Ismét Gorlicében jártunk. Nem először
azóta, hogy pár éve Darakkal, Kis Fecskével, Kerekszemmel és Embőcével ott jártunk. Csak nem mindent írok meg. Pedig volt még egy nagyon emlékezetes utunk Milongával, Zádorral és Inikával is. Lehet, hogy egyszer utólag majd azt is megírom.
Most is fellépni mentünk elsősorban. Az egyik útitárs (tulajdonképpen a vezető) megint Darak volt, szerencsére. De itt volt még három lány is: Boritka, Szépszemű és Németország képviseletében Müa. Legények négyen mentünk: Darakon és rajtam kívül még Bandi öcsém és Zsubri pajtás.
Most nem fogok olyan részletes és lírai leírást adni az utazásról, mint 3 éve. Csak leírom a benyomásokat, ami eszembe jut. Mehet akár most is képaláírás formájában.
A szállásunk a Lemkó Kultúra Házában volt, amelyet Bohdan Ihor Antonîcsról neveztek el. Merthogy Gorlice egyebek mellett a lemkó kultúra központja is itt Lengyelországban (Polákországban).
Ja, hogy kik azok a lemkók?-kérditek... Nos a ruszinok egyik törzse, akik főleg a Kárpátok lengyel oldal felé eső lejtőin élnek. Nagyon változó, hogy ki minek tartja őket és ők minek tartják magukat: néprajzi csoportnak, etnikumnak vagy egyenesen külön nemzetnek. És az is változó, hogy a lemkó mellett még hogyan határozzák meg az identitásukat: lengyelországi ukránok ezen belül lemkók? Vagy ukránok és ezen belül ruszinok és ezen belül lemkók? A nyelvük mindenesetre a ruszin („kárpáti ukrán”) egy sajátos tájszólása, és legtöbbjük helyzetéből adódóan lengyel állampolgár.
Bohdan Ihor Antonîcs (lengyelesen írva: Bohdan Ihor Antonycz) pedig az ő egyik nagy költőjük volt a két világháború között.
A házon belül egy kiállítás volt egy másik lemkó hírességről is: a naiv festészet nagy alakjáról, egy bizonyos Nikiforról. Furcsa egy dolog, hogy ő már elég ismert és népszerű figura volt a két világháború között is, a festményeiért egy idő után nagy műgyűjtők kezdtek kapkodni, mégse tudta senki a pasas igazi nevét. Mert a Nikifor csak álnév volt. De mindent ezen a néven írt alá. Csak pár éve derült ki az igazi neve:
Epifanyij Drovnyak. Ilyeneket festett például:
A kiállítás azonban nem az ő műveiből volt elsősorban, hanem előtte tisztelgő modern festők műveiből.
A két korábbi alkalommal Gorlicébe Darakkal és Milongával is nyáron mentünk. Így a fellépéseink nem is itt voltak, hanem Szymbarkban, a Karwacjan-család kastélyában. Most azonban májusban sikerült idecsöppennünk.
Májusban van az I. világháborús (1915-ös) gorlicei csata évfordulója. Azé a csaté, amelyben a Német Császárság és az Osztrák-Magyar Monarchia hadereje áttörte a frontot, jócskán visszavetve az Orosz Birodalom haderejét. Ezzel kezdődött az oroszok kikergetése a lengyel területekről, ami hozzájárult később, hogy a polákok 1918-ban újjá tudták alapítani az államukat.
És itt Gorlicében mindig a csata évfordulója és az ehhez kapcsolódó csatarekonstrukció köré szervezik a Gorlicei Napokat. És ezen léptünk fel mi is.
Idén is volt katonai tiszteletadás és koszorúzás. De ez a korábbi években mindig Łużna mellett, az ottani katonai temetőben volt, most viszont a gorlicei főemlékműnél, jóval fényesebb külsőségek között.
Itt ugyanis nemcsak mi koszorúztunk a hetmani magyar testőrszázad egyenruhájában meg néhány csukaszürke OMM- (K. u. K.-) egyenruhába öltözött katona, hanem mindenki, aki a környéken számít. Politikusok, képviselők, iskolák, cserkész-szervezetek, stb. Még a külképviseletek küldöttei is, így a krakkói orosz, német és magyar konzul is. Ez utóbbi Körmendy Adrienne.
A katonai hagyományőrzők mellett meg mai katonák is voltak itt: egy szakasz határőr, díszben. (Megismerni őket arról, hogy a sapkájuk nem négyszögletű rogatywka, hanem kerek tányérsapka zöld szalaggal.)
Egy ökumenikus mise is volt itt, római katolikus, görög katolikus és pravoszláv ortodox papokkal. Nagyon szép volt. Mindegyikük a békéről szónokolt, arról, hogy milyen jó, hogy a számtalan nemzetiségű elesett leszármazottai most mind békében gyűltek itt össze és barátilag fognak kezet, és hogy ne engedjünk még egyszer egy ilyen értelmetlen öldöklést, mint amilyen a világháború volt. És ez azért szép. Nem szívesen mondom ezt, de otthon mostanában ritkán hallani ilyen beszédet, inkább arra biztatnak minket mindenfelé, hogy utáljuk a messziről jövőket, főleg ha szerencsétlen ágrólszakadtak.
Sikerült megnéznünk az itteni múzeumot is. (A korábbi években egyszer sem jutottunk be.) Jó kis régimódi múzeum ez. Kisebb részben a város történetéről szól, és nagyobb részben a világháborús csatáról. A várostörténeti résznél külön részletesen szó van az itteni kőolajkitermelésről, amit egy itteni gyógyszerész,
Ignacy Łukaszewicz kezdett el. (Az ő szobra átkerült a Főtér széléről közvetlenül a Városháza elé.)
De a világháborús kiállításon is szó van magáról a városról is: az egész kiállítás ugyanis Gorlice akkori polgármesteréről is szól:
Bronisław Świeykowskiról, aki egy elég érdekes egyéniség volt: pap és természetjáró, amatőr kutató biológus. De akkor 1915-ben nagyon sokat tett azért, hogy a város lakói lehetőleg sértetlenül vészeljék át az orosz megszállást. És erről lett elsősorban híres.
Katonák: a gorlicei csatában legalább 9 féle nemzet fiai vettek részt a három birodalom hadseregében. Lengyelek mindhárom seregben voltak. Akikkel itt megismerkedtünk, ők is mind polákok voltak, különböző egyenruhákban, lengyel legénységű ezredek jelvényeivel.
Az OMM-katonák a 20. Nowy Sączi Gyalogezred jelvényeit viselték.
Az orosz egyenruhások a 69. Lublini Cári Gyalogezredét.
Német egyenruhába öltözött katonát nem nagyon lehetett látni.
És volt itt néhány ğalğaj (ingus) lovas is, jellegzetes kaukázusi egyenruhában, fejükön papahával (azzal a fura széles kecskeszőr kucsmával). Övükben kindzsal (kaukázusi tőr), oldalukon saska (kaukázusi, keresztvas nélküli szablya). Egyikük elmesélte, hogy ők a Vad Hadosztály (Дикая Дивизия) katonái.
Ezt a hadosztályt a cár kaukázusiakból szervezte, úgy, hogy minden ezred más nép/ nemzet/ törzs katonáiból álljon. Így voltak közöttük adigok (cserkeszek), nohcsok (csecsenek), ğalğajok (ingusok), alánok (karacsajok), irisztoniak (oszétek), kabardok, azerik, apsznik (abházok), és mutatóba néhány hajk (örmény) és kártuli (grúz) is. Az, hogy itteni barátaink ğalğajok, a vállapjukra hímzett nagy
И betűről látszik (
I mint ingusok, Ингушетия-ból jövők).
Este mi is a katonák tábortüze mellé ültünk. Ők harmonikáztak és énekeltek, méghozzá nem csak lengyel dalokat, hanem oroszokat is, még olyanokat is, mint a
Полюшко (Poljusko), és ez szép volt.
De igazán akkor lepődtünk meg, amikor egyikük rákezdett arra is, hogy:
„Kimegyek a dobrerdói harctérre…” Sőt mi több, olyan versszakait is ismerték ennek a nótának, amiket én még sosem hallottam. Ezt aztán többször is végigénekeltük, de másodszorra már úgy, hogy
„Kimegyek a gorlicei harctérre…”
Akikkel együtt léptünk fel: a gorlicei Pogórzanie Együttes. Mint nevük is mutatja, elsősorban az itteni vidék, Pogórze (’Hegymellék’) folklórjával foglalkoznak. De nem csak azzal, táncoltak itt most
Rzeszów-vidéki és
Lublin-vidéki táncokat is. A végén pedig
Kraków táncait mutatták be. De azt mondták tudnak gurál (góral) táncokat is. A hegedűsük, egy igen szép lány
éppen a fellépésük napján lett 18 éves. Ez alkalomból az egész közönség előtt felköszöntöttük: elénekeltük neki a
Sto lat!-ot („Száz évet!”-et).
De még egy meglepetés várt ránk: a Pogórzanie nekünk is énekelt egyet! Méghozzá azt, hogy „Az a szép, akinek a szeme kék”. Érdekes, hogy mindenki ezt a dalt ismeri legjobban Magyarországról. (Meg persze azt, hogy „Tavaszi szél vizet áraszt”).
Ja egyébként a mi fellépésünk is jól sikerült.
Mint akkor, most is dalokkal és táncokkal regéltünk a polákoknak a hazánkról...
