Igazából ma kellett volna idekerülnie ennek az írásnak, de így se rossz a helyzet. A mai napon két harcostárs emlékét fogjuk felidézni, akik bizonyos mértékig romantikus szimbólumai is lehetnének a lengyel-magyar fegyverbarátságnak. (Lehet, hogy egyszer még majd regényt is írok róluk, mert miért ne?) Ők is a januári felkelésben harcoltak együtt. Mégis ebből az írásból valahogy kimaradt a nevük. Ezért utólag bocsánat.
Ők pedig
Nyáry Eduárd és Marcin Borelowski.
Ritka fickók mindketten. De különösen Marcin.
Mégis, most Edével kezdem.
És sajnos rögtön azzal kell kezdenem, hogy Nyáry Eduárdról nagyon keveset tudunk. A nevét lengyel forrásokból ismertem meg, Magyarországon alig találkoztam olyannal, aki hallotta volna a nevét. Azt tudni, hogy gróf volt. De már arra sem találtam adatot, hogy a bedegi vagy a nyáregyházi Nyáry-családból származott-e. A pontos születési dátumát sem tudni. De valamikor az 1820-as években lehetett. Legkésőbb 1830-ban.
Fiatal korában huszártisztnek készült, ahogy az az ilyen romantikus és hősi lelkületű XIX. századi grófi ifjaknál sokszor lenni szokott. Kadét volt a bécsi Theresianumban, később tiszt lett valamelyik huszárezrednél. Még azt sem tudni, melyiknél. Kerestem a nevét az 1848-as honvédtisztek jegyzékében, és sehol nem találtam. Nézzük, mit tudunk:
Lengyel nyelvű életrajza azt írja, hogy Żółkiew (Zsovkva) környékén szolgált. 1848-ban hazaszökött, és később Józef Bem erdélyi hadseregében harcolt.
1848-ban a magyarországi legénységű huszárezredek közül három állomásozott Galíciában. (A 6. (Württemberg), akikről a 80 huszár film is szól, a 8. (Coburg) és a 10. (Vilmos).) De ebből csak kettő harcolt később Erdélyben. A 8. és a 10. A 8. (Coburg) főleg szlovákokból állt, de ez még nem jelent semmit, miért ne keveredhetett volna közéjük egy magyar arisztokrata. Mindent összevetve nekem a 10. (Vilmos) huszárezred tűnik valószínűbbnek, mert ők főleg Tarnopol környékén állomásoztak, ami már relatíve nincs olyan messze Żółkiewtől. Akkor Ede barátunk ilyen egyenruhát viselhetett.
(Csak nyilván nem közlegényit, hanem tisztit.)
Ha Coburg-huszár volt, akkor ilyen lehetett az egyenruhája:
A szabadságharc után emigrált. Azt írja a lengyel életrajz, hogy a krími háborúban is résztvett. Valószínű, hogy a török hadsereg kötelékében tette ezt. Állítólag Törökországban vasútépítéssel is foglalkozott. Később aztán Giuseppe Garibaldi magyar önkéntesei között bukkant fel. Lehet, hogy az Olaszországi Magyar Légiónak is tagja volt, habár az ottani tisztek között sem találtam a nevét. Itt egy újabb nagy kérdés következik: mettől meddig lehetett a Magyar Légió tagja? Mert azt tudni lehet, hogy 1862-ig viszonylag szabadon lehetett be- és kilépni a Légióból, de 1863-ban, mikor a katonák tömegesen jelezték, hogy mennének a lengyel szabadságharcba harcolni, akkor már az olasz kormány nemigen engedett el senkit. (Felvetődik: lehet, hogy Eduárd nem is harcolt Itáliában, csak később állította ezt magáról?)
De tény, hogy Ede 1863-ban már a Kongresszusi Királyságban volt, és beállt az orosz cári elnyomás ellen küzdő polákok mellé, régi vitézségével.
Történetünk másik hőse
Marcin Borelowski, akinek az életéről aztán már jóval többet tudni. Ő is egy ritka fickó. Sőt, ő még inkább, mint Ede. Elképesztően sokoldalú, széles érdeklődésű, szimpatikus, eseménydús életet élő figura. Az ő alakja éppen olyasmit jelez, hogy a XIX. században az emberek már kezdtek megszabadulni szerencsés vagy szerencsétlen születésük béklyóitól. Más szóval:nagyobb volt a társadalmi mobilitás, ezért a XIX. század még sokkal nagyobb számban produkált rendkívüli életutakat, mint a megelőző korszakok. De Marcin élete még XIX. századi mércével mérve is kalandos volt. Majdnem olyan, mint Petőfi Sándoré.
Marcin egy istenadta, mindent megfigyelő, minden tudást magába szívó tehetség lehetett: ezermester volt és valószínűleg született nyelvzseni is. 1829-ben született Pólwsie Zwierzynieckién, Kraków mellett. Állítólag elvégzett egy gimnáziumot, de ifjú korában mégis bádogos lett, a legjobbak egyike a szakmában. Emellett, mint Will Hunting, csak úgy hobbiból bejárt a Krakkói Egyetem előadásaira is. Érdekelte a matek, a fizika, de a történelem is. Lelkes olvasója volt a nagy XIX. századi lengyel történész, Joachim Lelewel írásinak.
Aztán az 1850-es években, mint a bádogos céh legénye beutazta a Habsburg Monarchiát, megtanult németül, csehül és magyarul is.
Mikor hazatért Krakówba, a céh nem segített neki bádogosként munkát találni, erre ő nem fogjátok kitalálni, mit csinált... Vándorszínésznek állt! Színészként megint utazgatott egy csomót, most már leginkább az Orosz Birodalom lengyel területein (azaz a Kongresszusi Királyságban). Mikor ismét hazatért, kitanulta a kútásást, és kútásóként kezdett dolgozni. Gondolom ezt is könnyedén vette. 1858-ban aztán végre megnyithatta saját bádogosműhelyét. De továbbra is vállalt kútásó munkákat is, jövedelemkiegészítésként. Energikus ember lehetett, szó, ami szó.
Valamikor 1859-ben vagy 1860-ban települt át újra a Kongresszusi Királyságba, Warszawa környékére. Barátai segítették a dolgát, akiket még vándorszínészként ismert meg. Valószínűleg ők vonták be aztán a titkos szervezetbe is, amely egy felkelés előkészítésén kezdett dolgozni az orosz elnyomás ellen. Az 1862-es év végén a műhelye titkos részében már kaszákat egyenesített, kardokat kovácsolt és puskákat javított.
1863 januárjában, a tervezettnél korábban tört ki a fegyveres harc, a hősies lengyel szabadságharc, amit máig is januári felkelésnek neveznek. Marcin ekkor saját szabadcsapatot szervezett, és felvette kedvenc történészének nevét harci álnévként, így ő lett Lelewel ezredes. A felkelőkön belül a radikális társadalmi reformerek, a „vörösök” irányzatába tartozott, de a másik, mérsékeltebb irányzattal, a „fehérekkel” is jóban tudott lenni.
A Lelewel-egység a mai Lublini vajdaságban (mai Délkelet-Polákország) kezdett működni. Marcin ügyes partizánharcot folytatott az oroszok ellen. Ha a csapata túlságosan megfogyatkozott, a maradékkal mindig át tudott slisszani a határon a Habsburg Birodalom területére, és ott galíciai lengyel legényekből új csapatot toborozni. Alparancsnoknak Antoni Jeziorańskit, a Magyarországi Lengyel Légió (Legion Polski) egykori tisztjét vette maga mellé. Sok győzelmet arattak, és nagy hírnévre tettek szert.
Nem tudni, hogy Ede és Marcin mikor találkoztak először. (Az bizonyosnak látszik, hogy Ede sem egyedül jött, vele tartott sok serény magyar legény is, akik a polákokkal vállvetve akartak harcolni.) Valószínű, hogy Ede beszélt lengyelül, és valamennyire Marcin is tudott magyarul. Így aztán jól megérthették egymást. A bizonyos csak annyi, hogy együtt harcoltak 1863 szeptember 3-án a híres panasówkai győztes csatában.
Nyáry Eduárd itt kapott lövést az oldalába. A közeli kisvároskába Zwierzyniecbe szállították, ott halt meg, rövid szenvedés után. Úgy mondják, halála előtt nem sokkal még áttért a reformátusról a katolikus vallásra, mert azt mondta, úgy akar meghalni, mint bajtársai, akikkel együtt harcolt. Halála után teste külön sírba került, amelyen aztán egy kopjafát állítottak a későbbi idők magyar vendégei.
De a neve a csata halottainak sírja fölé emelt emlékművön is szerepel a mai napig.
Marcin Borelowski túlélte a csatát. Három nappal később azonban újra harcba keveredett Batorz és Roztocze között.
Itt esett el ebben a harcban, több magyar és lengyel bajtársával együtt. Csak 33 éves volt, és az ő széles érdeklődésével, fáradhatatlan okos szellemével még nagyon sok minden lehetett volna belőle ha tovább életben marad. (Nem vagyok biztos abban sem, hogy pozitív dolog az, hogy ennek a rendkívüli embernek mindenképpen harcosként kellett meghalnia ahhoz, hogy a nevét a kései utókor is ennyire ismerje.) Így megmarad közös, örökké fiatal hősünknek.
Niech żyje przyjaźń polsko-węgierska! Éljen a lengyel-magyar barátság!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése