2018. október 25., csütörtök

Gyerekkorunk legszebb törpénetei


Itt van még egy érdekes idei évforduló: 60 éve alkotta meg a a félig belga, félig angol képregényrajzoló,

Peyo (valódi nevén: Pierre Culliford) a Hupikék Törpikéket (Les Schtroumpfs), mint figurákat. Ezek a kedves kis lények olyannyira meghatározták a nemzedékem gyerekkorát, hogy még ma is hallani a velem egyidős emberektől olyan mondatokat, hogy valaki törpöl, vagy hogy ehhez vagy ahhoz a munkához szükség lenne néhány önkénttörpre.

A hupikék törpikék eredetileg a Johan et Pirlouit című képregény mellékszereplői voltak. Ez a sorozat 1947-ben indult. A törpikék 1958 októberében jelentek meg benne,

és innentől néha fel-felbukkanva segítették a két főszereplőt Johant (Janót), a lovagot és Pirlouit-t (Bíbicét), a dalnokot kalandjaikban. Akkor még nem lehetett megkülönböztetni őket egymástól, csak a vezetőjüket, Törpapát.

(Az első képregény-epizód, amiben a törpikék megjelentek)

(Aprajafalva első ábrázolása)
Később, mikor népszerűségüknek köszönhetően már önálló történetek kollektív főszereplője lett Aprajafalva népe, az egyes törpikéknek lett önálló egyéniségük és szakmájuk is. Érdekes, hogy a Johan et Pirlouit, ez a középkori fantasy-világban játszódó képregény aztán egyáltalán nem tört be Magyarországra (ahol pedig mindig volt kereslet a francia képregényekre, mint mutatja ezt a Pif et Hercule vagy az Asterix sikere). Sőt még a Hupikék törpikék-képregények sem. Hozzánk először a Hupikék törpikék-rajzfilmsorozat jutott el (amelyben már a híres amerikai Hanna-Barbera Stúdió keze is benne volt, így terjedhetett el világszerte) osztatlan sikert aratva, majd csak ezután kezdtek néhányat kiadni az eredeti Hupikék törpikék-képregényekből magyarul is. A Johan et Pirlouit rajzfilmsorozat-változata is csak a Hupikék törpikék-rajzfilmek nagy sikere után készült el. Magyarországon ez jelent meg a legkésőbb, Janó és Bíbice címen. Nem tudok róla, hogy az eredeti Johan et Pirlouit képregények közül valaha is kiadtak volna egyet is magyar nyelven. Kár.

Miről szól a Hupikék törpikék, és miért olyan jó?
A törpikék valójában egy hagyományos paraszti közösség, amiben mindenkinek megvan a maga helye és szerepe. Kívülről nézve teljesen egyformák (mondhatjuk inkább úgy: nem túl nagy közöttük a biodiverzitás), de ha belülről nézzük a közösséget, látjuk, hogy a törpök között milyen sok egyéniség van. Ha megnézzük az eredeti rajzfilm történeteit, azokban általában hangsúlyozva is van a törpike-közösség életét a földművelő munka határozza meg, ezért erősen kötődik a természethez, illetve nagy szerepe van benne az a hagyományoknak a belső kohéziónak, stb.
Éppen ez az, amit a Hupikék Törpikékről későbbi feldolgozásokat készítők nem értettek. Az a szánalmas nyervákolás, amit a törpök nevében személyükkel visszaélve követtek el ismeretlen tettesek (akiknek a személyét azért ma már sejteni lehet) pont ettől a kedves jellegétől, eredeti bájától fosztotta meg a törpikéket. A lényege ennek a rossz vicc-áradatnak csak annyi volt, hogy a gyerekek szeretik a törpöket, akkor ha kék barátaink mögé bújva adja elő valaki ezeket a borzasztó paródia-szerűségeket, biztosan könnyebben eladható lesz. És a koncepció sajnos bejött.

(Ezt meg csak elrettentő példának tettem ide)
A másik feldolgozás a most divatos félig animáció-félig élőszereplő technikával készült. Már a koncepciója is rossz. Tipikusan az a helyzet, amikor valaki egy újabb halom pénzt akar kisajtolni egy klasszikus fantasy-történetből, de lusta ehhez saját ötleteket kidolgozni, vagy akár csak megérteni, hogy miről szól az eredeti. Szóval használni akarja a brandet, amire tulajdonképpen sz**ik. És mit tesz ebben a helyzetben? Nyit valami téridő-kaput, amivel a klasszikus mű szereplőit áthozza a mi XX-XXI. századi világunkba, hogy hátha majd jó humorforrás lesz, hogy akik magabiztosan mozogtak a saját világukban, azok hogy csetlenek-botlanak egy idegenben. Hát nem. Ez egy elég erőltetett szituáció, és nem jó hozzáállás. A jó hozzáállás szerintem az lenne, hogy megpróbáljuk megérteni az eredeti történet logikáját, azt, hogy az a maga zárt világával mit is akart elmondani a mi mai életünkről, emberi viszonyainkról. (Például a Hupikék törpikék a barátságról, közösségről és az egyén abban elfoglalt helyéről.) Ilyen értelemben kellene átjárást teremteni a párhuzamos világok között, hogy egy idegen világ szereplőiben is meglássuk saját magunkat (végső soron minden művészi alkotás célja ez, hiszen végső soron minden epikai mű is így működik, még a „legrealistábbak” is: saját világot teremtenek, saját belső logikával), nem pedig mindenféle erőltetett téridő-kapukat nyitni.

Eszembe jut erről egyébként egy másik mese, ami szintén nagy hatással volt a gyerekkoromra, és nem is csak az enyémre, hanem egy egész nemzedékére: Antonio Lupatini (művésznevén: „Tony Wolf”) Mesél az erdő-sorozata.

Az ott ábrázolt törpefalu sok hasonlóságot mutat aprajafalvával: ott is olyan humanoid lények élnek, akik távolról nézve teljesen egyformák és egymástól megkülönböztethetetlenek, de ha közelebb megyünk, és elkezdjük megismerni a közösséget, rájövünk, hogy mindegyiküknek van egyénisége, mindegyikük másban szakértő, és mindegyikük más szerepet játszik a közösségben. (Az persze kérdés, hogy mennyire jó gondolat, hogy egy szereplő egyetlen és legfőbb jellemvonása az, hogy mi a foglalkozása, de talán egy gyerekmese esetén ez még megbocsátható.)
Még a logikai lyukak is hasonlóak a két sorozatban: sem a Törpefalu, sem Aprajafalva lakóiról nem tudjuk, pontosan milyen rokonságban vannak egymással. (Mind testvérei egymásnak, és Törpapa az apjuk? Vagy ő csak egy vezér, bíró, úgy Papa, mint a Falu Vénje? És akkor ki a törpikék anyukája? Kiknek a gyereke Törpicúr? Ő már egy következő generáció?) És persze az sem világos, hogyan fog fennmaradni a populáció úgy, hogy a Hupikék törpikékben csak két lány van (Törpilla és Törpiri), a Mesélő Erdő Törpefalujában pedig egyáltalán nincsenek nőnemű egyedek. Talán bizony majd a velük összeköltöző állat-közösség lakóival vagy a szomszédságukban élő sárkányok leányaival fognak összejönni? (Uhmf! Jáj!)

(A Mesélő Erdő térképe)
Minden ilyen bukfenc ellenére nagyon szerettem mindkét sorozatot, és bátran adom majd őket a gyerekeim kezébe is. Mert mindkettő nagyon szórakoztató, és tele van ötlettel. Mindkettő a barátság, a szorgalom és a kreativitás dicsérete. Jól kiegészíti egymást a technika és a mágia (azok a jó kis ötletes szerkentyűk és lakhelyek, amiket a szereplők az életük kényelmesebbé tételére kitalálnak (elsősorban a Mesél az erdőben, ahol van is idő ezeknek a működését végiggondolni az olvasónak) és a vicces varázslatok, amiket szintén használnak).

Mindkettő a maga világában többféle kultúrát és közösséget talál ki, saját belső logikával amelyek találkoznak és néha konfliktusba is kerülnek egymással. (Van, amikor ezek találkozása teljesen zökkenőmentes, mint a Mesél az erdőben az állatok és a törpék között. Van amikor egymás kölcsönös bosszantása árán sikerül csak megtanulni együttélni, mint a törpéknek és a manóknak. Van, amikor békésen együtt nem, de minden súrlódás és gyanakvás mellett lehet békésen egymás mellett élni, mint az állatok és törpék közösségének a sárkányokkal. És vannak, akik kibékíthetetlenül ellenségesek, akikkel muszáj felvenni a harcot, persze nem erővel hanem ésszel, mint a rosszindulatú darázsmanók.) És mindkét sorozatban felvetődik az a gondolat is, hogy a világ változik, hogy volt a mostaninál egy ősibb, jóval vadabb és regényesebb vagy ha úgy tetszik eposziasabb világ is, amelynek az emlékeit néha kifejezetten érdekes felkutatni.

(Még saját írása is volt a Mesélő Erdőnek. Sajnos kódot sohasem mellékeltek hozzá...)

Reméljük még sok nemzedéknek fognak ezek a könyvek, képregények, rajzfilmek élményt jelenteni. Szerintem erre minden esély meg is van, mert a dolgok, amikről beszélnek, minden esetben maradandóak és fontosak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése