(Most, hogy újra elolvastam, rájöttem, hogy az eredeti szöveg ismerete nem is szükséges az egész megértéséhez. Úgyhogy szemét módon azt most ki is hagyom.)
Sokminden eszembe jutott az Ön írásáról, és olyan sok minden van, amire reagálni szeretnék, hogy nem is tudom igazán, hogy mivel kezdjem. A szövegét szívesen továbbadnám, de fenntartásokkal és kiegészítésekkel.
1. Ön ezek szerint jelenleg nem él Magyarországon, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy én okosabb dolgokat tudnék mondani, mint Ön. De azt azért elmondom: sem általános iskolai, sem középiskolai tanulmányaim alatt, sem pedig az egyetem eddigi négy éve alatt történészhallgatóként nem találkoztam olyan tanárral, aki Horthy rendszerét még mindig fasizmusnak titulálta volna. (Én már a legutóbbi rendszerváltás után kerültem iskolába.) Legalábbis komoly szakemberek szájából sehol sem hangzott el ilyen, és ha valaki mégis ezt a szót használta volna rá, az nemigen számíthatott ill. számíthat arra, hogy komoly történész-szakembernek fogják tartani. Noha más, a történelemmel nem professzionális szinten foglalkozó embereknél nyilván működhetnek még a régi minősítő beidegződések.
2. Tény, hogy Horthy rendszere erősen autokratikus jellegű volt, és szerintem sem lehet számonkérni rajta egy mai demokrácia elemeit. Abban az időben Kelet-Európa (vagy Közép-Európa?) legtöbb államában hasonló autokratikus rendszerek, „fél-diktatúrák” működtek, amelyeknek mind megvolt a maguk egyszemélyi vezetője, általában az ország államfője. (Lengyelország: Józef Piłsudski, Litvánia: Antanas Smetona, Lettország: Karlis Ulmanis, Észtország: Konstantin Päts, Románia: Carol Hohenzollern király, Jugoszlávia: Aleksandar Karađorđević király, Görögország: Ióannisz Metaxasz, Törökország: Mustafa Kemal, stb.) Úgy túnik viszont, hogy bár sok esetben ezek a vezetők puccsal jutottak hatalomra, mégis a nemzet egésze általában elfogadta őket, vagyis személyük idővel nemzet- és országösszetartó erő lett, tehát összességében nem tett rosszat az adott országoknak. Úgy tűnik Magyarország különösen olyan hely, ahol szükség van az ilyen karizmatikus, szimbolikus, egyszemélyi vezetőkre, akik köré legendákat lehet építeni, vagy legalábbis akikhez igazodni lehet, és egy korszakot el lehet nevezni róluk. (A XX. századon belül 1920-tól 1989-ig minden korszakot szeretünk egy személy nevével megnevezni.)
3. Mindez szerintem (az hogy Horthy is remekül beleillik az ilyen közép-európai államfők sorába) egyáltalán nem jelenti azt, hogy őt manapság is érdemes lenne a zászlónkra tűzni. Más szóval: Attól, hogy a maga korában eljátszotta fenti történelmi szerepét, most még nem kell ikont, bálványt csinálni belőle. Voltak vele egyidőben Magyarországon nagyobb formátumú, ravaszabb, ötletesebb, intelligensebb, okosabb, nyitottabb és szélesebb látókörű politikusok is, csak ők nem töltötték be ezt az egyetlen, legmagasabb pozíciót. Okosabb lenne Horthy előnyeit és hibáit külön-külön vizsgálni, elemezni, összevetni. Manapság persze egyre inkább a szélsőséges gondolkodásmódok kerülnek előtérbe, amik nem ismernek mást, mint a teljes elutasítást, vagy a feltétel nélküli elfogadást, de szerintem ez sem emberekhez, sem történelmi problémákhoz való viszonyulásban nem helyes, mert behódolást jelent, az önálló gondolkodás feladását egyfelől, a pusztító gyűlöletet másfelől. Egyébként, ha ki is jelentjük, hogy a Horthy-rendszer volt a legjobb az egész XX. században, mire megyünk vele? Visszahozni úgy sem tudjuk. Megvizsgálhatjuk viszont bizonyos elemeit külön-külön, és elgondolkozhatunk rajta, mit érdemes átvenni belőle vagy legalábbis tanulni tőle.
4. Én személy szerint különbséget teszek a Horthy-rendszer, a Horthy-korszak és maga Horthy Miklós személye között. Nyilván nem összefüggéstelenek ezek a dolgok, de teljesen azonosítani őket felületességre vall. Horthy Miklós személye: nekem ez sem olyan egyértelmű. Mint már említettem, megvoltak a maga előnyei és hibái. Nemzetösszetartó erő volt a maga korában, de ismerve emberi gyengeségeit és politikai hibáit számomra például nem az az ember ő, akit a magam szellemi „vezérének” tekinthetek. (Különösen, hogy nem igazán adott valamiféle szellemi iránymutatást vagy politikai irányvonalat, nem hozott be a magyar közgondolkodásba semmi olyan új ötletet, ami miatt érdemesnek tartanám erre.) Tisztelni lehet, mint valami meglévőnek a stabil fenntartóját, bizonyos tiszteletreméltó hagyományok védelmezőjét. Politikai hibáit is lehet akkor emlegetni: tisztázatlan szerepét a fehérterrorban, és jóval inkább tisztázott szerepét abban, hogy Magyarország esélytelen háborúba keveredett egy magánál sokszor nagyobb nagyhatalommal, miközben rosszul felszerelt hadserege idegen nagyhatalmi érdekek kiszolgálójává vált, feladta a háború elején egész jól működő fegyveres semlegességet, amit Teleki Pál szorgalmazott. Horthynak ezért a hibájáért később a neki csak asszisztáló Bárdossy László bűnhődött, akit a végzetes hadüzenetért a háború után főbelőttek. Ilyen szempontból tehát Horthynál sokkal szimpatikusabb és józanabb politikusnak tűnik a korszakban (számomra legalábbis) Teleki Pál, vagy a becsületes és toleráns (de ha kell taktikus) Kállay Miklós, a szókimondó, és a magyar közép-kelet-európaiságot olyannyira hangsúlyozó Bajcsy-Zsilinszky Endre, de még a ravasz és jól taktikázó (néha akár intrikus) Bethlen István is. Ők sokkal érdekesebb színesebb figurák voltak egyébként is. De ez személyes vélemény.
5. A Horthy-rendszerről: igen, azt már említettem, hogy egyetértek azzal, hogy nem lehet rajta számonkérni a mai kritériumok szerinti demokratikus szabadságjogokat. De nagyon úgy tűnik részben jogosak azok a felvetések, amiket az ellenzékiek sűrűn leírtak róla: a hatalmas társadalmi egyenlőtlenségek, a nagy nyomor, bizonyos vidékek és bizonyos társadalmi rétegek (a szegényebb parasztok) teljes elhanyagolása, tönkretétele, ahogyan akkor mondták a nagybirtok és a nagytőke által. Ezekhez el lehet olvasni az akkori falukutatók szociográfiáit. (Pl. Féja Géza: Viharsarok; Kovács Imre: A néma forradalom; Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság vagy hogy ismertebbet mondjak: Illyés Gyula: A puszták népe). Ott voltak aztán a nyílt választások vidéken, ezekről is elég sokat meg lehet tudni a korabeli leírásokból, milyen módon lehetett ezek segítségével manipulálni a választások eredményeit, sokszor brutális eszközökkel. Ott van azután a sovinizmus: az hogy a közvéleménybe még mindig a „Szent István Birodalmának” eszméjét igyekeztek sulykolni, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy ez már semmivel vissza nem hozható; vagyis a legkézenfekvőbb a határok etnikai-nyelvi alapú átalakítása lehetett volna, vagy legalább a határon túli magyarok hatékony védelme, ami viszont ilyen feszült légkörben, amit az állami propaganda (akár a nevelésen, oktatáson keresztül) teremtett lehetetlen volt. Részben ezzel a „birodalmi” soviniszta szellemiséggel függött össze a „fasizmus” ill. „nácizmus” kérdése is. A rendszer nyilván nem volt „fasiszta”, ez azonban még nem zárja ki azt, hogy hagyta az országban a közvéleményben és a politikában a német és a szélsőjobboldali befolyást megerősödni. Amihez nemcsak az járult hozzá, hogy nem léptek fel elég hatékonyan az ilyen szervezetekkel szemben, hanem az is, hogy ezek az illegális vagy féllegális mozgalmak szavakban foglalkozni kezdtek olyan dolgokkal, amiket a hatalmon lévők óvatosságból nem akartak bolygatni. Összességében tehát a Horthy-rendszernek szerintem pont azok voltak a gyengéi és előnytelen tulajdonságai, amik a mostani (legutóbbi rendszerváltás utáni) rendszernek is. Amit pont azok nem hajlandóak manapság észrevenni, akik lépten-nyomon Horthyra hivatkoznak. Mindezzel együtt a Horthy-rendszer nem ezekbe a belső ellentmondásokba bukott bele, hanem egy háborús vereségbe. Hogy anélkül hogyan alakult volna a rendszer, jó kérdés, de ezt most már teljesen felesleges firtatni.
6. A Horthy-korszak: ez a korszak a két világháború Magyarországát jelenti, és számomra (és még sok történész számára) elsősorban művelődéstörténeti és eszmetörténeti szempontból érdekes. Az lenne azonban jó, ha nemcsak a mi számunkra lenne az. Nagyon sok mai önjelölt ideológus tanulhatna abból, amiket az akkori idők teoretikusai, írói, újságírói, elemzői ebben a tizenhét évben leírtak. (Vagy vegyünk inkább 24 évet, mert érdekes gondolatok 1937 és 1944 között is születtek, sőt!) Ezeknek elolvasására persze kevesen veszik manapság a fáradságot. Pedig szellemi szempontból ez az időszak az egyik legérdekesebb és legsokszínűbb korszaka volt Magyarország történetének. Érdemes beleolvasni az akkori sajtóba, publicisztikába, ill. különböző teoretikus művekbe. Ezerféle irányzat létezett akkoriban, rengeteg „szellemi front”, ahogy akkor mondták. A legkülönbözőbb vélemények csaptak össze a legkülönbözőbb dolgokról, fontos kérdésekről, tetejébe igencsak igényes és érdekes stílusban. És a legtöbb ilyen kérdés számot is tarthatott a közvélemény érdeklődésére. Lehetett vitatkozni olyan témákról, mint magyarság, nemzet(iség), tőke, asszimiláció, szociális kérdések, mobilitás, emberi jogok, antiszemitizmus, szocializmus, nép, stb., stb. Egyszóval: volt valamiféle gondolkodási készség az emberekben, valami szellemi nyugtalanság. Mintha kevésbé kellett volna attól tartani, hogy meg sem lehet egyezni arról, hogy miről vitatkozunk, mert az embert, az írót egyből besorolják különböző „oldalakhoz”, és mégcsak nem is a kifejtett véleménye, hanem az első mondata, pusztán a kérdésfeltevése alapján. Jelszavak, sulykolt vélemények persze voltak (mindig vannak), de legalább a publicisztikában nem volt kötelező ezeket szolgai módon visszamondani. Hogy aztán az akkori irányzatok különböző teoretikusai közül ki kit képviselt, és kinek miben, illetve mennyiben volt igaza, azt már mindenki eldöntheti maga, aki elolvassa őket. Én úgy gondolom a legeredetibb gondolatok Magyarország fájdalommentes átalakításáról, vagy meggyógyításáról leginkább a rendszer demokratikus ellenzékének részéről jöttek. (Személyes kedvenceim persze a népi írók, akik szerintem már akkor megalapozták azt a szellemiséget, amiből évtizedekkel később a Táncházmozgalom született, amelynek én is elkötelezett híve vagyok.) Hogy ezek az ellenzéki mozgalmak akkoriban egyáltalán szót kaphattak, hogy nem kaptak a hatalomtól különböző, alternatív véleményeikért mondjuk börtönt, az persze mégiscsak eredmény- szokták sokan hozzátenni. Lehet, hogy ez így van, de ez csak a későbbi idők (mármint elsősorban az ötvenes évek) ismeretében válik értelmezhetővé. (Ezek az irányzatok igazán mégis csak a háború után kaptak lehetőséget reformelképzeléseik megvalósítására, de aztán néhány éven belül egy újabb totális rendszer söpörte el őket. Manapság a „szabadság” és „pluralizmus” idején talán újra lehetőség lenne feltámasztani megoldási javaslataikat, de akiknek érdekében áll, azok elérték, hogy senki ne legyen kíváncsi rájuk.) Egy szó, mint száz, a Horthy-korszakra emiatt a szellemi sokszínűség miatt érdemes szerintem újra odafigyelni. Ez a „nemzetmentő” jó ötletek korszaka. Ilyen szempontból érdemes elolvasni a szárszói Magyar Élet konferencia jegyzőkönyvét, és rácsodálkozni mennyiféle (egymást kiegészítő) vélemény tudott megjelenni egy békés, baráti nyaralás keretében.
Remélem érzékelhető, hogy semmit nem akarok lerombolni, amit Ön leírt, csak kiegészíteni, legjobb szándékom és jelenlegi ismereteim alapján. Örülök, hogy olvashattam az Ön írását, remélem egy jó vitaindító lesz belőle, illetve akihez eljut, továbbgondolja, hozzászól, vitatja vagy hozzáteszi a maga véleményét. Ha ez így lesz, mindenképpen megérte útjára indítani. Nekem hasznos volt elolvasni, sok újat is megtudtam belőle.
Üdvözlettel:
Tinódi Meder
Ha belegondolok, a rendszerrel szemben ma már kevésbé lennék elnéző. De mint mondtam, ez az írás még évekkel ezelőtt keletkezett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése