Gyerekkorunk legszebb törpénetei

Itt van még egy érdekes idei évforduló: 60 éve alkotta meg a a félig belga, félig angol képregényrajzoló,

Peyo (valódi nevén: Pierre Culliford) a Hupikék Törpikéket (Les Schtroumpfs), mint figurákat. Ezek a kedves kis lények olyannyira meghatározták a nemzedékem gyerekkorát, hogy még ma is hallani a velem egyidős emberektől olyan mondatokat, hogy valaki törpöl, vagy hogy ehhez vagy ahhoz a munkához szükség lenne néhány önkénttörpre.

A hupikék törpikék eredetileg a Johan et Pirlouit című képregény mellékszereplői voltak. Ez a sorozat 1947-ben indult. A törpikék 1958 októberében jelentek meg benne,

és innentől néha fel-felbukkanva segítették a két főszereplőt Johant (Janót), a lovagot és Pirlouit-t (Bíbicét), a dalnokot kalandjaikban. Akkor még nem lehetett megkülönböztetni őket egymástól, csak a vezetőjüket, Törpapát.

(Az első képregény-epizód, amiben a törpikék megjelentek)

(Aprajafalva első ábrázolása)
Később, mikor népszerűségüknek köszönhetően már önálló történetek kollektív főszereplője lett Aprajafalva népe, az egyes törpikéknek lett önálló egyéniségük és szakmájuk is. Érdekes, hogy a Johan et Pirlouit, ez a középkori fantasy-világban játszódó képregény aztán egyáltalán nem tört be Magyarországra (ahol pedig mindig volt kereslet a francia képregényekre, mint mutatja ezt a Pif et Hercule vagy az Asterix sikere). Sőt még a Hupikék törpikék-képregények sem. Hozzánk először a Hupikék törpikék-rajzfilmsorozat jutott el (amelyben már a híres amerikai Hanna-Barbera Stúdió keze is benne volt, így terjedhetett el világszerte) osztatlan sikert aratva, majd csak ezután kezdtek néhányat kiadni az eredeti Hupikék törpikék-képregényekből magyarul is. A Johan et Pirlouit rajzfilmsorozat-változata is csak a Hupikék törpikék-rajzfilmek nagy sikere után készült el. Magyarországon ez jelent meg a legkésőbb, Janó és Bíbice címen. Nem tudok róla, hogy az eredeti Johan et Pirlouit képregények közül valaha is kiadtak volna egyet is magyar nyelven. Kár.

Miről szól a Hupikék törpikék, és miért olyan jó?
A törpikék valójában egy hagyományos paraszti közösség, amiben mindenkinek megvan a maga helye és szerepe. Kívülről nézve teljesen egyformák (mondhatjuk inkább úgy: nem túl nagy közöttük a biodiverzitás), de ha belülről nézzük a közösséget, látjuk, hogy a törpök között milyen sok egyéniség van. Ha megnézzük az eredeti rajzfilm történeteit, azokban általában hangsúlyozva is van a törpike-közösség életét a földművelő munka határozza meg, ezért erősen kötődik a természethez, illetve nagy szerepe van benne az a hagyományoknak a belső kohéziónak, stb.
Éppen ez az, amit a Hupikék Törpikékről későbbi feldolgozásokat készítők nem értettek. Az a szánalmas nyervákolás, amit a törpök nevében személyükkel visszaélve követtek el ismeretlen tettesek (akiknek a személyét azért ma már sejteni lehet) pont ettől a kedves jellegétől, eredeti bájától fosztotta meg a törpikéket. A lényege ennek a rossz vicc-áradatnak csak annyi volt, hogy a gyerekek szeretik a törpöket, akkor ha kék barátaink mögé bújva adja elő valaki ezeket a borzasztó paródia-szerűségeket, biztosan könnyebben eladható lesz. És a koncepció sajnos bejött.

(Ezt meg csak elrettentő példának tettem ide)
A másik feldolgozás a most divatos félig animáció-félig élőszereplő technikával készült. Már a koncepciója is rossz. Tipikusan az a helyzet, amikor valaki egy újabb halom pénzt akar kisajtolni egy klasszikus fantasy-történetből, de lusta ehhez saját ötleteket kidolgozni, vagy akár csak megérteni, hogy miről szól az eredeti. Szóval használni akarja a brandet, amire tulajdonképpen sz**ik. És mit tesz ebben a helyzetben? Nyit valami téridő-kaput, amivel a klasszikus mű szereplőit áthozza a mi XX-XXI. századi világunkba, hogy hátha majd jó humorforrás lesz, hogy akik magabiztosan mozogtak a saját világukban, azok hogy csetlenek-botlanak egy idegenben. Hát nem. Ez egy elég erőltetett szituáció, és nem jó hozzáállás. A jó hozzáállás szerintem az lenne, hogy megpróbáljuk megérteni az eredeti történet logikáját, azt, hogy az a maga zárt világával mit is akart elmondani a mi mai életünkről, emberi viszonyainkról. (Például a Hupikék törpikék a barátságról, közösségről és az egyén abban elfoglalt helyéről.) Ilyen értelemben kellene átjárást teremteni a párhuzamos világok között, hogy egy idegen világ szereplőiben is meglássuk saját magunkat (végső soron minden művészi alkotás célja ez, hiszen végső soron minden epikai mű is így működik, még a „legrealistábbak” is: saját világot teremtenek, saját belső logikával), nem pedig mindenféle erőltetett téridő-kapukat nyitni.

Eszembe jut erről egyébként egy másik mese, ami szintén nagy hatással volt a gyerekkoromra, és nem is csak az enyémre, hanem egy egész nemzedékére: Antonio Lupatini (művésznevén: „Tony Wolf”) Mesél az erdő-sorozata.

Az ott ábrázolt törpefalu sok hasonlóságot mutat aprajafalvával: ott is olyan humanoid lények élnek, akik távolról nézve teljesen egyformák és egymástól megkülönböztethetetlenek, de ha közelebb megyünk, és elkezdjük megismerni a közösséget, rájövünk, hogy mindegyiküknek van egyénisége, mindegyikük másban szakértő, és mindegyikük más szerepet játszik a közösségben. (Az persze kérdés, hogy mennyire jó gondolat, hogy egy szereplő egyetlen és legfőbb jellemvonása az, hogy mi a foglalkozása, de talán egy gyerekmese esetén ez még megbocsátható.)
Még a logikai lyukak is hasonlóak a két sorozatban: sem a Törpefalu, sem Aprajafalva lakóiról nem tudjuk, pontosan milyen rokonságban vannak egymással. (Mind testvérei egymásnak, és Törpapa az apjuk? Vagy ő csak egy vezér, bíró, úgy Papa, mint a Falu Vénje? És akkor ki a törpikék anyukája? Kiknek a gyereke Törpicúr? Ő már egy következő generáció?) És persze az sem világos, hogyan fog fennmaradni a populáció úgy, hogy a Hupikék törpikékben csak két lány van (Törpilla és Törpiri), a Mesélő Erdő Törpefalujában pedig egyáltalán nincsenek nőnemű egyedek. Talán bizony majd a velük összeköltöző állat-közösség lakóival vagy a szomszédságukban élő sárkányok leányaival fognak összejönni? (Uhmf! Jáj!)

(A Mesélő Erdő térképe)
Minden ilyen bukfenc ellenére nagyon szerettem mindkét sorozatot, és bátran adom majd őket a gyerekeim kezébe is. Mert mindkettő nagyon szórakoztató, és tele van ötlettel. Mindkettő a barátság, a szorgalom és a kreativitás dicsérete. Jól kiegészíti egymást a technika és a mágia (azok a jó kis ötletes szerkentyűk és lakhelyek, amiket a szereplők az életük kényelmesebbé tételére kitalálnak (elsősorban a Mesél az erdőben, ahol van is idő ezeknek a működését végiggondolni az olvasónak) és a vicces varázslatok, amiket szintén használnak).

Mindkettő a maga világában többféle kultúrát és közösséget talál ki, saját belső logikával amelyek találkoznak és néha konfliktusba is kerülnek egymással. (Van, amikor ezek találkozása teljesen zökkenőmentes, mint a Mesél az erdőben az állatok és a törpék között. Van amikor egymás kölcsönös bosszantása árán sikerül csak megtanulni együttélni, mint a törpéknek és a manóknak. Van, amikor békésen együtt nem, de minden súrlódás és gyanakvás mellett lehet békésen egymás mellett élni, mint az állatok és törpék közösségének a sárkányokkal. És vannak, akik kibékíthetetlenül ellenségesek, akikkel muszáj felvenni a harcot, persze nem erővel hanem ésszel, mint a rosszindulatú darázsmanók.) És mindkét sorozatban felvetődik az a gondolat is, hogy a világ változik, hogy volt a mostaninál egy ősibb, jóval vadabb és regényesebb vagy ha úgy tetszik eposziasabb világ is, amelynek az emlékeit néha kifejezetten érdekes felkutatni.

(Még saját írása is volt a Mesélő Erdőnek. Sajnos kódot sohasem mellékeltek hozzá...)

Reméljük még sok nemzedéknek fognak ezek a könyvek, képregények, rajzfilmek élményt jelenteni. Szerintem erre minden esély meg is van, mert a dolgok, amikről beszélnek, minden esetben maradandóak és fontosak.

Gondolatok 1956-ról

Két fontos, és szerintem elég érdekes írást találtam az utóbbi időben a forradalomról. Két gondolatébresztő történeti eszmefuttatás, amik szerintem nagyon jól egészítik ki egymást a maguk szempontjaival. Egyik sem tegnap keletkezett éppen, de talán nem véletlen, hogy majdnem egy időben találtam rájuk.

Az egyik Kende Péter: Elkerülhető volt-e a forradalom 1956-ban? című rövidebb cikke.
A másik: Hannah Arendt: A forradalomról című hosszabb írása. Ebben nem csak 1956-tal foglalkozik, hanem általában a forradalommal, mint történelmi jelenséggel. De mégis a könyvében kiemelt jelentőséget tulajdonít a magyar forradalomnak, majd látni fogjuk, miért.

A két szerző személye is érdekes egyébként; talán egyszer majd külön-külön bejegyzés is születik róluk. Most csak röviden:

Kende Péter újságíró és szociológus. 1956-ban fiatal újságíró volt, a forradalmi események részese, támogatta Nagy Imre kormányát. A forradalom leverése után Franciaországba menekült. A szociológia elismert tudósa lett, több egyetemen is tanított. Emellett mindent megtett, hogy igazságot szolgáltasson a forradalomnak, és hogy a magyar és külföldi közönség minél többet megtudhasson az egész XX. század magyar történelméről. Fontos szerepe volt a Párizsi Magyar Füzetek létrehozásában (ott jelent meg ez az írása is). A Párizsi Magyar Füzetek nemcsak a történelmi kutatások szempontjából vált fontos műhellyé, hanem az államszocializmus évei alatti emigráns és hazai ellenzék formálódásában is fontos szerepe volt. 1989 után Kende Péter hazatért.

Hannah Arendt német filozófus és újságíró volt. A hazáját a nácik hatalomrajutása miatt kellett elhagynia. Egy darabig ő is Franciaországban élt, de annak német megszállásakor majdnem megölték őt is. Szerencsére sikerült Amerikába szöknie. Német és angol nyelven egyaránt alkotott. Foglalkozott történelemmel, politológiával is. Két leghíresebb könyve közül az egyik egy Adolf Eichmann peréről szóló riportkönyv, amely kritikusan állt a háborús bűnös bíráihoz is. A másik a totalitárius rendszerekről szól. Bár azt, hogy a nácizmus és a sztálinizmus is totalitárius rendszerek, és szörnyűek, pusztítóak, mindenki elismeri, azt, hogy ezek közé egyenlőségjel tehető, ma már sokan vitatják. (Én is. Mármint: én magam sem gondolom, hogy a kettő gyökere azonos lenne.) Mindemellett biztos, hogy Hannah Arendt gondolatai nagyon inspirálóan tudnak hatni. (Rám is.)


Elkerülhető volt-e?
(Természetesen Kende Péter írása is a kötelező mentegetőzéssel kezdődik, hogy nem „alternatív történelmet” akar írni („mi-lett-volna-ha”), hanem meg akarja mutatni, hogy akik döntési helyzetben voltak, milyen döntéseket hozhattak, és miért azt hozták, amit, stb. Remélem ezt már ezen a szinten nem kell újra elmagyaráznom.)

Amikor feltesszük-a kérdést, hogy elkerülhető volt-e a forradalom 1956-ban, azt természetesen nem abból a szempontból tesszük, mintha azt kérdeznénk, fennmaradhatott volna-e a sztálinista diktatúra Magyarországon (kicsit tovább). Mindenki számára világos, hogy annak az elmebeteg rendszernek véget kellett vetni. Hanem azt kérdezzük, lehetséges volt-e adott körülmények között azt a rendszert kevésbé fájdalmasan és véresen lebontani. Mert minden romantizálás ellenére a forradalom egy véres és fájdalmas pillanat. Nagyszerűvé a hirtelen tisztító hatása teszi, nem a brutalitása.
(Lábjegyzet: 1989-ben például sikerült a forradalmat elkerülni, a rendszer reformokkal omlott össze. Néhányan a 2000-es években mégis sokat idézték Antall József miniszterelnök gúnyos mondását: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Mindezt azzal a felhanggal idézgették egyesek, hogy szerintük igenis brutális dolgokat kellett volna csinálni 1989-ben akkor is, ha a hatalom kész megegyezni, és békében visszavonulni. Akik így gondolkodnak alapvetően és veszélyesen tévednek: 1989-ben az átalakítás átgondolatlansága volt a baj, nem pedig az erőszak hiánya.)

Az első fontos dolog, amit Kende Péter megállapít: a forradalom elkerüléséért mindig a hatalom tehet valamit (leginkább saját biztonsága érdekében). Tehát nem az a tömeg, aminek spontán dühkitörése a forradalom.

„Egy népnek (…) nincsen összehangolt akarata; egy nép soha nem ’csinál’ magának forradalmat, hanem abba – így vagy úgy – belesodródik. Ennélfogva ’elkerülni’ sem tudja, hiszen e fogalom előzetes és tudatos szándékot föltételez.”

Teljesen téves tehát (és meglehetősen embertelen is) a véres, elfajult eseményekért egy tömeget hibáztatni, amelyikbe belelőttek, azt mondani, hogy a hatalom sortüzénél a tömeg viselkedhetett volna higgadtabban, józanabbul is. Felejtsük is el az ilyen elvont, határtalanul cinikus álbölcselkedést! Ez nem más, mint áldozathibáztatás. Szervezetten nyilván a hatalom fegyveresei cselekednek, és a felelősség elsősorban azé, aki a tűzparancsot kiadja.

(Természetesen lehetne ilyen ökörségeket is mondani, hogy ha Magyarország megnyeri 1954-ben a foci-világbajnokságot, akkor nincs 1956-ban forradalom, de ennél azért legyünk komolyabbak, illetve ne nézzük magunkat ennyire birkának. Az legfeljebb a pártelit önmegnyugtatására szolgálhatott, hogy 1954-ben tényleg kizárólag a VB miatt voltak zavargások Magyarországon…)

Tehát, hol fordulhattak volna esetleg békésebb irányba az események:
1. Ha Rákosinak, (a „Kopasz Pingvinnek”, a „Tojásfejűnek”, „Humpty Dumptynak”) nem sikerül megbuktatnia Nagy Imrét 1955-ben. Ehhez persze más viszonyok kellettek volna a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) vezetésében.
2. Ha a MDP vezetésében többen lettek volna nyitottak arra, amit Nagy Imre megvalósítani próbált 1953 után.

Vagyis a vezetők és a társadalom (a nép) közötti békekötésre. Mondjuk Kende azt is állítja, hogy a pártvezetés nagy része sem Imre bácsi, sem a Tojásfejű mellett nem állt teljes meggyőződéssel, csak csapódott ide-oda. (Akik döntéshozónak hiszik magukat, azok sokszor csak beszari senkiháziak, akik kölcsönösen fogvatartják egymást más beszari senkiháziakkal. Ez ma is így van.)
3. Ha 1956 júliusában, mikor a szovjet pártvezetők végre leváltották a MDP éléről a Tojásfejűt, nem Gerő Ernő, a „Hídverő” lesz az utódja. Csakhogy a szovjet vezetők is beszari senkiháziak voltak, nem mertek rögtön egy rendes vezetőt adni az országnak, attól féltek az túl éles váltás lenne a magyar népnek. Találtak hát egy másik rohadékot.
4. Lehetett volna-e békés fordulat október 23-án? Péter szerint nem:

„A késés ekkor már behozhatatlan volt, s áthidalhatatlan a fáziskésés a hatalom és a közhangulat között.”
Lehet, hogy még az sem állította volna meg a folyamatot, ha Nagy Imre már korábban, október közepén kormányra kerül.
5. Itt vetődik fel megint az agyonismételt „ki-lőtt-először-a-Rádiónál?” –kérdés, aminek igazi realitása már nincs. Kende Péter szerint:

„A vizsgálat tárgyát képező történetben nem az a fontos, ki lőtt először, hanem az, hogy miként keletkezett lőhelyzet. Október elején még nem volt lőhelyzet, sőt október 22-én sem.”
6. A következő fontos pont viszont egy nagy hiba, amit Hídverőék elkövettek: behívták a szovjeteket rendet teremteni Budapesten. Már akkor, október 23-án. Ez aztán azok dühét is kiváltotta, akik talán egyébként nem ragadtak volna fegyvert egy magyar kormány ellen.

Amit még Kende Péter hozzátesz: lehet, hogy az ezt követő napokban maga Nagy Imre sem viselkedett valami bátor és határozott módon. De az, amit október 28-án és az azt követő napokban tett, amilyen szerepet játszott, az egyértelműen pozitív. Tárgyaló- és kompromisszumkészségével, nyitott hozzáállásával megmentette az országot egy hosszabban, talán hónapokig elhúzódó polgárháborútól. A szovjet támadásról nem ő tehetett, és azt nála határozottabb, és katonai vezetői tapasztalattal rendelkező vezető sem tudta volna megállítani.


A nemzeti öntudat megalázása
Még egy dologra felhívja a figyelmet Kende Péter is, méghozzá rögtön az elején (lehet, hogy ezt nekem is a cikk elejére kellett volna tennem), ami fontos lehet a forradalomhoz vezető út elemzésében:

„A nemzeti önérzetet egyik szomszédos országban sem tiporták meg olyan esztelenül, mint minálunk. Ez talán eleve helyrehozhatatlan volt, s ennyiben az 1956. évi robbanás, ha nem is dátumszerűen, de valahogyan valamikorra be volt írva Magyarország 1953 utáni történetébe.”
(Kende Péter: Elkerülhető volt-e a forradalom 1956-ban?)

És valóban: az eddigiekből is látszik, hogy a nemzeti önérzet, illetve a „szabadságharcos elem” már a forradalomhoz vezető feszültségben is fontos összetevő volt. (Mindig mondom, hogy tudni kell, mi a különbség forradalom és szabadságharc mint fogalmak között, De azt is látni kell, hogy 1956-ban a kettő következett egymásból, együtt jöttek létre, és nem véletlenül.)
Mostanában már sokan hangsúlyozzák, hogy a Rákosi-rendszer sem volt annyira „nemzetietlen”, mint azt sokan utólag hiszik vagy hirdetik. Mármint az nem igaz, hogy a nemzeti érzést teljesen egy „proletár-világinternacionalizmussal” vagy mi a fenével akarták helyettesíteni. A Rákosi-rendszernek megvolt a maga hazafias-nacionalista retorikája is, ami nem menti fel a rendszert semmilyen bűn alól, amit elkövetett.

De a „kuruc” vagy inkább „kuruckodó” hagyomány benne volt a rendszer retorikájában: vagyis az a szemlélet, hogy a magyar történelem egyik legfontosabb célja a nemzeti függetlenség kivívása, a Habsburgoktól való megszabadulás volt.

(Függetlenség és függőség egy 1951-es plakáton: a "szovjetizált" magyar katona, mint az 1848-as honvéd utóda)
És mégis: igaza van Kende Péternek: talán egyik államszocialista államra, illetve pártvezetőre sem volt jellemző, hogy ennyire megalázkodott volna a szovjetek és Sztálin előtt, mint a MDP-ra, illetve a „Tojásfejű Pingvinre”.

Ennek a megalázkodásnak egyik megnyilvánulása a kollektív bűnösség állandó sulykolása lett, hogy Magyarország bűnös, mert úgymond „Hitler utolsó csatlósa” volt stb. (Ez nem volt igaz: Magyarország átállt a II. világháború végén, és, mint már írtunk róla, magyar katonák résztvettek Ausztria megszállásában. Az állandó sulykolás azonban megtette a hatását: hosszú távon ennek lett az egyik következménye hogy a fasiszta vádra divat lett dacból a „fasiszta pózzal” válaszolni. Tehát a „csatlósság” állandó emlegetése megvetette az alapot a neonáci mozgalmaknak. Mármint nem az 1950-es években, hanem 1990 után.)

Ezzel függött össze a másik végtelenül megalázó dolog: április 4-e megünneplése. Nem tudom, volt-e még egy ország, ahol a fő nemzeti ünnepen egy másik ország (ha úgy vesszük: egy másik nemzet) katonai győzelmét kellett ünnepelni. Katonai parádéval! Egy nemzeti ünnep mindenhol a nemzeti büszkeségről, a felszabadulásról vagy egy szabadságharcról szól, csak itt szólt a felszabadításról, más tevékenységéről, vagyis a saját bénaságunkról, más büszkeségéről, más kiválóságáról. Persze minden államszocialista államban kellett egy olyan napot találni központi ünnepnek, ami az adott, kommunista rezsimről szólt, de ezt valahogyan minden országban sikerült úgy megoldani, hogy az egész egy kicsit a saját büszkeségről is szólt. És Magyarországon is lehetett volna ilyen napot találni, például az átállás napját, vagy valami olyan napot, ami az Ausztriába küldött két hadosztályhoz kapcsolódik… De nem. Meg sem próbálták. Ez csak azért furcsa mert ezzel a magyar kommunisták saját magukról is a béna szolga képét sugallták a népnek.

Ilyen körülmények között pedig egy akármilyen pompázatos katonai parádénak sem nagyon lehetett más üzenete, mint hogy teljes fegyveres erőnket feltétel nélkül a „felszabadítóknak” ajánljuk fel. (Ez az egész legalább olyan szánalmas volt, mint amikor egy király nélküli királyság nemzeti ünnepein egy tenger nélküli tengernagy parádézott egy már nem is létező birodalom admirálisi egyenruhájában.)

A Kádár-rendszer megpróbált ezen tudathasadásos állapoton egy kicsit igazítani a „Forradalmi Ifjúsági Napok” ünnepségsorozatának behozásával, vagyis azzal, hogy április 4-e mellett engedélyezték Március 15-e megünneplését is, és a kettő közé még betették március 21-ét a Tanácsköztársaság emléknapjának (mivel a Tanácsköztársaság kultuszában ötvözni tudták a „szocialista” ill. kommunista tartalmat és a honvédő hagyományt). De ahogy sok másban, a Kádár-rendszert azért itt is az óvatoskodó besz*riság jellemezte alapvetően, így a fő ünnep és a munkaszüneti nap továbbra is az április 4-e maradt.

És a szovjetek előtti megalázkodás két legszembetűnőbb jele: a címer és az egyenruha.

Magyarországon a teljes kommunista hatalomátvétel után az egypárti diktatúra első dolga volt lecserélni a hagyományos címert egy olyan darabra, ami úgy nézett ki, mintha a Szovjetunió valamelyik tagállamának a címere lett volna. (Ehhez hasonló a szovjet és jugoszláv államokon kívül csak Kelet-Németországban történt, de még ott is igyekeztek a nemzeti színeket benne tartani a címerben. Más országokban legfeljebb egy vörös csillaggal egészítették ki az addig is meglévő címert.)
Az viszont egy másik kelet-európai államszocialista államban sem történt meg sehol máshol, hogy a hadsereg egyenruháját egy az egyben szovjet egyenruhára cseréljék (ami még a szovjeteket is meglepte), még az úgymond „náci múlttal terhelt” kelet-németeknél sem.

Nem mondom, hogy rosszul néz ki a gimnasztyorka (mert szerintem jól néz ki), de legalább a Bocskai-sapkát igazán meg lehetett volna hagyni a magyar katonáknak a szovjet „ködvágók” helyett. (1956-ban tervbe volt véve a Bocskai-sapka visszaállítása, meg is indult a gyártása, de a teljes „rehabilitálására már nem maradt idő.)

(Amúgy nem csak a katonaságot, hanem a rendőrséget is átöltöztették szovjet rendőri egyenruhába.)

A Kádár-rendszer legalább ebben a tekintetben igyekezett valamit helyreállítani a nemzeti büszkeségből.

Mármint ami az egyenruhát illeti. A címer tekintetében megint valami félmegoldásnál maradtak.

(Legyen „nemzetibb” a címer, mint volt, de azért ne állítsuk vissza az eredeti állapotot sem…) Persze nem akartak az állami címerbe újra keresztet tenni. Hosszú távon azonban ezzel is megint a nemzeti tudathasadáshoz járultak hozzá, mert itt van a gyökere valahol annak, hogy nemzeti címerünk felét, az Árpád-sávos zászlót egy csomóan „szélsőjobboldali” jelképnek tekintik és félnek tőle.

Az összes ilyen jelenség ellenpéldáját Polákországnál láthatjuk. Itt aztán nagyon figyeltek rá, hogy külsőségekben minél inkább az ország önállóságát, függetlenségét hangsúlyozzák. Sem a címerbe, sem a fegyveres erők jelképeibe nem került bele a vörös csillag. És még a politikai rendőrség, az UBP (Urząd Bezpieczeństwa Publicznego – Közbiztonsági Hivatal) katonái esetében is fontosnak tartották, hogy a nemzeti hagyományoknak megfelelő szép egyenruhát kapjanak.

(Ez azonban nem szabad, hogy megtévesszen minket vagy bárkit: az UBP emberei ugyanolyan gyomorforgatóan undorító dolgokat műveltek honfitársaikkal, mint Magyarországon az ÁVH, hiszen ugyanúgy egy totális diktatúra hadserege voltak.)

Persze a fent említett megalázkodás nem csak ilyen külső, szimbolikus dolgokban nyilvánult meg. A szovjet „kultúrfölény”, felsőbbrendűség hangsúlyozása az 1950-es években a mindennapi élet része lett.
Ahogy a már sokat emlegetett D. Fekete Sándor írta:

„A szovjet kultúra iránti érdeklődés megmerevedett, formálissá vált. Pedig az orosz kultúra az emberiség művelődési kincseinek legértékesebb részéhez tartozik. S még a sztálini terror sem tudta megakadályozni egy Solohov, egy Ehrenburg, egy Eizenstein kibontakozását. De Rákosiék szolgalelkű kultúrpolitikája (...) visszájára fordította az értelmiség természetes érdeklődését. (...) Még azt is el akarták hitetni az oroszokkal, hogy Puskásék tőlük tanultak futballozni.”
(Fekete Sándor: Az 1956-os felkelés okairól és tanulságairól)

Az 1950-es években valami olyasmi volt a „szovjet könyv”, mint az 1990-es években az „amerikai film”. Mindegy volt a szánalmas minőség, ha valamit szovjet (elsősorban orosz) író írt, azt rögtön le kellett fordítani, és rá kellett sózni a magyar közönségre. Ez pedig csak az ellenkező hatást érhette el: nemcsak azt a képzetet erősíthette a magyar emberekben, hogy a szovjetek kulturálisan gyarmatosítani akarnak minket (mint ahogy ma is sokaknak van ilyen érzése az amerikaiakkal kapcsolatban), hanem azt is, hogy a szovjet kultúra nagyobbrészt szemétből áll. Pedig a szovjet kultúra éppolyan sokszínű, mint az amerikai, vannak nagyon sikerült és kevésbé sikerült termékei is. De ha még a gyengébb minőséget is feltétel nélkül imádni kell, az persze, hogy visszatetsző. És persze ennek is megvolt a hosszútávú hatása is: az 1989-es rendszerváltás után sokan mintha ugyanazt a mintát igyekeztek volna követni: ugyanazzal a gyarmati megalázkodással álltak mindenhez, ami amerikai, mint régebben a párt a szovjet kultúrtermékekhez.

No, ez a kitérő csak azért kellett, mert a forradalomhoz vezető út megértéséhez szerintem fontos.
De azért a fenti kitérő mellett azért megint felhívom a figyelmet arra, amit már sokszor elmondtam: hiba volna 1956-ot úgy értelmezni, mint kizárólag a nemzeti önérzet megsértésére adott reakciót. Ennél azért ez összetettebb jelenség volt. De ez talán ki is fog derülni nem csak a fentiekből, hanem az alábbiakból is.


Forradalom, mint építés
Hannah Arendt írása egy sokkal elméletibb munka, magáról a forradalomról mint történeti jelenségről. Azaz egy olyasfajta elmélkedés, mint amilyennel ez a blog is kezdődött még annak idején. De Hannah Arendt nem annyira a forradalom előzményeiről ír, inkább a következményeiről.
Az egyik fontos dolog, amit állít: a modern forradalmak mintájának nem feltétlenül csak az 1789-ben kezdődött nagy francia forradalmat lehet tekinteni, aminek elsődleges célja egy elavult intézményrendszer lebontása volt. (Ezért is lehetett sok következményében annyira szélsőséges, szörnyű, véres, torz.) Ott van még mellette az 1773-ban kezdődött amerikai forradalom is. Ez is egy szabadságharccal, más szóval függetlenségi háborúval függött össze, de ennek a célja nem csupán egyik állam függetlenedése volt egy másik államtól, hanem egy új típusú állam, egy új intézményrendszer megteremtése is. (És az az államrend, ami az Amerikai Egyesült Államokban létrejött, ugyanúgy a felvilágosodás eszméiben gyökerezett, mint a Francia Köztársaság.)

Vagyis általánosságban: a forradalom (revolúció) nemcsak egy régi elavult államrend megdöntését, szétzúzását jelentheti, hanem egy új megteremtését is. A „hivatásos forradalmárok” ezt persze általában elfelejtették: a forradalmat tették céllá, holott annak csak egy eszköznek (nem is feltétlenül az egyetlen eszköznek) kellett volna lenni a modernizálás felé. Különösen igaz ez az orosz bolsevik hivatásos forradalmárokra, és az őket követő minden tanítványukra. (Igen, a kommunistákról, beszélek, most lehet anyázni. De ne sokáig, mert mondanám tovább…)
Itt érünk el 1956-hoz is: Hannah Arendt szerint a magyar forradalom éppen azért volt egy hihetetlenül menő dolog, mert a XX. századi forradalmak közül ebben fedezhető fel leginkább valami új rend megteremtésének az igénye. Ez az új rend pedig egy decentralizált, kisközösségi önigazgatáson (munkástanácsokon és helyi önkormányzatokon) alapuló új rend lenne.

„A tanácsalakítás [1956-ban Magyarországon] (...) a többé-kevésbé véletlenszerű közelséget politikai intézménnyé változtatta. E spontán fejleménynek az a legmeghökkentőbb vonatkozása, hogy e független és rendkívül eltérő szervek (...) egy koordinációs és integrációs folyamatot indítottak el magasabb szintű regionális vagy szakmai tanácsok létrehozásával, amelyekből végül olyan küldötteket lehetett választani, akik az egész országot képviselték. Itt is azt látjuk, hogyan nő ki a föderális elv, akülönálló egységek közötti szövetség és liga elve a cselekvés elemi körülményeiből. (...) A közös cél egy új állam alapítása volt, egy olyan új típusú köztársasági kormányé, amely 'elemi köztársaságokon' alapul, mégpedig úgy, hogy a saját központi hatalma nem fosztja meg az alkotórészeket eredeti, konstituáló hatalmuktól. Vagyis a tanácsok, mivel féltve őrizték cselekvési és véleményalkotási képességüket, kénytelenek voltak felfedezni a hatalom megoszthatóságát, s annak legfontosabb következményét is, a hatalmak szükséges megosztását a kormányzatban. (...)
Semmi sem mond inkább ellent a kormány korlátozása nélkül maradt nép anarchista és törvénytelen hajlamairól szóló régi bölcsességnek, mint a tanácsok kialakulása, amelyek mindenütt, ahol létrejöttek, legkifejezettebben pedig a magyar forradalomban, az ország politikai és gazdasági életének újjászervezésével és egy új rend megteremtésével voltak elfoglalva.”
(Hannah Arendt: A forradalom. Pap Mária fordítása)

Aki korábban is olvasta a blogot, az már láthatta, hogy korábban én és „harcostársaim” is eljutottunk már erre a következtetésre, Hannah Arendtől függetlenül is. Márpedig megnyugtató látni, hogy nem járunk teljesen rossz nyomon, ha a következtetéseinkhez más, nálunk jóval okosabb emberek is eljutnak.

Összefoglalva tehát megint, azt, amit mindebből le lehet szűrni:
1. A forradalom, jelentsen akár véres felfordulást, akár az elnyomó hatalomtól való vértelen, de hirtelen megszabadulást (mint ahogyan 1956-ban Magyarországon a véres pesti események után a legtöbb vidéki városban és faluban inkább az ilyen vértelen forradalom volt a jellemző), nem öncél, hanem egy reformpolitika egyik lehetséges eszköze (Hangsúlyozva még egyszer: egyik, és nem az egyetlen). Világos célok nélkül nincsen forradalom.
2. A forradalmakat nem a föld alatt szervezik titkos összeesküvők. A forradalmakat a hatalom provokálja ki a reformcélok elutasításával. (Hozzá kell tenni: ehhez azért szükség van arra, hogy az emberek megtapasztalják, hogy a hatalomtól nem mindig kell félni. A forradalom tehát sosem a legnagyobb elnyomást követi, hanem mindig egy enyhülés időszaka után jön, akkor, ha a hatalom ismét be akar keményíteni.)
3. A forradalom eseményei mindig a korábbinál nagyobb emberi szabadság irányába mutatnak. Több forradalom is eljutott a helyi kisközösségi önigazgatás követeléséig és kialakításáig. Az 1956-os magyar forradalom is erre példa, de például az 1971-es párizsi forradalom (a Commune forradalma) és a nyugat-kurd forradalom (Rojava megszervezése) is. (Nem véletlenül nevezte Gulyás Marci Rojava harcosait 1956 örököseinek.)
4. A forradalom célja éppen ezért nem lehet egy párt uralomra juttatása. A pártok legfeljebb meglovagolják a forradalmakat. Ennek viszont általában katasztrofálisak a következményei, ahogyan azt a bolsevikok esetében is láthattuk.

Tehát: 1956-ban sem volt az a cél, hogy az elnyomó Egy Pártot egy másik elnyomó Egy Pártra cseréljék. Az Egy Párt, amelyik a maga kizárólagosságát hirdeti, meneteljen bármilyen színű zászló alatt nem lehet „egy forradalom örököse”. A forradalom méltó örökösei csak azok lehetnek, akik küzdenek az „elemi köztársaságokért”. Őket kell megtalálnunk, hogy cselekedni tudjunk.