Kovrig Béla egy keresztényszocialista politikai gondolkodó. A két világháború között elismert szociológus volt, ötvözni próbálta az egyház szolgálatát a szegényeken való segítéssel, a szociális gondolattal, és ily módon meglepően nagy empátiát mutatott minden nem-keresztény szocialista mozgalom felé is. (Bizony, a „szociális egyház” gondolatának, amit ma sokan csak a forrongó Dél-Amerikához tudnak kötni, akkor még voltak képviselői Magyarországon is). Teleki Pál közeli munkatársa volt, és ez sokat elárul róla. Az ő halála után a Kolozsváron a Ferenc József Egyetemen tanított. 1945 után tagja volt a Barankovics István-féle Demokrata Néppártnak (DNP), aminek semmi köze a mai embertelen KDNP-hoz. A DNP egy eredeti értelemben vett kereszténydemokrata, szociálisan érzékeny párt volt, amely segíteni igyekezett az emberek nyomorúságán, és bátran kritizálta a keményfejű Mindszenty érseket.
Kovrig Béla a kialakuló Rákosi-diktatúra elől menekült Amerikába, és a Milwaukee-i Egyetemen folytatta tovább tudományos tevékenységét. Az 1956-os forradalom leverése után elhatározta, hogy megpróbálja feltérképezni, hogy volt-e valamilyen közös eszmei-ideológiai alapja ennek az egész fegyveres és fegyvertelen népmozgalomnak, forradalomnak, felkelésnek, ami 1956-ban Magyarországon lezajlott. Ehhez kidolgozott egy kérdőívet, amit a legkülönbözőbb országokba 1956-ban és utána elmenekült magyaroknak küldött szét. A kérdőív a szociológiai háttér és a forradalomban játszott szerep mellett a kitöltő véleményére is rákérdezett sokféle szempontból, hogy hogyan értékeli az eseményeket. Az eredményt Kovrig Béla nemcsak statisztikai adatok szintjén foglalta össze, hanem írt hozzá egy hosszú tanulmányt is, amelyben történetileg is igyekezett nyomon követni, hogy a válaszok többségéből kirajzolódó eszmerendszer hogyan alakulhatott ki történetileg, és hogyan formálódhatott egészen a forradalmi eseményekig. Ezt a tanulmányt (és az eredeti kérdőívet) adta most közre a Gondolat Kiadó. (A szerzőnek ugyanis már nem maradt ideje arra, hogy kutatása és elmélkedése eredményeit így kötet formájában közkinccsé tegye: 1962-ben meghalt. Kéziratai azóta kallódnak.)
A kötet címe némileg megtévesztő lehet. Ugyanis a tanulmány nem azt akarja kihozni végeredménynek, hogy az 1956-os felkelők közül mindenki kommunista (nemzeti kommunista) volt, inkább azt, hogy a felkelőknek volt egy ilyen irányzata is. Viszont amit az egésszel kapcsolatban kimutat az éppen az, hogy akik nem vallották magukat kommunistának, azok között is létezett egyfajta munkás(mozgalmi) ethosz, a céljaikat, hogy miért harcoltak sokszor nagyon tudatosan fogalmazták meg, és ezek a célok egyáltalán nem merültek ki olyanokban, hogy „menjenek ki az oroszok”. Más szóval: nem fékevesztett alvilági bandák, gengszterek fosztogatása volt ez, nem is horthysta puccskísérlet, nem is nacionalista hőbörgés, hanem szociális azaz társadalmi célokért jobb életkörülményekért, emberhez méltó életért folyó népmozgalom. Viszont irredentizmus (területi követelések) és antiszemitizmus (ami régen gyakran felbukkanó vád volt a felkelők ellen) nagyon elenyésző számban volt csak felfedezhető a válaszokban. A válaszadók, amikor egy szóban kellett számukra legfőbb értéket jelentő csoportot megnevezniük, sokkal inkább mondták a népet, mint akár a nemzetet akár az országot (az államot).
Mindez elég erős egyezést mutat azzal a képpel, ami az emberben kialakulhat, ha az 1956-os Intézet utóbbi évtizedekben kiadott kiadványait áttanulmányozza. Ezt azért mondom, mert voltak és még lehetnek is sokan (és nyilván ti is sokszor találkoztok azzal a véleménnyel), hogy az 1956-os Intézetet végül is Nagy Imre közvetlen hívei, többek között a „nemzeti kommunisták” (de szerintem inkább „népi kommunistáknak” lehetne hívni őket) valamint a SzDSz alapítói hozták létre, és ők a saját szempontjaik igazolását keresték minden kutatásukban. Szerintem egyébként ez a vád nemigen áll meg azért sem, mert az 1956-os Intézet munkatársai azért mindig törekedtek arra, hogy átfogó képet adjanak a forradalomról és arról, ami hozzá kapcsolódott. De most látjátok, a képet, amit ők kialakítottak, más is igazolja, olyan valaki, akinek volt szociális érzékenysége és empátiája, de semmi oka nem volt, hogy elfogult legyen a kommunisták felé, és nem valószínű, hogy akár „libsik”, akár „komcsik” lefizették volna. Kérdés lehet persze, hogy az őáltala összegyűjtött kérdőívek mennyire reprezentálják a többség véleményét (mert azért a kiküldött kérdőívek számához képest azért kevés választ kapott a professzor úr), de ettől függetlenül azt hiszem ennyi konkrét (egymástól független forrásból származó) adat után megkockáztathatjuk a kijelentést: az a kép, amit mondjuk Pongrácz Gergely és Wittner Mária utólagos agresszivitása sugallhat az 1956-os magyar felkelők hozzáállásáról, szintén nem feltétlenül reprezentatív. Sőt valószínűleg az a kevésbé reprezentatívabb. (Ezzel nem akarom azt mondani, hogy el lehetne tekinteni az olyan felháborító eseményektől, mint a Köztársaság téri lincselés vagy bármelyik másik lincselés, vagy hogy ne lettek volna a magyar felkelők között olyan agresszív vadbarmok és köztörvényes bűnözők, mint Tuskólábú vagy hasonlók.)
Kovrig különbséget tesz az elején patriotizmus és nacionalizmus között. A nacionalizmus alatt érti az államközpontú (így területközpontú) bezárkózó, ugyanakkor agresszív, terjeszkedő nemzetszemléletet, amely a saját nemzetet értékesebbnek tartja, mint másokat. (Bevallom számomra a nacionalizmus szónak alapból nincs ilyen negatív tartalma, nálam a nemzeti szemlélet nem kettő, hanem többfokozatú (patriotizmus, nacionalizmus, sovinizmus), de azt hiszem értem, hogy miért volt szükség erre a megkülönböztetésre.) Patriotizmusnak pedig a hazához, szülőföldhöz és a hagyományokhoz való kötődésnek azt a formáját, amelyben a „haza” fogalma nincs „ideológiailag meghatározva”, amely nem agresszív, terjeszkedő, hanem nyitott más eszmék iránt, és tisztában van más patriotizmusok létjogosultságával, egyenrangúságával és értékességével is, amely „az univerzálissal összeegyeztethető nemzeti örökség” megőrzésén dolgozik. Ahogy már sejtitek, az 1956-os mozgalomról azt hozta ki, hogy inkább patrióta volt, mint nacionalista.
(Jellemző: én összesen egy olyan esetet találtam eddig 1956-ban, amikor egy egyetemi gyűlésen valaki „trianonozni” kezdett. Az illetőt hamar lehurrogták, és a többség azt szavazta meg, hogy a követeléseik közé inkább a szomszéd népekkel való jó viszonyt, és ha lehet valamiféle új Dunai Konföderáció megvalósítását vegyék be.)
Mindezt azért akartam leírni megint, mert ma magam körül megint látom a tendenciát, hogy a forradalom nacionalista hőbörgésként való értelmezésében két irányzat véleménye ér össze. Azoké, akik szerint ez nacionalista hőbörgés volt, tehát a szovjetek jól tették, hogy elárasztották a tankjaikkal az országot, és a magyar vérbíróságok is jogosan hoztak több száz halálos ítéletet. És azoké, akik szerint a forradalom egy nacionalista hőbörgés volt, és ez jó, mert ma is ilyen nacionalista hőbörgésekre, lövöldözésekre és lincselésekre lenne szükség. Vegyük észre, hogy mindkét irányzatban közös, hogy egy olyan szociális népmozgalmat, amely a tömegek valódi jólétéért alulról indul, elutasít és veszélyesnek tart ma is. Tökmindegy, hogy az ilyen álrendpárti diktatúra-hívő „jobboldalinak” vagy „baloldalinak” mondja magát, és hogy ennek megfelelően pozitívan vagy negatívan értékeli az eseményeket. Mert akár pozitívan, akár negatívan értékeli az eseményeket, tévedése ugyanabból fakad. És ez nem a múlt miatt fontos, hanem amiatt, hogy ha ma valami hasonló (nem feltétlenül fegyveres) népmozgalom indulna, lehet, hogy mindkét csoport tagjai azok között lennének, akik azt követelnék, hogy lehetőleg megint tankokkal gázolják le a saját jogaiért fellépő népet. Hogy ezek idegen vagy nemzeti színűre, esetleg szép kalocsai mintásra festett tankok lennének, az meg a felkelt nép szempontjából már megint tökmindegy.
Az mindenesetre biztos, hogy így is maradtak a felkelők között is kommunisták. Ez sem véletlen, hiszen a Rákosi-rendszerrel ők is elégedetlenek voltak. Akkoriban szinte közhelyszámba ment az az állítás, hogy a Rákosi-korszakban sokkal több kommunista került börtönbe, mint a Horthy-korban, és sokkal embertelenebb bánásmódban is volt részük. Így nem meglepő, hogy a kérdőívre válaszolókról azt írja Béla bátya:
„Bármekkora hévvel utasították el gyakorlatilag valamennyien a ’bolsevizmust’ vagy az ’orosz kommunizmust’, nem csekély részük továbbra is megmaradt kommunistának. Ezek kommunista humanistának nevezték magukat. (…) Viszont nem kétséges, hogy a felkelők nagy többsége letett a kommunizmusról.”
A felkelők többségének hozzáállására, eszmeiségére Kovrig Béla a „magyar szocialista népiség” kifejezést javasolja. Ennek domináns típusát így ábrázolja, illetve modellezi:
- vezérelv: szabadság, igazságosság
- pozitív alapérték: az ember és a nép (amelynek legközelebbi elérhető konkrét megvalósulása a saját nép, nemzet)
- pozitív következő érték: a nemzeten belül az emberek szabadsága
- nemzetközi szinten: nemzeti szuverenitás, függetlenség őrzése
- tulajdonviszonyokban: bizonyos mennyiségű köztulajdon a köz szolgálatában, az igazságosabb elosztás érdekében (szocializmus szocialista szektora)
- magántulajdon (személyi tulajdon) és egyéni kezdeményezés lehetősége (szocializmus magánszektora)
- kistermelők szabad szövetkezési lehetősége (szocializmus szövetkezeti szektora)
- vallásszabadság
A nemzeti szuverenitásról (vagyis 1956 szabadságharcos részéről) azt írja a szerző:
„A demokrácia csak akkor válhat valósággá, ha az állam tényleg szuverén, azaz nem kívülről irányítják. Ha a nép a saját kormányának ellenőrzésében egy idegen kormánnyal kell, hogy osztozzon, az minden, csak nem demokrácia. (…) Másképpen szólva: csak szuverén állam lehet demokrácia és csak egy demokrácia képes ténylegesen humanizálni egy társadalmi-gazdasági rendszert (tehát bármilyen szocializmust) és sikere esetén megőrizni ezt a humanizált jellegét.”
(Ez nyilván azoknak is üzenet, akik abban az időben elhitték azt a hazugságot, hogy a demokráciát csak úgy lehet biztosítani a nép számára, ha előbb az egész országot legázoltatják a szovjet tankokkal.)
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése