így lőn semmivé a híres installatióval beköszöntött forradalmi kormány. És csak, mert a magyar nép loyalis, igen elnéző, azért ülnek még ott helyeiken, s megtartják a szép titulust.”

A sajtó által is keltett felzúdulásnak megvolt az eredménye: a kormány végül mégsem merte leváltani a komáromi győzőt (csak felgyógyulása idejére).
A másnapi számban a Marczius Tizenötödike már örömmel üdvözölte a tényt, hogy Görgei mégis a helyén maradhat. De nem állta meg, hogy egy újabb bírálatot is oda ne szúrjon a kormánynak az esetet követő következetlen nyilatkozataiért. (Egy darabig ugyanis nem tudták eldönteni, hogy a sebesült Görgeit meghagyják a fővezérségben, vagy kinevezzék honvédelmi miniszternek.)

„A fővezérségi botrányos allématiók váratlanul ketté lőnek vágva. Minden ember örvend rajta. És legjobban teszi mindenki, ha rá vonja egyszersmind a feledés fátyolát, s a jövőre nézve a napokban történteket csak mint adandó alkalomra szolgálandó leczkét elteszi, s okul azokból magában. (…)
Azt gondolta a kormány, hogy most is a régi jó dők vannak, (…) midőn csak rikkantani kellett, s meghunyászkodott előtte minden ember. Nehány nap óta azonban kénytelenitve lőn, keservesen az ellenkezőt tapasztalnia. (…)
A kormány megbánta, amit tőn. Elismerte hibáját, megkövette a vezért, s kiadta rendeleteit, mellyel saját autoritását, mit a nemzetgyűléstől megőrzés végett átvett, örökre eltemette. Így szoktak tenni az afféle fajtájú emberek, akik mindenáron csak kormánykodni akarnak. (…) Nekik mindegy, ma fehéret, holnap feketét kiáltanak, csakhogy a hatalmat megtarthassák. Elválhatlanul ragaszkodnak ők ahhoz, s azért elszenvednek minden szégyent, egymásra halmozzák a következetlenségeket, s minden eseményhez tudnak ollyan arczot csinálni, amillyen csak szükséges. Azt követték el, hogy miután Görgei sebet kapott, őt felmentik a ministerségtől, s újra megbízzák a fővezérséggel. Nem az ellenkezőt várta volna-e az ember? Hogy tudniillik miután Görgei sebet kapott, a terhes vezéri foglalatosságtól felmentetik? (…) Ezért kellett a képviselőkre ráijeszteni, hogy azok szétugorjanak , ezért dolgozott a ministerium oda, hogy a nyilvános ülés meg ne tartassák, mert félt az interpellatiótól. Félt, hogy a szószéken Szemerét ki fogják fütyölni, ha a ház komolysága előtt a szószéken kellend a logica egyenes szabályai ellen olly szemtelenül vétkezni.”

Ez a július 6-ai azonban a Marczius Tizenötödike utolsó száma volt. A hatalomnak elege volt az örökké kritikus fiatalokból és egy kormányrendelettel betiltotta a Marczius Tizenötödikét. (Valószínűleg ebben az esetben is: a Görgei melletti kiállásuk csak az utolsó csepp volt a pohárban.)

A rendeletet pedig aláírta Kossuth Lajos kormányzóelnök is. Tervbe volt véve Pálfi Albert bíróság elé állítása is, egyesek szerint le is tartóztatták. Kosáry Domokos szerint azonban Albert önként követte a kormányt Debrecenbe, jelezve, hogy kész magát alávetni bármiféle jogi eljárásnak, ha kell. Erre azonban már nem maradt idő. Görgei mint tudjuk, az utolsó napokban teljhatalmat kapott, majd nem látván jobb megoldást letette a fegyvert, hangsúlyozottan az oroszok, és nem az osztrákok előtt. A külföldre menekülő kormány pedig, mint tudjuk, mindezért nagyon undok módon bánt ellen Görgeivel. Ezek után azonban nekem is határozottan az az érzésem, hogy a Görgei Artúr elleni veszett dühöt, ami a magyar történelem egyik legnagyobb hadvezérének olyan otrombán durva és ronda lejáratását okozta, többek között az váltotta, ki, hogy a szabadságharc civil hősei (akiknek persze szintén nem kell elvitatni a maguk fényes érdemeit) egyszer már kénytelenek voltak bocsánatot kérni tőle, elismerni az ő igazát. Lehet, hogy voltak, akiknek ezt a sértett büszkesége sohasem bocsátotta meg. (Nem vagyok biztos benne, hogy ez (csak) Kossuth volt. Lehettek mások is a környezetében, akik őt ebbe a véleménybe belelovallták, de ezt talán így részleteiben már sohasem tudjuk meg.)

Epilógus
A szabadságharcnak vége lett, a Márciusi Ifjak szétszéledtek. Petőfi Sándor és Vasvári Pál elestek a harcokban. Voltak, akik, mint Vajda János és Lisznyai Damó Kálmán, fogságba estek, és a fegyverletétel után besorozták őket a császári hadseregbe, és ezután évekig külföldön kellett szolgálniuk. Voltak, akik emigráltak, voltak, akik az országon belül próbáltak elrejtőzni. Vagy nem tudtak emigrálni, vagy nem akarták itthagyni a családjukat, vagy bíztak abban, hogy az első nagy megtorlási hullámot követni fogja egy enyhülés, és egy amnesztia.

Pálfi Albert is így tett. Különböző ismerőseinél bujkált álnéven évekig, különböző helyeken dolgozva. 1853-ban mert visszatérni Pestre, ekkor azonban rögtön le is csukták. Végül csak fél évet volt vizsgálati fogságban, utána elengedték. Később visszatért az újságíráshoz, de már sosem lett olyan radikális kritikus, mint 1848-ban és 1849-ben volt. Elfogadta a kiegyezést. Nevét Pálffynak kezdte írni, bár nem volt köze a híres erdődi Pálffy-családhoz, és továbbra sem békült ki a nemesi előjogokkal. Mint regényíró a maga korában többé-kevésbé sikeres lett, de manapság erről az oldaláról már kevesen ismerik.

Csernátoni Cseh Lajosnak viszont sikerült külföldre távoznia. A szabadságharc után Párizsban élt, majd az Itáliai Magyar Légió megszerveződésekor jelentkezett oda katonának. Jogi végzettségére való tekintettel hadbíró lett. (A fenti kép ekkor készült róla.) A kiegyezés után hazatért. Ő is folytatta az újságírást, de ő is megbékült az új rendszerrel, és Tisza Kálmánnak kifejezetten jó haverja lett. Ekkor már egyszerűen csak Csernátony Lajosnak írta a nevét.

Még sok olyan cikk van a Marczius Tizenötödikében, amelyeket érdemes lenne idézni, és ezek valószínűleg még elő is fognak kerülni a blogon a közeljövőben. (Továbbra is hangsúlyozom: nem mindennel értek egyet, ami abban a lapban megjelent, csak azért, mert a Márciusi Ifjak lapja volt.) Most azonban egyelőre befejezem itt. Ha gondoljátok, olvasgassátok ti is a Marczius Tizenötödikét, rendkívül tanulságos, és meglepően szellemes.

Március 15-én a Marczius Tizenötödikéről I. rész

A Márciusi Ifjaknak egy lapjuk is volt, Marczius Tizenötödike címen. (A link alatt megtalálható.) Szerkesztője

Pálfi Albert, Petőfi Sándor egyik író haverja volt.

A Márciusi Ifjakat folyton azért cikizték az ellenfeleik, hogy csak kritizálni tudnak, de ők maguk nem mennek a harctérre, hogy vérükkel is szolgáljanak a hazának. Legtöbben előbb-utóbb megelégelték ezt, és vagy nemzetőrként vagy katonaként a frontra mentek. Albert maradt Pesten (majd Debrecenben) és végig folytatta a lap szerkesztését. Akkoriban a politikai ellenfelek folytonos piszkálódásai között talán ehhez is kellhetett némi bátorság. Látszott, hogy a lelkes ifjak harcra hergelése sokaknál arra volt eszköz, hogy elhallgattassák a forradalmárokat, ezeket a radikális demokratákat. Mondván, küldjük őket a frontra, addig sem kritizálják a kormányt. Ebben a helyzetben valakinek magára kellett vállalnia azt a feladatot, hogy nem vonul be, és vállalja az esetleges cikizéseket is annak érdekében, hogy megmaradjon az a radikális demokrata hang, ami a pesti forradalmat egyáltalán elindította. Kellett valaki, aki a hibákat is a nyilvánosság elé tárja, és nem hagyja, hogy a mérsékeltebb vagy megalkuvóbb végrehajtók esetleg elsikkasszák, megcsapolják a forradalom eredeti követeléseit. Nyilván emellett a Marczius Tizenötödike egy hírlap is volt, tehát tudósított a harctér eseményeiről is, a politikai történések kommentálása mellett.

(Vasvári Pál és Pálfi Albert egy korabeli karikatúrán)

A Marczius Tizenötödike először 1848. március 19-én jelent meg, ennek fényében talán meglepő lehet a lap címe, mármint az, hogy még egy hét sem telt el a nagy forradalmi tüntetés óta, és az azt kezdeményező ifjak már ekkor tisztában voltak azzal, hogy mekkora történelmi jelentőségű tettet hajtottak végre. Ennek ellenére mindez nem önfényezés volt, hiszen a lap címét olyan választotta, aki tagja volt ugyan a Pilvax Kávéházba járó ifjak baráti körének, de a Március 15-ei eseményekben egyáltalán nem volt főszereplő. Tehát a címadás inkább a barátai iránti tiszteletet fejezte ki, mint a dicsekvést.

(Karikatúra Pálfi Albertről)
A Marczius Tizenötödike történetét legrészletesebben Kosáry Domokos írta meg A magyar sajtó történetének II/1. kötetében A forradalom és szabadságharc sajtója résznél. Pálfi Albertről egy kortársa véleményét idézi:
„Gúnyolódása egyszersmind fejtegetés volt, élczei okokat emeltek ki, sarcasmusai ítéletekké váltak. Egyszerre mulattatta, felvilágosította és izgatta olvasóit, anélkül, hogy fárasztotta volna.”

Pálfi Albert mellett a lap fő munkatársa

Cseh Lajos volt, aki akkor felvette a Csernátoni Lajos nevet. Míg Albert a lelkes, meggyőződéses forradalmár-kritikus példája, Csernátoni Cseh Lajosban (egyik álnevén: „Cserzőben”) volt egy adag a rejtélyes és balhés bajkeverő politikai kalandorból, abból a fajtából, aki inkább izgágaságból, mint a Világ megjavításának igényével lázad. Olyan Bahorel-féle figura. (Megrögzött konzervatívok és/vagy a szellemileg lusta emberek azt hiszik, hogy minden forradalmár ilyen. Tévednek.) Legalábbis így látja őt a Marczius Tizenötödike történetét megíró Kosáry Domokos. Azt írja Cserzőről:
„Különösen jellemzően képviselte a nagyon tehetséges, nagyon szegény, de jellemileg labilis, gátlástalan értelmiséginek azt a típusát, amelyet (…) nem ritkán produkált a korszakváltás társadalma. (…) Ami Pálffynál csípős irónia, amely ízléssel, világos ítélettel párosul, az Csernátoninál nemegyszer személyeskedés, kíméletlen rámenősség.”
(Kosáry Domokos: A forradalom és a szabadságharc sajtója. In: A magyar sajtó története II/1. 1848-1867)

Egyébként a tág értelemben vett Márciusi Ifjak közül sokan írtak cikkeket a lapba, de hogy pontosan ki és mikor, azt nehéz felmérni, mert a legtöbb cikk név nélkül vagy álnév alatt jelent meg. A szűk értelemben vett Márciusi Ifjak közül csak Jókai Mór maradt látványosan távol ettől a körtől. Ő ekkor már más utakon járt. (Miután összejött Laborfalvi Rózával, eléggé eltávolodott a barátaitól, a szabadságharc idején pedig már nem a radikálisok, hanem kifejezetten a mérsékeltek közé tartozott, a kormányt általában támogató Pest Hírlapot szerkesztette, és általában kifejezetten szembeszállt a Marczius Tizenötödike hangvételével.)
Ezen kívül a Marczius Tizenötödike elég tág teret adott a vendégszerzőknek is (úgy, mint manapság a Mérce), ezért a vélemények széles skálája jelenhetett meg a lapban, néha egymással is vitatkozva, mégis kirajzolva egy markáns radikális demokrata politikai irányvonalat.

(Szeremley Miklós karikatúrája a „kávéházak félhomályában merengő” Pálfi Albertről és Petőfi Sándorról (a kép jobb oldalán). Hogy a többi figura kicsoda, azt máig nem tudjuk teljes biztonsággal megmondani.)

Éppen ezért gondoltam, a mai nap alkalmából kicsit szemlézgetek egyet a Marczius Tizenötödikében megjelent véleményekből. És ne essék itt tévedés! Egyáltalán nem azt akarom állítani, hogy akár történészként, akár mai radikális demokrata ifjakként teljesen azonosulnunk kellene a Marczius Tizenötödikében megjelent véleményekkel, csak azért, mert ezt azok mondták, akik. Nyilvánvaló, hogy a lap szerzői sokmindenben túloztak, sokakat igazságtalanul bíráltak és bántottak jóravaló embereket is, ha éppen elragadta őket a hév. Ezt mindenképpen észre kell venni. Ha valamit ez az egész összeállítás mégis üzenni akar, az talán inkább ez: lehetséges és kell is magunkban bizonyos kritikai érzéket megőrizni még szövetségeseinkkel szemben is, még azokkal szemben is, akikkel vállt vállnak vetve küzdünk valami nemes ügyért. Számon lehet kérni rajtuk az igazságosságot és az elveket, és ha velünk hasonlóan tesznek, nem kell megsértődni. Lehetséges vitázni és konstruktívan bírálni, még akkor is, ha szavaink adott pillanatban talán keménynek vagy egyenesen kíméletlennek tűnnek.

A sajtószabadságról
Bár a sajtószabadság a Március 15-ei tüntetés legfontosabb követelései között volt, az, ami az Áprilisi törvényekkel megvalósult, nem teljesen váltotta be a Márciusi Ifjak reményeit. Az 1848/XVIII. törvénycikk kaucióhoz kötötte a lapalapítást, és elég szabadon értelmezhetően határozta meg a „sajtóvétség” bűntettét. A Marczius Tizenötödike ezt már kezdettől, a törvénytervezeten is számonkérte:

„Nyolcz napja múlt, hogy itt a legszebb rendben, egy csepp vérontás nélkül lerontottuk azt, mit egy sötét középkori idő bilincselő ármánya reánk tukmált, s mit a később kor despoticus iránya, nem figyelve az idő intő szavára, még szorosabban iparkodott a szellem hatalma körül vonni, a sajtó korlátait. Kivívtuk azt, mi az ész —az emberi jobb résznek — legszentebb tulajdona, mihez nyúlni az emberi jogok megsértése nélkül nem lehet, nem szabad. (…)
A nép tudja, hogy a régi s korhadt institutiókkal a reform mezején megmérkőzni lehetlen, és átment egy uj mezőre — a forradalomra. Az új mező, rögtön a harcz mezeje lőn. (…)
És e törekvés, ez élénkség, ez uj mozgalom és diadal közepette mit tesz az Országgyűlés?
Nem átall a szabad és újonan ismét egy századot haladott Europa elébe, egy minden képzeletet túlhaladólag szigorú törvénnyel kiállani. Törvénnyel, melly criticailag nyomorú szerkezete miatt, senkinek biztosságot nem ád, mindenkitől úgy magyarázható, mint neki tetszik, s mellynek szavaiból a legloyalisabb eszmére is a „vétkes“t rá lehet sütni. (…)
Mi azt hittük, hogy, (…) a Követi Tábla (…) ez ügyben legalább elvárja a vélemények nyilatkozatát. (…) S mi lett hiedelmünkből? Egy olly metamorphorizált [átváltoztatott] valóság, melly mint eszmeterjesztő eszköz a censuránál hasonlíthatlanul rosszabb. Ezzel pedig, polgártársak igen sok van mondva! (…)
E törvény két fegyvert hord kezében. Egyik a szűkkeblű monopólium. Másik az üldözés elviselhetlen szigorúsága.
Ha a Követek Táblája azon czélt akarta elérni, melly a javaslat minden sorából kirí, valóban nagy kár volt annyit összeírni. Mondták volna röviden ki, hogy a táblabíró politikának sajtóra semmi szüksége nincsen — ott vannak a megyei gyűlések, ott vannak a körlevelek, majd meg tesz az mindent.”
(A táblabíró valamikor fontos igazságügyi funkció volt a vármegyékben, de a reformkorra egy teljesen kiürült puszta címmé vált, amit egyes nemesek azonban továbbra is büszkén viseltek. Éppen ezért a Marczius Tizenötödikében ez a szó, „táblabíró” egy szitokszó lett, a szűklátókörű maradiság szinonímája. Ezért lett a lap egyik jelszava is: „Nem kell táblabíró-politika!”)
A törvényjavaslatból végül kihúztak egy-két nagyon kifogásolt dolgot, de a radikálisok így sem voltak teljesen elégedettek.

Nem kevesebb vehemenciával tiltakozott a sajtószabadság megsértése ellen a Marczius Tizenötödike 1849 nyarán is, mikor a Szemere-kormány a hadititkokra hivatkozva próbálta korlátozni a radikális sajtót (amely, mint minden valamire való magyar lap abban az időben, közölt bizonyos harctéri híreket is).
1849. június 29-én írta egy magát „Richardo”-nak nevező szerző:

„Tudva van, a kormány tegnap (…) behozá a censurát. Szép híre fog ennek lenni a külföldön! Azt fogják mondani, hogy Kossuth kormánya ellen naponkint annyira hevesbedni kezdtek a viták, hogy a sajtószabadságot fel kelle függeszteni. (…) A mi véleményünk szerint a sajtószabadságon ejtett ezen infamia [sérelem/rágalom] a földkerekségén a legszemtelenebb háládatlanság, mit va¬laha kormány elkövetett. (…)
Az, mit a kormány felhoz, hogy a lapok az ellenségnek (…) szolgálatokat tesznek, olly gyermekes és másokat elbolondítani akaró vád, mellyre komoly ember semmit sem ad. A bécsi lapok például legalább is százszor annyit írnak a hadi munkálatokról, mint mi. (…) Azután megverte volna a három Krisztus azon három hadi titkokat, mellyeket már egész a magános emberekig, milyen az újságíró szokott lenni, mindenki tudna, ismerne. (…) Azért jól tudjuk mi, hogy a kormány, midőn a censurával beszennyezte magát, nem gondolt illyes dőreségekre. Más oka van a kormánynak a sajtótól félni. (…)
Retteg, hogy a sajtó számon találja tőlök kérni az elpazarlott (…) júniust. Érzi, hogy baj az, hogy hivatalos orgánumában a Közlönyben állapotaink komolyodásáról mit sem mert a népnek tudtára adni, hanem egy¬szerre meghúzat minden lármaharangot, s kikiáltja, hogy az egész ország lángban ég. A Közlönyben az egész hó alatt olly nyugalom volt, mintha a muszka mindeddig hírünket sem hallotta volna. (…)
Aki a magyar sajtót üldözőbe veszi, az undok háládatlanságot követ el.
Mert a rettentő nagyszerűségű mű, hogy a nemzet párt nélkül egy tömegben áll, egyedül az összes sajtó érdeme. (…) A magyar sajtó kezelői mindnyájan életüket adják oda a haza szent ügyéért, vesztés esetére azok mindnyájan vagy a vesztő¬helyen múlnak ki, vagy számkivetve külföldön fognak bujdokolni. Azért egy kicsit ne olly gorombán Miskolcz városának érdemes képviselője, ministerelnök úr! Van ezen sajtónak érdeme abban is, hogy a democratiára, s illetőleg respublicára előkészítette a magyar népet. S ezért aztán, midőn Szemere nagy ékesen ki¬kiáltotta a Debreczeni Collegium oratóriumában, hogy revolutio, respublica, democratia, e szép szavak a nép előtt ismeretesek voltak.”

A Közbátorsági Választmányról
Már 1848-ban a pesti forradalomban is jelentkezett az önszerveződés igénye. Részben azért, amiről már szó volt, hogy a forradalmi vívmányok helyi végrehajtását társadalmilag ellenőrizni lehessen, részben azért, hogy megakadályozzák, hogy a forradalom káoszba forduljon, azaz a hatóságok átmeneti megbénulását egyesek fosztogatásra, a köztörvényes rabok kiengedésére, vagy ilyesmire használják fel.
Pesten az ilyen átmeneti önszervező-ellenőrző hatalmi szerv a Közbátorsági Választmány lett, amelynek a Márciusi Ifjak nagy része és a város köztiszteletben álló, nagy tekintélyű emberei is tagjai lettek.
(A „közbátorság” szót akkoriban „közbiztonság” értelemben használták, bár azért utólag visszatekintve sok szempontból többet, szebbet is jelenthet: nem csak az van benne, hogy afelől lehetsz biztonságban, hogy senki nem fog kirabolni, hanem az is, hogy lehet bátorságod elmondani a véleményedet.)
Később a kormány vidéken is engedélyezte a helybeli közbátorsági választmányok megalapítását (valószínű, akkor már voltak is ilyenek egy csomó helyen), és erre a Marczius Tizenötödike biztatta az állampolgárokat. Ez meg is kezdődött, habár az önszervezés még nem öltött akkora méreteket országosan, mint majd az 1956-os forradalom idején.
A közbátorsági választmányokról így írt a Marczius Tizenötödike március 26-án:

„A hazafiak, kik a választmány tagjai lesznek, érezni fogják szép feladatukat, okulhatnak, pedig, és példát vehetnek a pesti választmányon, melly erélyességével egy hét alatt többet tett, mint évek alatt a bezárkózott városi tanács. Soha a béke és rend jobban biztosítva nem lehet, mintha arra mindazok felügyelnek, kiknek érdeke azt kívánja, és illyen aztán a legnagyobb többség. (…) Mit mondjunk a sötétkedő bukott párt híresztelgetéseire, melly szerént a ministerium az országban statáriumokat akart volna felállítatni? E gyanúsítás leginkább jellemzi őket. Az ő politicájokat igaz gyakran csak illy iszonyatosságokkal lehetett fenntartani. A szabadelvűségnek illyesmire szüksége nincsen. (…) A statárium olly valami természetellenes, hogy annak felállítását Dósa György ideje sem igazolhatná. (…) A népet azonban ma már legyőzni nem lehet. A jog különben is mindig a nép részén van. Egy embert sem lehet eszközzé lealacsonyítani, azokat megvenni, eladatni. És éppen így van akkor, midőn valamelly nép a hatalmas szomszédok szerződései következtében erőhatalommal leigáztatik. A kik a szabadság vágyat akarják elfojtani, úgy tesznek , mintha erőszakosan a szerelmet tiltanák el.” – írta a lap.
Az utóbbi szavakkal azoknak is válaszolt, akik úgy vélték: a Magyarországnak adott engedményeknek az lesz az ára, hogy Magyarország vegyen részt a Habsburg Birodalom más (elsősorban olasz) részein felbukkanó függetlenségi és köztársasági mozgalmak elfojtásában. Később, 1848 nyarán még egyes miniszterek is hajlottak arra, hogy ha az az ára az önálló magyar haderőnek, hogy ezt először az olasz népmozgalmak ellen kell bevetni, akkor muszáj ezt az engedményt megtenni. A Marczius Tizenötödike következetesen kiállt amellett, hogy mások szabadságát is tiszteletben kell tartani.

A forradalomról
A Marczius Tizenötödike igyekezett cáfolni azt a vádat, hogy forradalmársága, a hatalomnak való ellentmondásai, lázadásai öncélúak lennének.
Április 4-én ezt írták:

„Sokan a revolutio szó alatt mást nem is képzelhetnek, mint a status , a törvény, jó rend , béke és csendesség ellen elkövetett legszörnyebb vétséget. (…) A háború és a revolutió magában véve, indifferens eszme. Sem jó sem rossz. A háború lehet igazságos, elkerülhetlen, szükséges, a revolutio szinte. A háború lehet dicsőséges, lehet gyalázatos és becstelen, a revolutio szinte. Mindakettőnek igazságossága a jogban és szükségességben alapszik.
De a jogok alatt, nem az Írott, hanem a természeti jogokat értjük.
Vannak némelly írott jogok, mellyek a természetivel ellenkeznek. Ezek, ha mindjárt a szerződés színét is viselnék, ha mindjárt a legnagyobb ünnepélyességgel köttetvék is, már magokban semmik.
Illyen soha valódi érvényességre nem jutható szerződés az, ha valamelly nemzet egy harczban függetlenségét elveszti, s kénytelen lesz meghódolni, hatalmasb szomszédjának, béke pontokat fogad el, mellyek őt megszennyezik, az illyen írott jog egyike azon természet ellenieknek, melly ellen, ha van erő, mindig jogosan feltámadni lehet, s a feltámadók a győzelem után dicsőségre számolhatnak. Erőszakot mindig lehet erőszakkal visszatorolni.
Ha valamelly gyengébb nemzet, két hatalmas szomszédtól elnyomatik, függetlenségét elveszti: feltámadása bármelly pillanatban jogos és igazságos leend.
E tétel áll akkor is, midőn az elnyomó és leigázó hatalom benn, a hazában lakik, ha a természeti jogok ellen egy párt hatalmas, a többi rabszolga. Ha nyilvános gúnyára az emberi szent jogoknak az országban az absolutismus üti fel fejét. (…)
Háború és revolutio nem más, mint erőszak az erőszak ellen.
Ha van valami e kettő között különbség az csak a revolutio javára van.
Háborúban egy fővezér van, kire a főhatalom bízatik. Minden gépszerűleg megyen. Az egyéniség felolvad az egészben. A háborút egyesek szeszélye és dicsvágya indíthatja, a zsoldosok mellette vak eszközök; a revolutio ellenben minden organisatio nélkül, az ezernyi egy véleményűek elvharcza. Millióknak kell egy véleményben lenni. Létezni kell egy nagyszerű elvnek, mellyért meghalni érdemes legyen. És illyen elv csak egy van: a szabadság. (…)
Az uralkodó, az igazi felség csak a nép lehet, ki ennek természetes jogait megtámadja, magához ragadja, azt bitorolja, az ollyan nem különb a külellenségnél. (…)
Hatalmat alkotmányos szabadság nélkül viselni, valóságos usurpatio [bitorlás]. Nem állhat ez ellen az Írott jog sem. Mert a természeti jogok ellen kötött szerződések mindig érvénytelenek, azokat csak erővel, vagy legalább a tudatlanok és gyávák közönyösségével lehetett behozni. A mit tehát a tudatlanok és gyávák közönyössége elrontott, ám hozza helyre azt a bátrak és jelesek vitézsége.”

Az Országgyűlésről
A Batthyány-kormány április 14-én költözött Pozsonyból Pestre. A Marczius Tizenötödike már másnap egy új választás kiírását kezdte sürgetni (az Áprilisi Törvényekben foglalt új, kiszélesített választójog alapján), hogy Magyarország további polgári átalakítását már egy szélesebb felhatalmazással, népképviseleti alapon lehessen megkezdeni.

„Itt a választási jog, századok óta egy korhadozó cast tulajdona. Néhány ezerből álló töredék élt avval, nagy sérelmére a millióknak, kiket a természet egyenként s egyiránt szabadnak szült. És e kiváltságos osztály hosszas időkig ragaszkodott képzelt jogához. Bírta századokig a hatalmat, mellyet kezéből ki venni csak az eseményekben olly nagyszerű 1848-dik évnek sikerülhetett. Egy nap alatt a néhány ezernyi választók száma egy millióra növekedett.
Hasonlítsuk most össze helyzetünket a múlt évi francziákéval!
Ott a választási lajstromokban huszonötezernyi szaporodás azonnali új választásokat vont volna maga után. Ez kétségtelen volt. Minden párt úgy hitte. És nálunk, hol a néhány ezerből rögtön egy millió lett, volnának-e emberek, kik a nemzeti gyűlés minél előbbi összehívatását, amint a választók lajstroma elkészül, első teendőnek nem hinnék? (…)
A jelen ministerium a régi országgyűlés teremtménye. Azonban olly férfiakból áll, kik a nép küldöttei előtt is kivívhatják a bizodalmát. (…) Ha valaha, most a legrosszabb politica volna e jó alkalmat, melly ma kínálkozik, használatlanul hagyni. E pillanatban az országban, a Batthyány-Kossuth név jelszóként hangzik. Most egy tűz alatt mindenen keresztül lehetne esni. (…) Nem használni fel az ország legnemesebb iránymozgalmát arra, hogy a felénk közelgő nagyszerű experimentumon könnyeden átfussunk, annyit tenne, mint nem ismerni saját érdekeinket. (…) Ha most a ministerium dolgozószobáiba akar vonulni, s csendes békében hozzá kezd azon munkálatokhoz, mellyeket a múlt gyűlés rájok bízott, vagy pedig, mellyeket ő maga tervez előterjeszthetni, nevetségessé teszi magát.
Többet mondunk, a halogatás bármelly ürügy alatt a nemzet ellenében méltánytalanság és illoyalis tett volna.”

Mint tudjuk, az új, népképviseleti Országgyűlés csak júliusban ülhetett össze.

A Batthyány-kormányról

A Marczius Tizenötödike tényleg nem kímélt a kritikával senkit és semmit. Az első magyar kormányt sem. Az a kormány egy „koalíciós” kormány volt, amelyben számos párt és irányzat képviseltette magát. Ez kellett akkor a nemzet egységének kifejezéséhez. Mégis, ennél is felvetődhetett egyesekben: vajon nem túlzott kompromisszum, azaz megalkuvás-e az, ahogyan az a kormány össze lett rakva. Nem tett-e a radikális irányzat túlzott engedményeket a reakciónak?
És ez a kérdés számos más megoldandó problémánál is felvetődött. A Marczius Tizenötödike minden ilyen kérdésnél igyekezett a forradalom eredeti, radikális célkitűzéseit képviselni.
Ettől függetlenül többnyire készek voltak az egyes miniszterek érdemeit is elismerni.
Március 27-ei számukban így méltatták a minisztereket:

Batthyány Lajost:

„Az országban mint nagy hazafi mindenki előtt ismeretes. (…)Mi azt hisszük Batthyány Lajos mint elnök igen szerencsés választás. A fő megkívánhatóság, a tevékenység nála nem fog hiányzani, lesz tudjuk önállása is , egész a makacsságig, mi jelen helyzetünkben, megbecsülhetlen tulajdon. Most a világért sem kellene nekünk ollyan ember,ki könnyen alkuszik , ki rá hagyná magát szedetni, kinek elve az volna, hogy ennyit, és ennyit, a conto fizetésül fogadjunk el.”

De Esterházy Pállal szemben már jóval kritikusabbak voltak. (Ő lett a külügyminiszter, de hivatalosan, „király személye körüli miniszternek” nevezték, hogy Ausztria iránti udvariasságból fenntartsák azt a látszatot, mintha továbbra sem lenne önálló magyar külügy.):

„A külügyek ministere Esterházy Pál lett. A törvényjavaslat e tárczát Ausztriával-érintkezésinek nevezi. (…) Nekünk Esterházy ellen egy kifogásunk van, és az elhatározó. Nekünk nem kell a Metternich-politikának semmi maradványa. Mi nem alkudtunk, mi követeltünk, és ügyünk igazságos lévén, mindent megnyertünk. Ki képzelhette volna, hogy a Metternich-Kolovrat Club angolhoni képviselője egy pár év után a Batthyány-Kossuth collegák közé szintúgy beüljék? A következetlen emberekben a világon senki sem bízhatik.”

És ugyanebben a cikkben kimondták azt is, hogy fenntartják a kritika jogát:

„Az ország a ministeriumok felett egy nagy jury [bíróság], minden egyes polgár e kérdésben született esküdtszéki tag, meghívatott ellenőr , a legcompetensebb bíráló. A ministerium nem más, mint a többség véleményének személyesített képviselője. Ha újabb vélemény emelkedik felől, a régi névsor, egy könnyű szavazat után fellebbvitel nélkül el van törülve. (…) Foglalja el elnök úr a széket, mellyre a király, s e nemzet bizodalma ültette önt. Mi kik a nézők soraiban állunk, midőn ön beül a hatalom székébe, üdvözölni fogjuk önt, de elvárjuk mit fog tenni! A ministerség nem pompás hivatal, nem méltóság, mellyhez pazarfényü beiktatási ünnepélyek szükségesek, a ministeri tárczát egy éjjel fel lehet venni, s a következő reggel már letehetni.”

Április 20-án aztán ezt írták:

„Azt kell tapasztalnunk, hogy sokan vannak, kik minket félreértenek. (…) Azt kérdik tőlünk, hogy lehet az, hogy mi a ministerium ellenében bizodalmatlanságot prédikálunk. És ez nem áll. Mi a ministereket jobbára a legnépszerűbb embereknek neveztük. Kinyilatkoztatjuk, hogy a jelen ministeriumnál egy más radicalabb combinatio most még azért sem lehetségeséért még az arra szükséges nevek nem fejlődtek ki. Azt csak a nemzeti gyűlés fogja felmenteni.
Mi radicalok vagyunk, s mint halljuk, a jelen ministerium is szereti, ha őket radicaloknak nevezik. De az a radical szó nálunk igen bő köpeny. (…) A mi radicalismusunk kiválólag nem szenvedheti azt, hogy a jelen ministerium az ország bizalmát csak per fictionem [képzeletben] bírja.
Határozott véleményünk ez. Mi határtalan bizodalommal viseltetünk a jelen ministerium iránt úgy, mikint az az ország legnépszerűbb férfiaiból van összeszerkeztve, de egyszersmind határtalan bizodalmatlansággal viseltetünk azon diplomaticai többség iránt, mellyböl a ministerium származott. A ministeriumnak azon nyomasztó eredendő bűne van, hogy egy cast képviselőinek többségéből származott. A jelen ministeriumnak ezen bűnt expialni kell. Hívják össze a nemzeti gyűlést, és ha ennek tisztító tüzét kiállják, nem fog ellenök az országban egy hang sem emelkedni.”

Az igazán kemény összeütközést a radikális fiatalok és a kormány között egy május 10-ei esemény váltotta ki. A pesti ifjúság ekkor a budai kaszárnyák előtt tüntetést rendezett azért, hogy a felállítandó magyar katonaságot rendeljék a magyar kormány alá, az idegeneket pedig vigyék ki az országból. Ignaz Lederer tábornagy, a magyarországi csapatok főparancsnoka ráküldte a tüntetőkre a katonaságot. A gyalogság a tömeg közé lőtt, majd szuronyokkal is szurkálni kezdte a tüntetőket. A lovasok pedig nem csak a kard lapjával ütötték a magyar fiatalokat, hanem az élével is vagdalkoztak.

(A rajzoló tévedett, ez a jelenet nem a Lánchídnál, hanem a Budai Várban játszódott le.)
Több halálos áldozata is volt az eseményeknek.
A radikálisok elvárták, hogy ebben a helyzetben a kormány valamit lépjen, Lederer azonban nem tárgyalt a kormány hozzá küldött képviselőivel, Perczel Mórral és Hajnik Pállal.
Ebben a helyzetben a Marczius Tizenötödike minden haragját a Batthyány-kormányra zúdította, azt mondván, hogy tehetetlenül viselkedik. (Az adott helyzetben ez némileg jogtalan volt, de persze volt más is, ami miatt a MT így nyilatkozott; a május 10-i események és a kormány reakciója csak az utolsó cseppet jelentették a pohárban a radikálisok számára):

„Azzal hitegeték az országot, hogy ők a főhatalom, hogy az ő tudtuk, hírük nélkül a katonaság használtatni nem fog. (…) E gyáva hitegetésnek legelső áldozata maga az ifjúság, Magyarország legszebb leglelkesebb népe. (…) A ministerium semmit nem tesz, legfeljebb naponként mutatvány ad azon adatokból, mellyekböl megítélhetni őket, hogy kormányra teljesen alkalmatlanok. (…) Kiben bízzunk, ha azokban, kik e hon legnépszerűbb emberei, ha azokban, kik hazafiságukról leginkább ismeretesek, így kell csalatkoznunk? (…)
A tétlenség s gyávaság fekete bélyege ül rajtok. Magok is bűnösnek érezik magukat, azért nem merik összehívni a nemzeti gyűlést. Pedig ezen kívül nem vagyunk biztosítva. A ministerek halogatják az összehívást, keresik mindenkép a nehézségeket. Természetesen mert a képviselőkben szigorú bírójukat fogják feltalálni. (…)
Kik Magyarország függetlenségének vérünkkel is pártolói vagyunk, kimondjuk a jelen renyhe ministerium ellenében a legelhatározóbb bizodalmatlanságot. Óhajtásunk az: hogy Nyáry Pál alkosson egy új ministeriumot. Legyen egyesség Kossuthtal! Tegyünk most félre minden doctrina-kérdéseket. Első a haza. Nekünk ollyan emberekre van szükségünk, kik tenni tudnak, kik bátrak, és elhatározónak. (…)
Menjen nyugalomba Széchenyi (…), egy ollyan ember, ki 1840 óta csak azon igyekezett , hogy valahogy népszerű ne legyen. (…) Elégedjék meg eddigi koszorúival Deák Ferencz is. Vonuljon vissza a szépirodalomhoz, s csendes családi köréhez, hol annyira boldog a közoktatási minister is. Eötvösnek a költészet pályáján még sok virág van leszakasztani való. Mint politicus legyen ő csak író. Legyen független lelkű magyar pair, vagy ha tetszik nemzeti képviselő.”

(Valljuk be, ez azért némileg igazságtalan volt, különösen Széchenyivel szemben.)
Másnap, május 12-én a radikális ifjúság egy újabb tüntetést tartott, ezúttal átvéve a Marczius Tizenötödike jelszavát, és a kormány lemondását követelte. Ezen a tüntetésen hangzott el

Petőfi Sándortól, mint vezérszónoktól az az emlékezetes mondat, hogy ilyen kormányra a kutyáját sem bízná. Ez sokak rosszallását kiváltotta, és valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy később Petőfit később, mikor képviselőnek jelöltette magát, meg lehetett vádolni azzal, hogy „külföldi aknamunkát” folytat az ország vezetői ellen.

Az Országgyűlés összeülése után a Marczius Tizenötödike ismét a bizalom hangján nyilatkozott a magyar kormányról. Kemény bírálataik újabb óriási hullámát az „olasz segély” ügye váltotta ki, amire az előbb már utaltam: az, hogy nem sokkal az Országgyűlés összeülése után kiderült: a kormány tényleg szeretné az újonnan felszerelendő magyar katonaságot az olasz népmozgalmak ellen küldeni, cserébe a Habsburgoknak a Magyarországnak eddig tett engedményekért. Ezellen aztán a Marczius Tizenötödike is felemelte a szavát.

Nem érdemes tehát hinni annak a képnek, amelyik úgy állítja be, mintha az ifjú forradalmárok kritikátlan, hű kiszolgálói lettek volna a szabadságharcot vezető kormányoknak (aminek sulykolásával a mindenkori magyar kormányok természetesen azt akarják üzenni, hogy mi is hűen szolgáljuk ki őket). (Ahogyan ezt mondjuk a Feltámadott a tenger című, egyébként egészen jó kis film sugallja,

amelyben nem csak Petőfi (Görbe János), hanem még a parlamenti ellenzék egyik vezérének számító Madarász László (Sinkovits Imre) is Kossuth vallásos imádója. Hát ez nagyon nem volt így!) Az ifjú forradalmárok együttműködtek a szabadságharcot vezető kormányokkal, a kritika jogát mindig fenntartva, konstruktív ellenzékként. (Bizony ennek az emlékét is igyekeznek eltüntetni a tudatunkból, hogy lehet még konstruktív ellenzéknek is lenni.)

 Hogy ne legyen túl hosszú, ezt a bejegyzést is kettébontom. Mindjárt következik a folytatás.