Március 21-e. Benedek napja, állítólag a tavasz kezdete, valamikor a Tanácsköztársaság ünnepe.
Polákországban ez a nap az iskolakerülés ünnepe (Dzień Wagarowicza). Mivel arrafelé nem annyira ünneplik a bolondok napjaként éprilis 1-jét, és bolondballagás sincs, ezért ezeket valahogyan ez a nap helyettesíti. Ilyenkor a diákok elbújnak vagy valamilyen módon megtréfálják a tanárt. De a leggyakoribb az, hogy az osztály minden tagja beöltözik valami hülye öltözetbe, jelmezbe, aztán egy adott jelre mindenki egységesen lelép az óráról.
Ha ezt nem csak a lengyel szakos tanulmányaim vége felé tudom meg, nagyon jó lett volna. Akkor bizonyára megpróbáltam volna megbeszélni a többiekkel, hogyha ezen a napon van valamilyen lengyel szakos óránk, arról mindenképpen lépjünk le, lehetőleg egyszerre és látványosan. De én azt gondolom még egyedül is megcsináltam volna. (Az utolsó két félévben fogadkoztam is, hogy megcsinálom, de akkor már nem esett erre a napra semmiféle polonisztikás órám.) Bizonyos oktatók nagyon megérdemelték volna. (Azért nem mindenki. Áldott jó lektorunk, Kuba óráiról szerintem nem lógtam volna el.)
Többek között ezért gondolom, hogy nem lenne hülyeség nálunk is bevezetni egy ilyen "ünnepet". Persze szigorúan kritikai jellegel, az "oktatói munka hallgatói véleményezése" című netes izé helyett.
Persze most egyetemben gondolkodom. Többek között azért, mert a középiskolának, ahová jártam, megvoltak a maga szép és vicces hagyományai, azokkal is eléggé jól elszórakoztunk, de a "nagy hagyományú" egyetemen semmi ilyesmi nem volt, tök személytelen volt az egész oktatás, és nemigen színesítette ezt semmi ilyen szokás.
Mindenesetre ha majd egyszer esetleg lengyel nyelvet fogok tanítani (megint), akkor erről a napról biztosan fogok mesélni a tanítványaimnak, és nem fogok meglepődni, illetve meg fogok lepődni, de nem fogok megsértődni, ha majd ők is megtréfálnak vagy otthagynak ezen a napon.
Szóval: szép Wagarowicz-napot mindenkinek, éljenek a szép diákévek!
2012. március 21., szerda
2012. március 15., csütörtök
Vers
Azt mondtam az előbb, hogy március 15-ét legszebb talán szép versekkel ünnepelni. Így hát megosztom most veletek az egyik legszebbet, amit ismerek.
Pontosabban: lehet, hogy a vers nem is a legjobb meg a legszebb, amit valaha erről az ünnepről írtak, de...
...de én ezt a verset a Kaláka zenéjével ismertem meg, és sohasem tudtam kivonni magam a hatása alól. Nem tudom, miért, de máig ezt tartom a legeslegszebb és legmegindítóbb hazafias dalnak, minden közül, amit ismerek. Talán azért, mert ez a gyönyörű lelkesítő zene, és Huzella Péter szép hangja mindig fizikai tüneteket idéz elő nálam, a lehető legpozitívabb értelemben.
Szeretném egyszer kipróbálni, működik-e a szöveg a zene nélkül. Ennek kipróbálására az lenne a legjobb, ha egyszer egy ünnepségen elszavalhatnám a verset. Vajon az is ilyen transzélmény lenne? Nem tudom. De lehet, hogy akkor sem tudnám kivonni magam a szövegnek és a zene emlékének (!) együttes hatása alól. Viccen kívül, nem tudom, kibírnám-e könnyek nélkül. (Bizony egy jó zenének ilyen mágikus hatása van.)
Íme a vers:
Vas István:
Zászlók
Oroszlánok, griffek, sasok, medvék,
Szép, karcsú címerállatok.
Címerpajzsok, sávok, halmok, mezők,
Tornyok, félkezek, kardot emelők,
Bogáncsok, rózsák, sóskák, lóherék!
Te minden szín és minden keverék!
Tettek, hódítások és mesék, mintás jelbeszéd!
Mit számít, hogy kié voltatok,
Turulok, keresztek, csillagok,
Ami értünk harcolt, valamennyi jel,
Minden, amit nem felejtek el,
Minden, amiért szívünk dobogott,
Sávok, színek, tiszta lobogók,
Mit számít, hogy hányféle mocsok,
Száradt meg és fakult el rajtatok.
Piros, fehér, zöld, láttunk szállani,
Bukott forradalmak zászlai,
Foszlányok a foszló egeken,
S amiket nem láttunk sohasem,
Pro Deo et Libertate szállt,
Elérte még Petőfi pirosát,
S a miénket a bíbor egyveleg,
Melyben a vér, a láng, s a rózsa egy.
Lobogjatok bennem, ne szűnjetek,
Ne szűnjek még lobogni veletek,
Összesen, mind kell, nem hullhat ki egy sem,
Csattogjatok az ég felé helyettem.
Repüljetek, ha nem repülhetek.
(A zenét az Interneten nem találtam meg teljes hosszában. Mindenesetre Az én koromban című Kaláka-lemezen keressétek.)
http://www.nepzene.hu/index.php?menupont=mp3&album=50
Pontosabban: lehet, hogy a vers nem is a legjobb meg a legszebb, amit valaha erről az ünnepről írtak, de...
...de én ezt a verset a Kaláka zenéjével ismertem meg, és sohasem tudtam kivonni magam a hatása alól. Nem tudom, miért, de máig ezt tartom a legeslegszebb és legmegindítóbb hazafias dalnak, minden közül, amit ismerek. Talán azért, mert ez a gyönyörű lelkesítő zene, és Huzella Péter szép hangja mindig fizikai tüneteket idéz elő nálam, a lehető legpozitívabb értelemben.
Szeretném egyszer kipróbálni, működik-e a szöveg a zene nélkül. Ennek kipróbálására az lenne a legjobb, ha egyszer egy ünnepségen elszavalhatnám a verset. Vajon az is ilyen transzélmény lenne? Nem tudom. De lehet, hogy akkor sem tudnám kivonni magam a szövegnek és a zene emlékének (!) együttes hatása alól. Viccen kívül, nem tudom, kibírnám-e könnyek nélkül. (Bizony egy jó zenének ilyen mágikus hatása van.)
Íme a vers:
Vas István:
Zászlók
Oroszlánok, griffek, sasok, medvék,
Szép, karcsú címerállatok.
Címerpajzsok, sávok, halmok, mezők,
Tornyok, félkezek, kardot emelők,
Bogáncsok, rózsák, sóskák, lóherék!
Te minden szín és minden keverék!
Tettek, hódítások és mesék, mintás jelbeszéd!
Mit számít, hogy kié voltatok,
Turulok, keresztek, csillagok,
Ami értünk harcolt, valamennyi jel,
Minden, amit nem felejtek el,
Minden, amiért szívünk dobogott,
Sávok, színek, tiszta lobogók,
Mit számít, hogy hányféle mocsok,
Száradt meg és fakult el rajtatok.
Piros, fehér, zöld, láttunk szállani,
Bukott forradalmak zászlai,
Foszlányok a foszló egeken,
S amiket nem láttunk sohasem,
Pro Deo et Libertate szállt,
Elérte még Petőfi pirosát,
S a miénket a bíbor egyveleg,
Melyben a vér, a láng, s a rózsa egy.
Lobogjatok bennem, ne szűnjetek,
Ne szűnjek még lobogni veletek,
Összesen, mind kell, nem hullhat ki egy sem,
Csattogjatok az ég felé helyettem.
Repüljetek, ha nem repülhetek.
(A zenét az Interneten nem találtam meg teljes hosszában. Mindenesetre Az én koromban című Kaláka-lemezen keressétek.)
http://www.nepzene.hu/index.php?menupont=mp3&album=50
2012. március 14., szerda
A Második Március
De ha már szóba került itt vannak a Második Március követelései is:
A Márciusi Front Tizenkét Pontja
"Népünknek válságos és sorsdöntő korszakában élünk, és úgy érezzük, hitet kell tennünk emberségünk és magyarságunk mellett. Erre kötelez bennünket március nagy öröksége, mert minden március minden idők magyar ifjúsága számára a tetemrehívás hónapja, amikor az első március számon kéri az új márciusokat. Az első március elsikkasztott szellemi örökségét újra felemeljük, és követeljük:
1. Az ország demokratikus átalakítását.
2. A gondolat-, szólás-, sajtó-, gyülekezési és szervezkedési szabadságot.
3. Az általános, egyenlő és titkos, minden korrektívum nélküli választójogot.
4. Az országgyűlési képviselők összeférhetetlenségének legteljesebb betartását: országgyűlési képviselő ne vállalhasson igazgatósági, érdek-képviseleti stb. tagságot.
5. Az 500 kat. holdon felüli birtokok kisajátítását.
6. A bankok, kartellek és monopóliumok magyarságsorvasztó uralmának megszűnését.
7. A progresszív adórendszer bevezetését.
8. Munkát minden dolgozni akaró magyar számára; a 40 órás munkahét bevezetését a szellemi és fizikai munkában egyaránt, az álláshalmozás és mamutjövedelmek megszüntetését.
9. A minimális munkabér megállapítását a biológiai létminimum felett.
10. A dolgozók gazdasági vonatkozású szervezkedésének szabadságát.
11. Az alsóbb néposztályok érdekében a közép- és főiskolákon a progresszív tandíjrendszer és minőségi szelekció bevezetését.
12. A magyar revíziót: a Duna-völgyi népek számára a hovatartozandóság kérdésében az önrendelkezési jog tiszteletben tartását. A pánszláv és pángermán imperialista törekvésekkel szemben a Duna-völgyi öncélúság és konföderáció gondolatának megvalósítását.
Ebben az embertelen és magyartalan világban csak így látjuk biztosítva népünk jövőjét és szilárdan hisszük, hogy hívek maradtunk az első március szelleméhez."
Ezeket a követeléseket 1937. március 15-én Kovács Imre olvasta fel a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. (Abban az időben pár nappal múlt 24 éves.)
Kovács Imre, a bátor és kalandos életű népi író, szociológus, politikus. Érdekes személyiség, akinek egyszer még egy külön bejegyzést is fogok szentelni valamikor.
Az ünnepi szónokok aznap mellette ők voltak:
Zilahy Lajos, a kor híres és népszerű írója és szerkesztője
Féja Géza író, szociológus, maga is falukutató és népi író. Később Kovács Imrével együtt ítélték el, Viharsarok című művéért
Egyszer majd róluk is fogok részletesebben is mesélni.
Az alábbiakban részletek következnek a Márciusi Front programjából, amely már 1938-ban készült el. Jónak láttam ezt is idetenni, mert fontos, amit itt leírtak.
"A Márciusi Front 1937. március 15-én állt ki a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőjére, ahol Petőfi állt egykoron. Azóta eltelt egy esztendő, és írói szándékaink beteljesedtek. Írásainkat ezrek olvasták megdöbbent lélekkel, eszméink ápolására és megvitatására lelkes társaságok alakultak, előadásainkra városi és falusi tömegek sereglettek, s mi magunk eszméink kemény harcosaivá edződtünk. De föltámadt az ellenhatás is. Előadásainkat nem engedélyezték, írásainkat elkobozták, kiadóinkat megfélemlítették, ellenünk bűnvádi pereket indítottak, s a rágalom és gyalázkodás olyan özönét zúdították ránk, amelyet régen látott a magyar közélet.
(…)
Megvallott hitünk és meggyőződésünk szerint adunk most feleletet –mint elődeink tették 1848. március 15-én– arra a kérdésre, hogy
MIT KÍVÁN A MAGYAR NÉP?
1. Az ország demokratikus átalakítását: az általános, egyenlő és titkos, minden korrektívum nélküli választójogot, a hatalmaskodó bürokrácia visszaszorítását és az egyéni és politikai szabadságjogok helyreállítását.
2. A közigazgatásnak a népi önkormányzat alapjára való helyezését: a vármegyerendszer átalakítását városi központok körül szervezett, a falvakra és tanyákra is kiterjedő népies helyhatóságokká és az országnak olyan területi átszervezését, amely életképes vidéki igazgatási és kulturális gócpontok kifejlődését segíti elő.
3. A feudalizmus teljes lebontását: a kötött birtokok felszabadítását, az 500 kat. Holdon felüli nagybirtokok kisajátítását, az alakítandó és meglévő parasztgazdaságok szövetkezeti egybeszervezését, vagy az érdekelt parasztság döntése szerint kollektív termelőüzemeinek létesítését, továbbá a mezőgazdasági termelés korszerű fejlesztését; addig is a mezőgazdasági munkásság és cselédség életszínvonalának intézményes emelését.
4. A nagytőke hatalmának letörését: a kartellek és monopóliumok megszüntetését, a nagyipari termelésnek a munkásság igényei szerint való átszervezését, a kisipar szövetkezeti megszervezését, az ország természeti adottságainak megfelelő iparosodást.
5. A hitel, az értékesítés és az elosztás megszervezését a közösség érdekében: a tőkések és álláshalmozók mammutjövedelmeit szolgáló bank- és egykéz-monopóliumok megszüntetését, a termelők, kereskedők és fogyasztók egyenjogú szövetkezésén alapuló forgalmi hálózat megteremtését, a fogyasztóképesség növelését és az igazságtalan adórendszer szociális reformját.
6. A munka jogát mindenki számára: a maximális munkaidő, a minimális munkabér és az általános társadalombiztosítás törvényes szabályozását az ipari, mezőgazdasági és szellemi munkásság számára, valamint az összes dolgozók szervezkedésének szabadságát.
7. A gazdasági élet általános szövetkezeti megszervezését: az álszövetkezetek megszüntetését, s helyükbe a termelők és fogyasztók valóságos szövetkezésén és önkormányzatán alapuló szervezetek kialakítását vidékenként és termelési áganként.
8. Az osztályszellemű társadalomvezetés megszüntetését: a magyar nép egészére terjedő, származástól és foglalkozástól független emberideál kialakítását, s a társadalom népi szellemű vezetésének a magyar nép legjobbjai számára való biztosítását.
9. A magyarság vezető szerepét a magyar társadalom egész területén; a nem magyar öntudatú kisebbségek számára a kisebbségi jogok teljességét, de a valóságos beolvadás teljes megbecsülését.
10. Népi gyökerű egyetemes magyar nemzetnevelést: kötelező, ingyenes és mindenkire kiterjedő iskoláztatást 14 éves korig, azután pedig minden élethivatás számára magasfokú szakképzést, különösen a mezőgazdasági szakoktatás kifejlesztését, az egyetemeknek a tudományos kutatás és a legmagasabb tudományos nevelés számára való felszabadítását, a magyar nevelésszervezet önkormányzatát és az állami és társadalmi élet minden területén minőségi kiválasztást.
11. Népi gyökerű egyetemes és európai magyar kultúra kifejlesztését: a magyar szellemi élet felszabadítását a korszerűtlen úri szemlélet és az illetéktelen idegen kultúrhatás alól, új magyar kultúrközösséget a parasztság és a munkásság teljes szellemi bekapcsolásával.
12. Magyar revíziót: a Duna-völgyi népek önrendelkezési jogának érvényesítését, minden nagyhatalmi imperializmusnak a Duna-völgyéből való kirekesztését, idegen hatalmak szálláscsinálóinak a magyar politikai életből való kipusztítását, a magyar nemzetvédelem teljes felkészültségét és olyan belpolitikát, mely önálló magyar külpolitikának ad biztos alapot."
(…)
"A feladat elől nem hátrálunk meg. A jövőért való harcba mi is bele akarunk szólni, és nem engedjük, hogy az országépítés kivételes pillanata kalandorok prédája legyen. Ám történelmet alakító politikai mozgalom nem indulhat pusztán hatalmi vágyból. Valljuk, hogy történelmi igényű mozgalom csak politikai eszmékből fakad. Ha a zászlóra írt eszme kifejezi a társadalom tiltakozását nyomorúsága ellen, és megfelelő teret ad a megoldásra, akkor majd megtalálja az érvényesüléshez vezető hatalmi eszközöket is. (…)
Politikai tevékenységünk nem ölthet más formát e pillanatban, mint hogy előállunk azokkal a politikai eszmékkel, amelyek szavainkban és írásainkban eddig is benne voltak, s a magyar közvélemény nyilvánossága elé bocsátjuk azokat. Lássa és ítélje a magyar nép törekvéseink célját és értelmét.”
(…)
„Nem vagyunk semminemű diktatúra hívei. A magyar nép eleget szenvedett ahhoz, hogy ne kívánja a hatalmaskodást és a nyájszellemet a politikai élet egészére kiterjeszteni. A szabadságjogokban és a demokráciában a magyar történelem legnagyobb eredményeit látjuk, és tudjuk, hogy a magyar nép csak az olyan államvezetést fogadja el, amely a vezetettek bizalmából meríti erejét, és azok ellenőrzése alá meri helyezni magát.”
(…)
Hiszünk a magyar népben. Hisszük, hogy az egyén csak egy nép társadalmának sorsközösségében valósíthatja meg jólétét és szabadságát, s csak egy nép hagyományainak vállalásával élheti át a kultúra teljességét. Különösen hisszük, hogy abban a magyar népben, amelyet mostoha századok elesettségbe és tehetetlenségbe taszítottak van annyi életigény és cselekvőerő, hogy lerázza tehetetlensége és szolgasága láncait, cselekvő testté elevenedjék, és újra meglelje a helyét Európa népei között.
Hiszünk az egyénben. Nem tudunk beletörődni abba, hogy emberhez méltó életet biztosító gazdasági és társadalmi rend csak az egyéni szabadság és az emberi méltóság teljes feladása árán lehetséges. Minden társadalmi és kulturális teljesítmény egyik nélkülözhetetlen forrása az egyén, és hisszük, hogy a felszabadult egyén képes vállalni azt a fegyelmet és szolidaritást, amit a szervezett termelés és az osztály nélküli társadalom megkövetel.. Hisszük, hogy a társadalom szükséges szervezettségét nem valósíthatja meg más, mint szabad egyének önrendelkező társulása és kölcsönös felelőssége.”
(…)
„Hiszünk az emberi szellemben. Valljuk, hogy a történelmi eseményeket nemcsak a gazdaság és a társadalom tárgyi világa alakítja, hanem az emberi tudat és szellem is.”
(…)
„A Márciusi Front harca mam még szellemi harc, ám tudják meg, hogy ez az első és döntő csatatér, s minket ezen a küzdőtéren le nem győzhetnek.”
A Márciusi Front Tizenkét Pontja
"Népünknek válságos és sorsdöntő korszakában élünk, és úgy érezzük, hitet kell tennünk emberségünk és magyarságunk mellett. Erre kötelez bennünket március nagy öröksége, mert minden március minden idők magyar ifjúsága számára a tetemrehívás hónapja, amikor az első március számon kéri az új márciusokat. Az első március elsikkasztott szellemi örökségét újra felemeljük, és követeljük:
1. Az ország demokratikus átalakítását.
2. A gondolat-, szólás-, sajtó-, gyülekezési és szervezkedési szabadságot.
3. Az általános, egyenlő és titkos, minden korrektívum nélküli választójogot.
4. Az országgyűlési képviselők összeférhetetlenségének legteljesebb betartását: országgyűlési képviselő ne vállalhasson igazgatósági, érdek-képviseleti stb. tagságot.
5. Az 500 kat. holdon felüli birtokok kisajátítását.
6. A bankok, kartellek és monopóliumok magyarságsorvasztó uralmának megszűnését.
7. A progresszív adórendszer bevezetését.
8. Munkát minden dolgozni akaró magyar számára; a 40 órás munkahét bevezetését a szellemi és fizikai munkában egyaránt, az álláshalmozás és mamutjövedelmek megszüntetését.
9. A minimális munkabér megállapítását a biológiai létminimum felett.
10. A dolgozók gazdasági vonatkozású szervezkedésének szabadságát.
11. Az alsóbb néposztályok érdekében a közép- és főiskolákon a progresszív tandíjrendszer és minőségi szelekció bevezetését.
12. A magyar revíziót: a Duna-völgyi népek számára a hovatartozandóság kérdésében az önrendelkezési jog tiszteletben tartását. A pánszláv és pángermán imperialista törekvésekkel szemben a Duna-völgyi öncélúság és konföderáció gondolatának megvalósítását.
Ebben az embertelen és magyartalan világban csak így látjuk biztosítva népünk jövőjét és szilárdan hisszük, hogy hívek maradtunk az első március szelleméhez."
Ezeket a követeléseket 1937. március 15-én Kovács Imre olvasta fel a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. (Abban az időben pár nappal múlt 24 éves.)
Az ünnepi szónokok aznap mellette ők voltak:
Egyszer majd róluk is fogok részletesebben is mesélni.
Az alábbiakban részletek következnek a Márciusi Front programjából, amely már 1938-ban készült el. Jónak láttam ezt is idetenni, mert fontos, amit itt leírtak.
(…)
Megvallott hitünk és meggyőződésünk szerint adunk most feleletet –mint elődeink tették 1848. március 15-én– arra a kérdésre, hogy
MIT KÍVÁN A MAGYAR NÉP?
1. Az ország demokratikus átalakítását: az általános, egyenlő és titkos, minden korrektívum nélküli választójogot, a hatalmaskodó bürokrácia visszaszorítását és az egyéni és politikai szabadságjogok helyreállítását.
2. A közigazgatásnak a népi önkormányzat alapjára való helyezését: a vármegyerendszer átalakítását városi központok körül szervezett, a falvakra és tanyákra is kiterjedő népies helyhatóságokká és az országnak olyan területi átszervezését, amely életképes vidéki igazgatási és kulturális gócpontok kifejlődését segíti elő.
3. A feudalizmus teljes lebontását: a kötött birtokok felszabadítását, az 500 kat. Holdon felüli nagybirtokok kisajátítását, az alakítandó és meglévő parasztgazdaságok szövetkezeti egybeszervezését, vagy az érdekelt parasztság döntése szerint kollektív termelőüzemeinek létesítését, továbbá a mezőgazdasági termelés korszerű fejlesztését; addig is a mezőgazdasági munkásság és cselédség életszínvonalának intézményes emelését.
4. A nagytőke hatalmának letörését: a kartellek és monopóliumok megszüntetését, a nagyipari termelésnek a munkásság igényei szerint való átszervezését, a kisipar szövetkezeti megszervezését, az ország természeti adottságainak megfelelő iparosodást.
5. A hitel, az értékesítés és az elosztás megszervezését a közösség érdekében: a tőkések és álláshalmozók mammutjövedelmeit szolgáló bank- és egykéz-monopóliumok megszüntetését, a termelők, kereskedők és fogyasztók egyenjogú szövetkezésén alapuló forgalmi hálózat megteremtését, a fogyasztóképesség növelését és az igazságtalan adórendszer szociális reformját.
6. A munka jogát mindenki számára: a maximális munkaidő, a minimális munkabér és az általános társadalombiztosítás törvényes szabályozását az ipari, mezőgazdasági és szellemi munkásság számára, valamint az összes dolgozók szervezkedésének szabadságát.
7. A gazdasági élet általános szövetkezeti megszervezését: az álszövetkezetek megszüntetését, s helyükbe a termelők és fogyasztók valóságos szövetkezésén és önkormányzatán alapuló szervezetek kialakítását vidékenként és termelési áganként.
8. Az osztályszellemű társadalomvezetés megszüntetését: a magyar nép egészére terjedő, származástól és foglalkozástól független emberideál kialakítását, s a társadalom népi szellemű vezetésének a magyar nép legjobbjai számára való biztosítását.
9. A magyarság vezető szerepét a magyar társadalom egész területén; a nem magyar öntudatú kisebbségek számára a kisebbségi jogok teljességét, de a valóságos beolvadás teljes megbecsülését.
10. Népi gyökerű egyetemes magyar nemzetnevelést: kötelező, ingyenes és mindenkire kiterjedő iskoláztatást 14 éves korig, azután pedig minden élethivatás számára magasfokú szakképzést, különösen a mezőgazdasági szakoktatás kifejlesztését, az egyetemeknek a tudományos kutatás és a legmagasabb tudományos nevelés számára való felszabadítását, a magyar nevelésszervezet önkormányzatát és az állami és társadalmi élet minden területén minőségi kiválasztást.
11. Népi gyökerű egyetemes és európai magyar kultúra kifejlesztését: a magyar szellemi élet felszabadítását a korszerűtlen úri szemlélet és az illetéktelen idegen kultúrhatás alól, új magyar kultúrközösséget a parasztság és a munkásság teljes szellemi bekapcsolásával.
12. Magyar revíziót: a Duna-völgyi népek önrendelkezési jogának érvényesítését, minden nagyhatalmi imperializmusnak a Duna-völgyéből való kirekesztését, idegen hatalmak szálláscsinálóinak a magyar politikai életből való kipusztítását, a magyar nemzetvédelem teljes felkészültségét és olyan belpolitikát, mely önálló magyar külpolitikának ad biztos alapot."
(…)
"A feladat elől nem hátrálunk meg. A jövőért való harcba mi is bele akarunk szólni, és nem engedjük, hogy az országépítés kivételes pillanata kalandorok prédája legyen. Ám történelmet alakító politikai mozgalom nem indulhat pusztán hatalmi vágyból. Valljuk, hogy történelmi igényű mozgalom csak politikai eszmékből fakad. Ha a zászlóra írt eszme kifejezi a társadalom tiltakozását nyomorúsága ellen, és megfelelő teret ad a megoldásra, akkor majd megtalálja az érvényesüléshez vezető hatalmi eszközöket is. (…)
Politikai tevékenységünk nem ölthet más formát e pillanatban, mint hogy előállunk azokkal a politikai eszmékkel, amelyek szavainkban és írásainkban eddig is benne voltak, s a magyar közvélemény nyilvánossága elé bocsátjuk azokat. Lássa és ítélje a magyar nép törekvéseink célját és értelmét.”
(…)
„Nem vagyunk semminemű diktatúra hívei. A magyar nép eleget szenvedett ahhoz, hogy ne kívánja a hatalmaskodást és a nyájszellemet a politikai élet egészére kiterjeszteni. A szabadságjogokban és a demokráciában a magyar történelem legnagyobb eredményeit látjuk, és tudjuk, hogy a magyar nép csak az olyan államvezetést fogadja el, amely a vezetettek bizalmából meríti erejét, és azok ellenőrzése alá meri helyezni magát.”
(…)
Hiszünk a magyar népben. Hisszük, hogy az egyén csak egy nép társadalmának sorsközösségében valósíthatja meg jólétét és szabadságát, s csak egy nép hagyományainak vállalásával élheti át a kultúra teljességét. Különösen hisszük, hogy abban a magyar népben, amelyet mostoha századok elesettségbe és tehetetlenségbe taszítottak van annyi életigény és cselekvőerő, hogy lerázza tehetetlensége és szolgasága láncait, cselekvő testté elevenedjék, és újra meglelje a helyét Európa népei között.
Hiszünk az egyénben. Nem tudunk beletörődni abba, hogy emberhez méltó életet biztosító gazdasági és társadalmi rend csak az egyéni szabadság és az emberi méltóság teljes feladása árán lehetséges. Minden társadalmi és kulturális teljesítmény egyik nélkülözhetetlen forrása az egyén, és hisszük, hogy a felszabadult egyén képes vállalni azt a fegyelmet és szolidaritást, amit a szervezett termelés és az osztály nélküli társadalom megkövetel.. Hisszük, hogy a társadalom szükséges szervezettségét nem valósíthatja meg más, mint szabad egyének önrendelkező társulása és kölcsönös felelőssége.”
(…)
„Hiszünk az emberi szellemben. Valljuk, hogy a történelmi eseményeket nemcsak a gazdaság és a társadalom tárgyi világa alakítja, hanem az emberi tudat és szellem is.”
(…)
„A Márciusi Front harca mam még szellemi harc, ám tudják meg, hogy ez az első és döntő csatatér, s minket ezen a küzdőtéren le nem győzhetnek.”
Az Első Március
Az Első Március eseményeit és követeléseit mindenki ismeri, még főszereplői közül is biztos egész sokat fel tudunk sorolni emlékezetből.
Mindenesetre a rend kedvéért hadd tegyem ki ide is: íme az 1848-as követelések, a Márciusi Ifjak Tizenkét Pontja
Mindenesetre a rend kedvéért hadd tegyem ki ide is: íme az 1848-as követelések, a Márciusi Ifjak Tizenkét Pontja
A kettős ünnep
(Ezt a bejegyzést tulajdonképpen nem is akartam megírni. Úgy értem, március 15-e nekem sokkal inkább egy érzelmi alapú ünnepet jelent, amit sokkal szívesebben ünneplek versekkel, mint elmélkedéssel, azaz például esszéírással. Ide, a blogra is csak verseket akartam eredetileg kitenni. De mégis van néhány dolog mostanában, és az ünneppel kapcsolatban, amihez, úgy éreztem, hozzá kell szólnom. Így született ez a kis írás.)
„Negyvennyolc ma is alapja mindannak, amire a magyarságnak állami életében, s az egyes magyar állampolgárnak emberi szabadsága és méltósága védelmére szüksége van. (…) De (…) az áprilisi törvényekben keretet kell látnunk, melyet kitölteni a későbbi nemzedék, s ezek között, úgy vélem, épp a mi korunk feladata. Minél távolabb sodor bennünket ’48 tavaszától a történelem, annál világosabban látjuk, hogy az akkor megszerzett szabadságok nem örökre szereztettek, hanem mindegyik nemzedéknek újra meg kell azokat hódítania a maga számára, az ő új viszonyai között új biztosítékokkal kell körülbástyáznia.”
(Szekfű Gyula: Valahol utat vesztettünk)
Március 15-e kettős ünnep. Egyrészt állami, másrészt nemzeti. Állami, amennyiben az állami függetlenségért folytatott hősies háború, a szabadságharc ünnepe. Nemzeti pedig, amennyiben egy szélesebb, talán mondhatjuk demokratikusabb alapokra helyezett nemzettudat, nemzetfogalom szimbolikus megszületésének is ünnepe. Maga Kossuth Lajos egy darabig, nem is teljesen titokban, reménykedett abban, hogy az események ünnepe nem is március 15-e, hanem a magyar függetlenség kikiáltásának napja, április 14-e lesz. Legalábbis én erre következtetek abból, ahogyan Debrecenben, 1849. április 14-én, a függetlenség kimondását indítványozó beszédében mondott:
„Az 1848-i törvények erős meggyőződésem szerint, Magyarországon nem revolúció szüleménye. Az 1848-i törvényekkel a magyar nemzet nem tett revolúciót, nem volt az semmi egyéb, mint biztosítása azon jogoknak, melyek papiroson, és ha királyok esküje a papiros malasztjánál több volt volna, a királyok esküjében, s a velök kötött alkukötésekben mindig sajátunk volt Isten s világ előtt.”
(Később, a beszéd végén pedig azt mondta, aznapra, 1849. április 14-re vonatkoztatva):
„E nap Magyarország történetében talán minden napok között a legnevezetesebb leend, hogyha én nem hibáztam felfogásában a körülményeknek, és ha nem hibáztam azon számításban, hogy mások is akkint éreznek a haza irányában, amint én érezni kötelességemnek ismerem.”
(Kossuth Lajos beszéde a képviselőházban Magyarország függetlenségének kimondásáról, 1849. április 14-én. In: Kossuth Lajos: Írások és beszédek 1848-1849-ből. Szerk.: Katona Tamás. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987. 353-373. o.)
Furcsának tűnhet, hogy ebben a nagy jelentőségű beszédében Kossuth mintha el akarná bagatellizálni mindazokat az eseményeket és változásokat, amik egy évvel azelőtt végbementek. Amiknek az egész reformkor volt az alapja a maga összes országgyűlésével (mondjuk 1830-tól 1848-ig) és minden reformtervével, március 15-e volt a legfőbb motorja és április 11-e, az új törvények elfogadásának napja volt az eredménye. Ezekben a törvényekben pedig egyáltalán nem csak Magyarország állami függetlenségéről volt szó, hanem társadalmi reformokról is. Olyan törvények születtek akkor, amikre addig nem volt példa magyar történelemben: a közteherviselés, az úrbéri viszonyok megszüntetése, a népképviselet, ezek mind új dolgok voltak. Kossuth ezekről ebben a beszédében nem ejtett szót, ami végül is érthető is, hiszen ennek a beszédének kizárólag Magyarország és Ausztria, pontosabban Magyarország és a Habsburg-ház közötti viszony kérdésének áttekintése volt a célja. A reformkor vitáinak nem ez volt a legfontosabb kérdése. De kétségtelenül ez volt a legkényesebb kérdés, mert ez hordozta leginkább magában az uralkodóházzal való konfliktus lehetőségét. Ezért ez a kérdés az 1848 áprilisi törvényekben is nyitva maradt. 1848 őszén azonban kitört a háború Magyarország és a Habsburg-monarchia dinasztiához hű része között. Így aztán innentől kezdve mégis ez vált a legfontosabbá. El kellett dönteni, hogyan lehet befejezni a háborút: csak az önvédelemre játszik Magyarország, vagy a megegyezés kedvező feltételeiért, a békekötésért harcol, vagy a győzelemért, azaz az Ausztriától való teljes függetlenség kimondásáért. A célokban nem volt egyetértés az egyes magyar csoportok között, de a közös harc a külső veszély a fenyegetettség ellen tényleg összekovácsolta a nemzetet, az elvi ellenfeleket is.
(Függetlenül attól, hogy ki mit válaszolt arra a kérdésre, hogy miért harcol, azt mindenki érezte, hogy harcolni kell, védekezni kell, különben baj lesz.) Sőt, bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy ez tette igazán nemzetté a magyarok közösségét. (Hasonlóan, mint az 1790-es évek háborúja a külső ellenséggel a franciákat.)
Ezt a kérdést, a külső erővel való viszony kérdését kívánta (egyszer és mindenkorra) lezárni az Országgyűlés 1849 áprilisában, Debrecenben. És kimondatott ünnepélyesen Magyarország függetlensége, és a Habsburg-ház trónfosztása, ezúttal jóval szebb, és dicsőbb körülmények között, mint 1707-ben Ónodon (akkor a trónfosztás kimondásának ünnepélyességét mindenképpen beárnyékolta, hogy ezen az országgyűlésen vér folyt, lásd az előző bejegyzést!) És folytatni kellett a harcot, most már ezen az alapon.
Utólag, történelmi távolságban, a megszépítő nemzeti emlékezet távolságában összemosódott a tudatunkban a két eseménysor: a (vértelen) forradalom, azaz a társadalmi reformok kivívása 1848 tavaszán és a szabadságharc, azaz a küzdelem, a védekezés az idegennek kikiáltott hatalom hadserege ellen. Hiszen időben olyan közel esett a kettő egymáshoz, és a szereplők is ugyanazok voltak. A forradalmár Petőfi Sándor, aki nem sokkal azelőtt még a szemétdombra dobta volna az urakat és a királyokat, és magát sok szempontból a parasztság, a szegények, az alávetett rétegek szószólójának tartotta, szabadságharcosként halt meg, az egész nemzet mártírjaként. (Nem ő volt az egyetlen, de ő a leghíresebb.)
Persze a forradalom és a szabadságharc bizonyos szinten már akkor is összekapcsolódhatott a fejekben. Meg vagyok győződve róla, hogy a parasztok (akiknek akkoriban nyilván még kevésbé volt mai értelemben vett nemzettudatuk, mint a nemeseknek, értelmiségnek) egy részét már 1848-ban is azzal lehetett harcba hívni az idegen hódító sereg ellen, hogy meg kell védeni 1848 tavaszának eredményeit is;
azaz hogyha legázolják a magyar kormányt, akkor megint lehet robotba járni a földesúrhoz, megint csak a nem nemesek fogják az adót fizetni, stb.. Holott a Habsburg-hű hadseregnek nem feltétlenül ez volt a célja. Egyébként 1848 nyarának eseményei részben megmutatták, hogy nem mindenki elégedett az új törvényekkel, voltak sokan, akik csalódtak, mert mondjuk azt várták, lesz valamiféle földosztás vagy ilyesmi is. Egyik történész ismerősöm nemrég fel is vetette, hogy ki tudja, hogy ha nincs a szabadságharc, akkor is ennyire pozitív maradt volna-e az 1848-as események értékelése a későbbi évtizedekben. (De ezen kár agyalni, mert ugye történészként az első szabály: nem foglalkozunk „mi-lett-volna-ha” –kérdésekkel, csak egy-egy történelmi pillanatban felvetődő tervekkel alternatívákkal.)
De folytatva az előző gondolatmenetet: a két eseménysor, a forradalom és a szabadságharc összekapcsolódott az utókor tudatában. És ebből adódott, hogy a kettőt együtt ünnepeljük. Ami nem is baj, mert mint már mondtam: a társadalmi reformok és az állami függetlenség, illetve az azért való harc mind fontos alapjai a modern értelemben vett és széles értelemben vett nemzettudat kialakulásának. (Röviden megfogalmazva: Magyarok vagyunk befelé, mert a velünk azonos nyelvű és kultúrájú embereket elismerjük magyar közösségünk tagjának, és magyarok vagyunk kifelé, mert közösségünket másoknak is meg merjük mutatni, illetve ha kell, közösségünket meg is védjük a külső nyomással szemben.)
De melyik nap legyen a forradalom és szabadságharc eseményeinek közös ünnepe? Ha Kossuth fenti logikáját követjük, akkor április 14-ének kellene annak lennie. Ez a nap valami újat nyithat meg Magyarország történetében: elkezdődhet az ország önálló élete, amelyet már nem köt össze Ausztriával és a Habsburg-házzal. (Azt is látni kell azért: április 14-ének Kossuth a főszereplője és vele a képviselők, akik ott voltak Debrecenben a nagy napon. Március 15-e főszereplője viszont Petőfi és vele a Márciusi Ifjak, akik nem képviselők, nem viselnek semmilyen közjogi tisztséget, hivatalt vagy ilyesmit. Egyszerűen lelkes és fiatal hazafiak, akik aznap lelkesedésükkel és lendületükkel tömegeket ragadnak magukkal.)
A hivatalos ünnepnap azonban Március 15. lett, azaz nem annyira a szabadságharc, mint inkább a forradalom ünnepe. Ennek pedig legfőbb oka, hogy „a nép” nagyobbik része ezt érezte inkább magáénak, ennek lett kultusza, hagyománya. Talán pont azért, mert a szabadságharcot az államhatalom vezette (nem is vezethette volna más), a március 15-ei események ellenben alulról jövő, „népi kezdeményezésre” születtek, az akkori követeléseknek pedig a tömeg sokasága és spontán érzelmi azonosulása adott nyomatékot. Ez a nap valóban egy forradalom napja, azaz alulról elindított társadalmi változások napja volt, amely nélkül nem biztos, hogy ilyen egyszerűen megvalósultak volna a célok, amelyekért a korszak reformpolitikusai régóta küzdöttek. Ez a nap egy majdnem húsz éves harcos időszak lezárása, céljainak és eredményeinek napja, húsz éves küzdelem minden lelkesedésének összesűrűsödése néhány órába.
Ez lett tehát később a hivatalos ünnepnapja mindkét eseménysornak, szimbóluma a különböző utak és hagyományok együtthaladásának, amely együtthaladást éppen a modern nemzeti eszme hatása teszi lehetővé. A kettősségből fakadóan azonban különböző korokban nagyban változhatott, hogy ki melyik tényezőjét hangsúlyozza az ünnep hagyományának. Ez pedig időről időre a nemzeteszme, az államhatalom és a történelmi fejlődés viszonyának újragondolására késztette a legnagyobb magyar gondolkodókat is.
Végül is mi történt ezen a napon: az országgyűlés már régóta vitatkozott a reformokról, de azok hívei és ellenzői között gyakorlatilag patthelyzet alakult ki. A március 15-ei országgyűlésen kívüli események kellettek ahhoz, hogy ez a bizonytalan helyzet valamerre kibillenjen, hogy a reformokat végre megszavazzák. És megszavazták. Mit jelentett ez?
Azt, hogy mind az országgyűlés képviselői, mind a széles tömegek elkönyvelhették, hogy az országnak kedvező belső változásokat ők vívták ki, nekik köszönhető az egész. Ez eredményezte aztán azt, hogy 1848 nyarán az előző év képviselőinek nagy része bekerült az új, immár népképviseleti országgyűlésbe is. A nemzet tehát elfogadta formális vezetőit.
1849 után azonban átmeneti szakadás következett be a szerves fejlődésben. A szabadságharc leverése után megkérdőjeleződött az állam önállósága, és az ország egy időre elvesztette a törvényes államhatalmat, helyére a kényszerített idegen önkény lépett. A magyar törvényhozó és végrehajtó hatalom 1867-ben állt helyre, a kiegyezéssel, ami ismét az eddigiektől eltérően, és a korábbiakhoz képest kompromisszumosan rendezte az ország sorsát. Történészeink közt régóta tart a vita a kiegyezésről, mennyire volt ez jó kompromisszum, mennyire nem. Szerintem nem magát a kompromisszum létjogosultságát kellene vitatni, ahogyan tették és teszik ezt sokan, inkább azt lenne érdemes megvizsgálni, mit hoztak ki ebből a szituációból, az Ausztriával való szükséges megegyezésből döntéshozóink, politikusaink a későbbiekben. Ezt a kérdést vizsgálta végül is Szekfű Gyula is az általam már idézett, és nemrég már részletesen elemzett tanulmányában a Valahol utat vesztettünkben is. Amelyben megállapította egyebek mellett, és teljesen jogosan, hogy az 1867 utáni kormányzat nem sokat lépett előre 1848-hoz képest, vagyis az 1848-ban, a törvények által megállapított kereteket nem tágították tovább (az eredetileg megfogalmazott szándékoknak megfelelően) 1918-ig. Így például nem voltak hajlandóak kiterjeszteni a választójogot. A választójog 1848-ban cenzushoz, azaz vagyoni helyzethez lett kötve, ami pillanatnyilag hatalmas előrelépés volt az addigi helyzethez, vagyis a születési jogon kapott választójoghoz képest, de még mindig csak kis részét érintette az ország egész felnőtt lakosságának. Az eredeti terv Szekfű szerint is az lehetett 1848-ban, hogy ezeket a jogokat majd fokozatosan tágítják, lehetőség szerint annak megfelelően, ahogyan az ország lakosságának politikai kultúrája is fejlődik, finomodik. Ez a tágítás azonban nem következett be 1867 után, többek között, kimondva vagy kimondatlanul azért nem, mert a magyar politikai elit a maga hatalmát féltette nem is elsősorban a magyar, hanem a mindenféle más nemzetiségű néptömegektől. Ugyanígy nem fejlődtek, nem tágultak a kollektív jogok, a szervezkedés, a civil önvédelem és általában a civil élet lehetőségei, mint arról már szó volt, és mint arról már idéztem egy korábbi bejegyzésben a Szekfű-tanulmány vonatkozó részét.
Mindez pedig nem segítette a hatalmi elit és a társadalom között a reformkorban szépen megindult párbeszéd fejlődését. Sőt éppen ellenkezőleg, egy elitista szemlélet kialakulását segítette a magyar politikai életben. Hadd idézzem erről megint Szekfűt:
„…éreznünk kell, hogy a törvény a törvényért kezd élni, a közjó, a közjóért, az állam önmagáért, (…) s a természettől való emberi jogok, ha összeütköznek a papíros >>közjó<<-val, annál könnyebb lelkiismerettel tétetnek félre, minél ritkábban merülnek fel a század végétől kezdve Eötvöséhez és Szalayéhoz hasonló gondolatmenetek.”
(Szekfű Gyula: Valahol utat vesztettünk)
Természetes, hogy ez alapján a logika alapján az 1848-as események is elitista értelmezési keretbe helyeződnek. Ez az elitista szemlélet érezteti a hatását máig is, mint arra egy mai töritanár is felhívta a figyelmet egy nem is olyan régi cikkében:
„…a modern magyar nemzeteszme nem a polgári értelemben >>alulról<< kiharcolt egyéni szabadságjogokra épült –mint Európa nyugati felében –, hanem a kollektív jellegű nemesi nemzeteszme >>fölülről történő<< paternalista kiterjesztésére. (…)
A többnyire rendi szemléletű politikai elit gondolkodásmódjába mélyen beleivódott az a szemlélet, hogy a nemzethez való tartozásról (és kirekesztésről) az önmagukat nemzetfenntartónak tekintő csoportok dönthetnek, mivel nem védi ezt a jogot alulról jövő –korábban kiharcolt– társadalmi szolidaritás. (…)
Az itt élő emberek számára tehát természetessé vált az a beidegződés, hogy az –önmagát a közösségi érdekek képviselőjének tekintő– államhatalomnak joga van korlátozni, felfüggeszteni az alapvető emberi jogokat, illetve, hogy egyéni jogaik védelmében nem igazán számíthatnak társadalmi szolidaritásra a hatalommal szemben.”
(Jakab György: A magyar nemzeteszme változásai és a történelemtanítás kánonja. In: Iskolakultúra 2008/ 5-6.)
Azt hiszem érezhető, hogy ezek a szavak nagyban összecsengenek Szekfű Gyula megállapításaival a „papíros közjó” és az egyéni jogok összeütközéséről. Illetve ez a paternalista, az államhatalom nemzeti szerepét kiemelő szemlélet lehet szerintem az a „horthysta” és „kádárista” hagyomány is, amiről Nádas Péter beszélt, aki ezeket ugye szembeállította a ’48-as, „forradalmi, függetlenségi, emberjogi, szabadgondolkodói hagyomány”-nyal.
Mert azt látni lehet, hogy a Horthy-rendszer a maga tekintélyelvűségével, autokratizmusával és erős elitizmusával tulajdonképpen az Osztrák-Magyar Monarchia korabeli magyar elit hasonló felfogását vitte tovább. Bizonyos körök ezt kiegészítették az „állami-közjogi függetlenség hagyományával”, amelyet a Monarchia idején főleg a Függetlenségi (’48-as) Párt képviselt. Ennek lényege pedig éppen az volt, hogy a Függetlenségi Párt (én F48P-nek szoktam rövidíteni) síkra szállt Magyarországnak Ausztriától való minél nagyobb függetlensége mellett, akár a teljes elszakadás mellett is, de egyébként maga is beleragadt abba szűk képviselői elitizmusba, amiről a fent már szó volt. Vagyis az állami függetlenség követelésen túl nem vállalták fel azt, hogy bármilyen társadalmi kérdéssel, a ’48-as törvények továbbvitelével vagy a nemzetiségekkel való megbékéléssel foglalkozzanak. (Kivéve néhány ehhez a párthoz tartozó gondolkodót, mint Mocsáry Lajos vagy Bartha Miklós.) Tipikus példának erre a szemléletre egyébként Kossuth Lajos fiát, Kossuth Ferencet szokták hozni, aki az emigrációból (apja halála után) hazatérve hozta magával a nevet, és annak népszerűségét meglovagolva lett népszerű pártvezér, de szinte semmit nem vett át az apja emigrációban megfogalmazott terveiből. Sem a Dunai Konföderáció tervét, sem az ország minél nagyobb demokratizálását és a helyi szintű önigazgatás, önszerveződés erősítését megcélzó ún. kütahyai alkotmánytervet. 1905-ben, pedig Kossuth Ferenc is elfogadta a neki felkínált minisztériumot, és a közjogi kérdéseket sem bolygatta tovább. Megkötötte a maga kis kiegyezését Ferenc Józseffel és a Monarchia rendszerével.
A társadalmi kérdések feszegetése a dualizmus idején egyrészt a szociáldemokratákra (pl. Garami Ernő, Szabó Ervin) maradt, másrészt a polgári radikálisokra (Jászi Oszkár, Károlyi Mihály). A szocdemek a kollektív jogokért, a szervezkedés, a gazdasági szövetkezés szabadságáért küzdöttek, a munkásmozgalom nemzetközi viszonylatban is bevált mintái alapján. A polgári radikálisok pedig az egyéni jogokért, leginkább liberális alapon. Ez a két csoport vitte a főszerepet aztán az 1918-as őszirózsás forradalomban is.
A Horthy-rendszer, mint már előrebocsátottam az Osztrák-Magyar Monarchia rendszerét és szemléletét restaurálta. Hogy mit jelentett az „állami-közjogi függetlenség hagyománya”, az remélem a fentiek fényében tulajdonképpen érthetővé vált már. Egy leegyszerűsítő összefoglalással azt a szemléletet értettem alatta, hogy az eddigi történelmi küzdelmek végső célja a magyar állami függetlenség kivívása volt, és semmi több. Most megvalósult az állami függetlenség, amelynek képviselője a jelenlegi államhatalom, aki tehát a jelenlegi államhatalmat bírálja, vagy megdöntésére törekszik, az az állami függetlenség veszélyeztetésére is készen állhat, potenciális nemzetközi összeesküvő tehát. Ehhez a hangulatkeltéshez pedig jó ürügy volt Trianon sokkja, amihez a rendszer a bűnbakokat éppen az első világháború utáni két forradalom (az 1918-as és az 1919-es) vezetőiben találta meg. (Noha nyilvánvaló, hogy a trianoni békét nemzetközi stratégiai szempontok határozták meg, és nem volt ennek semmi köze Magyarország államformájához.) Ilyen értelemben nevezte magát a rendszer büszkén ellneforradalminak és királyságnak.
Március 15-e megünneplése ilyen szempontból problémássá válhatott volna: miért ünnepel az ellenforradalmi rendszer egy forradalmat, mégha az egy vértelen forradalom volt is? Miért ünnepel egy elvileg a királyt ideiglenesen helyettesítő kormányzó egy költőt, aki azt írta: „Akasszátok fel a királyokat!” ? Ezt a kínos kérdést éppen úgy lehetett megint csak terelni, hogy a régi eseményeknek az államjogi-függetlenségi oldalát hangsúlyozták. Magukat pedig az állami függetlenség megvalósítóinak és letéteményeseinek kiáltották ki. A ’30-as évek vége felé azonban ez is kezdett kínos ellentmondáshoz vezetni, tudniillik ahhoz, hogy az állam egy német jellegű birodalom elleni szabadságharcot ünnepel, miközben az államhatalom képviselői bevallottan egyre inkább egy német birodalmiságot hangsúlyozó hatalom szövetségesei lesznek. Ilyenformán március 15-e megünneplése kezdhetett nagyon kiürülni, puszta formalitássá válni.
Éppen ez ellen lépett fel a ’30-as évek végén az új, fiatal ellenzék. És itt elsősorban a Márciusi Front fiataljait lehet kiemelni, akik főleg az addigi falukutatókból, népi írókból verbuválódtak, és akik éppen ezzel robbantak be a magyar közéletbe, és keltettek feltűnést, hogy 1937. március 15-én a szokásos frázisos ünneplés helyett, a tekintélyuralom, a begyöpösödöttség ellen fordultak, és a Nemzeti Múzeumhoz szervezett több ezres gyűlésükön egyszercsak a jelenre vonatkozó társadalmi reformkövetelésekkel álltak elő. Így ünnepelték ők március 15-ét. Sajnos a szervezet nem volt hosszú életű, de hatása azért volt. Követeléseit tovább vitték egyes tagjai. 1942 március 15-én az ellenzéki ünneplést már egy Magyar Történelmi Emlékbizottság nevű szervezet szervezte. Ez az ünneplés pedig immár a háború kellős közepén nemcsak a társadalmi reformok követeléséről szólt, hanem ismét volt egy erős függetlenségi felhangja is. Függetlenség egy agresszív, terjeszkedő birodalomtól és annak gyilkos ideológiájától.
Engedjétek meg nekem, hogy ugorjak most egy nagyot, és rögtön ezután megvizsgáljam mi a helyzet a jelenben. Tudom, fontos lenne, hogy elemezzem az azóta uralomra jutott és megdőlt másik (illetve helyesebben másik két) diktatúra hozzáállását és retorikáját is, de erre majd később kerítek sort. Legyen elég annyi, hogy azok is nemzetközi körülményeknek köszönhetően szakadtak rá Magyarországra, azokban is volt paternalizmus és elitizmus, felülről irányítottság és ilyenek. De térjünk most rá a jelenre.
Nem akarom megkerülni a kérdést, hogy mi a helyzet ma. Manapság is egy markáns hatalom áll az állam élén, amely kétségtelenül a választók akaratából jutott a hatalomhoz két éve. Retorikájában és ideológiai megalapozottsásában sok szempontból emlékeztet a Horthy-rendszerre. A törvényhozó hatalomban szinte kizárólagos befolyásra tett szert, és amellett kezdi az államhatalmi ellenőrzést az élet mind több területére kiterjeszteni. Az alulról jövő kezdeményezéseket, a parlamenten kívüli megoldásokat, mégha békések is (amilyen 1848. március 15-e volt) nem kultiválja, sőt kifejezetten ellenzi. Az állami irányítást nemcsak a nemzettudat részének, hanem kifejezetten alakítójának, és kizárólagos letéteményesének tekinti. Ezért igyekszik az állami hatalom a külföldön élő magyarok önszerveződéseit és képviseleti szerveit is kizárólagos befolyása alá vonni, és döntéseiket, illetve ideológiájukat irányítani. Az egyéni jogokat félreteszi a saját maga által megfogalmazott (néha egészen értelmezhetetlen) közjóval szemben. A társadalommal szemmel láthatóan nem hajlandó kommunikálni, feltétlen engedelmességet vár el. Természetesen ilyen körülmények között az 1848-as eseményeknek is várhatóan a szabadságharcos oldalát fogja kiemelni. Ez persze nem feltételezés, hanem befejezett tény, látható, hogy a hatalom a fent ismertetett logika alapján az állami függetlenséget deklarálja legfőbb értéknek, magát pedig, mint az állami szuverenitás reprezentánsát, a függetlenség kizárólagos megtestesítőjének nevezi. Hogy ez hatékonyabb legyen, kitalálta a maga háborúját, fiktív szabadságharcát: azt próbálja elhitetni velünk, a hazafiakkal, hogy a magyar állam függetlenségi harcot folytat személytelen és nemzetek feletti erőkkel (bankokkal, nemzetközi szervezetekkel, spekulánsokkal). És az államadóssággal is háborút vív; nehezen vallaná be, hogy az államadósság hadseregét és katonáit igazából még senki sem látta. A harcban az államhatalom, elsősorban a végrehajtó hatalom, vagyis a kormány a parancsnoka a nemzetnek. Aki tehát a kormány parancsainak nem engedelmeskedik, az ennek a szabadságharcnak a sikerét veszélyezteti. Ezen logika szerint. Csakhát nekünk egyáltalán nem kötelező elfogadnunk ezen logikát. Igaz, sok hazafi fejét megzavarhatja, hogy bizonyos nemzetközi szervezetek tényleg készülnek bizonyos pénzügyi intézkedésekre az ország ellen, ez tény. De ha észrevettük, hogy ezeket a pénzügyi intézkedéseket nem feltétlenül mindenféle irigykedések és misztikus szempontok okozzák, hanem egy nemzetközi közösség (amelynek mi is tagjai vagyunk) stratégiai érdekei, már jó úton vagyunk afelé, hogy levonjuk a következtetéseket.
Ezt a cikket jórészt az afeletti felháborodás kezdte íratni velem, hogy a kormányzat szemmel láthatóan a történelmi megemlékezés, az ünneplés lehetőségét is el akarja venni azoktól, akiket nem ő szervezett meg. Azaz el akarja venni az olyan fajta alulról jövő kezdeményezésektől a lehetőséget, amik annak idején diadalra juttatták az Első Március törekvéseit 1848-ban. És amelyek lehetővé tették a Második Március lelkes kitörését 1937-ben. Konkrétan arra gondolok, hogy a kormányzat megpróbálta lefoglalni egész Budapestet a maga számára, az ellenzéknek nemhogy a tiltakozás, de még a megemlékezés lehetőségét sem adva meg. Ez a kísérlet szerencsére megbukott, úgy néz ki, mehetünk az utcára, mi pártonkívüliek is, ünnepelni is, tiltakozni is, követelni is. Meglátjuk, hogy mit érünk el ezzel.
Mindezek miatt nekem ez a mostani ünnep egyrészt nemcsak a megemlékezésről fog szólni. De persze arról is. De tovább haladva a követelésről is.
Másrészt viszont megemlékezésben sem csak az Első Márciusról fog szólni, és nemcsak azokról, akik egy idegen államhatalom ellen küzdöttek egy ország szabadságáért. A Második Márciusról is szólni fog; azokról, akiket egy hazafias frázisokba burkolózó retorika sem tévesztett meg, akik a társadalmi megújulásért képesek voltak még egy szuverén Magyarország élén álló államhatalommal is szembeszállni, és kiállni a zsarnokság ellen, a magyar emberekért, a hazáért, mindnyájunk közös hazájáért. És képesek voltak magukat minden hivatalos irredenta propagandától függetlenítve etnikai revíziót követelni.
Hogy lesz-e ezek után még egy Harmadik Március is? Én ezzel kapcsolatban optimista vagyok: szerintem lesz, ha szükség lesz rá. (Egyelőre úgy néz ki: van.) Optimista vagyok, de nem idealista: tudom, hogy ez a Harmadik Március még nem ma lesz. És persze talán nem is olyan lesz, amilyennek várjuk, és szeretnénk, de lesz, ha lennie kell.
(Ez alkalomból elárulom azt is, ha kérdeznétek: Igen, jól tippeltetek, én a Pók Attila által felállított elméleti kategóriák, történészi irányvonalak közül a 3. csoportba tartozom, az "oktobrista-liberális-demokrata-köztársaságpárti" csoportba, Litván Györggyel egy helyre.)
„Negyvennyolc ma is alapja mindannak, amire a magyarságnak állami életében, s az egyes magyar állampolgárnak emberi szabadsága és méltósága védelmére szüksége van. (…) De (…) az áprilisi törvényekben keretet kell látnunk, melyet kitölteni a későbbi nemzedék, s ezek között, úgy vélem, épp a mi korunk feladata. Minél távolabb sodor bennünket ’48 tavaszától a történelem, annál világosabban látjuk, hogy az akkor megszerzett szabadságok nem örökre szereztettek, hanem mindegyik nemzedéknek újra meg kell azokat hódítania a maga számára, az ő új viszonyai között új biztosítékokkal kell körülbástyáznia.”
(Szekfű Gyula: Valahol utat vesztettünk)
„Az 1848-i törvények erős meggyőződésem szerint, Magyarországon nem revolúció szüleménye. Az 1848-i törvényekkel a magyar nemzet nem tett revolúciót, nem volt az semmi egyéb, mint biztosítása azon jogoknak, melyek papiroson, és ha királyok esküje a papiros malasztjánál több volt volna, a királyok esküjében, s a velök kötött alkukötésekben mindig sajátunk volt Isten s világ előtt.”
(Később, a beszéd végén pedig azt mondta, aznapra, 1849. április 14-re vonatkoztatva):
„E nap Magyarország történetében talán minden napok között a legnevezetesebb leend, hogyha én nem hibáztam felfogásában a körülményeknek, és ha nem hibáztam azon számításban, hogy mások is akkint éreznek a haza irányában, amint én érezni kötelességemnek ismerem.”
(Kossuth Lajos beszéde a képviselőházban Magyarország függetlenségének kimondásáról, 1849. április 14-én. In: Kossuth Lajos: Írások és beszédek 1848-1849-ből. Szerk.: Katona Tamás. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987. 353-373. o.)
Furcsának tűnhet, hogy ebben a nagy jelentőségű beszédében Kossuth mintha el akarná bagatellizálni mindazokat az eseményeket és változásokat, amik egy évvel azelőtt végbementek. Amiknek az egész reformkor volt az alapja a maga összes országgyűlésével (mondjuk 1830-tól 1848-ig) és minden reformtervével, március 15-e volt a legfőbb motorja és április 11-e, az új törvények elfogadásának napja volt az eredménye. Ezekben a törvényekben pedig egyáltalán nem csak Magyarország állami függetlenségéről volt szó, hanem társadalmi reformokról is. Olyan törvények születtek akkor, amikre addig nem volt példa magyar történelemben: a közteherviselés, az úrbéri viszonyok megszüntetése, a népképviselet, ezek mind új dolgok voltak. Kossuth ezekről ebben a beszédében nem ejtett szót, ami végül is érthető is, hiszen ennek a beszédének kizárólag Magyarország és Ausztria, pontosabban Magyarország és a Habsburg-ház közötti viszony kérdésének áttekintése volt a célja. A reformkor vitáinak nem ez volt a legfontosabb kérdése. De kétségtelenül ez volt a legkényesebb kérdés, mert ez hordozta leginkább magában az uralkodóházzal való konfliktus lehetőségét. Ezért ez a kérdés az 1848 áprilisi törvényekben is nyitva maradt. 1848 őszén azonban kitört a háború Magyarország és a Habsburg-monarchia dinasztiához hű része között. Így aztán innentől kezdve mégis ez vált a legfontosabbá. El kellett dönteni, hogyan lehet befejezni a háborút: csak az önvédelemre játszik Magyarország, vagy a megegyezés kedvező feltételeiért, a békekötésért harcol, vagy a győzelemért, azaz az Ausztriától való teljes függetlenség kimondásáért. A célokban nem volt egyetértés az egyes magyar csoportok között, de a közös harc a külső veszély a fenyegetettség ellen tényleg összekovácsolta a nemzetet, az elvi ellenfeleket is.
Ezt a kérdést, a külső erővel való viszony kérdését kívánta (egyszer és mindenkorra) lezárni az Országgyűlés 1849 áprilisában, Debrecenben. És kimondatott ünnepélyesen Magyarország függetlensége, és a Habsburg-ház trónfosztása, ezúttal jóval szebb, és dicsőbb körülmények között, mint 1707-ben Ónodon (akkor a trónfosztás kimondásának ünnepélyességét mindenképpen beárnyékolta, hogy ezen az országgyűlésen vér folyt, lásd az előző bejegyzést!) És folytatni kellett a harcot, most már ezen az alapon.
Utólag, történelmi távolságban, a megszépítő nemzeti emlékezet távolságában összemosódott a tudatunkban a két eseménysor: a (vértelen) forradalom, azaz a társadalmi reformok kivívása 1848 tavaszán és a szabadságharc, azaz a küzdelem, a védekezés az idegennek kikiáltott hatalom hadserege ellen. Hiszen időben olyan közel esett a kettő egymáshoz, és a szereplők is ugyanazok voltak. A forradalmár Petőfi Sándor, aki nem sokkal azelőtt még a szemétdombra dobta volna az urakat és a királyokat, és magát sok szempontból a parasztság, a szegények, az alávetett rétegek szószólójának tartotta, szabadságharcosként halt meg, az egész nemzet mártírjaként. (Nem ő volt az egyetlen, de ő a leghíresebb.)
Persze a forradalom és a szabadságharc bizonyos szinten már akkor is összekapcsolódhatott a fejekben. Meg vagyok győződve róla, hogy a parasztok (akiknek akkoriban nyilván még kevésbé volt mai értelemben vett nemzettudatuk, mint a nemeseknek, értelmiségnek) egy részét már 1848-ban is azzal lehetett harcba hívni az idegen hódító sereg ellen, hogy meg kell védeni 1848 tavaszának eredményeit is;
De folytatva az előző gondolatmenetet: a két eseménysor, a forradalom és a szabadságharc összekapcsolódott az utókor tudatában. És ebből adódott, hogy a kettőt együtt ünnepeljük. Ami nem is baj, mert mint már mondtam: a társadalmi reformok és az állami függetlenség, illetve az azért való harc mind fontos alapjai a modern értelemben vett és széles értelemben vett nemzettudat kialakulásának. (Röviden megfogalmazva: Magyarok vagyunk befelé, mert a velünk azonos nyelvű és kultúrájú embereket elismerjük magyar közösségünk tagjának, és magyarok vagyunk kifelé, mert közösségünket másoknak is meg merjük mutatni, illetve ha kell, közösségünket meg is védjük a külső nyomással szemben.)
De melyik nap legyen a forradalom és szabadságharc eseményeinek közös ünnepe? Ha Kossuth fenti logikáját követjük, akkor április 14-ének kellene annak lennie. Ez a nap valami újat nyithat meg Magyarország történetében: elkezdődhet az ország önálló élete, amelyet már nem köt össze Ausztriával és a Habsburg-házzal. (Azt is látni kell azért: április 14-ének Kossuth a főszereplője és vele a képviselők, akik ott voltak Debrecenben a nagy napon. Március 15-e főszereplője viszont Petőfi és vele a Márciusi Ifjak, akik nem képviselők, nem viselnek semmilyen közjogi tisztséget, hivatalt vagy ilyesmit. Egyszerűen lelkes és fiatal hazafiak, akik aznap lelkesedésükkel és lendületükkel tömegeket ragadnak magukkal.)
A hivatalos ünnepnap azonban Március 15. lett, azaz nem annyira a szabadságharc, mint inkább a forradalom ünnepe. Ennek pedig legfőbb oka, hogy „a nép” nagyobbik része ezt érezte inkább magáénak, ennek lett kultusza, hagyománya. Talán pont azért, mert a szabadságharcot az államhatalom vezette (nem is vezethette volna más), a március 15-ei események ellenben alulról jövő, „népi kezdeményezésre” születtek, az akkori követeléseknek pedig a tömeg sokasága és spontán érzelmi azonosulása adott nyomatékot. Ez a nap valóban egy forradalom napja, azaz alulról elindított társadalmi változások napja volt, amely nélkül nem biztos, hogy ilyen egyszerűen megvalósultak volna a célok, amelyekért a korszak reformpolitikusai régóta küzdöttek. Ez a nap egy majdnem húsz éves harcos időszak lezárása, céljainak és eredményeinek napja, húsz éves küzdelem minden lelkesedésének összesűrűsödése néhány órába.
Ez lett tehát később a hivatalos ünnepnapja mindkét eseménysornak, szimbóluma a különböző utak és hagyományok együtthaladásának, amely együtthaladást éppen a modern nemzeti eszme hatása teszi lehetővé. A kettősségből fakadóan azonban különböző korokban nagyban változhatott, hogy ki melyik tényezőjét hangsúlyozza az ünnep hagyományának. Ez pedig időről időre a nemzeteszme, az államhatalom és a történelmi fejlődés viszonyának újragondolására késztette a legnagyobb magyar gondolkodókat is.
Végül is mi történt ezen a napon: az országgyűlés már régóta vitatkozott a reformokról, de azok hívei és ellenzői között gyakorlatilag patthelyzet alakult ki. A március 15-ei országgyűlésen kívüli események kellettek ahhoz, hogy ez a bizonytalan helyzet valamerre kibillenjen, hogy a reformokat végre megszavazzák. És megszavazták. Mit jelentett ez?
Azt, hogy mind az országgyűlés képviselői, mind a széles tömegek elkönyvelhették, hogy az országnak kedvező belső változásokat ők vívták ki, nekik köszönhető az egész. Ez eredményezte aztán azt, hogy 1848 nyarán az előző év képviselőinek nagy része bekerült az új, immár népképviseleti országgyűlésbe is. A nemzet tehát elfogadta formális vezetőit.
1849 után azonban átmeneti szakadás következett be a szerves fejlődésben. A szabadságharc leverése után megkérdőjeleződött az állam önállósága, és az ország egy időre elvesztette a törvényes államhatalmat, helyére a kényszerített idegen önkény lépett. A magyar törvényhozó és végrehajtó hatalom 1867-ben állt helyre, a kiegyezéssel, ami ismét az eddigiektől eltérően, és a korábbiakhoz képest kompromisszumosan rendezte az ország sorsát. Történészeink közt régóta tart a vita a kiegyezésről, mennyire volt ez jó kompromisszum, mennyire nem. Szerintem nem magát a kompromisszum létjogosultságát kellene vitatni, ahogyan tették és teszik ezt sokan, inkább azt lenne érdemes megvizsgálni, mit hoztak ki ebből a szituációból, az Ausztriával való szükséges megegyezésből döntéshozóink, politikusaink a későbbiekben. Ezt a kérdést vizsgálta végül is Szekfű Gyula is az általam már idézett, és nemrég már részletesen elemzett tanulmányában a Valahol utat vesztettünkben is. Amelyben megállapította egyebek mellett, és teljesen jogosan, hogy az 1867 utáni kormányzat nem sokat lépett előre 1848-hoz képest, vagyis az 1848-ban, a törvények által megállapított kereteket nem tágították tovább (az eredetileg megfogalmazott szándékoknak megfelelően) 1918-ig. Így például nem voltak hajlandóak kiterjeszteni a választójogot. A választójog 1848-ban cenzushoz, azaz vagyoni helyzethez lett kötve, ami pillanatnyilag hatalmas előrelépés volt az addigi helyzethez, vagyis a születési jogon kapott választójoghoz képest, de még mindig csak kis részét érintette az ország egész felnőtt lakosságának. Az eredeti terv Szekfű szerint is az lehetett 1848-ban, hogy ezeket a jogokat majd fokozatosan tágítják, lehetőség szerint annak megfelelően, ahogyan az ország lakosságának politikai kultúrája is fejlődik, finomodik. Ez a tágítás azonban nem következett be 1867 után, többek között, kimondva vagy kimondatlanul azért nem, mert a magyar politikai elit a maga hatalmát féltette nem is elsősorban a magyar, hanem a mindenféle más nemzetiségű néptömegektől. Ugyanígy nem fejlődtek, nem tágultak a kollektív jogok, a szervezkedés, a civil önvédelem és általában a civil élet lehetőségei, mint arról már szó volt, és mint arról már idéztem egy korábbi bejegyzésben a Szekfű-tanulmány vonatkozó részét.
Mindez pedig nem segítette a hatalmi elit és a társadalom között a reformkorban szépen megindult párbeszéd fejlődését. Sőt éppen ellenkezőleg, egy elitista szemlélet kialakulását segítette a magyar politikai életben. Hadd idézzem erről megint Szekfűt:
„…éreznünk kell, hogy a törvény a törvényért kezd élni, a közjó, a közjóért, az állam önmagáért, (…) s a természettől való emberi jogok, ha összeütköznek a papíros >>közjó<<-val, annál könnyebb lelkiismerettel tétetnek félre, minél ritkábban merülnek fel a század végétől kezdve Eötvöséhez és Szalayéhoz hasonló gondolatmenetek.”
(Szekfű Gyula: Valahol utat vesztettünk)
Természetes, hogy ez alapján a logika alapján az 1848-as események is elitista értelmezési keretbe helyeződnek. Ez az elitista szemlélet érezteti a hatását máig is, mint arra egy mai töritanár is felhívta a figyelmet egy nem is olyan régi cikkében:
„…a modern magyar nemzeteszme nem a polgári értelemben >>alulról<< kiharcolt egyéni szabadságjogokra épült –mint Európa nyugati felében –, hanem a kollektív jellegű nemesi nemzeteszme >>fölülről történő<< paternalista kiterjesztésére. (…)
A többnyire rendi szemléletű politikai elit gondolkodásmódjába mélyen beleivódott az a szemlélet, hogy a nemzethez való tartozásról (és kirekesztésről) az önmagukat nemzetfenntartónak tekintő csoportok dönthetnek, mivel nem védi ezt a jogot alulról jövő –korábban kiharcolt– társadalmi szolidaritás. (…)
Az itt élő emberek számára tehát természetessé vált az a beidegződés, hogy az –önmagát a közösségi érdekek képviselőjének tekintő– államhatalomnak joga van korlátozni, felfüggeszteni az alapvető emberi jogokat, illetve, hogy egyéni jogaik védelmében nem igazán számíthatnak társadalmi szolidaritásra a hatalommal szemben.”
(Jakab György: A magyar nemzeteszme változásai és a történelemtanítás kánonja. In: Iskolakultúra 2008/ 5-6.)
Azt hiszem érezhető, hogy ezek a szavak nagyban összecsengenek Szekfű Gyula megállapításaival a „papíros közjó” és az egyéni jogok összeütközéséről. Illetve ez a paternalista, az államhatalom nemzeti szerepét kiemelő szemlélet lehet szerintem az a „horthysta” és „kádárista” hagyomány is, amiről Nádas Péter beszélt, aki ezeket ugye szembeállította a ’48-as, „forradalmi, függetlenségi, emberjogi, szabadgondolkodói hagyomány”-nyal.
Mert azt látni lehet, hogy a Horthy-rendszer a maga tekintélyelvűségével, autokratizmusával és erős elitizmusával tulajdonképpen az Osztrák-Magyar Monarchia korabeli magyar elit hasonló felfogását vitte tovább. Bizonyos körök ezt kiegészítették az „állami-közjogi függetlenség hagyományával”, amelyet a Monarchia idején főleg a Függetlenségi (’48-as) Párt képviselt. Ennek lényege pedig éppen az volt, hogy a Függetlenségi Párt (én F48P-nek szoktam rövidíteni) síkra szállt Magyarországnak Ausztriától való minél nagyobb függetlensége mellett, akár a teljes elszakadás mellett is, de egyébként maga is beleragadt abba szűk képviselői elitizmusba, amiről a fent már szó volt. Vagyis az állami függetlenség követelésen túl nem vállalták fel azt, hogy bármilyen társadalmi kérdéssel, a ’48-as törvények továbbvitelével vagy a nemzetiségekkel való megbékéléssel foglalkozzanak. (Kivéve néhány ehhez a párthoz tartozó gondolkodót, mint Mocsáry Lajos vagy Bartha Miklós.) Tipikus példának erre a szemléletre egyébként Kossuth Lajos fiát, Kossuth Ferencet szokták hozni, aki az emigrációból (apja halála után) hazatérve hozta magával a nevet, és annak népszerűségét meglovagolva lett népszerű pártvezér, de szinte semmit nem vett át az apja emigrációban megfogalmazott terveiből. Sem a Dunai Konföderáció tervét, sem az ország minél nagyobb demokratizálását és a helyi szintű önigazgatás, önszerveződés erősítését megcélzó ún. kütahyai alkotmánytervet. 1905-ben, pedig Kossuth Ferenc is elfogadta a neki felkínált minisztériumot, és a közjogi kérdéseket sem bolygatta tovább. Megkötötte a maga kis kiegyezését Ferenc Józseffel és a Monarchia rendszerével.
A társadalmi kérdések feszegetése a dualizmus idején egyrészt a szociáldemokratákra (pl. Garami Ernő, Szabó Ervin) maradt, másrészt a polgári radikálisokra (Jászi Oszkár, Károlyi Mihály). A szocdemek a kollektív jogokért, a szervezkedés, a gazdasági szövetkezés szabadságáért küzdöttek, a munkásmozgalom nemzetközi viszonylatban is bevált mintái alapján. A polgári radikálisok pedig az egyéni jogokért, leginkább liberális alapon. Ez a két csoport vitte a főszerepet aztán az 1918-as őszirózsás forradalomban is.
A Horthy-rendszer, mint már előrebocsátottam az Osztrák-Magyar Monarchia rendszerét és szemléletét restaurálta. Hogy mit jelentett az „állami-közjogi függetlenség hagyománya”, az remélem a fentiek fényében tulajdonképpen érthetővé vált már. Egy leegyszerűsítő összefoglalással azt a szemléletet értettem alatta, hogy az eddigi történelmi küzdelmek végső célja a magyar állami függetlenség kivívása volt, és semmi több. Most megvalósult az állami függetlenség, amelynek képviselője a jelenlegi államhatalom, aki tehát a jelenlegi államhatalmat bírálja, vagy megdöntésére törekszik, az az állami függetlenség veszélyeztetésére is készen állhat, potenciális nemzetközi összeesküvő tehát. Ehhez a hangulatkeltéshez pedig jó ürügy volt Trianon sokkja, amihez a rendszer a bűnbakokat éppen az első világháború utáni két forradalom (az 1918-as és az 1919-es) vezetőiben találta meg. (Noha nyilvánvaló, hogy a trianoni békét nemzetközi stratégiai szempontok határozták meg, és nem volt ennek semmi köze Magyarország államformájához.) Ilyen értelemben nevezte magát a rendszer büszkén ellneforradalminak és királyságnak.
Március 15-e megünneplése ilyen szempontból problémássá válhatott volna: miért ünnepel az ellenforradalmi rendszer egy forradalmat, mégha az egy vértelen forradalom volt is? Miért ünnepel egy elvileg a királyt ideiglenesen helyettesítő kormányzó egy költőt, aki azt írta: „Akasszátok fel a királyokat!” ? Ezt a kínos kérdést éppen úgy lehetett megint csak terelni, hogy a régi eseményeknek az államjogi-függetlenségi oldalát hangsúlyozták. Magukat pedig az állami függetlenség megvalósítóinak és letéteményeseinek kiáltották ki. A ’30-as évek vége felé azonban ez is kezdett kínos ellentmondáshoz vezetni, tudniillik ahhoz, hogy az állam egy német jellegű birodalom elleni szabadságharcot ünnepel, miközben az államhatalom képviselői bevallottan egyre inkább egy német birodalmiságot hangsúlyozó hatalom szövetségesei lesznek. Ilyenformán március 15-e megünneplése kezdhetett nagyon kiürülni, puszta formalitássá válni.
Éppen ez ellen lépett fel a ’30-as évek végén az új, fiatal ellenzék. És itt elsősorban a Márciusi Front fiataljait lehet kiemelni, akik főleg az addigi falukutatókból, népi írókból verbuválódtak, és akik éppen ezzel robbantak be a magyar közéletbe, és keltettek feltűnést, hogy 1937. március 15-én a szokásos frázisos ünneplés helyett, a tekintélyuralom, a begyöpösödöttség ellen fordultak, és a Nemzeti Múzeumhoz szervezett több ezres gyűlésükön egyszercsak a jelenre vonatkozó társadalmi reformkövetelésekkel álltak elő. Így ünnepelték ők március 15-ét. Sajnos a szervezet nem volt hosszú életű, de hatása azért volt. Követeléseit tovább vitték egyes tagjai. 1942 március 15-én az ellenzéki ünneplést már egy Magyar Történelmi Emlékbizottság nevű szervezet szervezte. Ez az ünneplés pedig immár a háború kellős közepén nemcsak a társadalmi reformok követeléséről szólt, hanem ismét volt egy erős függetlenségi felhangja is. Függetlenség egy agresszív, terjeszkedő birodalomtól és annak gyilkos ideológiájától.
Engedjétek meg nekem, hogy ugorjak most egy nagyot, és rögtön ezután megvizsgáljam mi a helyzet a jelenben. Tudom, fontos lenne, hogy elemezzem az azóta uralomra jutott és megdőlt másik (illetve helyesebben másik két) diktatúra hozzáállását és retorikáját is, de erre majd később kerítek sort. Legyen elég annyi, hogy azok is nemzetközi körülményeknek köszönhetően szakadtak rá Magyarországra, azokban is volt paternalizmus és elitizmus, felülről irányítottság és ilyenek. De térjünk most rá a jelenre.
Nem akarom megkerülni a kérdést, hogy mi a helyzet ma. Manapság is egy markáns hatalom áll az állam élén, amely kétségtelenül a választók akaratából jutott a hatalomhoz két éve. Retorikájában és ideológiai megalapozottsásában sok szempontból emlékeztet a Horthy-rendszerre. A törvényhozó hatalomban szinte kizárólagos befolyásra tett szert, és amellett kezdi az államhatalmi ellenőrzést az élet mind több területére kiterjeszteni. Az alulról jövő kezdeményezéseket, a parlamenten kívüli megoldásokat, mégha békések is (amilyen 1848. március 15-e volt) nem kultiválja, sőt kifejezetten ellenzi. Az állami irányítást nemcsak a nemzettudat részének, hanem kifejezetten alakítójának, és kizárólagos letéteményesének tekinti. Ezért igyekszik az állami hatalom a külföldön élő magyarok önszerveződéseit és képviseleti szerveit is kizárólagos befolyása alá vonni, és döntéseiket, illetve ideológiájukat irányítani. Az egyéni jogokat félreteszi a saját maga által megfogalmazott (néha egészen értelmezhetetlen) közjóval szemben. A társadalommal szemmel láthatóan nem hajlandó kommunikálni, feltétlen engedelmességet vár el. Természetesen ilyen körülmények között az 1848-as eseményeknek is várhatóan a szabadságharcos oldalát fogja kiemelni. Ez persze nem feltételezés, hanem befejezett tény, látható, hogy a hatalom a fent ismertetett logika alapján az állami függetlenséget deklarálja legfőbb értéknek, magát pedig, mint az állami szuverenitás reprezentánsát, a függetlenség kizárólagos megtestesítőjének nevezi. Hogy ez hatékonyabb legyen, kitalálta a maga háborúját, fiktív szabadságharcát: azt próbálja elhitetni velünk, a hazafiakkal, hogy a magyar állam függetlenségi harcot folytat személytelen és nemzetek feletti erőkkel (bankokkal, nemzetközi szervezetekkel, spekulánsokkal). És az államadóssággal is háborút vív; nehezen vallaná be, hogy az államadósság hadseregét és katonáit igazából még senki sem látta. A harcban az államhatalom, elsősorban a végrehajtó hatalom, vagyis a kormány a parancsnoka a nemzetnek. Aki tehát a kormány parancsainak nem engedelmeskedik, az ennek a szabadságharcnak a sikerét veszélyezteti. Ezen logika szerint. Csakhát nekünk egyáltalán nem kötelező elfogadnunk ezen logikát. Igaz, sok hazafi fejét megzavarhatja, hogy bizonyos nemzetközi szervezetek tényleg készülnek bizonyos pénzügyi intézkedésekre az ország ellen, ez tény. De ha észrevettük, hogy ezeket a pénzügyi intézkedéseket nem feltétlenül mindenféle irigykedések és misztikus szempontok okozzák, hanem egy nemzetközi közösség (amelynek mi is tagjai vagyunk) stratégiai érdekei, már jó úton vagyunk afelé, hogy levonjuk a következtetéseket.
Ezt a cikket jórészt az afeletti felháborodás kezdte íratni velem, hogy a kormányzat szemmel láthatóan a történelmi megemlékezés, az ünneplés lehetőségét is el akarja venni azoktól, akiket nem ő szervezett meg. Azaz el akarja venni az olyan fajta alulról jövő kezdeményezésektől a lehetőséget, amik annak idején diadalra juttatták az Első Március törekvéseit 1848-ban. És amelyek lehetővé tették a Második Március lelkes kitörését 1937-ben. Konkrétan arra gondolok, hogy a kormányzat megpróbálta lefoglalni egész Budapestet a maga számára, az ellenzéknek nemhogy a tiltakozás, de még a megemlékezés lehetőségét sem adva meg. Ez a kísérlet szerencsére megbukott, úgy néz ki, mehetünk az utcára, mi pártonkívüliek is, ünnepelni is, tiltakozni is, követelni is. Meglátjuk, hogy mit érünk el ezzel.
Mindezek miatt nekem ez a mostani ünnep egyrészt nemcsak a megemlékezésről fog szólni. De persze arról is. De tovább haladva a követelésről is.
Másrészt viszont megemlékezésben sem csak az Első Márciusról fog szólni, és nemcsak azokról, akik egy idegen államhatalom ellen küzdöttek egy ország szabadságáért. A Második Márciusról is szólni fog; azokról, akiket egy hazafias frázisokba burkolózó retorika sem tévesztett meg, akik a társadalmi megújulásért képesek voltak még egy szuverén Magyarország élén álló államhatalommal is szembeszállni, és kiállni a zsarnokság ellen, a magyar emberekért, a hazáért, mindnyájunk közös hazájáért. És képesek voltak magukat minden hivatalos irredenta propagandától függetlenítve etnikai revíziót követelni.
Hogy lesz-e ezek után még egy Harmadik Március is? Én ezzel kapcsolatban optimista vagyok: szerintem lesz, ha szükség lesz rá. (Egyelőre úgy néz ki: van.) Optimista vagyok, de nem idealista: tudom, hogy ez a Harmadik Március még nem ma lesz. És persze talán nem is olyan lesz, amilyennek várjuk, és szeretnénk, de lesz, ha lennie kell.
(Ez alkalomból elárulom azt is, ha kérdeznétek: Igen, jól tippeltetek, én a Pók Attila által felállított elméleti kategóriák, történészi irányvonalak közül a 3. csoportba tartozom, az "oktobrista-liberális-demokrata-köztársaságpárti" csoportba, Litván Györggyel egy helyre.)
Ünnepi előkészületekhez
Ezt találtam az Interneten:
Nem rossz ezt tisztázni. Mert igen, a szabályos kokárda elvileg tényleg az, amelyiken a zászló legfelső színe van legbelül. (1848-ban még nagyrészt ilyen kokárda volt a honvédek csákóján is.)
Hogy egy korabeli szemtanú festőt hozzak példának:
(Than Mór: a tápióbicskei csata I.)
Őőő... Na jó, így kicsinyítve nemigen látszik. De vedd elő bármelyik könyvet otthon amelyikben ez a festmény szerepel. (És biztos vagyok benne, hogy Neked is van olyan könyved otthon, amelyikben szerepel.) Nézd meg közelről, vagy nagyítsd ki! Ha jó megfigyelő vagy, észreveszed, hogy a nagy kavarodásban a magyar huszárokat az ellenséges horvát huszároktól a csákó eltérő alakján kívül többek között a csákón lévő kokárda (sapkarózsa) eltérő színe különbözteti meg. A horvátokén a Habsburg Monarchia fekete-sárga kokárdája van. A magyarokén: a fenti "szabályos" kokárda.
Másik példa. Ezt is a neten találtam:
Kokárda az Olasz Egység létrejöttének 150. évfordulójára. Az olaszok tehát ezt a fajtát használják.
A korabeli ábrázolásokon túl a fent ismertetett magyar kokárdára találtam példát az 1848-as szabadságharc egyenruháit legjobban ismerő Somogyi Győző, a híres grafikus és huszár festményein:
A 6. (Württemberg) ezred huszára
A 18. (Attila) ezred huszára
Egyébként igaz, hogy a korabeli Honvédségnél a "szabályos" kokárda volt rendszeresítve, de a civilek közül már 1848-ban is sokan a ma megszokott kokárdát hordták. Szóval vegyes volt a kép. Szóval szerintem akárki akármit mond, nincs baj egyik kokárdával sem. Mindkettőnek van végül is hagyománya. Nem kell ebből különösebb ügyet vagy vitát csinálni.
Tudjátok mit? Ajánlok egy áthidaló megoldást: tűzzük ki a „megszokott” kokárdát szokásos helyére, a szívünk fölé, a „szabályos” kokárdát meg (ha egyáltalán találunk valahol) a sapkánkra, mint a régi honvédek, vagy a hátizsákunkra vagy más ilyen helyre. Na, ki tart velem?
Hogy egy korabeli szemtanú festőt hozzak példának:
Őőő... Na jó, így kicsinyítve nemigen látszik. De vedd elő bármelyik könyvet otthon amelyikben ez a festmény szerepel. (És biztos vagyok benne, hogy Neked is van olyan könyved otthon, amelyikben szerepel.) Nézd meg közelről, vagy nagyítsd ki! Ha jó megfigyelő vagy, észreveszed, hogy a nagy kavarodásban a magyar huszárokat az ellenséges horvát huszároktól a csákó eltérő alakján kívül többek között a csákón lévő kokárda (sapkarózsa) eltérő színe különbözteti meg. A horvátokén a Habsburg Monarchia fekete-sárga kokárdája van. A magyarokén: a fenti "szabályos" kokárda.
Másik példa. Ezt is a neten találtam:
A korabeli ábrázolásokon túl a fent ismertetett magyar kokárdára találtam példát az 1848-as szabadságharc egyenruháit legjobban ismerő Somogyi Győző, a híres grafikus és huszár festményein:
Egyébként igaz, hogy a korabeli Honvédségnél a "szabályos" kokárda volt rendszeresítve, de a civilek közül már 1848-ban is sokan a ma megszokott kokárdát hordták. Szóval vegyes volt a kép. Szóval szerintem akárki akármit mond, nincs baj egyik kokárdával sem. Mindkettőnek van végül is hagyománya. Nem kell ebből különösebb ügyet vagy vitát csinálni.
Tudjátok mit? Ajánlok egy áthidaló megoldást: tűzzük ki a „megszokott” kokárdát szokásos helyére, a szívünk fölé, a „szabályos” kokárdát meg (ha egyáltalán találunk valahol) a sapkánkra, mint a régi honvédek, vagy a hátizsákunkra vagy más ilyen helyre. Na, ki tart velem?
2012. március 13., kedd
Egy generálisról
Nemrég találkoztam egy régi kollégiumi ismerőssel, Kapufával. Kapufa földrajz-töri szakos volt, és nagyon rendes, mindenkivel barátságos srác, emellett még jóképű is, így bizonyos népszerűsége volt a lányok körében is. De nem is ez a lényeg.
Nem emlékszem mikor találkoztunk legutóbb úgy, hogy hosszabban tudtunk beszélgetni, de úgy emlékszem, hogy akkor kevésbé szakmai kérdésekről beszélgettünk. Most viszont szóba kerültek ilyen dolgok is. Felidéztük, hogy együtt jártunk többek között arra az órára, ami nekem aztán az ötletet adta a szakdolgozatomhoz. Kiváló, érdekes, jó hangulatú óra volt ez, amit éppenséggel az is jelez, hogy többen döntöttünk akkor úgy, hogy a Rákóczi-szabadságharcról fogunk „szakdolgozni”. Kapufa is megmaradt a kora újkornál, de az ő témája aztán csak érintőlegesen kapcsolódott Rákóczihoz.
Most viszont azt mondta, erősen tervezgeti, hogy újra foglalkozni kezd a szabadságharccal. Kérdeztem, hogy mivel azon belül konkrétan. Mondta, hogy azzal a témával, amiről előadott egy kollégiumi konferencián. Nem emlékeztem mi volt az, valószínűleg akkor pont nem voltam ott. A szatmári békéről tartott egy egyáltalán nem szokványos előadást. Arról, hogy milyen elbaltázott dolog volt ez a szatmári béke. Nahát, mondtam, most már biztos, hogy nem voltam ott, mert különben biztos vitába szálltam volna ezzel.
-Tényleg így gondolod? –kérdeztem aztán.
-Igen. –mondta – Úgy indultam neki, hogy tisztázni kellene ezt a szegény Károlyi Sándort; annyit fikázzák érdemtelenül. Aztán, ahogy beleástam magam a dologba, rájöttem, hogy nem is teljesen érdemtelenül fikázzák, tényleg elszúrt egy csomó mindent.
Elcsodálkoztam, hogy erre az eredményre jutott, mert én meg pont az ellenkező utat jártam be. Korábbi olvasmányélményeim alapján volt egy nem száz százalékig negatív, de azért egy nem kifejezetten szimpatikus képem Károlyiról. Aztán mikor beleástam magam a szakdolgozati témámba, és ennek érdekében az egész Rákóczi-szabadságharc történetébe, a vezetők személyiségébe és viszonyrendszerükbe, akkor kezdett egy egészen más képem kialakulni, és kezdett Károlyi egyre emberarcúbbá, majd szimpatikusabbá válni a szememben.
Most egyébként Kapufa szavainak hallatán a meglepetés konstatálása utáni második gondolatom rögtön az volt: ez de izgalmas! Kellene egy nagy vitát rendezni erről. Tök szívesen beszélgetnék, vitatkoznék, érvelnék erről a témával egy ilyen jó ismerőssel, mint Kapufa. Akár még más történészeket is be lehetne vonni ebbe a vitába, hogy még árnyaltabb legyen a kép. És az egészet cikk vagy könyv alakjában is meg lehetne jelentetni. Nagy ötlet!
Sajnos most, pillanatnyilag ilyen hosszabb vitára nem volt időnk, de megbeszéltük Kapufával, hogy egyszer majd találkozunk és tényleg egy jót vitatkozunk erről.
Addig is úgy gondoltam, kicsit összegzem, rendszerezem, amit tudok, illetve amit gondolok Károlyi Sándorról.
Kezdjük azzal, hogy sohasem tartottam őt árulónak, ahogyan persze Kapufa sem. Az ilyen kategorikus (érték)ítéletekkel, gyalázkodásokkal és álnemzeti legendákkal már rég leszámoltunk.
Inkább afféle önző alaknak tartottam, aki nagyon okos, kiemelkedően intelligens, ugyanakkor cinikus, számító, higgadt vezető. Jó gazdának, és jó parancsnoknak, akitől nem idegen a reális helyzetfelmérés, de adott esetben az opportunizmus sem. És aki a végén nem egyeztetett parancsnokával a fejedelemmel, önkényesen döntött, hatáskörén kívül. Hozzá kell tennem, hogy ez a kép elsősorban nem történelmi ismeretek, hanem irodalmi olvasmányélmények alapján alakult ki bennem.
(Nem tudom, ki olvasta például Hollós-Korvin Lajosnak A Vöröstorony kincse című népszerű ifjúsági regényét. Egy remekmű a maga nemében, mindenkit csak biztatni tudok az elolvasására, eszméletlenül jól mutatja be a Rákóczi-szabadságharc kitörését, meg az egész kort, bár némi enyhe, még talán nem bántó osztályharcos vagy inkább „kurucos-romantikus-osztályharcos-dogmatikus nacionalista” vonallal. Nagyon megérne egy filmes feldolgozást is. De hogy szavamat össze ne keverjem: ennek a regénynek nem Károlyi a főalakja, de megjelenik benne, és nagyjából ilyen okos, de cinikus számítóként jelenik meg.)
Ahogy egyre többet olvastam a témáról, komoly történeti munkákat és forrásszövegeket is, mint például Károlyi Sándor leveleit, egyre inkább változott a kép. Rájöttem, hogy nagy hiba lenne Rákóczit tartani a lelkes „forradalmár” vezérnek, Károlyit pedig a kemény, realista katonának (olyasminek, mint amilyen egyesek szerint Görgei Artúr volt). Rákócziban és Károlyiban egyaránt volt egy jó adag a szenvedélyes harcosból, a szakszerű katonából és a taktikus politikusból egyaránt. Az is hiba lenne, ha egymás ellentétpárjaiként, történelmi alternatíváiként akarnánk őket ábrázolni. Károlyi Rákóczi beosztottja volt, nem is tekintett magára soha másképpen. Tudta, hol a helye.
Levelei alapján nekem úgy tűnik, egy mindenkihez nyájas, udvarias ember volt, aki főnemesi címe ellenére még alázatos is tudott lenni, ha kellett. Tisztelte az idősebbeket és a rangban felette állókat. (Mindig nagy tisztelettel és udvariassággal írt például az öreg Bottyán Jánosnak, aki pedig mégcsak nemes sem volt az elején.) Cselekedetei alapján pedig úgy tűnik, hogy tényleg tehetséges katonai vezető is volt. (És nagy szervező is. A szabadságharc után is folytatta a magyar ezredek szervezését, immár Habsburg szolgálatban. Ellenségei erre azt mondják: idegen szolgálatba állította a magyar fegyvereket. Hívei azzal vágnak vissza: lerakta egy majdani önálló magyar haderő alapjait.) Általában ő volt az, aki állandó portyáival még akkor is képes volt rettegésben tartani Ausztriát, amikor úgy összességében nem állt jól a szabadságharc ügye.
Rákóczi iránti odaadását több dolog is mutatja. Végül is a szabadságharc legmagasabb rangot elért katonai parancsnokai közül Bercsényi Miklóst leszámítva ő volt az, aki a legkorábban állt Rákóczi oldalára. Az ónodi országgyűlésen pedig, 1707-ben ő volt az, aki Bercsényivel együtt rántva kardot lekaszabolta a fejedelemmel makacsul szembeszálló Rakovszky Menyhértet, Turóc vármegye követét.
http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93nodi_orsz%C3%A1ggy%C5%B1l%C3%A9s
(Than Mór festménye; a kép jobb oldalán kivont karddal Károlyi és Bercsényi)
(Persze, szerintem sem szép dolog a főnökünknek ellentmondó embert összevagdosni, de Károlyi Rákóczi iránti ragaszkodását azért ez az eset eléggé jól mutatja. Aminthogy azt is, hogy Károlyi is tudott néha heves és szenvedélyes lenni. Szerintem hideg számításból az ember ilyet nemigen csinál.)
A marxista, illetve a „kurucos-romantikus-osztályharcos-dogmatikus nacionalista” történetírás és közfelfogás általában (a békekötésen kívül) azt nem tudta megbocsátani Károlyinak, hogy nem sokkal Rákóczi Magyarországra érkezése előtt szétvert egy parasztfelkelő csapatot Dolhánál. (A Vöröstorony kincse például ezt az éjszakai csetepatét nagy túlzással szabályos ütközetként ábrázolja.) De hát mit tett volna Károlyi mást? Nem valószínű, hogy tudhatott arról, hogy ezek a parasztok Rákóczit akarják visszahozni az országba. Azon túl meg nem láthatott a szedett-vedett társaságban mást, mint egy helyi rablóbandát, akik veszélyeztetik a megye biztonságát, és akiktől nemcsak a nemeseket, hanem adott esetben saját jobbágyait is meg kell védenie. Mikor azonban nyilvánvalóvá vált számára, hogy a felkelés vezetője az ifjabb Rákóczi Ferenc lesz, tehát ez több lesz, mint egy egyszerű parasztfelkelés, akkor az elsők között állt a majdani fejedelem oldalára. És ezzel a csatlakozással akkor és ott nagy kockázatot, és a hozzá hasonló társadalmi státuszú urak megvetését is vállalta.
Hogy csak birtokait akarta megvédeni? Akkor nem hiszem, hogy annyiszor elkalandozott volna Ausztriába, olykor egészen veszélyes helyzetekben. Bizonyára egyes gazdag osztrák területek fosztogatásával szép zsákmányt is szerzett. De ezt a veszélyes tevékenységét 1708-ban (és azután is) folytatta, mikor a trencséni katasztrofális vereség után egy csomóan megijedtek, és abbahagyták a harcot. Károlyi kitartott 1711-ig.
1711-ben pedig nem véletlenül pont rá bízta Rákóczi a béketárgyalások vezetését. Károlyi ekkor egyébként mindent megpróbált, hogy egyrészt Magyarországra minél kedvezőbben hozza ki a békekötést, mielőtt még minden tartaléka kimerülne, másrészt, hogy Rákóczival mindig egyeztessen, harmadrészt pedig, hogy a fejedelmi utasításnak megfelelően a tárgyalásokat minél jobban elhúzza. Rákóczi azonban nem mindig könnyítette meg kedves tábornoka dolgát. Az ő álláspontja az volt, hogy ha nem sikerül kedvező békefeltételeket kiharcolni, akkor az egész magyar sereget át kell vinni Polákországba. (Kb. 3000 embert magával is vitt, mikor elindult Pjotr cárral tárgyalni, és ezzel a lépésével nyilván nehéz helyzetbe hozhatta Károlyit a tárgyalásokon, hiszen az ellenség számára nyilvánvalóvá vált, hogy a felkelőknek nem sok tartalékuk maradt, lehet tehát keményebb feltételeket szabni.)
Károlyi ugyanezt rossz ötletnek tartotta, és azt írta: „Az Konföderáció benn vagyon az országban és erősségei is benn vannak, (…) s ha kik külső országokra kimentek is, jöjjenek vissza, s együtt hadakozzanak és együtt békéljenek.”
Azt már kifejtettem, hogy a béke, amit végül is Károlyi Sándor megkötött, szerintem egy reális kompromisszum volt, amiben mindkét fél engedett egy kicsit. De kedvezőtlennek nem volt kedvezőtlen: egy nem győztes, de sikeres szabadságharc lezárása volt. (Akkoriban még tudták, hogy nemcsak totális győzelem és diktált béke van a világon, csak ezt ma már nehéz sokaknak elhinni.)
De erről meg kellene hallgatni Kapufa véleményét és érveit is. Végül is ez a bejegyzés, amit most leírtam elsősorban Károlyi Sándorról szólt, és úgy tűnik, Kapufának nem a generálissal van baja, csak a békével, amit ez a generális kötött. Lehet, hogy amellett meg Kapufa is aláírná mindazt, amit én most Károlyiról elmondtam. Kíváncsian és izgatottan várom a vitánkat, remélem, jól fel tudok majd rá készülni.
Mindez, amit fent leírtam egyébként azért érdekes, mert mutatja, hogy ha az ember történelemmel foglalkozik komolyan, akkor milyen sokszor felül kell bírálnia a korábbi nézeteit. Különösen az olyan dolgokban, hogy ki szimpatikus, ki nem szimpatikus. A részletek bővebb ismeretében ez változhat, és akár teljesen cserélődhet is. Vagy akár csak árnyalódhat, és az illető ember nem lesz sem kifejezetten szimpatikus, sem kifejezetten taszító, egyszerűen csak árnyalt képed lesz egy gyarló esendő, emberarcú emberről. Ez utóbbi esetben már jó úton vagy.
Azt hiszem, a történelem jó empátiafejlesztő általában. Azt hiszem valami ilyesmit értett azon a bizonyos magistra vitae-n az, aki mondta.
Nem emlékszem mikor találkoztunk legutóbb úgy, hogy hosszabban tudtunk beszélgetni, de úgy emlékszem, hogy akkor kevésbé szakmai kérdésekről beszélgettünk. Most viszont szóba kerültek ilyen dolgok is. Felidéztük, hogy együtt jártunk többek között arra az órára, ami nekem aztán az ötletet adta a szakdolgozatomhoz. Kiváló, érdekes, jó hangulatú óra volt ez, amit éppenséggel az is jelez, hogy többen döntöttünk akkor úgy, hogy a Rákóczi-szabadságharcról fogunk „szakdolgozni”. Kapufa is megmaradt a kora újkornál, de az ő témája aztán csak érintőlegesen kapcsolódott Rákóczihoz.
Most viszont azt mondta, erősen tervezgeti, hogy újra foglalkozni kezd a szabadságharccal. Kérdeztem, hogy mivel azon belül konkrétan. Mondta, hogy azzal a témával, amiről előadott egy kollégiumi konferencián. Nem emlékeztem mi volt az, valószínűleg akkor pont nem voltam ott. A szatmári békéről tartott egy egyáltalán nem szokványos előadást. Arról, hogy milyen elbaltázott dolog volt ez a szatmári béke. Nahát, mondtam, most már biztos, hogy nem voltam ott, mert különben biztos vitába szálltam volna ezzel.
-Tényleg így gondolod? –kérdeztem aztán.
-Igen. –mondta – Úgy indultam neki, hogy tisztázni kellene ezt a szegény Károlyi Sándort; annyit fikázzák érdemtelenül. Aztán, ahogy beleástam magam a dologba, rájöttem, hogy nem is teljesen érdemtelenül fikázzák, tényleg elszúrt egy csomó mindent.
Elcsodálkoztam, hogy erre az eredményre jutott, mert én meg pont az ellenkező utat jártam be. Korábbi olvasmányélményeim alapján volt egy nem száz százalékig negatív, de azért egy nem kifejezetten szimpatikus képem Károlyiról. Aztán mikor beleástam magam a szakdolgozati témámba, és ennek érdekében az egész Rákóczi-szabadságharc történetébe, a vezetők személyiségébe és viszonyrendszerükbe, akkor kezdett egy egészen más képem kialakulni, és kezdett Károlyi egyre emberarcúbbá, majd szimpatikusabbá válni a szememben.
Most egyébként Kapufa szavainak hallatán a meglepetés konstatálása utáni második gondolatom rögtön az volt: ez de izgalmas! Kellene egy nagy vitát rendezni erről. Tök szívesen beszélgetnék, vitatkoznék, érvelnék erről a témával egy ilyen jó ismerőssel, mint Kapufa. Akár még más történészeket is be lehetne vonni ebbe a vitába, hogy még árnyaltabb legyen a kép. És az egészet cikk vagy könyv alakjában is meg lehetne jelentetni. Nagy ötlet!
Sajnos most, pillanatnyilag ilyen hosszabb vitára nem volt időnk, de megbeszéltük Kapufával, hogy egyszer majd találkozunk és tényleg egy jót vitatkozunk erről.
Addig is úgy gondoltam, kicsit összegzem, rendszerezem, amit tudok, illetve amit gondolok Károlyi Sándorról.
Kezdjük azzal, hogy sohasem tartottam őt árulónak, ahogyan persze Kapufa sem. Az ilyen kategorikus (érték)ítéletekkel, gyalázkodásokkal és álnemzeti legendákkal már rég leszámoltunk.
Inkább afféle önző alaknak tartottam, aki nagyon okos, kiemelkedően intelligens, ugyanakkor cinikus, számító, higgadt vezető. Jó gazdának, és jó parancsnoknak, akitől nem idegen a reális helyzetfelmérés, de adott esetben az opportunizmus sem. És aki a végén nem egyeztetett parancsnokával a fejedelemmel, önkényesen döntött, hatáskörén kívül. Hozzá kell tennem, hogy ez a kép elsősorban nem történelmi ismeretek, hanem irodalmi olvasmányélmények alapján alakult ki bennem.
(Nem tudom, ki olvasta például Hollós-Korvin Lajosnak A Vöröstorony kincse című népszerű ifjúsági regényét. Egy remekmű a maga nemében, mindenkit csak biztatni tudok az elolvasására, eszméletlenül jól mutatja be a Rákóczi-szabadságharc kitörését, meg az egész kort, bár némi enyhe, még talán nem bántó osztályharcos vagy inkább „kurucos-romantikus-osztályharcos-dogmatikus nacionalista” vonallal. Nagyon megérne egy filmes feldolgozást is. De hogy szavamat össze ne keverjem: ennek a regénynek nem Károlyi a főalakja, de megjelenik benne, és nagyjából ilyen okos, de cinikus számítóként jelenik meg.)
Ahogy egyre többet olvastam a témáról, komoly történeti munkákat és forrásszövegeket is, mint például Károlyi Sándor leveleit, egyre inkább változott a kép. Rájöttem, hogy nagy hiba lenne Rákóczit tartani a lelkes „forradalmár” vezérnek, Károlyit pedig a kemény, realista katonának (olyasminek, mint amilyen egyesek szerint Görgei Artúr volt). Rákócziban és Károlyiban egyaránt volt egy jó adag a szenvedélyes harcosból, a szakszerű katonából és a taktikus politikusból egyaránt. Az is hiba lenne, ha egymás ellentétpárjaiként, történelmi alternatíváiként akarnánk őket ábrázolni. Károlyi Rákóczi beosztottja volt, nem is tekintett magára soha másképpen. Tudta, hol a helye.
Rákóczi iránti odaadását több dolog is mutatja. Végül is a szabadságharc legmagasabb rangot elért katonai parancsnokai közül Bercsényi Miklóst leszámítva ő volt az, aki a legkorábban állt Rákóczi oldalára. Az ónodi országgyűlésen pedig, 1707-ben ő volt az, aki Bercsényivel együtt rántva kardot lekaszabolta a fejedelemmel makacsul szembeszálló Rakovszky Menyhértet, Turóc vármegye követét.
http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93nodi_orsz%C3%A1ggy%C5%B1l%C3%A9s
(Persze, szerintem sem szép dolog a főnökünknek ellentmondó embert összevagdosni, de Károlyi Rákóczi iránti ragaszkodását azért ez az eset eléggé jól mutatja. Aminthogy azt is, hogy Károlyi is tudott néha heves és szenvedélyes lenni. Szerintem hideg számításból az ember ilyet nemigen csinál.)
A marxista, illetve a „kurucos-romantikus-osztályharcos-dogmatikus nacionalista” történetírás és közfelfogás általában (a békekötésen kívül) azt nem tudta megbocsátani Károlyinak, hogy nem sokkal Rákóczi Magyarországra érkezése előtt szétvert egy parasztfelkelő csapatot Dolhánál. (A Vöröstorony kincse például ezt az éjszakai csetepatét nagy túlzással szabályos ütközetként ábrázolja.) De hát mit tett volna Károlyi mást? Nem valószínű, hogy tudhatott arról, hogy ezek a parasztok Rákóczit akarják visszahozni az országba. Azon túl meg nem láthatott a szedett-vedett társaságban mást, mint egy helyi rablóbandát, akik veszélyeztetik a megye biztonságát, és akiktől nemcsak a nemeseket, hanem adott esetben saját jobbágyait is meg kell védenie. Mikor azonban nyilvánvalóvá vált számára, hogy a felkelés vezetője az ifjabb Rákóczi Ferenc lesz, tehát ez több lesz, mint egy egyszerű parasztfelkelés, akkor az elsők között állt a majdani fejedelem oldalára. És ezzel a csatlakozással akkor és ott nagy kockázatot, és a hozzá hasonló társadalmi státuszú urak megvetését is vállalta.
Hogy csak birtokait akarta megvédeni? Akkor nem hiszem, hogy annyiszor elkalandozott volna Ausztriába, olykor egészen veszélyes helyzetekben. Bizonyára egyes gazdag osztrák területek fosztogatásával szép zsákmányt is szerzett. De ezt a veszélyes tevékenységét 1708-ban (és azután is) folytatta, mikor a trencséni katasztrofális vereség után egy csomóan megijedtek, és abbahagyták a harcot. Károlyi kitartott 1711-ig.
1711-ben pedig nem véletlenül pont rá bízta Rákóczi a béketárgyalások vezetését. Károlyi ekkor egyébként mindent megpróbált, hogy egyrészt Magyarországra minél kedvezőbben hozza ki a békekötést, mielőtt még minden tartaléka kimerülne, másrészt, hogy Rákóczival mindig egyeztessen, harmadrészt pedig, hogy a fejedelmi utasításnak megfelelően a tárgyalásokat minél jobban elhúzza. Rákóczi azonban nem mindig könnyítette meg kedves tábornoka dolgát. Az ő álláspontja az volt, hogy ha nem sikerül kedvező békefeltételeket kiharcolni, akkor az egész magyar sereget át kell vinni Polákországba. (Kb. 3000 embert magával is vitt, mikor elindult Pjotr cárral tárgyalni, és ezzel a lépésével nyilván nehéz helyzetbe hozhatta Károlyit a tárgyalásokon, hiszen az ellenség számára nyilvánvalóvá vált, hogy a felkelőknek nem sok tartalékuk maradt, lehet tehát keményebb feltételeket szabni.)
Károlyi ugyanezt rossz ötletnek tartotta, és azt írta: „Az Konföderáció benn vagyon az országban és erősségei is benn vannak, (…) s ha kik külső országokra kimentek is, jöjjenek vissza, s együtt hadakozzanak és együtt békéljenek.”
Azt már kifejtettem, hogy a béke, amit végül is Károlyi Sándor megkötött, szerintem egy reális kompromisszum volt, amiben mindkét fél engedett egy kicsit. De kedvezőtlennek nem volt kedvezőtlen: egy nem győztes, de sikeres szabadságharc lezárása volt. (Akkoriban még tudták, hogy nemcsak totális győzelem és diktált béke van a világon, csak ezt ma már nehéz sokaknak elhinni.)
De erről meg kellene hallgatni Kapufa véleményét és érveit is. Végül is ez a bejegyzés, amit most leírtam elsősorban Károlyi Sándorról szólt, és úgy tűnik, Kapufának nem a generálissal van baja, csak a békével, amit ez a generális kötött. Lehet, hogy amellett meg Kapufa is aláírná mindazt, amit én most Károlyiról elmondtam. Kíváncsian és izgatottan várom a vitánkat, remélem, jól fel tudok majd rá készülni.
Mindez, amit fent leírtam egyébként azért érdekes, mert mutatja, hogy ha az ember történelemmel foglalkozik komolyan, akkor milyen sokszor felül kell bírálnia a korábbi nézeteit. Különösen az olyan dolgokban, hogy ki szimpatikus, ki nem szimpatikus. A részletek bővebb ismeretében ez változhat, és akár teljesen cserélődhet is. Vagy akár csak árnyalódhat, és az illető ember nem lesz sem kifejezetten szimpatikus, sem kifejezetten taszító, egyszerűen csak árnyalt képed lesz egy gyarló esendő, emberarcú emberről. Ez utóbbi esetben már jó úton vagy.
Azt hiszem, a történelem jó empátiafejlesztő általában. Azt hiszem valami ilyesmit értett azon a bizonyos magistra vitae-n az, aki mondta.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)