Üdvözlet a Kedves Olvasónak!
Szokták mondani, hogy ahogyan minden ember, úgy minden könyv története is kész regény. A könyvnek, amit a Kedves Olvasó kezében tart különösen izgalmas a története. Veszélyes és még veszélyesebb helyzetek közepette keletkezett, sok menekülés és bujkálás közepette írta és rajzolta a szerzője valami megmagyarázhatatlan belső késztetésnek engedelmeskedve, olyankor is, amikor élete egy hajszálon függött. Tudhatta-e hogy mi lesz a könyve sorsa, hogy egykor majd nagyon nehéz évek krónikájához szolgálhat értékes forrásként? Nem tudhatta, ahogyan azt sem, ő maga meddig írhatja és rajzolhatja még naplóját, és megvalósíthatja-e mindazokat a kreatív ötleteket, amiket itt hirtelenjében papírra vetett.
És mégis: ezekről a lapokról egyáltalán nem a reménytelenség, a szorongattatás, a rettegés hangulata árad. Ellenkezőleg: minden oldal tele van életörömmel és bizakodással, az egész a kreativitás diadalát hirdeti az elnyomással, a zsarnoksággal, az uniformizált unalommal és rettegéssel szemben. Akik bizonytalanok abban, mi az a sokat emlegetett szó: szabadság, amiért állítólag a Galaktikus Köztársaság felkelői harcoltak, azoknak csak ajánlani tudom, vegyék kezükbe ezt a könyvet, és a szabadság a legtisztább formájában fog rájuk nevetni, tele jókedvvel, derűvel, élettel.
Tudjuk, hogy a Galaktikus Birodalom elnyomó rendszere, szigorú cenzúrája és egyoldalú „kultúrpolitikája” (inkább kulturális rombolása) sokak művészi ambícióját próbálta letörni, sokak alkotó energiáit próbálta visszafojtani, sokaktól igyekezett mindenféle lehetőséget megtagadni tehetségük kibontakoztatására. Ezek közé az emberek közé tartozik Sabine Wren is, aki azonban nem hagyta magát ilyen könnyen. Színes egyénisége kifejezési formát keresett és talált.
Sabine egyébként talán lehetett volna egy szürke propagandista is a Birodalom szolgálatában, ő azonban a szabad életet és az azzal járó veszélyeket választotta, megintcsak valamilyen belső parancsnak engedelmeskedve. Úgy is mondhatnánk talán: feladta, hogy ismert, híres és gazdagon jutalmazott, ámde meggyőződése ellen dolgozó, lelkiismeretével elszámolni nem tudó ember legyen. Talán ő maga nem is érezte ezt teljesen a saját döntésének, inkább történelmi szükségszerűségnek, amibe bele van kényszerítve. Azonban ebben a történelem által rákényszerített keserű helyzetben sem fojtotta el mindazt a színt, ötletet és mondanivalót, ami őt belülről feszítette. Csak ezeket más mederbe terelte. Összeegyeztette ezeket a küzdelemmel, amit vívott és a célokkal, amikért harcolt. Inspirációt merített barátai közösségéből, ügye igazának tudatából és (természetesen, magától értetődően) népe, a mandalóriak művészeti és harcos hagyományából is.
Aki talán azt gondolná, hogy egy birodalmi plakát összefirkálása nem művészi cselekedet, annak azt mondhatjuk: talán tényleg nem az, de ezt is lehet kreatívan, viccesen, művészien csinálni. Sabine úgy érezte, akkor ilyen cselekvéseket kívánnak az emberektől azok a nehéz idők és azok a nehéz helyzetek, amikről a legkevésbé sem ő tehetett: a Birodalom hatalomvágya, gonoszsága taszította ezekbe bele őt, az egész Galaxist, mindannyiunkat.
Sabine vállalta, hogy rejtőzködnie kell, hogy majd rágalmakat szórnak rá, amikre nyilvánosan nem válaszolhat, hogy terroristának, köztörvényes bűnözőnek bélyegzik, vérdíjat tűznek ki a fejére, hogy mindenütt a lehető legkedvezőtlenebb képet igyekeznek kialakítani róla. Vállalta a nehéz helyzetet, hogy valódi arcát, tehetségét és életvidámságát csak egy maroknyi emberrel, legjobb barátaival és bajtársaival (a Szellem legénységével) és ezzel a naplóval oszthatja meg. Ez persze sok lemondással járt. Sabine ezt talán az egyetlen lehetséges útnak tartotta, hogy eljöjjön egyszer majd az idő, amikor végre minden kötöttség nélkül alkothat, amikor leteheti a fegyvert, és végre teljesen művészi eszközeivel segíthet jobb hellyé tenni ezt a Galaxist. De éppenúgy vállalta annak kockázatát is, hogy ez az idő számára soha nem jön el: hogy egy hősi halál megfosztja mindettől. Addig is azonban igyekezett a helyzetet minél kellemesebben kihasználni, és a számára legmegfelelőbb módon folytatni azt a harcot is amit vállalt. Éppen a benne lévő sokféle energia tette ezt számára lehetővé.
Már szóltam azokról, akik esetleg azért fogadják majd fanyalogva a könyvet, mert mindaz ami benne van, nem valódi művészet, hanem egyik részről propaganda, másik részről pedig csak művészi vázlatok, hirtelen ötletek jegyzéke. Nekik azt tudtam mondani: egy vázlat egy mű megszületésének folyamata is lehet érdekes, ugyanúgy, ahogyan egy hősi harc folytatójának gondolatai is.) A fanyalgók másik csoportja (ezt előre látni) azok lesznek, akik azt mondják majd: mindez igen szép, de Sabine Wren mégiscsak olyan tevékenységet folytatott, ami bizonyos szempontból mégiscsak terrornak minősíthető, bizonyos „performanszaiba” (konkrétan a performansznak tekintett színes robbantásaiba) pedig emberek haltak bele, illetve nyomorodtak meg miattuk egy életre. Nekik (még ha aggályaik némiképpen jogosnak is mondhatók, hiszen az emberi életet elvenni minden körülmények között legalábbis morálisan megkérdőjelezhető, de inkább elítélhető cselekedet) megint azt tudom mondani: az akkori idők sokszor ilyen cselekvéseket kívántak. A harcot, amit a lázadók vívtak, nem Sabine kezdte, és nem is a lázadók. A harcot a Birodalom kezdte a nép ellen, a Köztársaságban érvényesülő jogok semmibevételével, a nép korlátlan kiszipolyozásával és rettegésben tartásával. A félelemkeltő összeesküvéselméletekkel, és rágalomhadjáratokkal, majd az ezekre épített koncepciós perekkel, a kényszermunkatáborokkal, az egyre kérlelhetetlenebbé váló cenzúrával, a gazdasági kizsákmányolással, a lelki és fizikai terrorral és a mindezeket megelőző 66-os paranccsal.
Azt hiszem, nagyjából elmondható, hogy Sabine mindig a Birodalom aktuális bűntettének megfelelő erővel ütött vissza. Amikor a gyalázkodó propagandahadjárat volt soron, ő átfestette a Birodalom plakátjait, és újakat gyártott, amelyben a maga módján igyekezett cáfolni mindazokat a sületlenségeket, amelyeket a Birodalom apparátusa terjesztett. Amikor ártatlanok letartóztatása kezdődött meg, Sabine nekik, illetve családjuknak igyekezett segítséget nyújtani. Fegyverhez csak akkor nyúlt, amikor a Birodalom katonái valóban gyilkolni kezdtek. (Bár ahogyan ezt már mondtam, az egész Birodalom egy nagy szükségtelen vérengzésből született a 66-os parancs révén, amiről még ma sem hiszik sokan, hogy valóban létezett.) És amennyire tudni lehet, Sabine robbantásainak sohasem voltak civil áldozatai. Csak katonák, akik lehettek ugyan akaratuk ellenére kényszersorozott kiskatonák, de az ő haláluk egy ilyen harci helyzetbe mindig bele van kalkulálva. Talán még azt is megkockáztathatjuk, hogy közvetve az ilyen katonák is a Birodalom kegyetlenségének áldozatai. Sabine, azt hiszem, többnyire maga is tisztában van az emberi élet értékével. Talán még a színes robbantások groteszkségével is.
A könyv egyébként mindemellett azért is érdekes, mert a Szellem űrhajó legénységének mindennapjaiba is bepillanthatunk. Megérthetjük belőle, hogy ők, akiket ma akkora hősökként tisztelünk, szintén csak esendő emberek voltak, mint mi magunk. Az Ügy mellett, amiért küzdöttek, megvoltak a maguk léghétköznapibb problémái, ugyanúgy, mint békeidőben. Természetesen szükségük is volt rá, hogy időnként bizonyos mértékben „megfeledkezzenek” a helyzetről, amiben voltak. Ha valaki folyamatosan csak az Ügyre koncentrál, annak súlya alatt előbb-utóbb összeroppan. Különösen igaz ez, ha az ember olyan reménytelen helyzetben, olyan kevés eséllyel veszi fel a harcot, mint amilyen helyzetből, mint amilyen kevés reménnyel a Szellem harcosai indultak. Ők,
Hera Syndulla, Kanan Jarrus, Ezra Bridger, Garazeb Orrelios és Sabine Wren igyekeztek küzdelmük mellett is teljes életet élni. Nagyon különböző emberek ők, összeszokott csapattá érésük talán nem is ment a legsimábban. A könyv, amit a Kedves Olvasó kezében tart, ennek az összecsiszolódásnak, ennek a nehéz időkben az emberi lényeg mellett való kitartásnak, és egy barátság kialakulásának is a dokumentuma.
Köszönjük Sabine Wrennek, hogy hozzájárult naplója kiadásához. Fontos dokumentumot adott mindazok kezébe, akik egyszer egy jobb időben majd a felkelők Birodalom elleni küzdelmének történetét szeretnék kutatni. Nekünk pedig, akik még benne élünk ebben a küzdelemben fontos motivációs tényezőt jelent látni mindezt, hogy a kreatív energiák ilyen nehéz időkben is ilyen megállíthatatlanul törnek utat maguknak, ahol lehet.
A könyvet éppen emiatt bátran tehetjük Srđa Popović Útmutató a forradalomhoz című nemrég megjelent könyve mellé is.
Lásd még:
A Sötét Oldal és a Birodalom közötti különbségről
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése