Benjámin László:
Vérző zászlók alatt
A magány, a dicséret, a szégyen,
a kétségbeesés, a remény,
a hitek, a hitegetések,
a kötéltánc a lét legperemén –
Micsoda keveréket
lökött is a végzet elém!
Mégis így egész ez az élet,
újra ezt kezdeném.
Csak ezt, csak ott, hol a nyurga
fiatalember, szinte kölyök,
akit, hogy lépjen az útra
örök árnyai s élő társai közt,
Petőfi patétikus ujja
s a maga szótlan esküje köt.
Fülledt a világ, bevetésre
sorakoznak a bombavetők,
hágókon a tankok elébe
zuhannak a büszke fenyők,
arcára borulhat az is, aki térdre
nem esik a Vezérek előtt.
Rábízva a puskacsövekre
a nagy érvek, a jós-jeligék –
a falakra, az uccakövekre
- míg bomba nem veti szét –
íródik a replika, rontva meg edzve
szorítja gyermeke? foglya? szivét
az a kényszeredett, az a hetyke
törvényen-kívüliség.
Az ember föllobbanva kiéghet,
menekülne is, üldözi rém,
próbálja a félelmet, vereséget,
de ha fölbukik is, a helyén.
Tűz is, korom is ez az élet,
újra ezt kezdeném.
Gyász-tollait hullatja az ünnep –
hova lettek már a hadak?
Gyere termő-tenyerű, vedd
a pörölyt, a vakolókanalat,
úgy kalapáld, úgy rakd fel a Művet:
hídfő a jövőnek, szikla-alap.
Hős-énekek kürtje, legendák
ideje támadt fel, csuka kor,
sorozatban készül a nagyság,
csak az ember süllyedt el valahol,
kileheli égi parancsát
az égő csipkebokor.
Egyenlőség? Szabadság?
Vakfegyelem és protokoll.
A magasba a mély beleszédül?
mindenki mindenki elárul?
divide et impera? – végül
az aljasságig belegyávul
aki a törvény fölé ül
aki a törvény alá hull.
A homlokon papi kaszt jegye, bélyeg,
ami csillag volt, ami fény –
Mit látott, mit ez a nép, hogy a szégyent
torkomig nyomta belém:
hányjam ki a mézet, a mérget,
éljek keserű kenyéren!
Kínjaiból-támadt ez az élet,
újra ezt kezdeném.
Hol a próbált szív, aki hitt, aki lázadt?
A Forradalom hol csavarog?
Éljen szeretett … a szavakban alázat,
ketrecben az elvek, az indulatok.
Mit az elv? mit a szív? csak a látszat!
„Az állam én vagyok!”
Hatalommal-vert buta gőggel,
vakon, süketen, konokan
cicázik a bika-dühökkel,
mit bánja, kit ér a roham –
a feldühödött se vigyázza: kit öklel,
azt sem, hogy a nyársba rohan.
Ki a bajnok, a zsoldos? a sértett?
a gödörbe az is meg ez is belefér
ha már darabokra esett a közérdek
mindenki magának itél,
elakad a szó, marad érvnek
megint csak a vér meg a vér.
Vádlottnak és ügyésznek
és tanunak álltam én
a perben, hol az ítélet
joga nem az enyém –
de az enyém ez az élet,
újra ezt kezdeném.
Szivárvány volt az a cél, kamasz álma?
Szesz gőze, rajongó vágy ködképe marad,
a lélek bódulata, hogy utána
keserűbben ébred a priccsen a rab?
Vagy a metán az, a sírok tétova lángja?
Lidérc csalogatja a vértanukat?
Vagy fényes az mégis, a lélek igazi napja?
Az ember, a mindig-megcsalatott, a zilált,
- sebesült hiteit, kínját se tagadva –
fölméri megint az utat, nekivág,
gyeplőt vet az indulatokra, szavakra,
hogy el ne riassza fiát.
Követi fiával a vérző
zászlókat a sírokon át, a gyűlöleten,
fölolvad a mostani s új sziveken,
s az áldozatok test-halma fölé nő
virágaival az örök szerelem.
A virág, a jövő… zavaros a képlet,
eltéved az elme, a szem sok kúsza jegyén,
de él még szívem régi kamasz-hite – végleg
nem csalhat meg a remény!
S akár koszorúzva kell érnie véget,
akár a pokol fenekén.
lenni akar, amig él, ez az élet –
elkezdem újra, el én!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése