Galaxis útikalauz csempészeknek (Ford nélkül)

A Solo-filmtől nem vártam sokat. Hogy miért? Talán azért, mert biztos voltam benne, hogy a figurát Harrison Ford nélkül nem lehet újraalkotni, újraértelmezni.
Noha az ilyen próbálkozás nem példa nélküli a Star Wars-saga (vagy mi) történetében. És a példa, amint arról már írtam egyszer, szerintem nagyon sikeres volt.

Ewan McGregor úgy tudta újraalkotni Obiwan Kenobit, hogy az egyszerre adta benne önmagát, és közben egyszerre volt a figura szerves folytatása, illetve előzménye az Alec Guinness-féle Obiwan Kenobinak. Bármennyire is elmondható, hogy az Előzménytrilógia nem lett teljesen méltó az eredeti Csillagok háborúja-trilógiához, Ewan McGregor felemelkedett Alec Guinness mellé, és most már mindig ketten együtt fognak egy egész Obiwan Kenobit alkotni.
Van példa az ellenkezőjére is, de arra most nyilván nem Hayden Chistensen Anakinját fogom hozni, hiszen az arctalan gépember előzményének megalkotása egy más eset.
De ott van például Kloss kapitány, a Kockázat (avagy Az életnél nagyobb a tét) című 1960-as években készült lengyel filmsorozat főhőse, az Abwehr-tisztnek álcázott lengyel (J-23-as) titkosügynök.

2012-ben Władysław Pasikowski és Patryk Vega elkészítették a sorozat folytatását egy egész estés film formájában (A halálnál nagyobb a tét). Az idősödő Kloss kapitányt természetesen újra Stanisław Mikulski játszotta, de mivel a film jelentős részét tették ki a visszaemlékezések a II. világháború végére, így kellett egy fiatal színész is az ifjú Kloss szerepére. Tomasz Kot pedig egy kiváló színész, de ebbe a szerepbe, úgy éreztem, beletört a bicskája. Nagyon görcsösen akarta utánozni Stanisław Mikulski gesztusait, de nem sikerült ezt úgy tennie, hogy hiteles legyen. Például amikor megpróbálta Mikulski módjára felvonni a szemöldökét, már azon is nagyon érezni lehetett, hogy ez nem az ő saját gesztusa.

Szóval mindezek után azt gondoltam: nincs a világon színész, aki Harrison Fordnak azt a jellegzetesen egyedi báját vissza tudná adni, illetve bele tudná vinni Han Solo szerepébe. Az előzetes megtekintése után erről méginkább meg voltam győződve. Ehhez képest kellemesen csalódtam. Nem mondom, hogy Alden Ehrenreich egyenrangú tudna lenni Harrison Forddal, de mindenesetre a film nézése közben azon vettem észre magam, hogy egyáltalán nem zavar, hogy nem Harrison Fordot látom a főszerepben. És már ez is valami. De még nem nagyon tudtam eldönteni magamban, hogy ez Alden alakításának vagy csak a jól megírt történetnek köszönhető.

Mert a történet jól meg van írva. Kellőképpen izgalmas, fordulatos, kellőképpen tiszteli azt az eredeti történetet, amiből kinőtt, ugyanakkor hozzáteszi a magáét is. Meg voltam lepődve rajta, hogy tetszett nekem, ugyanakkor ez mégis tény: tetszett nekem.
De!
Ettől még nem tudok eltekinteni egy-két hibától, ahol a film erősen megdöccen, sőt megbillen, bár szerintem meg nem bukik. (Igaz, az látszik most már, hogy a rajongók szemében sem volt olyan nagyon sikeres.) Ezekre mindjárt rá is térek.

Összességében valahogyan mégis az a véleményem, hogy ezek a spin-offok (a Zsivány 1. és a Solo) jobban sikerülnek (eddig), mint a Trilógia fő vonalának a folytatásai (az Ébredő Erő és Az utolsó Jedi). Talán az alkotókon az előbbiek esetében kisebb a nyomás, szabadabban kísérletezgethetnek. Nem kell olyan szigorúan adagolt módon kimérniük az egyes filmösszetevőket, hogy a rajongótábor minden frakcióját és szektáját kielégíthessék.

Az összes Star Wars-történet közül ez az első, aminek (bár szintén a Messzi-Messzi Galaxisban játszódik) nincs köze sem a Jedikhez, sem a galaktikus polgárháborúhoz. Kérdés, hogy működik-e a Star Wars-univerzum ezek nélkül is. (Hiszen az a címben megjelölt háború az mégiscsak a csillagok háborúja, tehát valami igazán nagyszabású és nagy tétre menő, egy egész galaxis sorsát eldöntő harc, nem pedig egy pitiáner bankrablás vagy útonállás „egy marék dollárért”…). És hát úgy tűnik, igen működik a dolog így is. (Talán azért, mert elég Jedit és galaktikus háborút láttunk már az eddigi filmekben, egy jó filmélményért most akár hajlandóak vagyunk ezektől el is tekinteni.) Ennek megvan az az előnye, hogy nem tudjuk ki a „jó” és ki a „rossz” (és ki a csúf), így a történetet is lehet csavarosabbra venni és a szereplők viszonyrendszere is lehet bonyolultabb, nem kizárólag egymás legyőzésére törnek, vagy az „Ügyet” kívánják szolgálni.
Kicsit mindenki jó, mindenki rossz és mindenki csúf (és persze mindenki egy kicsit szép is a maga módján), mi meg nem mindig tudjuk, hogy éppen ki kivel van, és ki kire fog lőni.

„Nincsen jó, se rossz, - csakis a Kartel!”
Akiket itt látunk, azok mindenféle alvilági figurák, csempészek, kalózok, zsoldosok, hamiskártyások és bérgyilkosok, akiket elsősorban a haszonszerzés és a túlélés hajt. De amit szépen látunk: mindamellett, hogy egy egész más morál szerint élnek, mint a Jedik vagy akár mint az önfeláldozó lázadó katonák, mindez nem zárja ki, hogy ezekben a csirkefogókban is legyen némi szakmai alázat és tisztelet, ha más iránt nem is, de egymás szakértelme iránt. Ennek kapcsán jól esett egyébként egy olyan Star Wars-filmet is látni, amelyben a csihi-puhi és a piff-puff, azaz a látványos csatajelenetek helyett vagy mellett kiemelt szerep jut a szellemi viadaloknak, a tárgyalásnak, a szövetségeknek és a meggyőző ékesszólásnak. Han Solótól nyilván nem azt várjuk elsősorban, hogy kiverekedje, hanem inkább, hogy kidumálja magát a nehéz szituációkból. De emellett itt arra is rájövünk: ez is egy szakma, amit tanulni kell, és maga a nagy Han Solo is volt valamikor kezdő ebben, minden jó érzéke, tehetsége és szimpatikusan pofátlan magabiztossága mellett.

Egyébként a történet maga itt is úgy halad, mint az Új remény esetében, tehát a cselekmény alaphelyzetét és a világot belülről kifelé és alulról felfelé ismerjük meg: egy egyszerű kisember, egy szegény legény szempontjából, aki elindul a nagyvilágba szerencsét próbálni. De mégis mennyire más hangulata van ennek, és mennyire más ez az egész történet, mint az Új remény története! Ott a szegény vándorlegényből tényleg egy világmentő legkisebb királyfi lesz, míg Hanból, a koréliai vándorgyerekből egy dörzsölt szerencselovag. Ugyanakkor ő sem lesz hűtlen önmagához.

Igaz az is, hogy Luke-ról végül is mégiscsak kiderül, hogy előkelő vérből származik, Han ellenben sem nem Jedi, sem nem királyfi, nincs szuperereje, csak hihetetlen nagy tehetsége és jól vágó esze. De nincs semmi eleve elrendelt különleges küldetése sem, még rendeznivaló öröklött családi bosszúja sincs, csak a vágya a jobb életre. Mint mindannyiunknak.
Ezzel együtt jogosnak tartom azoknak az aggályait is, akik azt mondták: a film cselekménye lehetne egy kicsit kerekebb is. Mármint nem olyan szempontból, hogy a történet nincs egészen lezárva, hanem azért, mert az a Han Solo, aki a végére lesz ebből a vagány legényből, még mindig nem az a Han Solo, akit az Új reményben látunk. Alább majd kifejtem, miért.

Még egy megjegyzés: érdekes dolog, hogy egy-egy már meglévő Csillagok háborúja-karakternek hogyan teremtettek nem is csak előtörténetet, de hátteret is.

Én például mindig azt hittem, hogy Boba Fett (akiről még mindig remélem, hogy egyszer majd szintén kap egy saját önálló filmet) egy egyedi stílusú fejvadász. Még akkor is, ha aztán kiderült róla, hogy a felszerelését az apjától, Jango Fett-től örökölte.

Erre aztán a Klónok háborúja rajzfilmsorozatban (a későbbiben, nem a Tartakovszkij-félében) az alkotók megtervezték a Mandalore bolygót, amelyen minden harcos Boba Fettéhez hasonló felszerelésben nyomul, és nagy hagyománya van a fejvadász foglalkozásnak, sőt sokgenerációs fejvadász-klánok irányítják a bolygót. Ez a Boba Fett-rajongóknak egy picit csalódás lehetett, mert azt jelentette, hogy ez a kedvenc karakterük mégsem annyira eredeti alak, mint gondolni lehetett róla. (A Lázadók-sorozatban pedig már döntő szerepe van a mandalóriaknak és az egyik ilyen fejvadász-leszármazottnak, Sabine Wrennek.)

Han Solo szülőbolygólyáról, a Koréliáról ellenben mindig azt hittem, hogy egy tök buli hely, ahol mindenki ilyen vagány, mint ez a Han gyerek, és mindenkinek hatalmas érzéke van a csempészethez és a buheráláshoz, és biztos Han is valami régi csempész-dinasztiából származik. Ezt a képzetemet csak erősítette, hogy egy másik nem hivatalos Star Wars-történetből meg az derült ki, hogy a Koréliának még egy saját zöld atillát viselő Jedi-frakciója is van, akik nagy mértékben őrzik az autonómiájukat a Jedi Renden belül, szóval megint egy vagány, laza társaság.
Erre meg most, a Solo-filmben azt találják ki az alkotók, hogy a Korélia egy retkes-dzsuvás gettó, és hogy Han Solo éppenhogy azért kezdte el járni az űrt mert nem illett bele a környezetébe, hanem abból mindenképpen ki akart törni. (Mint mondtam, én ezt korábban éppen inkább Bobáról tudtam volna elképzelni, nem Hanról.) Na mindegy ráfoghatjuk akár azt is, hogy
a) Az a hely, ahonnan Han származik, csak egy része a Koréliának.
b) A Koréliát a birodalmi elnyomás tette ilyenné.
c) Valahol titkos emigrációban a Koréliai Jedi Rend is megvan még, és tagjai csak alkalomra várnak, hogy csatlakozhassanak a lázadókhoz, és visszavágjanak a Birodalomnak. Nade, ez a téma nem ide tartozik.

Akkor egy pár szó a szereplőkről is:

Han Solo (Alden Ehrenreich): amit akartam, már nagyrészt leírtam róla. Rá épült a film, így fontos volt, hogy jól játsszon, és jól játszik. Külön érdeme, hogy nem akarja mindenáron Harrison Fordot játszani (talán tisztában van vele, hogy az nem feltétlenül jönne neki olyan természetesen, mint Ewan McGregornak Alec Guinness követése), hanem Han Solót játssza. A maga huncut mosolya kellőképpen megnyerő és az előzetes minden rossz előjele ellenére kellőképpen „Solo-s”. Szerethető karaktert teremtett.

Chewbacca (Joonas Suotamo): a film nagy hangsúlyt helyez Csubi és Han első találkozására, ehhez képest azonban a vuki szerepe a későbbiek folyamán fokozatosan elhalványul, ami elég kár. Egy ilyen film arra is szolgálhatna, hogy róla is többet tudjunk meg. Chewbacca/ Csubakka egyébként egyszer már a Sithek bosszújában bátor szabadságharcosként lett bemutatva, így most leginkább azt lenne jó megtudni, hogy a végén miért tart ki az alapvetően saját zsebre dolgozó Han mellett. Talán csak azért (amellett, hogy tényleg összebarátkoztak), mert a Galaktikus Köztársasági Felkelő Szövetség ekkor még nem alakult meg. Ez azonban felvet még egy érdekes elméletet, ami pont most, írás közben jutott eszembe: nem lehet, hogy éppen Csubi lesz Han jó szelleme a továbbiakban? Nem lehet, hogy (az Új reményben) éppen ő beszéli rá majd Hant, hogy csatlakozzon a lázadáshoz, és térjen vissza a yavini csatát megfordítani? Szerintem azért elég komoly része lehetett benne neki is. Egyelőre ez sincs kibontva, de elég sok minden van, ami a filmben félbemarad, mintha akarnának neki még egy vagy több részt csinálni.

Tobias Beckett (Woody Harrelson) talán a film másik legfontosabb karaktere Han Solo mellett. Hiszen ő Han mestere, tőle tanulja meg a főhős az alvilági szakmát és az ahhoz kapcsolódó viselkedésmintákat is (mert, mint már említettem, még Han Solo is volt valamikor kezdő). Ő a mintapéldánya annak a csibésznek, akit az elején emlegettem: akit szaktudása tesz tiszteletreméltóvá, nem bízik senkiben, de mindenkit tisztelni tud, aki hozzá hasonlóan ügyes, vagy még nála is ügyesebb. Woddy Harrelson pedig mintapéldánya a talán kevésbé sokszínű, de minden szerepében hiteles színésznek.

Qira (Emilia Clarke) nocsak! Végre sikerült egy igazán izgalmas, érdekes és sokrétű női karaktert kitalálnia valakinek. Izgalmasabb, mint Rey, izgalmasabb, mint Jynn Erso, talán éppen azért, mert ő sem egyértelműen jó vagy rossz. Pláne nem csúf. Szép, okos, ügyes, ravasz és kompetens. Jó látni, hogy amióta a Disney átvette a Star Wars-márkát, azóta mintha direkt támogatná az alkotókat, hogy az ilyen jelű filmekben csakazértis szálljanak szembe a dalolászós-hercegre várós „Disney-hercegnő”-sztereotípiával. És ezek az új női főszereplők egyre jobban sikerülnek. (Jó Rey azért nem tudott olyan élettel teli lenni, mint Leia volt, és Jynn Erso is lehetne egy kicsit jobban eljátszva, de azért…) És kétségtelen, hogy Qira az eddigi legérdekesebb közülük.

Lando Calrissian (Donald Glover) ő se rossz, bár ő se teljesen olyan, mint a későbbi (illetve bizonyos szempontból régebbi) Lando. De ez nem biztos, hogy baj. Hiszen itt még Landónak is egy kiforratlanabb, éretlenebb, egyszerűen fiatalabb változatát látjuk. Itt most csak a ravasz hamiskártyás oldala van kiemelve, nem igazán látni még nyomát benne annak a szervezőkészségnek, amit A Birodalom visszavágban láttunk tőle a Felhőváros vezetőjeként, sem annak a katonai tálentumnak, amit A Jedi visszatérben mutatott fel a nézők meglepetésére. De még az a szívélyes, baráti viszony sem alakul ki itt köztük Hannal, ami miatt Solo majd A Birodalom visszavágban mégiscsak úgy fog majd dönteni, hogy az ő bolygóját, a Bespint fogja búvóhelynek választani.
 
(Egy későbbi közös kép a fiatal Hanról és Landóról)
Amúgy: western-filmek és gengszterfilmek visszatérő jelenete a nagy pókerpárbaj, ami még sokkal izgalmasabb, ha az ember tud is pókerezni. (Van, aki egy egész filmet épített erre, úgy, hogy még a nagy western-párbajt is egy nem kevésbé izgalmas pókermeccsel helyettesítette, igaz annak a feszültsége úgy is átérezhető, ha az ember nem tud pókerezni, mert az a meccs vérre megy). Ebben a Solo-filmben Lando egy olyan szerencsejátékot játszik, ami olyan mint a póker, de a nézőnek fogalma sem lehet a szabályokról. De végül is ez egy fantasy film, a fantasy műfaj pedig többek között arról is szól, hogy a szereplők dobálóznak a néző/olvasó számára még ismeretlen hely- és személynevekkel, de ez nem válik zavaróvá. Szerintem rövid idő kérdése, és megjelenik ez a kártyajáték a piacon a mi galaxisunkban is.

Dryden Vos (Paul Bettany) kellőképpen félelmetes és stílusos maffiafőnök (mert egy ilyen alvilágról szóló filmnek, alvilági kell hogy legyen a főgonosza is, nem afféle zsarnok diktátor, mint más Star Wars-filmekben). Kicsit olyan, mintha eredetileg egy Bond-film főgonoszának készült volna. Például neki is van sebhely az arcán, mint ahogyan a Bond-gonoszoknak szokott, de ez egy ilyen filmben kissé elcsépelt közhelyként hat. Ha pedig ilyen előkelő benyomást keltő figurát akarnak behozni egy Star Wars-történetbe, azt általában brit színésszel játszatják el. Paul Bettany jól hozza a figurát, dicséret illeti.

(Balra: egy korábbi terv Dryden Vos kinézetéhez. Ezek szerint eredetileg Fritz Teuffelről akarták mintázni, a Macskafogóból?)

L3 (Phoebe Waller-Bridge): (de lehet, hogy Elfry, mint Elfrida?) Az egyetlen karakter, aki szerintem tök' felesleges. Tudom, előítéletes vagyok, általában nem szeretem az emberi tulajdonságokkal felruházott robotszereplőket (talán az egyetlen Kettu-Essón kívül, de őt is csak mérsékelten), (Artu és Bibi persze más eset, ők túl cukik, de nem is akarnak belőlük embert csinálni), de ez a fémcsaj a szokásosnál is idegesítőbb. Nyilván humorforrásnak van szánva, de nem vicces, amit csinál, és ahogyan beszél, nem is értem minek van ott. Illetve értem, hogy mit akartak vele kifigurázni, de az egész félrecsúszott, nagyon erőltetetté vált. Kár is a szó rá.

Rio Durant (Jon Favreau) őt viszont szívembe zártam. Tudása, harcmodora és dumája is nagyon tetszett. De spoiler nélkül róla sem mondhatok sokat.

Van még egy-két dolog, amit szeretnék leírni a filmmel kapcsolatban, de itt most figyelmeztetnem kell mindenkit: Az alábbiakban spoilerek következnek. De amit mondani akarok, azt most nincs kedvem kommentbe tenni, úgyhogy ide fogom írni. Aki még nem látta a filmet az a Spoiler-jel alatti részt ne olvassa el egészen a spoiler vége-jelig. Ha már megnézted a filmet, térj majd vissza ide.

Szóval mostantól vigyázat!


Szóval: a film végét egy kicsit furcsára hozták ki. Azt értem, hogy nem egyszerű feladat, hogy el kell juttatni Han Solót oda, abba a helyzetbe, amiben az Új remény elején volt, hogy a galaxis legügyesebb csempészeinek egyike lesz. És ezzel együtt az alkotók valahogy azt is meg akarták oldani, hogy úgy zárják le a történetet, hogy kicsit mégiscsak megnyugtassák a nézőt, hogy ebben a Hanban azért megvan ám a hajlam a nemes ügyek önzetlen szolgálatára is. A kettőt összehozni marha nehéz feladat, és nem biztos, hogy az egyik sikerülhet anélkül, hogy a másik rovására menne. Úgy éreztem, az alkotók ebbe a végén belesülnek.
Talán azért is, mert a legvégén mégiscsak be akarták hozni a Csillagok háborúja eredeti témáját, a jó ügyért való lázadást is. (Igaz, nem derül ki, hogy ez a felkelés már az a köztársasági felkelés-e, amit az Új reményben látunk, és aminek a kezdeteit a Lázadók sorozat próbálta eredeti és igen vagány módon ábrázolni, vagy valami más, olyasmi, ami nem a Birodalom, hanem a nagy kizsákmányoló gengszter-kartelek ellen irányul, amilyen például Dryden Vos bűnvállalata.)
Pedig meg lehetett volna oldani kicsit ügyesebben, ha mondjuk például a végére tesznek még egy apró csavart: ha mondjuk azt látjuk, hogy Han lelép a szajréval, átverve a pozitív szereplőként bemutatott lázadókat is, és aztán egyszercsak észrevesszük, hogy valamit mégiscsak otthagyott Nestéknek ajándékba. Szóval ha Han a végén észrevétlenül, a homályban maradva segít (mint Nikolaosz (Mikuláš) püspök vagy Úz Bence), úgy hitelesebb lett volna. Így, hogy Han és Enfys a szemünk láttára megbeszélik, hogy most az fog történni, hogy Han kisegíti a Nest-csapatot, de nem csatlakozik hozzájuk és a lázadáshoz, ez így elég erőltetett.
A másik ilyen rossz húzás a végén szerintem Darth Maul visszatérése. Már kifejtettem, hogy szerintem miért lett volna érdemes hagyni békében nyugodni ezt a szereplőt. (Ugyanakkor az is érthető, hogy sokan gondolták úgy, hogy Darth Maul méltatlanul kevés szerepet kapott. De erre jó megoldás lenne, ha ő is kapna egy előzményfilmet, ha már beindult ez a vonal.) Már a Klónok háborújában is teljesen felesleges volt őt visszahozni. A Lázadók sorozatban történő újabb megjelenése viszont – ezt el kell ismerni – már egy viszonylag átgondoltabb dolog volt: egy egészen korrekt történetet írtak neki. És árnyaltan ábrázolták, úgy, hogy a néző megérthesse az ő motivációit is. (És a motivációit nem akarták arra leegyszerűsíteni, hogy: „Bosszú!!”)
De itt most nem túl indokolt a megjelenése. Azt értem, hogy a meglepő fordulat az akart lenni, hogy az eddig csak végrehajtóként, parancsra cselekvő harcosként látott figuráról kiderül, hogy ő is nagyfőnök, a szálak titkos mozgatója. De ez mégsem illik az összképbe. Mikor megláttam a figura (mű)lábát, én azt hittem, hogy Saw Gerrera lesz az, akit a Zsivány 1.-ből ismerhetünk. Így még egy fokkal bonyolultabb lehetne az egész, hiszen róla tudjuk, hogy majd a lázadók oldalára áll, így az egész szövetségi rendszer végképp meg lenne csavarva. Pont mint az életben. De úgy látszik, az alkotók nem egy spin-off-szereplőt akartak betenni a nagy-főfő-főnök székébe, hanem valaki olyant, aki a „mainstream” filmekben szerepel. Na, mindegy, szerintem ez nem jött össze.
A harmadik pedig, amire az előbb azt mondtam, kár a szó rá az Elfry (L3) hősi kinyiffanása, illetve tönkremenetele, szétesése. Mint mondtam, eleve idegesítő számomra a karakter, örültem, hogy végül kiírják a történetből, de az, hogy a szétesésének még pátoszt is adnak, amiről eldönthetetlen, hogy viccnek van szánva, csak nem sikerült, vagy tényleg komolyan gondolták, az külön bosszantó. Lehet, hogy egy új Kettu-Essót akartak belőle ezzel csinálni, de Kettu-Esso szétesése azért tudott drámai lenni, mert az a droid nem olyan öntudatlanul, élő pajzsként áldozta fel magát, ahogyan egy robot tenné, hanem egy tudatos, már emberi számba menő döntést hozott arról, hogy szétlöveti magát a társaiért. Elfry esetében nincs ilyenről szó, és az egész helyzet, amiben szétlövik inkább groteszk, de nem olyan viccesen groteszk, inkább kínos. Hagyjuk is!



(Innen lehet újra tovább olvasni)

A végén még egy pozitívumot szeretnék kiemelni: nagyon jól működnek a más Star Wars-filmekre való rejtett utalások. Nem is mindegyik olyan, ami azonnal szembeötlik, pont ez a jó bennük. Mondok egy példát, illetve, mivel most már nem szeretnék spoilerezni, csak utalni fogok rá.

Ugye mind tudjuk, hogy Mos Eisley űrkikötőjének kocsmájában Han lőtt először, Greedo meg… fel sem foghatta, mi történik. Ez nyilvánvaló. Csak George Lucas felejti el néha. Nem árt éppen ezért emlékeztetni. Namost a Solo alkotói egy egészen pimasz fricskával kívánják erre emlékeztetni Mr Lucast, és ez a fricska remekül sül el. (Éééértitek?! Elsül…) De többet nem mondok, ha megnézitek, majd fogjátok tudni, miről beszéltem.

(Fazekas Attilának üzenhetik az elvetemültebb rajongók, hogy Han praktikusan az asztal alatt lőtt, de ez a lényeg szempontjából mindegy.)

Összességében egy nagyon szórakoztató film lett a Solo, és sajnos vagy nem sajnos, de azt kell mondanom, a karakterei sokkal élettelibbek és szerethetőbbek, mint az új Trilógia legtöbb alakja, például Rey vagy Finn vagy Rose. Minden hibája ellenére tudom ajánlani megtekintésre mindenkinek.

További bejegyzések Star Wars-témában:

-Minek a metaforája a Birodalom és a Sötét Oldal?
-Az eddigi Star Wars-filmekről (Különös tekintettel az Előzménytrilógiára)
-Az animációs sorozatokról (Klónháború és Lázadók)
-Milyen szereplőket látnánk (láttunk volna) szívesen viszont az új Csillagok háborúja-filmben
-A Gyűrűk ura, a Harry Potter-regények és a Csillagok háborúja világának összehasonlítása
-Ébredő Erő-kritika
-Egy kis propaganda (a Galaktikus Köztársasági Felkelő Szövetség mellett)
-Zsivány 1.-kritika
-Előszó Sabine Wren naplójához
-Utolsó Jedi(k)-kritika két részben: I. és II.

Színházi élmények

Nemrég Magyarország egyik legnagyobb (és legrangosabb) amatőr színjátszó-fesztiválon jártam, a Komlói Amatőr Színházi Találkozón (KASzT). Egy csomó remek színházi élményt köszönhetek ennek a pár napnak, amíg ott voltam. Amatőr színjátszóként érdekes volt megtapasztalni az egészet, de mások produkcióit is érdekes volt látni. Most ez utóbbiról szeretnék mesélni kicsit. Íme három kedvenc darabom a fesztiválról:

William Shakespeare: Szentivánéji álom (Soltis Lajos Színház, Celldömölk)

(Rendező: Nagy I. Péter "Pepe", dramaturg: Sándor Júlia)
A celldömölkiek előadása az abszolút győztes. Nem azért, mert rengetegféle kelléket, eszközt használtak az előadáshoz, hanem mert annyira szívvel-lélekkel játszott mindenki, annyira érezni lehetett, hogy mindenkinek fontos a közösség és a produkció, olyan tűz és lelkesedés volt ebben a csapatban, amilyent talán még egy amatőr színháznál sem tapasztaltam.
A Szentivánéji álom egyébként egy hálás darab, rengeteg lehetőséget ad a továbbgondolásra, a játékra, poénokra és a varázslásra. A színház maga a mágia. Hát akkor még egy mágiáról szóló darab! Amiben ráadásul nem kevés a szexuális tartalom sem. Rengeteg plusz ötlet volt az előadásban az eredeti szöveghez képest, nem csak ami a színpadképet illeti, hanem a rendező nagyon nagyban épített a színészek mozgáskultúrájára, egyenkénti egyéni képességeire is. A szerelmesek kergetőzésének jelenete mint koreográfia is zseniális volt, de elképesztő fizikai állóképességet is kívánt a benne résztvevőktől. Jó volt nézni, de közben még jobban tisztelni kezdtem a benne résztvevőket.
És nem hiányoztak az előadásból az aktualizáló kiszólások sem. Az amatőr színtársulat, ami egy színdarabot ad elő a színdarabban (és amelyben mindnyájunk kedvenc Will-je minden bizonnyal saját társulatának és önironikus paródiáját írta meg) itt régi diákszínjátszó cimborákból állt, akik kulturális közmunkásokként tengetik a napjaikat, de egy pályázatnak köszönhetően még újra összeállnak egy darabra. Mármint mindez nem a színpadképből derült ki, hanem egy az egyben ki volt mondva. Ugyanis ennek a párhuzamos történetnek az elmesélésénél a darab nem ragaszkodott az eredeti Shakespeare-szöveghez, hanem felvette egy teljesen mai történet fonalát. Amit egyébként nem más írt, hanem az én drága jó régi barátném, Színes Tintákkal Álmodó, aki egy időben Füstköd álnéven alkotott, akivel egy társulatban játszottam itt (is többek között, meg még más helyeken is), és akinek benne volt a keze ebben a darabban is, amiért annyira lelkesedtem. Amit Színes Tintákkal Álmodó ebben a párhuzamos történetben megírt, az talán egy kicsit az én történetem is, illetve talán egykori közös történetünk is, mármint nem csak az övé és az enyém, hanem mindannyiunké, akik annak idején ebben a társulatban együtt szerepeltünk.
De ha ez nem lett volna benne ebben a Shakespeare-adaptációban, már akkor is imádtam volna. Én is, meg mindenki, aki látta. Lehet, hogy elmegyek majd Celldömölkre még egyszer megnézni, hogy még részletesebben is írhassak róla.


William Shakespeare: Othello (Rév Színház és az Inárcsi KB 25 Színház közös előadása)

(Rendezte: Balla Richie és Szivák-Tóth Viktor)
Egy másik örökbecsű darab a halhatatlan Willtől. De ez egy egészen más műfajú darab, sötétebb, komorabb, egészen más tempót, hangulatot és játékstílust kíván meg. Nyilván ebből is következik, hogy amennyire sok eszközzel dolgozott a Soltis Színház, annyira kevés díszlettel, és kevés technikai eszközzel hoztak össze egy szintén elképesztően jó előadást az Othello alkotói. A díszlet pár láda volt, ami ahogyan a történet megkívánta, lehetett hajó, vár, koporsó, szobaajtó, embereket elválasztó konkrét vagy szimbolikus fal, stb. A vészjósló hangulat végig érezhető volt, és az alakítások megint egytől egyig királyak. Ezt a művet és a benne lévő szereplők viszonyrendszerét nagyon sokféleképpen lehet megjeleníteni, tehát nagyon sok múlik a színészeken. Othello például itt nem annyira egy hirtelen haragú ember, mint inkább egy fegyelmezett katona, aki sokáig uralkodik az érzelmein, hogy aztán amikor azok kitörnek, akkor annál pusztítóbbak legyenek. De hangsúlyosan szólt az előadás arról is, hogy nem csak az emberek alakítják az alaptalan előítéleteket, hanem az alaptalan előítéletek is az embert. Utat törnek, alapot készítenek maguknak, átformálják az embert. Többek között ebben áll a veszélyességük, mérgező hatásuk.


Michael Frayn: Még egyszer, hátulról (Súgólyuk Színház, Komló)

(Rendezte: Fajcsi Ferenc)
Itt magának a darabnak az alapötlete az, ami zseniális. Ez is egy színház a színházban, de másképpen: míg a Szentivánéji álomban a színházbéli színház egy mellékszála a történetnek, addig itt ez maga a történet a fő vonal. Maga a színészi közösség a főszereplő., amelyet az első felvonásban próba közben ismerünk meg, hogy aztán majd pontosan értsük, hogy a második felvonásban miért próbálnak a díszletek mögött a színészek egymással olyan elképesztően kicsinyes módon kiszúrni, vélt és valós sérelmeikért bosszút állni. A poénok nagy része a színészek közötti intrikákban van, de érdekes maga a színdarab is, amit a színészek próbálnak: ez egy bohózat, ami tele van olyan poénokkal, amiken a néző tud jókat röhögni, de a másik fele meg olyan poénokból áll, amik egyáltalán nem viccesek. És ez mégis működik, mert ezekben az esetekben éppen arról szól a dolog, hogy egy bohózat mennyire erőltetett, mennyire pózer tud lenni. Tehát: egyszerre kapunk egy szatírát az emberi kicsinyességről, egy szatírát egy szakmáról (a színházi szakmáról) és egy irodalmi kritikát is egy paródiába csomagolva.
Eddig csak a darabról beszéltem, de nyilván a KASzT-on nem a drámákat/az írókat értékeli a zsűri, hanem az előadásokat. Ami ezt a produkciót, a házigazda komlói csapat előadását nagyon élvezhetővé tette az a tökéletes összhang a színészek között. Mert ennél a darabnál tényleg a tökéletes összhang, a lehető legjobb időzítések jelentik a kulcsot a sikerhez. Vagyis a jó csapatmunka. És itt ez működik, egy tökéletesen koreografált tánc az egész.


Mivel pedig ez mégiscsak egy fesztivál volt, nem hiányozhattak az estékről a koncertek sem, így azoknak is teljes lett a buli, akik esetleg magukra a színházi előadásokra nem jutottak be. Komlón voltunk, szóval várhattuk volna, hogy a meghívott fellépők között lesz a Rózsaszín Pitbull vagy akár a Hiperkarma, de hát végül egyik sem volt ott a zenekarok között. Volt viszont más érdekes dolog, ami kapcsán egy korábbi színpadi élményem is felidéződött, ezért szeretnék róla külön beszélni ebben a bejegyzésben.
Az egyik fellépő egy Queen-emlékzenekar volt. De színházi szempontból, most nem is ők voltak az érdekesebbek, hanem egy másik, számomra eddig ismeretlen együttes. A nevük: Attila Fiai.
Szerencsére nem egy giccses, rossz értelemben vett „nemzeti rockzenekar” volt ez, vagy csak félig volt az. Inkább egy Kormorán-emlékzenekar. De főleg a Kormoránnak abból az időszakából játszottak számokat, amikor még a halászmadárról elnevezett zenekar nem a Nagy Narancsos Főnök udvari mulattatója volt (az mondjuk jó régen volt már), és a hazafias dalok, amiket játszottak, még nem fordultak át giccsbe. És persze a régi Kormorán számok mellett olyan klasszikus történelmi rockoperák ismert számait is játszották, mint az István a király. Minden előzetes fenntartásom ellenére végül ott csápoltam végig a koncertet a legelső sorban, lelkesen énekelve minden szöveget.
És közben, ahogy ott állt egymás mellett a banda három énekese, végül az is beugrott, hogy kik ők, és miért Attila Fiai ők. Na és ez volt az a pont, ahol felidéződött bennem az a bizonyos régi színpadi mű.
Beugrott, hogy az István a király után kb. tíz évvel volt Szörényi Leventének egy másik, kevésbé sikeres (vagy csak kevésbé sikerült) rockoperája is Attiláról, a hun királyról.

Az volt a címe: Isten kardja. Azok pedig, akik most a magyar heavy metal kiöregedett klasszikusaiként itt álltak egymás mellett a színpadon, és régi Kormorán-számokat énekeltek, nem voltak mások, mint az a három énekes, akik abban a darabban (mármint annak az ősbemutatóján) Attilla király három fiát játszották. A három királyfi a három József:

Rudán Joe (Ellák), Babari Joe (Dengezik) és Kalapács Joe (Csaba)
Ma már persze nem így néznek ki, és nem is ezekben a pompás (vagy giccses?) hófehér ruhákban feszítettek, hanem fekete pólókban, ahogyan öreg rockerekhez illik.
A koncertélmény viszont arra sarkallt engem, hogy rákeressek erre az Isten kardja rockoperára, és újra megnézzem.
https://www.youtube.com/watch?v=e20WgtJXhgI&t=4501s
Egészen érdekes élményben volt részem.

Én ezt a rockoperát kisgyerekkoromban láttam. A történetből sokat nem értettem, de teljesen lenyűgözött a színpad varázsa, az, hogy ezek a szép bácsik és nénik milyen szép ruhákban milyen szépen énekelnek és az egész valahogyan rólunk, a mi múltunkról szól, amire büszkék lehetünk… szóval teljesen odáig voltam, meg vissza az élménytől. Most visszanézve elsőre azt mondtam, hogy ekkora műmájerséget, ilyen otromba giccset még kitalálni is nehéz. Kezdett az a kellemetlen érzésem lenni, hogy annak az egész műhazafiasságnak, annak az egész mű-ősi, műnomád giccsnek, amiben ma élünk, és ami ma annyi mindent eluralt, valahol itt volt az eredete. Az az egész szörnyűség, amit Koltay Gábor rendezőként művelt, talán itt kezdődött valahol. Később, mint az István a király (ami még tényleg király volt a maga idején, persze csak addig, amíg underground volt és nem mainstream) és később mint az Itt élned, halnod kell (mármint annak a régi, 1985-ös verziója), de korábban, mint a Honfoglalás. Lehet, hogy Koltay az egész elbaltázott Honfoglalás-projektbe ezen a darabon felbuzdulva vágott bele, azt hívén, hogy egy filmhez is elég lesz majd jó zenéket íratni az öccsével és szép jelmezeket készíttetnie a jelmeztervezővel. (Hát nem, ez egy rockoperához sem pont elég, valami elmesélendő történet azért ott is kell.)
És mégis. Valami mégis vonzott ebben az egészben. Szeretném azt hinni, hogy nem csak a nosztalgia. Vagy igen? Amellett, hogy kiskoromban láttam, talán még az is, hogy mindez egy olyan korban készült, amikor ez az egész műmájer-műősi izé még nem jelentett politikai koncepciót, csak a színpadi történetmesélés egyik eszközét. Annak pedig, keretnek, formának végül is nem rossz. Jól néz ki, ha nem vesszük túl komolyan és nem akarjuk kötelezővé tenni, és nem ezalapján képzeljük el az egész múltunkat.

Muszáj volt az egészet rögtön utána még egyszer megnéznem. És így második (illetve a régit is számolva harmadik) nézésre megint beszippantott az egész hangulata, és kezdtem érteni a koncepciót is. Ami ötletes is lehetett, csak több ponton félremehetett.
A történet koncepciója: az udvari intrikák ábrázolása Attila király udvarában. Vagyis, hogy az udvari fontos emberek hogyan próbálják a nagy király árnyékában a saját szerencséjüket, karrierjüket és jólétüket építgetni, minél jobb pozíciót kivívni maguknak. Ez egy tök jó ötlet. Ahol félrecsúszik az egész: egy ilyen koncepció ábrázolásához talán nem a rockopera a legjobb forma. Az ünnepélyes, pátoszos forma nem biztos, hogy alkalmas az emberi kicsinyesség ábrázolására. Vagy igen, hiszen az első magyar rockoperának, a Sztárcsinálóknak (amely Nero császárról szólt) ez egészen jól sikerült. Csak a Sztárcsinálók nem várta el, hogy a néző maximálisan azonosuljon akármelyik szereplővel. Nero féktelenül vad, Seneca számító, a keresztények fanatikusak, vagy mint Péter és Pál apostol, naivan jóhiszeműek, Iuvenalis, a költő megalkuvó… Itt meg, az Isten kardjában: Attila és Csaba királyfi is maga a megtestesült jóság és bölcsesség, nemzetünk félistenei… Ha kicsit merészebbek lettek volna az alkotók, és merik őket is árnyaltabban ábrázolni, talán jobban is sikerülhetett volna az egész. Csakhogy az alkotók ezt nem merték megtenni, merthogy a koncepciónak, úgy látszik, része volt az is, hogy valahogyan azt sugallják nekünk: a hunok a romlatlan, tisztalelkű hősök (mind hófehér ruhában vannak), és valójában a hozzájuk csapódott idegenek, görögök és gótok azok, akik önös érdekből intrikálnak és bomlasztanak.

(Mintha Attila két idősebb fiát is inkább az idegenek befolyásolnák efelé. Nagy Feró karakteréről pedig nem derül ki egyértelműen, hogy egy Bizáncot megjárt hun-e (Önögéz) vagy csak hunokhoz csatlakozott görög (Onegesziosz), aminthogy ez a figura történelmi mintája esetében sem teljesen egyértelmű.)
Ki tudja nem épp az István a király teremtette-e meg azt a fura koncepciót, hogy egy rockoperának mindig történelmi büszkeségünkről kell szólnia?
Ez a tartalmi része a dolognak. Ahol pedig formailag is félremegy a dolog, az valószínűleg az, hogy itt nem a remek Szörényi-Bródy-alkotópáros dolgozott a darabon. A zenét Szörényi Levente szerezte, és azzal nincs is semmi gond, sőt, vannak benne kifejezetten izgalmas megoldások. A szövegeket viszont nem Bródy János írta, hanem Lezsák Sándor. És Lezsák Sándor sajnos a jelek szerint sem nem jó költő, sem nem jó író. A dalszövegek döcögnek, a sorok néha nagyon kínosan (nem) rímelnek, a ritmus megakad, és a mondatoknak sokszor nyelvtanilag sincs értelme. Vagy csak nem értjük Lezsák gondolatmenetét? Mindenesetre nagyon olyan, mintha a szereplők elbeszélnének egymás mellett vagy halandzsáznának, és az egésznek nem lenne más értelme, mint hogy ezek az egyébként tényleg kiváló énekesek milyen szépen ki tudják énekelni az összes magas és mély hangot, hajlítást díszítést, stb.

Vértes Attila, az XL-Sisters énekese (egy Attila, aki mégsem Attila a darabban, hanem a gót Guntar szerepét játssza) például valami egészen kiemelkedőt nyújt. De nem mindig érteni, mit akar kifejezni.

Vagy például: ti értettétek, hogy Attila (Vikidál Gyula) és Aetius (Sasvári Sándor), akik egykor haverok voltak, de most egymással szemben álló hadvezérek, min vitáznak a csata szünetében, és végül is hogyan jutnak egyezségre, és miben egyeznek meg a „vitájuk” végén? Én nem. És nem azért, mert egyszerre énekelnek ketten kétfélét, hanem a mondataikat nem értem. Vagy ez egy kordokumentum: valami közös szövegelés Európáról már alkalmas rá, hogy a régi ellenségeket is kibékítse?
Azért az jellemző, hogy a történet még ebben a filmes formában is csak úgy követhető, hogy feliratozták nekünk, mit látunk. (Pedig mindezeknek a színpadi történésekből kellene kiderülniük.) Illetve a vége még úgy sem. Meghalt Attila, szétesett a Hun Birodalom, mégis örülni kell a végén? (Úgy tűnik, mintha Csaba apja örökébe lépett volna, és minden rendben menne, miközben tudjuk, hogy Csabának népe maradékával menekülnie kellett. De ez az egész tragikum mégsem jön le a színpadról.)
Aztán nem tudom, mi lett volna, ha mégis Bródy János írta volna a szövegeket. Lehet, hogy ő sem garancia a sikerre. Az István a király folytatásának szánt Veled Uram szövegét például ő írta, és amennyire emlékszem, az is elég béna lett.

Most úgy tűnik, hogy nagyon lehúzom a darabot, de összességében azért minden nem volt egy rossz élmény nézni. Már az, ahogyan a legkülönbözőbb műfajok művészeit összehozza a közös nemzeti ügyben, egy történelmi téma megjelenítésében, azért szintén elég szimpatikus koncepció. Ahogyan összegyűlnek itt heavy metal-énekesek, profi musical-színészek és népdalénekesek egy közös produkcióra, az még akkor is felemelő, ha amúgy a darab, a történet kicsit gyengébbre sikeredett.
Hogy ki ez a széphangú pásztorfiú?

Nem más, mint a gyimesi hagyományőrző énekes, együttes- és kórusvezető, Antal Tibor. Egy hagyományőrző népdalénekes, aki egyszerre lett színész és rocksztár egy darab erejéig, mindezt elképesztően fiatalon, hogy aztán mintha mi sem történt volna, a lehető legtermészetesebben visszatérjen „eldugott” kis falujába, annak kulturális életét szervezni, hagyományait fenntartani. Tök szép, nem? És ahogyan ebben a darabban, tizenéves legényként énekel, az tényleg lenyűgöző.
Na és ez a hírnök ki?

Ő pedig nem más, mint Minden Lovasíjászok Nagykagánja, Kassai Lajos. Hogy a saját hangján énekel-e nem tudjuk, de tök jó, hogy ő is kapott egy szerepet, és nem csak lovas statisztaként. (Akkor mondjuk még nem volt annyira országosan ismert, mint most.)

Végül is ezt a színdarabot is a Komlói Amatőr Színházi Találkozónak köszönhetően néztem meg újra. Úgyhogy örülök, hogy ott voltam, remélem, még többször is eljutok oda.