Politikai irányzatok, avagy hány oldal van, ha nem kettő?

Ezt a bejegyzést már régen meg kellett volna írnom, még a választások előtt, de lehet, hogy már az előválasztás alatt. De ki tudja, mennyit segített volna? Mindenesetre a lényeg, hogy megpróbálom összefoglalni, hogyan látom, milyen politikai oldalak, irányzatok léteznek mostanában. Mert azt már jónéhányszor kifejtettem itt is, hogy szerintem nincs ma olyan, hogy két oldal. De akkor hány van? -kérdeztétek.

Magyarországon nem két oldal létezik, hanem hat. (Ha akarod mondhatod úgy is: a politika nem egy vonalzó és nem is egy patkó, hanem egy dobókocka. Persze cinkelt kocka, ahol az oldalak közötti verseny tisztességtelen.) A taktikai szövetségek mellett ez azért látszódhat kettőnek, mert sok irányzat között elmosódnak a határok. Úgy is mondhatnánk: sokan vannak a különböző halmazok metszetében. De ettől még ezek a halmazok nem ugyanazok.

Ezek pedig: a nerencsek (fidesznyikek), a (poszt)fasiszták, a liberálisok, a demokratikus szocialisták, a destruktív ellenzék (puzséristák) és a tankisták (autoriter kommunisták)

Hogy ezek közül kik a többség, azt elég nehéz felmérni. Egyrészt mert a pártstruktúra sem tükrözi az oldalakat, másrészt elég nagy az a tömeg, amelyik nem meggyőződésből vagy érdekből szavaz, hanem félelemből, megszokásból vagy egyszerűen fogalma sincs a lehetőségekről. Sok embert nem is érdekel az egész, függetlenül attól, hogy szavaz-e vagy nem.

Amúgy nem gondolom, hogy mindenkinek oldalt kellene választania és be kellene sorolnia magát valahova. Tevékenykedni a közjóért lehet teljesen civil módon, szakmai alapon is. Az biztos, hogy egészségtelen helyzet az, hogy ezen oldalak közül az egyiknek aránytalanul nagy hatalma van. Még egészségtelenebb, hogy szándéka szemmel láthatóan mindenki mást megbénítani. És ennél is egészségtelenebb, hogy egy másik oldal (a fasisztáké) egyáltalán létezik. A baj mindenesetre nélkülük is elég nagy lenne. Nem tudom, hogyan lehetne az irányzatok közötti párbeszédet ösztönözni.

Hogy hogyan kerüljük el egymás agyonverését, az majd egy későbbi téma lesz. Egyelőre tekintsük át az oldalakat, irányzatokat. Íme bővebben:

A nerencsek (fidesznyikek)

(Kép: Partizán)

Különösebben sok szót nem akartam vesztegetni rájuk, mert mindenki ismeri őket. Ők a leghangosabb csoport, mindenhol ott vannak, ők üvöltenek az arcunkba minden sarokról, minden plakátról, a médiatermékek hatalmas többségéből, nem hagynak békén minket, utánunk jönnek nyugodalmas otthonainkba, de még a vécére is, és ismételgetik mindig ugyanazt. Céljuk kizárólag a FiDeSz nevű párt hatalomban tartása, bármi áron, bármilyen eszközzel. Különösebb ideológiájuk nincs. Még arról sincsenek mindig meggyőződve, hogy a Párt uralma tényleg jót tesz az országnak, csak irányítja őket a megszokás, nem is mindegyikük tudja, hogy a Párton kívül milyen más politikai pártok, irányzatok léteznek még. Rosszabbak azok, akiket már a direkt rosszindulat vezet mások felé, de ilyenek is vannak.

(Hogy ők lennének a többség? Nem valószínű. A lakosság többségét nem érdekli a politika, csak nyugalmat szeretne, ezért amikor kell, leszavaz a legerősebb félre, akitől reméli, hogy megteheti, hogy majd kegyesen békénhagyja a mindennapokban. Aki változást akar, annak küzdenie kell, annak áldozatokat kell követelnie, tehát megvan a veszélye, hogy majd piszkálni fogja ezekkel őt, a kisembert, és aktivitást vár tőle. A Párt, a legerősebb fél talán békénhagy, mert megelégszik a passzív kussolással.)

A nerencsek maguk is tisztában vannak vele, hogy a pártjuknak már a neve is hazugság. Gyakoriak közöttük a „mai” „fiatalok” elleni kirohanások, egészen obszcén módon, sokan hangoztatják közülük, hogy egy 30 év alatti embernek nem lehet önálló véleménye, és ha van, akkor se legyen és ne mondja.

És a sokan hangoztatják azt is, hogy „a demokrácia nem működik”, illetve „kell a vezető, aki tudja mi a helyzet, és merre kell menni”. Ugyanígy tisztában vannak a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” szófordulat képmutatóságával is: szerintük a Pártnak és a vezérnek nem kell senkivel együttműködnie, sőt. (Ezért is gondoltuk, hogy érdemes egy új nevet kitalálni ennek a csoportnak, így a nerencsszínű jelvényükről nevezzük őket most nerencseknek.)

Ha valami megfigyelésük mégis van a világról, amihez kapcsolódni is lehet, az talán a világrendszer-elmélet. (Ezt általában Immanuel Wallerstein és tanítványai „marxistának” kikiáltott iskolájához szokták kötni, de nyilván az elmélet ismeretéhez nem kell ismerni Wallersteinék nevét, mint ahogy a nerencsek sem ismerik, és ha ismernék, utálnák őt is és az egész iskoláját is, mint minden szociológust. Ahogyan Karl Marx is olyan dolgokról tett megállapításokat, amiket rajta kívül mások is észrevettek, és a művei betiltása esetén is észre fognak venni.) Ennek lényege, hogy a globális kapitalista gazdaságot máig meghatározza az egykor a gyarmatosításban játszott szerep. (A nerencseknek a „kapitalizmus” szót általában tilos kimondaniuk, de a „globalizációt” használhatják helyette.) Eszerint vannak centrum-országok (amiket a nerencsek általában „a Nyugatnak” neveznek), ezek az egykori gyarmatosító országok, amelyekben felhalmozódnak a javak, a tőke a tudás. Vannak a periféria országai, az egykori kizsákmányolt gyarmatok, amelyek máig is az egykori gyarmatosítás következményeit nyögik, illetve beleragadtak egy kiszolgáltatott helyzetbe, amiből próbálnak úgy-ahogy kitörni. A kettő között pedig ott vannak a félperiféria országai, amelyek nem vettek részt a gyarmatosításban, sem aktív, sem elszenvedő félként, de az egésznek a gazdasági következményeit, mivel az egész őket is belekényszeríti egy kiszolgáltatott helyzetbe a globális munkamegosztásban. Ebbe az utóbbi csoportba tartozik hazánk is.

(Vegyük észre, hogy az elmélet az 1990-es években azért szólt nagyot, mert egy jobb leírását kínálta a világnak annál, hogy vannak „fejlett országok” és „elmaradott” vagy udvariaskodó kifejezéssel „fejlődő” országok. Látható belőle, hogy a technikai „fejlettség” is egy globális munkamegosztás következménye, és ezért illúzió részünkről „a Nyugat utoléréséről” álmodozni. Pláne jobb magyarázat a globális folyamatokra, mint a Huntington-féle „civilizációk összecsapása”-elmélet.)

Szóval a nerencsek (az a részük, akiket érdekel bármiféle nemzetközi politika) érzékelik ezt a helyzetet, és ők is úgy gondolják, hogy ez igazságtalan. Szerintük azonban (ellentétben velünk) erre nem a perifériás és félperifériás országok összefogása, szolidaritása és közös érdekérvényesítése a megoldás. Szerintük ezen a helyzeten úgy lehet javítani, ha az országnak lesz egy nagyon gazdag, nagyon tőkeerős elitje, amely képes a „globális elittel” (a centrumországok elitjével) tárgyalni, alkudozni vagy harcolni, ha kell. Tehát a nerencsek szerint az ország akkor gazdag (és így fejlődőképes), ha az elitje gazdag. Így tehát hisznek abban a neoliberális elméletben, hogy a gazdagság és jólét majd „lecsorog” az alsóbb osztályokba rétegekbe is. (Az osztály szót sem szeretik, azt is marxista kifejezésnek tartják.) Ezt a „lecsorgás-elméletet” már sok közgazdasági kutatás megcáfolta. Látszik, hogy aki maga kezében nagy vagyont, tőkét, hatalmat összpontosít, azt a szegényebbek és kiszolgáltatottabbak rovására teszi. Ami nem akadályozza meg, hogy neoliberális közgazdászok újra meg újra előálljanak ezzel a lecsorgás-elmélettel. Amit a nerencsek szándékosan vagy nem szándékosan figyelmen kívül hagynak, az például az, hogy munkamegosztás és vagyoni egyenlőtlenségek nem csak az országok között vannak, hanem az egyes országokon belül, az egyes társadalmi csoportok és egyes emberek között is. Nem csak gazdag országok és szegény országok vannak, hanem gazdag rétegek és szegény rétegek, illetve gazdag emberek és szegény emberek is. A legszegényebbnek tartott országok elitjei elképesztő jólétben és gazdagságban tudnak élni, miközben milliók nyomorognak. A nép jóléte tehát nem az adott országban felhalmozott javak mennyiségétől függ, hanem a javak (és a hatalom, befolyás, döntési képesség) elosztásától az adott országban, az adott helyen. Másrészt pedig ha van egy elképesztően gazdag elitünk a „globális elittel” való tárgyalásra, az, ha szabadjára van engedve, megfosztva minden alulról jövő népi ellenőrzéstől, akkor már egyáltalán nem biztos, hogy a saját népe érdekeit fogja képviselni ezekben a tárgyalásokban. Sokkal inkább a saját elitpozícióját próbálja majd biztosítani, ezt pedig úgy tudja megoldani, ha minél jobban alkalmazkodik a globális világrendszerhez. És ez nem csak egy elmélet.

Maguk a nerencs politikusok ismerik ezt be. Ők hangoztatják, hogy „az ország érdeke”, hogy a nép nagy részének alacsony legyen a bére. Mert akkor fog szívesen ide befektetni a „globális elit”, amely minél kevesebb költséggel szeretne termelni a maga minél nagyobb nyeresége érdekében. Tehát eszerint a logika szerint: az ország, a hazád akkor lesz gazdag, ha te magad minél szegényebb leszel. Hogy ki lesz akkor gazdagabb az országban, ha nem te? Nyilván az, akinél a vagyon, a hatalom, a befolyás már eddig is koncentrálódott, akit megbíztál az „ország gazdagságának” a kezelésével, akinek szabad kezet adtál a „globális elittel” való tárgyalásra! Ahogy a mindig oly frappáns ausztrál szatíra-csatorna, a JuiceMedia fogalmazott:

(„Ha sz**abb életed van, az jó a gazdaságnak.”)

Egyébként: ha nem látnám is téves gondolatnak a fenti neoliberális opportunizmust, akkor is kénytelen vagyok látni, hogy a feltétlen egypárturalom minden áron való fenntartása hogyan aljasít el embereket. Embereket, akiket segítőkész barátnak, vidám cimborának, jó fej kollégának ismertem, fokról fokra gyűlölködővé, besúgóvá, rágalmazóvá, hátbaszúróvá, másokat megalázóvá, hatalmaskodóvá, agresszívan közönyössé, gépiesen kegyetlenné, pozíciójukkal visszaélőkké tesz. Akik egykor még készek voltak felsegíteni az elesőket, most beléjük rúgnak és taposnak. Színpadiasan hirdetnek olyan dolgokat, amikben maguk sem hisznek. (Mindezt úgymond a „jó ügy érdekében”, de hogy mi ez a „jó ügy, amiért meghozzák ezt az áldozatot”, azt sosem tudják, és néha már nem is akarják elmondani.) Kifogásaim tehát a rendszerrel szemben elsősorban etikaiak.

Na így is sokat beszéltem a hatalompártról, de azt hiszem nem volt felesleges mindezt tisztázni, ahelyett, hogy csak szidjuk őket.

A posztf*siszták és tényleges fasiszták

Nehéz felmérni, hogy pontosan hányan vannak és milyen szervezetekben. El is mosódnak a határok a nerencsek és köztük, meg aztán a f*sizmus sokszor nem annyira egy állapot, identitás, hanem inkább alkalmi vélemény. De így is veszélyes, mert a tömeggyilkosságokhoz nem csak az aktívan résztvevő kevés elszánt gyilkos járul hozzá, hanem mindig a közönyös, vagy egyenesen szimpatizáns tömeg is, amely talán nem meggyőződéses náci, csak alkalmilag osztja a fasiszta véleményeket, de ez az alkalmiság számos ember életébe kerül. Nem tudjuk, mennyi ma az öntudatos n*ci, aki szervezkedik, fegyverkezik és tömeggyilkosságokat tervez. Sajnos, ha jelzed valakinek a n*ci vélemény veszélyét, akkor az illető gyakran felháborodik, hogy az ő személyét n*ciztad le. Más szóval nem tudni milyen most az arány a tényleges f*siszták és a posztf*siszták között. (Hogy mi a különbség, az itt olvasható.)

De ennek megfelelően a n*cielhárítás elsődleges eszköze (most még) nem a verekedés, hanem a felvilágosítás, a vita, a n*ci vélemények elleni harc. (A verekedésre fel kell készülni, lehet, hogy lesz idő, amikor nem lesz elkerülhető, és adott esetben nagyon fontos lehet a f*sizmus megállításában, hogy ha a potenciális f*siszták látják, hogy a potenciális áldozataik visszaüthetnek. Emiatt nem árt némi harckészség, de nem szabad direkt keresni a bunyót, és direkt vadászni a potenciális n*cikra. Más az, ha egyértelműen jelzik a n*ciságukat, akkor hasznos lehet odacsapni nekik, hogy ne legyenek annyira magabiztosak, illetve lássák, hogy a dolgoknak következményeik is vannak.)

Ma a (poszt)f*sizmushoz két dolog vezet: egyrészt egy szélsőséges rendpártiság, másrészt az összeesküvéselméletek. Mindkettő terjed a nerencsek között is, ezért mondtam, hogy nem tiszták a határok. Nem tagadható, hogy vannak tényleges neonáci összeesküvő szervezetek is. Kérdés, hogy a nerencs-rendszer ezeket megszelídíti (posztf*sisztává teszi) vagy a maga toleráns hozzáállásával csak bátorítja a cselekvésre, a népirtásra való készülődésre. Mindkét lehetőség létezik, ezért kell nagyon vigyázni, figyelni, és fellépni, jelezni, ha f*siszta vélemények felbukkanását tapasztaljuk.

A posztf*siszták pártja ma a Mi Hazánk, ezen kívül, mint említettem, számos illegális, féllegális vagy akár legális összeesküvő szervezetük létezhet és számos teret kapnak nézeteik kifejtésére és terjesztésére a nagy „véleményszabadság” jegyében. (Ha valaki a „woke” szóval mint szitokszóval dobálózik, az elég ijesztően nagy lépés az elnáculás lejtőjén.)

Nyilvánvaló, hogy ha valaki a választáson azért szavazott a Mi Hazánkra, mert fogalma sincs a párt jellegéről, arculatáról és céljairól, csak azt tudja, hogy nem akarja beoltatni magát, az attól még nem lesz (poszt)f*siszta. (Meg egyáltalán senki, aki bármilyen pártra szavazott, attól az egy szavazattól nem lesz semmilyen párt tagja vagy elkötelezettje. Egy szavazat csak egy szavazat, nem több és nem kevesebb.)

A liberálisok

Ők a demokratikus ellenzék legjobban látható, leginkább észrevehető része. (Egyébként a nerencsek is azt szeretnék, ha csak őket látnák a demokratikus ellenzékből, ezért dobálóznak folyton a „balliberális” szóval). A klasszikus liberális értékeket, a toleranciát és a szabadságot magukénak vallják. Gazdasági téren is a szabad piac és az egyéni boldogságkeresés hívei, hisznek a magántulajdon erejében, az egyéni vállalkozó szellemben és a piaci verseny inspiráló voltában. Valamint a technikai fejlődés pozitív hatásában, ennélfogva a „fejlett” és „fejlődő” országok megkülönböztetésében. És abban is, hogy a „fejlett országokat” „utol lehet érni”, és ez is a dolgunk, hogy utolérjük őket. (Ezért a nerencsekkel ellentétben ők nem igazán osztoznak velünk a világrendszer-elméletben.)

Jellemzően ők, a liberálisok azok, akik állandóan a „Nyugat” és „Kelet”, szavakkal dobálóznak, olyan értelemben, hogy a „Nyugat” a fejlett, a demokratikus, a „Kelet” pedig az elmaradott és despotikus, és nekünk a „Nyugathoz” kell tartoznunk, vagy még modorosabban „visszatalálnunk”, jelentsen ez az egész bármit is.

(Mint már említettem, engem idegesít minden olyan felfogás, ami két részre próbálja osztani a világot és az embereket, és arra akar rávenni, hogy a két általa kínált alternatíva között mindenképpen válassz. Ahogyan kritikus vagyok a „jobboldal”-„baloldal” szóhasználattal szemben is, úgy idegesít az állandó „Nyugat” vs. „Kelet” felosztás is. A világ és Magyarország is ennél komplexebb. De erre még visszatérünk.)

Nagyon úgy tűnik, hogy a III. Magyar Köztársaságot, annak rendszerét akarják visszaállítani, ennek megfelelően a következő rendszerváltást is az 1989-es rendszerváltás mintájára képzelik el. Legyen újra többpártrendszer, menjenek el az egykori pártállami vezetők, álljon vissza a demokratikus intézményrendszer (valószínűleg abban a formában, amilyen 2010 előtt volt) és a bíróságok függetlensége, legyenek újra szabad választások. Gazdasági megújulásra, a kapitalizmus kritikájára kevésbé gondolnak. Bajban is vannak, amikor az kerül szóba, mi legyen a főnerencsek felhalmozott vagyonával: újraosztható-e ez (mert nem legálisan, „gazdasági bűnözéssel” szerezték), vagy nem, esetleg csak nagyon korlátozottan (mert formálisan mégiscsak legálisan szerezték, és mert a vagyonbiztonság mégiscsak fontos szempont a jogállamban).

Jellemzően ők azok is, akik a nerencseket a „kommunistákhoz” hasonlítják. Ezt az egypárti politikai hatalomkoncentráció alapján mondják, ami a nerencsek gyakorlata. Arról megfeledkeznek, hogy az egykor Magyarországon is hatalmon lévő államkommunisták/államszocialisták célja a legfontosabb termelőeszközök államosítása is volt. Ezt nemigen látjuk a nerencses-rendszerben: ott éppen minden vagyon, minden termelőeszköz minél nagyobb magánvagyonokba gyűjtése a cél. Ez pedig szerintem lényeges különbség. Az, hogy a liberálisok ennek a szempontnak a félretételét egy jó retorikai fogásnak gondolják, szerintem elég jellemző mind a liberálisokra, mind a köztük és köztünk lévő különbségre, amint arról mindjárt szó lesz.

Politikai pártok közül a DeKoa (Demokratikus Koalíció), a Momentum és a MSzP (megtévesztő módon Magyar Szocialista Párt) nagy része tartozik ide. A liberális tábor vezetője tényleg Gyurcsány Ferenc, akiről tényleg igaznak tartom azt is, hogy túlhaladt rajta az idő, és azt is, hogy tényleg van némi elég röhejes/visszataszító személyi kultusza bizonyos körökben, amitől maga is megrészegül. De azt nem gondolom, hogy akkora befolyása lenne, és emiatt annyira veszélyes is lenne, mint azt az ellenségei, a nerencsek beállítják.

A demokratikus szocialisták

Ezek lennénk mi. (Ezt a kört ismerem leginkább.) Célunk egy igazságosabb és barátságosabb világ, amit úgy vélünk megoldhatónak, ha a nemcsak az elvont jogok, hanem a fizikai javak, és így az indulási lehetőségek is minél egyenlőbben vannak elosztva országok és emberek között. (Nincsenek ugyanakkor olyan illúzióink, hogy ebben a tekintetben elérhető egy állandósítható egyensúlyi állapot, egy Nirvana, egy paradicsom, egy utópia. A világ mindig változik és mindig lesz is mit változtatni rajta.) Illetve ha az embereket minél inkább kisközösségi körben szervezzük meg, azaz, ha olyan közösségeknek biztosítunk nagy hatáskört, amelyekben egymást személyesen ismerő emberek dolgoznak együtt. Ezért az egyenlő elosztás mellett a fő szempontunk a minél nagyobb önkormányzat biztosítása helyi közösségeknek és szakmai szervezeteknek. (Tehát: községeknek, városoknak, illetve szakszervezeteknek és szövetkezeteknek.)

A liberálisoktól a rendszerkritikánk különböztet meg minket: az nem csak a politikai rendszer (az egypárti hatalomkoncentráció) kritikája, hanem a gazdasági rendszer (a kevés kézben koncentrálódó anyagi javak és termelőeszközök) kritikája is. Nem csak a nerencses-rendszer kritikája, hanem a kapitalizmusé is. Az államkommunistáktól (akikről mindjárt szó lesz) pedig az önkormányzatiság, a helyi közösségekre alapozás szándéka, a demokratizmus különböztet meg minket. Valamint az, ami ebből következik, hogy nem államosítani akarunk mindent.

Nem eltörölni akarjuk a magántulajdont, hanem összeegyeztetni az emberi élettel. Tehát nem akarunk mindent köztulajdonba venni. Amit pedig köztulajdonba akarunk venni, azt nem feltétlenül államosítani akarjuk (egy részét esetleg), sokkal inkább egy közösség irányításába helyezni. Erről szólna a dolgozói résztulajdon az üzemekben, illetve a szövetkezeti munkaszervezés. A lényeg az lenne, hogy a tulajdont inkább az határozza meg, hogy ki használja. Ha egy közösség használja, a közösségé, ha egy család használja, egy családé, ha egy ember használja, egy emberé. (Lásd még a történelemben: „A föld azé, aki megműveli!”)

Én egyébként annak a híve is lennék emellett, hogy mindenki végezzen többféle munkát is, a kiégés elkerülésére. Legyünk a hét egyes napjain fizikai, máskor meg szellemi munkások. Az már egyéni alkattól függ, hogy milyen arányban. Biztosan ezt a nézetemet is sokan osztják.

Mindezek egyébként irányelvek. Tehát tudjuk, hogy milyen irányba szeretnénk változtatni a világon. Nem arról van szó, hogy kidolgoztunk egy minden részletre kiterjedő utópiát, amit szeretnénk minden eszközzel rátok kényszeríteni. (Azok megintcsak az államkommunisták, egy másik oldal, hamarosan szó lesz róluk.) Én már írtam párszor itt a blogon is, hogy nem zavar, ha más kisközösségek más elvek szerint szervezik meg magukat. A lényeg, hogy valahogyan úgy szervezzük meg magunkat, hogy abban másokkal együtt érezhessük jól magunkat. Ha valamilyen gyakorlat ebből a szempontból nem működik, akkor azt pedig tudni kell elengedni is. Ez éppúgy vonatkozik politikai elképzelésekre is.

Szervezeti szempontból a demokratikus szocializmust jelenleg a Szikra Mozgalom, valamint a Mérce és a Partizán médiafelületek és a Fordulat folyóirat körül kialakuló közösség képezi. Ezekben még sok lehetőség van. Pártunk egyelőre nincs, és nem tudom lesz-e. Nem biztos, hogy a parlamenti munka lesz a cselekvésünk legfőbb terepe. Mindenesetre van a Parlamentben képviselőnk: Jámbor András és Komjáthi Imre egyértelműen. A Párbeszéd Magyarországértban és a LMP-ban (Lehet Más a Politikában) is sokan vannak és egy kevesen a MSzP-ban is, akik ebbe a csoportba sorolhatók. Az biztos, hogy kollektíven egyelőre egyik pártba sem fogunk belépni. Pont a fenti pártok miatt mosódhatnak el a határok közöttünk és a liberálisok között (valamint az ellenséges propaganda állandó „balliberálisozása” miatt), és nem mindenki sorolható be egy csoportba/oldalra, de a nagy egészet nézve azért láthatóak a különbségek. A liberálisokkal, mint mondtam, a szövetségünk alapvetően taktikai jellegű. Közös pártfegyelemről vagy frakciófegyelemről nincs szó, a kritika jogát egymással szemben fenntartjuk, és azt érvényesítjük is. (Igen, Gyurcsánnyal szemben is.)

Az ellenzék ellenzéke (a puzsérista vagy destruktív ellenzék)

(Kép: KanaDia)

Ez a csoport a többivel ellentétben nem törekszik szervezetépítésre, viszont elég sokan hallgatnak a szavukra. Kezd kialakulni közöttük is egy „tábor”, egy oldal, a „passzív ellenállás” vagy mi tábora. Én legalábbis úgy érzékelem, hogy véleményalkotás szempontjából nem elhanyagolható a befolyása. Ők azok, akik ellenzékinek mondják magukat, és morális alapon bírálják is a nerencses-rendszert, de ha bárhol komolyabb cselekvésre kerülne a sor, akkor mindig gyalázkodnak, gáncsolnak és destruálnak. Mert egyszerűen a végtelen Gyurcsány-fóbiájuk nem hagyja, hogy bárkivel is konkrétabb szövetséget kössenek. És bárki lépjen fel bármilyen konstruktív ellenzéki programmal, nekik az sosem lehet eléggé konstruktív. De ami nagyobb baj, hogy bárki, aki ellenzéki, de nem-Gyurcsány, bármilyen kritikus is az igazi Gyurcsánnyal szemben, nekik sosem lehet eléggé nem-Gyurcsány. Azt azonban, hogy mekkora mértékű nemgyurcsányság lenne nekik a megfelelő mértékű nemgyucsányság, azt sohasem hajlandók megmondani. (Sértődötten durciznak, ha ezt meg mered kérdezni tőlük.)

Amúgy ők is liberálisok: az egyéni jogokat, a szólás-, sajtó és véleményszabadságot becsülik a legtöbbre, és az egyéni vállalkozói kezdeményező szellemet. Társadalmi kérdésekkel nem sokat törődnek. A nők helyzetéről vagy a rasszizmus kérdéséről akkor sem hajlandóak beszélni, ha kritikusan állsz az ezekkel kapcsolatos liberális felszínességhez, és kész vagy erről új dolgokat mondani, Ők személyes sértésnek vennék, ha ilyesmiről kellene beszélniük, miközben büszkén hirdetik, hogy előttük aztán nincsenek tabutémák, mert nekik tiszta a lelkiismeretük. Így aztán egy csomó témában hasonlóan szemellenzősek és képmutatóak, mint az általuk morális alapon bírált nerencses rendszer. Teljesen hasonló módon, hasonló szóhasználattal szidják a „píszít” meg a „dzsenderkurzust”, meg a „woke-ságot”. (Az előbbiekkel a nerencses rendszer, az utóbbival viszont már a totalitáriusok, akár a f*siszták kezére is játszanak, ezt persze nem veszik észre.) Soha nem olvastak semmit egy szocialista szerzőtől sem (legfeljebb a Kommunista kiáltvány kivonatát a középiskolai töritankönyvből), de azért hevesen magyaráznak arról, hogy mit akart Marx, és miért hülyeség az egész szocialista eszme úgy, ahogy van. Velünk, demokratikus szocialistákkal, vagy szocdemekkel meg nem állnak szóba. Még ha néha méltóztatnak is észrevenni a létezésünket, kapásból besorolnak minket a liberálisok közé, mármint nem a magukfajta szabadszólókhoz, hanem a „dzsenderpíszífújgyurcsány”-liberális-táborba.

(Kép: KanaDia)

Az irányzat leghangosabb képviselője Puzsér Róbert, emellett idesorolható Hont András, legtöbb posztja alapján Tibi atya, valamint a tisztességes anarchista elveit destruktív piszkálódásra cserélő Konok Péter és a haverjai által meghülyített, egykor jobb napokat látott Farkas Attila Márton „Fam” is.

(Erre az összes többinél inkább mondható, hogy „de-hát-csak-egy-szűk-értelmiségi-kör”, de én mindennapi beszélgetésekben nagyon sok különböző embertől hallom vissza a véleményüket, méghozzá egyre inkább úgy, hogy azt meghatározónak érzik a politikai identitásuk szempontjából. Amellett meg mindegyik irányzat egy viszonylag szűk kört foglal magában, mert, mint már mondtam, a többséget nem érdekli a politika, azt akarja, hogy hagyják békén.)

Önálló tábor akkor kezdett lenni belőle, amikor Puzsér Róbert elindult Budapest főpolgármestere címéért 2019-ben. Azóta egy csomóan tőle várnak iránymutatást nem csak művészi-esztétikai, hanem politikai kérdésekben is. Ő pedig azóta ebben a témában is lelkesen osztja az észt. Egyébként ő az utóbbi időben megint mond okos és elgondolkodtató dolgokat a rádióműsorában spiritualitásról, viszont ha a politika kerül szóba, ott továbbra is rendkívül elutasító mindenkivel szemben, szemellenzősségéből őt nem lehet kizökkenteni. Bár némi előrehaladás, hogy újabban meghívja a műsorába a szocdemek közül Csunderlik Pétert, akinek lehetőséget ad arra, hogy beszéljen dolgokról a világrendszer-elmélet és a szocdem társadalomkritika és rendszerkritika szempontjából. Időnként felfedez olyan témákat, mint a környezetvédelem, és mond arról is olyan okosságokat, amiket, amikor mások mondták, nem volt hajlandó meghallani, illetve ezután sem biztos, hogy hajlandó lesz beszélgetni is azokkal, akik így gondolkodnak. Puzsérnál sokkal utálatosabb az irányzat másik legismertebb képviselője, Hont András. Sugárban ömlik belőle az utálkozás minden és mindenki iránt, a konstruktív gondolatok elől mindig elszalad, csak ne kelljen beszélni róla. De kár is a szó rá.

Összefoglalva: ez a destruktív ellenzékiség nem lenne különösebben érdekes, de elég sokan bólogatnak rá egyetértően, és ismerik el a maguk irányzatának. Veszélyessé éppen az teszi, hogy fenntartja a látszatot a „két politikai oldalról”, és arról, hogy bár az autokrata oldal sem vállalható, a másik oldal viszont kizárólag Gyurcsány, és aki ott nem Gyurcsány, az is Gyurcsány. És hogy ebből a kettős ellentétből az egyetlen menekülési útvonal a fennsőbbséges pózolás a mindentudó bölcs szerepében, és a végtelen lenézés a „prolik” iránt. Szóval egy elitista sznobizmus. Ezen kívül fenntartja a látszatot, hogy a „dzsenderizmus” és a „píszí”-hülyeség létező dolgok és létező problémák ma Magyarországon. Ennek jegyében pedig ez az oldal megnehezít mindenféle párbeszédet és ötletelést a jövőről.

A tankisták (autoriter kommunisták)

Ők azok, akik vissza akarják forgatni az idő kerekét, és vissza akarnak térni a szovjet mintájú államszocialista egypártrendszerhez. Ami aggasztó, hogy ez már nem csak megkeseredett nyugdíjasok hóbortja, hanem egyre több fiatallal is beszélek, akik elkeseredésükben ilyenekben kezdik látni a megoldást. (Bár harcostársaim nyugtatgatnak, hogy ezek az emberek nincsenek sokan. Lehet, hogy tényleg nincsenek sokan, de a számuk akkor is növekszik. Csak az arányokat lehet, hogy nem jól látom ebből a szempontból.) Meggyőződésük, hogy a nép amúgy hülye, ezért akarata ellenére kell jólétre kényszeríteni. A régi pártállami módszerekkel, mert úgymond „azok működtek”. Ezen természetesen a Kádár-rendszert értik. Bár indulatunkban gyakran sértegetjük őket a „sztálinista” jelzővel, valódi sztálinista, „rákosista”, olyan aki újraaépítené a GULag-ot vagy újraalapítaná az ÁVH-t, valószínűleg kevés van közöttük. (Én legalábbis még egy ilyennel sem találkoztam.) Olyan viszont igen, aki ellenséges aknamunkának veszi a Szovjetunió bármiféle bírálatát, folyton Vlagyimir Lenintől idézget, és elvakultságában észre sem veszi, hogy amit „internacionalizmusnak” gondol, az valójában orosz sovinizmus, az orosz felsőbbrendűség elismerése. (Egyáltalán az internacionalizmus mint fogalom kapcsán is ugyanaz a régi félreértés jön elő, hogy az valami kozmopolita ideológia lenne. Holott a szó eredetileg nem nemzeten-kívüliséget, hanem nemzetek-közöttiséget jelent, tehát egy gyakorlatot, a nemzetek közötti szolidaritás gyakorlatát, nem pedig egy dogmatikus ideológiát.) Ennek kapcsán ugyanúgy drukkolnak az Ukrajnát lerohanó orosz seregnek (amely szerintük az amerikai imperializmus ellen harcol), mint a nerencsek. Arról, hogy orosz imperializmus is létezik, és szovjet imperializmus is létezett, tudni sem akarnak, ahogyan az ukrán lakosság szenvedése sem hatja meg őket. Ezért is illik rájuk a „tankista” (tankie) elnevezés, ami azokra vonatkozik, akik a szovjet tankokat várják.

Ami az ő céljuk az egy egyetlen, kommunista párt által irányított erős állam, amely a termelőeszközöket nagyrészt állami kezelésbe veszi. Ők azok, akiknek igenis nagyon konkrét tervük van egy utópia megvalósítására, amit szerintük a múltbeli elődeik is jól csináltak, csak az amerikai ármány miatt buktak el, ezért meg kell ismételni a régi gyakorlatokat. (Mármint nem Sztálinét és Rákosiét, mert az még szerintük is túlzás volt, de mondjuk Leninét és a MSzMP-ét igen.) Ami a tankistákban veszélyes, hogy próbálnak beszivárogni a mi sorainkba is, és ezzel könnyen kompromittálhatnak minket, demokratikus szocialistákat is, azok szemében, akik amúgy szimpatizálhatnának velünk. Már így is elég nagy a zavar, mert közöttünk is vannak, akik „kommunistának” nevezik magukat. És hiába értik a szó alatt a latin-amerikai demokrata kommunistát, ha kellően tájékozatlanok, sajnos egy ponton akár el is lehet hitetni velük, hogy a szovjet-orosz autoriter és a latin-amerikai demokrata kommunizmus végül is azonos. Vagy ha ők nem is hiszik el, a kívülállók majd elhiszik ezt, és utálni kezdenek minket is, akik pedig nem akarjuk visszahozni a Kádár-rendszert, és az 1956-os forradalmárokat tekintjük a példaképeinknek.

A szovjet-orosz kommunizmus (nevezhetjük akár „kominternizmusnak” is) szolgai másolása előbb-utóbb összetöri az ember morálját is, hiszen azt hirdeti, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ezért a tankisták, még ha most valamiféle népfront-szövetséget hirdetnek is, nem szabad bedőlnünk nekik, mert ha tényleg mindent ugyanúgy akarnak csinálni, mint a régi kommunisták, akkor egykori bajtársaikat is ugyanúgy hátba fogják szúrni (ahogyan a bolsevikok az eszereket, az ukrán anarchistákat és a grúz szocialistákat, a MKP a FKGP-t, a MDP a NéKOSz-t, a spanyol kommunisták a spanyol anarchistákat stb., stb.). Már írtam, mi minden különböztet meg tőlük minket.

De látványos példa volt: mikor tavaly nyáron a Diákvárosnak nevezett kollégium-komplexum megépítéséért tüntettünk, volt néhány tankista troll, akik szerint nem szabad megakadályozni, hogy egy kínai egyetem építhessen kampuszt Budapesten, hiszen Kínában is a Kommunista Párt (Kongcsantang) van hatalmon, tehát őket feltétel nélküli szövetségesnek kell elismerni, és az itteni építkezéseiket támogatni. Tehát míg mi a magyar diákok érdekeit próbáltuk nézni, ők kizárólag azt, kit hívnak kommunistának.

A tankistákat képviselő pártok jelenleg a Kommunista Munkáspárt nevű maradvány és az ISzoMM (Igen a Szolidaritásra Mozgalom Magyarországért, vagy mi fene). (Hihetetlen szégyen, hogy ez a Kádár-nosztalgiázó, de egyébként nyelvtanilag is értelmetlen nevű kamupárt ledarálta a Szolidaritás Mozgalmat, amely egy államszocializmus ellen lázadó demokratikus szocialista mozgalomról, a lengyel Solidarnośćról kapta a nevét.) A demokratikus szocialista fórumokra való beszivárgásukat meg kell állítani, nem szabad őket beengedni! Nem tudom, pillanatnyilag mekkora a veszély, de nagyon komolyan mondom, hogy ezzel vigyázni kell!

(„A zsarnokok nem elvtársak. Tankisták kifelé!”)

Végezetül:

Akikből lehetne akár önálló politikai irányzat, de egyelőre nem lesz:

A klasszikus konzervatívok: fórumaik vannak, de szervezetük nincs. A JobbIK a posztf*siszta múltja miatt nem tudta begyűjteni őket. Az új kezdeményezések (pl. Pálinkás Józsefé) nem sokra mentek. Aki közülük nagyon nem bírja tovább a tétlenséget, az feladja az elveit, és beáll a FiDeSz-táborba (ami egy hatalmi gépezet, nagyon távol áll a klasszikus konzervativizmustól, mint minden más politikai ideológiától is). Akinek közülük van még lelkiismerete, az jelenleg lapít és kivár. (Egyesek esetleg a puzsérista csoporthoz közelítenek.)

 

A monarchisták/ A legitimisták: történelmi politikai irányzat; jelenlegi képviselőinek halvány gőzük nincsen, hogyan tudnák elveiket a mai világban érvényesíteni. Ezért nem politikai, hanem vallási szektaként működnek. Nagy részük beállt a FiDeSz-táborba, mert úgy vélik, ez áll a legközelebb a szektárius vallási nézeteikhez. Különálló szektaként amúgy nem is lennének különösebben veszélyesek, de az állampárt révén befolyáshoz jutva és nyeregben érezvén magukat, mérhetetlen károkat képesek okozni.

Hamarosan szólunk még arról is, milyen történelmi példaképekhez nyúlhatnak vissza az egyes irányzatok. De mivel már megint nagyon hosszú a bejegyzés, ezért a kollégák kérték, hogy az majd egy következő, rövidebb írás témája legyen.