2022. november 29., kedd

Politikai irányzatok történelmi előképei

Ami az előző bejegyzésből kimaradt: kik tekinthetők az előbb ismertetett hat irányzat történelmi előképeinek.


A nerencsek (fidesznyikek)

A nerencsek történelmi előképe:
Tisza István, a gróf, akinek politikai célja mindig annyi volt: biztosítani az arisztokrácia (bárók, grófok, hercegek) gazdasági hatalmát Magyarországon. Azaz főképpen, hogy az ő tulajdonukban legyenek a földek és nagyrészt ők legyenek az ország politikusai. (Valószínűleg tényleg megvolt győződve róla, hogy az országnak jó, ha „kiválasztott” elit kormányozza.) Ehhez konzervatív liberálisként mindig megtalálta a megfelelő érveket. Ha felvetődött, hogy a földvagyont egyenlőbben is el lehetne osztani az ország lakossága között, hogy ne éhezzen annyi ember, illetve ne legyenek kénytelenek annyian Amerikába vándorolni, akkor a Gróf úr liberális módon érvelt: a javak elosztásába nem szabad államilag beavatkozni, fenn kell tartani a piac szabályozó erejét, akinek több van, az nyilván megérdemli, stb. Ha az vetődött fel, hogy akkor viszont liberális szellemben az egyenlő versenyfeltételeket is biztosítani kellene, pl. egyenlő választójoggal és a kötött forgalmú birtokok szabadon eladhatóvá tételével, akkor a Gróf egyből konzervatívvá vált: nem szabad mindenkinek választójogot adni, mert nem mindenki elég érett hozzá – mondta. A kötött birtokok (amelyeket nem lehet csak úgy eladni) pedig biztosítják a magyarság vezető szerepét, hiszen nagyrészt magyar arisztokraták kezében vannak. Azt tényleg különösen fontosnak tartotta, hogy ne szavazhasson mindenki, csak aki bizonyos vagyon birtokában van. Sosem ellenezte azt, hogy aki választójogot követel, vagy aki sztrájkol egy arisztokrata földjén aratáskor, azellen a legdrasztikusabb eszközökkel is fel lehessen lépni: bottal, puskatussal, karddal, lövéssel.
A nerencsek a választójogot már nem korlátozhatják (noha a rendszer első éveiben hallottunk ilyen terveket), ezért inkább azt akarják biztosítani, hogy az embernek választáskor ne legyen választása: vagy mert nem ismeri a lehetőségeket, hogy mire lehet szavazni, vagy érezze azt, hogy megfigyelik és tudni fogják, ha nem „megfelelő” helyre szavaz. Ugyanígy el akarja lehetetleníteni a sztrájkot és mindenféle munkavállalói vagy helyi érdekérvényesítést is.

A posztf*siszták

A fent jelzett csoport nagy többsége számára a történelmi előkép még nem a különböző történelmi fasiszta szervezetek, hanem most még csak a Magyar Királyi Csendőrség. A politikai rendőrség, amely bűnügyi rendőrségnek volt álcázva, de nem a rendre vigyázott, hanem a csendre, azaz arra, hogy a falvakban mindenki kussoljon,
de arra aztán a legbrutálisabb eszközökkel, mert felelősségre ritkán vonták őket azért, amit tettek. Nem tudni, hogy csak óvatosságból nem vállalják a nyílt náculást, vagy fogalmuk sincs a fasiszta pártok történetéről vagy belátják, hogy a Szálasi-szerű őrültek tényleg őrültek és inkább egy Francisco Franco- vagy Mussolini-típusú vezetőre várnak, ezért a magyarok között nincs előképük. (pl. Sztójay, Imrédy, Gömbös). Egyébként, mint az már kiderült: Tisza István és Királyi Csendőrség nemhogy nem zárja ki egymást, hanem egyenesen egymásra épülnek. A Csendőrség kezdettől azért lett létrehozva, hogy a Tisza-típusú grófok velük verethessék nyomorékra a szavazati jogot vagy jobb fizetést követelő paraszt-őseinket. Nem véletlen, hogy a nerencsek olyan kiválóan elvannak a posztf*siszta terroristákkal, még ha hivatalos fegyveres csoportot nem is szerveznek belőlük.


A liberálisok

Történelmi előkép: a liberálisok szeretnek a XIX. századi reformkor liberális politikusaira hivatkozni (pl. Eötvös Józsefre, Deák Ferencre, Kossuth Lajosra). Ez csak annyiban sántít, hogy akkoriban liberálisnak lenni még tényleg komoly társadalmi változások és egy új gazdasági struktúra létrehozásának szándékát is jelentette, míg ez manapság a liberalizmus inkább egy meglévő rendszer fenntartását jelenti, lassabb, óvatosabb változtatásokkal.
Ezért én inkább az Osztrák-Magyar Monarchia idején létezett Függetlenségi ’48-as Pártban (F48P) látom az elődjüket. Az egyfajta közjogi ellenzék volt, minél inkább függetleníteni akarta Magyarországot Ausztriától, leváltani azokat a vezetőket, akik a Habsburg-dinasztia embereinek számítottak, szóval más vezetést az országnak. De gazdasági szempontból nem igazán akartak változtatni, nem akarták a javak radikális újraelosztását, a termelés másféle megszervezését, és liberalizmusuk eléggé hasonlított Tisza Istvánéhoz.
(A párt egyik vezetője Kossuth Ferenc volt, Lajos fia, akiben sokan csalódtak, hogy sem az a jobbágyfelszabadító indulat, sem az a szabadságharcos indulat nincs meg benne, ami az apjában volt. Ez megmutatkozott, amikor a F48P végül a XX. század első éveiben egy koalíció keretében kormányra is került, és Kossuth Ferenc miniszterként nem volt az a karakán ember, mint az apja, hanem éppen inkább opportunista egyezkedőként viselkedett.)
Ugyanakkor, mint annak idején a F48P, a mostani liberálisok legszembetűnőbb jellemzője is az, hogy ellenzékiek: így vagy úgy, de ellenállnak egy végtelenül romlott, gyűlölködő, kizsákmányoló, érzéketlen, képmutató, aljas, szemét rendszernek. Ezért ahogyan a F48P, úgy a mostani liberálisok is képesek olyan embereket magukhoz gyűjteni, akikben megvan a tisztességes építő szándék, a jóakarat. Egyáltalán pozitívan állnak a politikához, építeni, újjáépíteni akarnak, és nem kizárólag lerombolni valamit, vagy valakiket. És mégiscsak nemes magyar hagyományok folytatói is.
Ezért gondoltuk, hogy egy választáson jó szövetségesek lehetnek egy választáson vagy majd később nagyobb társadalmi reformokban is. Még akkor is, ha Gyurcsány Ferenccel és közvetlen rajongóival szemben mi is keményen kritikusok voltunk. Meglátjuk, hogy hogyan alakul ez a későbbiekben, attól is függ, mit tudnak majd kezdeni ők ezzel a tavasz óta előállt helyzettel.


A demokratikus szocialisták

Történelmi előképünk: leginkább és legegyértelműbben az 1956-os forradalom során létrejött üzemi munkástanácsok és forradalmi tanácsok. Ők álltak ki leginkább a helyi és gazdasági önigazgatás és a dolgozói tulajdon mellett, úgy hogy arra nemzetközi szinten is felfigyeltek. Emellett, mivel a mi társaságunk is elég sokszínű, ezért elég változó, hogy közöttünk ki kit tart elődének vagy legszimpatikusabbnak a magyar progresszió gazdag hagyományaiból. Vannak, akik a nagymúltú Magyarországi Szociáldemokrata Pártra hivatkoznak előszeretettel. Vannak, akik inkább a polgári radikálisokra, a Társadalomtudományi Társaságra, a Huszadik Század folyóirat szerzőire. Vannak, akik az olyan parasztfelkelőkre, mint Dózsa György vagy Budai Nagy Antal, és vannak, akik az olyanokra, akik a maguk társadalmi radikális indulatát végül mégiscsak egy magyar állami/nemzeti szabadságharc szolgálatába is állították, mint Esze Tamás. Én személy szerint, mint azt már a blogról láthattátok, elődömnek tekintem
a Márciusi Ifjakat, a magyar agrárszocialistákat, a Márciusi Frontot, a népi írókat és pártjukat, a Nemzeti Parasztpártot (NPP), illetve tanítványaikat a népi kollégistákat, és szervezetüket, a Népi Kollégiumok Országos Szövetségét (NéKOSz-t) is. Társadalmi gondolkodók közül pedig Bibó Istvánt és Jászi Oszkárt látom a legközelebb magamhoz. (Mindketten saját bevallásuk szerint is demokratikus szocialista gondolkodók voltak, annak ellenére, hogy egy időben a mindkettejük nevét a liberálisok kapták fel. De ha elolvassuk az írásaikat, rájövünk, hogy ők nem álltak meg a szabaság eszményének öncélú ismételgetésénél.)


Az ellenzék ellenzéke (a puzsérista vagy destruktív ellenzék)

Mivel nem egységes irányzat, inkább csak egy póz, ezért igazi előképe nincs. Mint már szó volt róla, önjelölt, harsány megmondóemberek régen is voltak, és közülük

talán a leginkább Szabó Dezső az, akinek a pózát a mai megmondók (legjellegzetesebb példányukként Puzsér Róbert) utánozzák. Azért hozzá kell tenni, hogy a gondolataiból, a nála valóban meglévő társadalmi érzékenységből mai utódai keveset vesznek át, inkább hangvételben, harsányságban próbálnak tudatosan vagy nem tudatosan hasonlítani hozzá.


A tankisták (autoriter kommunisták)

Történelmi előképük, mint mondtam, a Kádár-rendszer. A Rákosi-rendszer iránt még azért ők sem nosztalgiáznak. Az ÁVH-t nem szerveznék újra, de lehet, hogy a Munkásőrséget igen.
És szerintem a szovjetizált magyar egyenruhával sem lenne semmi problémájuk.
Másik eszményük pedig a (Magyarországi Szövetséges Szocialista) Tanácsköztársaság, ami végül is szintén egy erőszakos, mindent felülről irányítani akaró rendszer volt, még ha voltak is egyes szimpatikus kezdeményezései.


Egyelőre csak magyar példákat hoztam, hogy ne érjen senkit az a vád, hogy egy maga történelméhez szervesen nem kapcsolódó példát próbál átültetni erővel a maga környezetére. De a későbbiekben még szó lesz azokról a régi vagy kortárs külföldi példákról, mintákról is, amiket követni próbálnak mások és követni próbálunk mi.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése