Egy generálisról

Nemrég találkoztam egy régi kollégiumi ismerőssel, Kapufával. Kapufa földrajz-töri szakos volt, és nagyon rendes, mindenkivel barátságos srác, emellett még jóképű is, így bizonyos népszerűsége volt a lányok körében is. De nem is ez a lényeg.
Nem emlékszem mikor találkoztunk legutóbb úgy, hogy hosszabban tudtunk beszélgetni, de úgy emlékszem, hogy akkor kevésbé szakmai kérdésekről beszélgettünk. Most viszont szóba kerültek ilyen dolgok is. Felidéztük, hogy együtt jártunk többek között arra az órára, ami nekem aztán az ötletet adta a szakdolgozatomhoz. Kiváló, érdekes, jó hangulatú óra volt ez, amit éppenséggel az is jelez, hogy többen döntöttünk akkor úgy, hogy a Rákóczi-szabadságharcról fogunk „szakdolgozni”. Kapufa is megmaradt a kora újkornál, de az ő témája aztán csak érintőlegesen kapcsolódott Rákóczihoz.
Most viszont azt mondta, erősen tervezgeti, hogy újra foglalkozni kezd a szabadságharccal. Kérdeztem, hogy mivel azon belül konkrétan. Mondta, hogy azzal a témával, amiről előadott egy kollégiumi konferencián. Nem emlékeztem mi volt az, valószínűleg akkor pont nem voltam ott. A szatmári békéről tartott egy egyáltalán nem szokványos előadást. Arról, hogy milyen elbaltázott dolog volt ez a szatmári béke. Nahát, mondtam, most már biztos, hogy nem voltam ott, mert különben biztos vitába szálltam volna ezzel.
-Tényleg így gondolod? –kérdeztem aztán.
-Igen. –mondta – Úgy indultam neki, hogy tisztázni kellene ezt a szegény Károlyi Sándort; annyit fikázzák érdemtelenül. Aztán, ahogy beleástam magam a dologba, rájöttem, hogy nem is teljesen érdemtelenül fikázzák, tényleg elszúrt egy csomó mindent.

Elcsodálkoztam, hogy erre az eredményre jutott, mert én meg pont az ellenkező utat jártam be. Korábbi olvasmányélményeim alapján volt egy nem száz százalékig negatív, de azért egy nem kifejezetten szimpatikus képem Károlyiról. Aztán mikor beleástam magam a szakdolgozati témámba, és ennek érdekében az egész Rákóczi-szabadságharc történetébe, a vezetők személyiségébe és viszonyrendszerükbe, akkor kezdett egy egészen más képem kialakulni, és kezdett Károlyi egyre emberarcúbbá, majd szimpatikusabbá válni a szememben.
Most egyébként Kapufa szavainak hallatán a meglepetés konstatálása utáni második gondolatom rögtön az volt: ez de izgalmas! Kellene egy nagy vitát rendezni erről. Tök szívesen beszélgetnék, vitatkoznék, érvelnék erről a témával egy ilyen jó ismerőssel, mint Kapufa. Akár még más történészeket is be lehetne vonni ebbe a vitába, hogy még árnyaltabb legyen a kép. És az egészet cikk vagy könyv alakjában is meg lehetne jelentetni. Nagy ötlet!
Sajnos most, pillanatnyilag ilyen hosszabb vitára nem volt időnk, de megbeszéltük Kapufával, hogy egyszer majd találkozunk és tényleg egy jót vitatkozunk erről.
Addig is úgy gondoltam, kicsit összegzem, rendszerezem, amit tudok, illetve amit gondolok Károlyi Sándorról.
Kezdjük azzal, hogy sohasem tartottam őt árulónak, ahogyan persze Kapufa sem. Az ilyen kategorikus (érték)ítéletekkel, gyalázkodásokkal és álnemzeti legendákkal már rég leszámoltunk.
Inkább afféle önző alaknak tartottam, aki nagyon okos, kiemelkedően intelligens, ugyanakkor cinikus, számító, higgadt vezető. Jó gazdának, és jó parancsnoknak, akitől nem idegen a reális helyzetfelmérés, de adott esetben az opportunizmus sem. És aki a végén nem egyeztetett parancsnokával a fejedelemmel, önkényesen döntött, hatáskörén kívül. Hozzá kell tennem, hogy ez a kép elsősorban nem történelmi ismeretek, hanem irodalmi olvasmányélmények alapján alakult ki bennem.
(Nem tudom, ki olvasta például Hollós-Korvin Lajosnak A Vöröstorony kincse című népszerű ifjúsági regényét. Egy remekmű a maga nemében, mindenkit csak biztatni tudok az elolvasására, eszméletlenül jól mutatja be a Rákóczi-szabadságharc kitörését, meg az egész kort, bár némi enyhe, még talán nem bántó osztályharcos vagy inkább „kurucos-romantikus-osztályharcos-dogmatikus nacionalista” vonallal. Nagyon megérne egy filmes feldolgozást is. De hogy szavamat össze ne keverjem: ennek a regénynek nem Károlyi a főalakja, de megjelenik benne, és nagyjából ilyen okos, de cinikus számítóként jelenik meg.)
Ahogy egyre többet olvastam a témáról, komoly történeti munkákat és forrásszövegeket is, mint például Károlyi Sándor leveleit, egyre inkább változott a kép. Rájöttem, hogy nagy hiba lenne Rákóczit tartani a lelkes „forradalmár” vezérnek, Károlyit pedig a kemény, realista katonának (olyasminek, mint amilyen egyesek szerint Görgei Artúr volt). Rákócziban és Károlyiban egyaránt volt egy jó adag a szenvedélyes harcosból, a szakszerű katonából és a taktikus politikusból egyaránt. Az is hiba lenne, ha egymás ellentétpárjaiként, történelmi alternatíváiként akarnánk őket ábrázolni. Károlyi Rákóczi beosztottja volt, nem is tekintett magára soha másképpen. Tudta, hol a helye.

Levelei alapján nekem úgy tűnik, egy mindenkihez nyájas, udvarias ember volt, aki főnemesi címe ellenére még alázatos is tudott lenni, ha kellett. Tisztelte az idősebbeket és a rangban felette állókat. (Mindig nagy tisztelettel és udvariassággal írt például az öreg Bottyán Jánosnak, aki pedig mégcsak nemes sem volt az elején.) Cselekedetei alapján pedig úgy tűnik, hogy tényleg tehetséges katonai vezető is volt. (És nagy szervező is. A szabadságharc után is folytatta a magyar ezredek szervezését, immár Habsburg szolgálatban. Ellenségei erre azt mondják: idegen szolgálatba állította a magyar fegyvereket. Hívei azzal vágnak vissza: lerakta egy majdani önálló magyar haderő alapjait.) Általában ő volt az, aki állandó portyáival még akkor is képes volt rettegésben tartani Ausztriát, amikor úgy összességében nem állt jól a szabadságharc ügye.
Rákóczi iránti odaadását több dolog is mutatja. Végül is a szabadságharc legmagasabb rangot elért katonai parancsnokai közül Bercsényi Miklóst leszámítva ő volt az, aki a legkorábban állt Rákóczi oldalára. Az ónodi országgyűlésen pedig, 1707-ben ő volt az, aki Bercsényivel együtt rántva kardot lekaszabolta a fejedelemmel makacsul szembeszálló Rakovszky Menyhértet, Turóc vármegye követét.
http://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93nodi_orsz%C3%A1ggy%C5%B1l%C3%A9s

(Than Mór festménye; a kép jobb oldalán kivont karddal Károlyi és Bercsényi)

(Persze, szerintem sem szép dolog a főnökünknek ellentmondó embert összevagdosni, de Károlyi Rákóczi iránti ragaszkodását azért ez az eset eléggé jól mutatja. Aminthogy azt is, hogy Károlyi is tudott néha heves és szenvedélyes lenni. Szerintem hideg számításból az ember ilyet nemigen csinál.)
A marxista, illetve a „kurucos-romantikus-osztályharcos-dogmatikus nacionalista” történetírás és közfelfogás általában (a békekötésen kívül) azt nem tudta megbocsátani Károlyinak, hogy nem sokkal Rákóczi Magyarországra érkezése előtt szétvert egy parasztfelkelő csapatot Dolhánál. (A Vöröstorony kincse például ezt az éjszakai csetepatét nagy túlzással szabályos ütközetként ábrázolja.) De hát mit tett volna Károlyi mást? Nem valószínű, hogy tudhatott arról, hogy ezek a parasztok Rákóczit akarják visszahozni az országba. Azon túl meg nem láthatott a szedett-vedett társaságban mást, mint egy helyi rablóbandát, akik veszélyeztetik a megye biztonságát, és akiktől nemcsak a nemeseket, hanem adott esetben saját jobbágyait is meg kell védenie. Mikor azonban nyilvánvalóvá vált számára, hogy a felkelés vezetője az ifjabb Rákóczi Ferenc lesz, tehát ez több lesz, mint egy egyszerű parasztfelkelés, akkor az elsők között állt a majdani fejedelem oldalára. És ezzel a csatlakozással akkor és ott nagy kockázatot, és a hozzá hasonló társadalmi státuszú urak megvetését is vállalta.
Hogy csak birtokait akarta megvédeni? Akkor nem hiszem, hogy annyiszor elkalandozott volna Ausztriába, olykor egészen veszélyes helyzetekben. Bizonyára egyes gazdag osztrák területek fosztogatásával szép zsákmányt is szerzett. De ezt a veszélyes tevékenységét 1708-ban (és azután is) folytatta, mikor a trencséni katasztrofális vereség után egy csomóan megijedtek, és abbahagyták a harcot. Károlyi kitartott 1711-ig.
1711-ben pedig nem véletlenül pont rá bízta Rákóczi a béketárgyalások vezetését. Károlyi ekkor egyébként mindent megpróbált, hogy egyrészt Magyarországra minél kedvezőbben hozza ki a békekötést, mielőtt még minden tartaléka kimerülne, másrészt, hogy Rákóczival mindig egyeztessen, harmadrészt pedig, hogy a fejedelmi utasításnak megfelelően a tárgyalásokat minél jobban elhúzza. Rákóczi azonban nem mindig könnyítette meg kedves tábornoka dolgát. Az ő álláspontja az volt, hogy ha nem sikerül kedvező békefeltételeket kiharcolni, akkor az egész magyar sereget át kell vinni Polákországba. (Kb. 3000 embert magával is vitt, mikor elindult Pjotr cárral tárgyalni, és ezzel a lépésével nyilván nehéz helyzetbe hozhatta Károlyit a tárgyalásokon, hiszen az ellenség számára nyilvánvalóvá vált, hogy a felkelőknek nem sok tartalékuk maradt, lehet tehát keményebb feltételeket szabni.)
Károlyi ugyanezt rossz ötletnek tartotta, és azt írta: „Az Konföderáció benn vagyon az országban és erősségei is benn vannak, (…) s ha kik külső országokra kimentek is, jöjjenek vissza, s együtt hadakozzanak és együtt békéljenek.”
Azt már kifejtettem, hogy a béke, amit végül is Károlyi Sándor megkötött, szerintem egy reális kompromisszum volt, amiben mindkét fél engedett egy kicsit. De kedvezőtlennek nem volt kedvezőtlen: egy nem győztes, de sikeres szabadságharc lezárása volt. (Akkoriban még tudták, hogy nemcsak totális győzelem és diktált béke van a világon, csak ezt ma már nehéz sokaknak elhinni.)
De erről meg kellene hallgatni Kapufa véleményét és érveit is. Végül is ez a bejegyzés, amit most leírtam elsősorban Károlyi Sándorról szólt, és úgy tűnik, Kapufának nem a generálissal van baja, csak a békével, amit ez a generális kötött. Lehet, hogy amellett meg Kapufa is aláírná mindazt, amit én most Károlyiról elmondtam. Kíváncsian és izgatottan várom a vitánkat, remélem, jól fel tudok majd rá készülni.
Mindez, amit fent leírtam egyébként azért érdekes, mert mutatja, hogy ha az ember történelemmel foglalkozik komolyan, akkor milyen sokszor felül kell bírálnia a korábbi nézeteit. Különösen az olyan dolgokban, hogy ki szimpatikus, ki nem szimpatikus. A részletek bővebb ismeretében ez változhat, és akár teljesen cserélődhet is. Vagy akár csak árnyalódhat, és az illető ember nem lesz sem kifejezetten szimpatikus, sem kifejezetten taszító, egyszerűen csak árnyalt képed lesz egy gyarló esendő, emberarcú emberről. Ez utóbbi esetben már jó úton vagy.
Azt hiszem, a történelem jó empátiafejlesztő általában. Azt hiszem valami ilyesmit értett azon a bizonyos magistra vitae-n az, aki mondta.