Emlékezzünk meg az Északi hadjáratról! (Hősök és álhősök 2.)

Mint arról már szó volt, Magyarországon 1919-ben egy honvédő háború zajlott, amelyről szokás manapság megfeledkezni. Meg is van az oka, hogy miért. Azért mert ezt a háborút magyar részről leginkább a Magyar Tanácsköztársaság hadserege (a Magyar Vörös Hadsereg – MVH) vívta meg. Így aztán sokan úgy gondolnak erre is mint valami „komcsi”, „bolsi” dologra, amivel nem érdemes foglalkozni, mert a „bolsik” (?), azok úgyis ilyen „hazátlan” alakok vagy mi. Pedig egyrészt mi lehet hazafiasabb dolog annál, mint megvédeni a hazát? Márpedig akkor 1919-ben éppen a „bolsik” álltak a honvédelem élére, igaz csak kezdetben. Akik viszont leghevesebben döngették a mellüket, hogy mekkora hazafiak (mint például Horthy), azok éppenséggel sokszor szabotálták a haza megvédését. De erről még később szó lesz. Másrészt viszont egyáltalán nem csak a „komcsik” alkották a Magyarországot védő hadsereget. Az, hogy ez a hadsereg létrejött és sikereket is elért az sokak érdeme volt, olyan embereké, akiknek a politikai szimpátiái is rendkívül sokfélék voltak, de a haza megvédése összekapcsolta őket. Igaz, nem tudott az egész olyan nagyszabású társadalmi összefogás lenni, mint 1848-1849-ben.

Előzmények
A Magyar Népköztársaság ideje (1918 nov. – 1919. márc.)

Erről is volt már szó, úgyhogy csak röviden. Az Osztrák-Magyar Monarchia katonai összeomlása után, 1918 októberében Magyarország kikiáltotta a függetlenségét Magyar Népköztársaság néven. (Ez a név sem egy „komcsi” dolog, akkoriban mindenfelé ilyen neveket adtak a létrejövő új független nemzetállamoknak.) Ennek a vezetőségét szokás azzal vádolni, hogy nem törődött a haza megvédésével. Holott ennek éppen az ellenkezője igaz: nagyon is szerették volna az ország védelmét megszervezni. Ahhoz azonban, hogy ehhez megfelelő hadsereget tudjanak szervezni, több dolog is kellett:
1. - Egyrészt muszáj volt elkezdeni a társadalmi reformokat: bevezetni az általános választójogot, földet osztani a földteleneknek, garantálni a jobb munkakörülményeket és a szabad szervezkedést. Az átlagos állampolgár ugyanis akkor indul a hazájáért harcba, ha felismeri, hogy ez neki személyesen érdeke is. Az olyan hazáértt hajlandó az életét kockáztatni, amiről úgy gondolja, érdemes lesz benne élni. Ez mindig így működik, és ezt 1848-ban például felismerte az ország vezetése. (Mindezt azért mondom el, mert egyes nagyokosok úgy nagyokoskodnak, hogy Károlyiéknak előbb kellett volna megvédeni a hazát és csak aztán reformálni. Ez nem így működött, a kettő nem volt elválasztható.)
2. - Másrészt hogy új magyar hadsereget lehessen szervezni, ahhoz előbb fel kellett számolni, le kellett fegyverezni az Osztrák-Magyar Monarchia soknemzetiségű, sokféle érdektől szétfeszített császári-királyi hadseregét. Másképp a haderő tele lett volna megbízhatatlan elemekkel, akik vagy fosztogatni kezdtek volna, vagy az első szóra átálltak volna az ellenséghez, mindenesetre nem a magyar érdekeket nézték volna.

Hogy mindennek szellemében új és tényleg magyar hadsereget szervezzenek, arra „Károlyiéknak” vagyis a Népköztársaság vezetőségének nem maradt idejük. A kormányt alkotó pártoknak sem mindig sikerült hatékonyan együttműködniük, másrészt viszont a román és a cseh hadseregek egyre beljebb nyomultak Magyarország területére. Károlyi Mihály és társai úgy döntöttek, hogy a hatalmat legerősebbnek tűnő szövetségesüknek, a Magyar Szociáldemokrata Pártnak (MSzDP-nak) adják át, hiszen a munkásság jelentős része az ő oldalukon áll, ők majd biztosan hatékonyan tudjanak szervezni. Csakhogy a szocdemek egy része Károlyi háta mögött megegyezett a kommunistákkal, egészen pontosan a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP-nak) a vezetőségével, hogy közösen veszik át a hatalmat. Így kijátszották Károlyit és híveit, de még a mérsékeltebb szocdemeket is.

A Magyar Tanácsköztársaság (1919 márc.- aug.)

Így a KMP és a MSzDP vette át a hatalmat, és kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot (később, júniustól: Magyarországi Szövetséges Szocialista Tanácsköztársaság – MSzSzTK). Azt tudni lehetett, hogy ebben a KMP fog diktálni a MSzDP-nak, de voltak, akiket ez sem zavart. Kezdetben a Tanácsköztársaság elég nagy támogatottságnak örvendett, három okból.
1. - A KMP a megelőző hónapokban azért szert tett bizonyos népszerűségre. Leginkább azzal, hogy a társadalmi problémák radikális és gyors megoldását ígérte, és ebben mindig rálicitált a MSzDP-ra, ahol tudott. Éppen ezért sokan reménykedtek abban, hogy a régóta húzódó társadalmi kérdések (szegény földtelen parasztok, éhbérért dolgozó munkások problémái) most már tényleg gyorsan meg fognak oldódni, ha két ilyen „progresszív” erő összefog. (És tényleg voltak jelek arra, hogy a vezetők komolyan gondolják a legszegényebbek életkörülményeinek javítását, meg ilyesmiket.)
2. - De talán ennél is fontosabb volt, hogy úgy tűnt: a sokszínű Károlyi-kormányhoz képest a KMP és a MSzDP tényleg képes lesz hatékonyan magyar hadsereget szervezni, és a támadásokat visszaverni. Aztán, ha ez megvolt, akkor még mindig meg lehet szabadulni a KMP-tól és a túlzóktól és moderálni a helyzetet. Szóval a legtöbben a KMP-t és vezetőjét, Kun Bélát valami ideiglenes főnöknek tekintették, mint az ókori római dictatorokat.
3. - És még valami: a KMP reményt jelentett arra, hogy Magyarország szerez a harchoz egy nagyon erős szövetségest: az orosz bolsevikok államát. Amely ekkor már egyre inkább felülkerekedni látszott az orosz polgárháborúban az orosz „fehéreken”, és emellett háborúban állt Magyarország legfőbb ellenfelével, Romániával is.

A Magyar Vörös Hadsereg/ Honvédség

Ami a hadszervezést illeti: ott hagytuk abba a történetet, hogy miközben a cseh csapatok az ország északi felének jelentős részét elfoglalták, a románok keleten egész a Tiszáig nyomultak előre 1919 áprilisában. Egyetlen szerencse volt, hogy a béketárgyalásokat kezdeni akaró franciák (Románia legfőbb szövetségesei) fegyverszünetre utasították őket, így a román hadsereg megállt a Tisza bal (keleti) partján.
Ez a lélegzetvételnyi szünet elég volt, hogy sikerüljön a Tanácsköztársaság vezetőinek új hadsereget szervezni. Nagyrészt persze MSzDP-szimpatizáns ipari munkásokból és csak kisebb részben parasztokból. Mivel a földosztás nem valósult meg, ezért a parasztok nem szívesen mentek a Magyar „Vörös” Hadseregbe. És ott voltak persze a régebbről megmaradt alakulatok is: a múltkor emlegetett Székely Hadosztály maradványai, mármint a Hadosztály azon részei, akik nem követték parancsnokaikat az önkéntes román fogságba. A tisztek viszont a régiek maradtak: az Osztrák-Magyar Monarchiából visszamaradt magyar tisztek közül azok, akiket akkor még nem érdekelt a politika, csak az hogy katonai kötelességüket teljesítsék, és az idegen megszálló katonaságot a hazájukból kiszorítsák.

Az egyenruha is maradt a régi: az Osztrák-Magyar Monarchia csukaszürke mundérja, azzal a különbséggel,

hogy néhányan már tányérsapkát kaptak a régi típusú sapka helyett.
A főparancsnok

egy Böhm Vilmos nevű műszerész lett, régi szocdem-munkás. De nála sokkal fontosabb volt a vezérkari főnök,

Stromfeld Aurél tábornok. Ő egy elég érdekes ember. Bizonyos szempontból régimódi K. u. K.-katonatiszt (hiszen ő is még a Ludovika Akadémián végzett) azonban nem az a begyöpösödött fajta, hanem olyasvalaki, aki nagyon is fogékony volt az újításokra, és mindenekelőtt szakszerű szakértő volt, jó katonának azt tekintette, aki hatékonyan végzi a dolgát, nem azt aki a végletekig tartotta a kötelező formális drilleket. Maga Stromfeld Aurél személy szerint főleg szocdemekkel barátkozott, de a sosem emelt politikai szimpátiákat a szakszerűség elé (mint a múltkor emlegetett Kratochvil Károly vagy Horthy Miklós).

Az északi hadjárat

A haditervet Stromfeld Aurél (a fenti képen jobbra) dolgozta ki, és e szerint indult meg a támadás az ország északi részén a csehek ellen. (Nagy szerencse persze, hogy ezalatt a románok nem mozdultak, csendben vártak tovább a Tiszánál. Egyébként jelentős erőket kellett átdobniuk keletre az orosz bolsevikok elleni harcra Besszarábiába.)

A híres északi hadjárat tulajdonképpen 1919 május 8-12-én Salgótarján megvédésével kezdődött, majd 20-án Miskolc visszafoglalásával folytatódott, és innentől jó ideig nem volt megállás. A haditerv lényege egyrészt a nógrádi szénbányák védelme volt, másrészt az, hogy minél inkább elvágják egymástól a cseh és a román csapatokat.

Május 30-31-én a magyar csapatok Losoncot és Rimaszombatot foglalták el, és a Szikszó-Sátoraljaújhely-vonalig jutottak. (Lásd a lenti térképet.)

Aztán még szédületesebb tempóban mentek tovább előre: elfoglalták Zólyomot, Körmöcöt, Kassát, Eperjest, Bártfát is.

Így aztán már majdnem a lengyel határnál jártak végül. A legmélyebben elért vonal (mint megintcsak a térképről láthatjátok) Körmöc-Rozsnyó-Bártfa volt.

Böhm Vilmos szerint a gyors sikerek titka nemcsak abban volt, hogy jól dolgozták ki a haditervet, hanem abban is, hogy egy sokkal emberibb viszonyt sikerült kialakítaniuk a katonákkal, mint az az Osztrák-Magyar Monarchia szigorúan drilles hadseregénél szokásban volt. Nem is ment az a fajta „pazarlása az emberanyagnak”, mint az I. világháború alatt (talán mert nem is csak „emberanyagnak” tekintették a katonákat), szempont volt, hogy a hadműveleteket minél kevesebb emberáldozattal kell végrehajtani, ennek következtében viszont a katonák is bíztak a parancsnokaikban.

Az alábbi térképen látható az 1919. júniusi helyzet:

(piros: a Magyar Tanácsköztársaság által ellenőrzött terület; barna: a románok által elfoglalt terület; rózsaszín: a magyar hadsereg által a csehektől visszafoglalt terület.)

SRR
Június 16-án sor került egy érdekes eseményre is: a magyar seregek által elfoglalt Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot (Slovenská Republika Rád – SRR). Tulajdonképpen ez volt az első önálló szlovák állam, bár a szlovákok lakta területből csak nagyon kis részre terjedt ki. Igazából soha nem is tisztázták a határait sem, és azt sem tudni, hogy mi volt a tervük a továbbiakban ezzel. Meg akarták tartani Magyarország egyik autonóm részének? Vagy hagyni akarták elszakadni? Vagy úgy gondolták, nemsokára úgyis világforradalom lesz, ami lebontja a határokat, így ez úgysem lesz érdekes? Nem tudni. (Lehet, hogy a Magyar Tanácsköztársaságból éppen azért lett Magyarországi Szövetséges Szocialista Tanácsköztársaság, mert azt gondolták: azt majd több tagállam fogja alkotni?) Azt viszont érdekes lenne felmérni, hogy a szlovákok mennyire támogatták ezt. (Erről még senki nem készített felmérést, tanulmányt, pedig jó téma lenne.) Mindenesetre az jellemző lehet, hogy ennek a kis „bábállamnak” (mert tulajdonképpen az volt) a kormányát (a Népbiztosok Tanácsát) nem is sikerült teljes egészében szlovákokból összeállítani. Sőt: több volt benne a magyar, mint a szlovák. A hadügyi népbiztos például

Münnich Ferenc „Flattó” volt, akiről a későbbiekben majd még kevéssé dicső összefüggésben is hallunk.

A nagy északi előnyomulásnak egy francia egyezkedési kísérlet vetett véget, aminek a Magyar Tanácsköztársaság (akkor már: MSzSzTK) vezetősége botor módon bedőlt. Azt remélték, ha a magyar csapatok északon megállnak, sőt visszahúzódnak, akkor a MSzSzTK küldöttsége részt vehet a nemzetközi béketárgyalásokon is. Ez végzetes tévedés volt. Stromfeld Aurél ezt fel is ismerte, le is mondott a vezetésről június végén. (Az utolsó hadműveletek éppen a június 20-30-a közötti napokban zajlottak.)
Hogy mindennek mi lett a következménye, azt majd egy következő bejegyzésben taglaljuk.

Szerény vélemény

Addig is annyit hadd mondjak, ami már az eddigiekből is kiderülhetett:
Szerintem a Tanácsköztársaság nem feltétlenül egy olyan államrendszer, ami ma követendő példa, hivatkozási alap lehet. De Stromfeld Aurélnak ott van a helye a nagy magyar hadvezérek sorában (ahogyan azt Somogyi Győző is megfestette), és segítőinek katonáinak (Böhm Vilmosnak és a székely fiúknak is) szintén ott van a helyük a magyar hősök között, így érdemes nekik emlékművet állítani és róluk megemlékezni.