I do szabli...

Nem nagyon tudtam, idén mit találjak ki az idei lengyel-magyar barátság napjára. Nem nagyon láttam az utóbbi időben olyan lengyel filmet, amihez lelkes ajánlót tudnék írni, mint tavaly. Aztán eszembe jutott, hogy milyen sok szó esik mindig a magyar szabadságharcban szolgáló polákokról, a Legion Polskiról,

és Józef Bemről meg Henryk Dembińskiről, és néha szóba kerülnek a Krakówi Egyetem magyar diákjai is, de alig ejtünk szót a Polákországban szolgáló magyar katonákról. Hát álljon itt egy kis írás róluk is.

Báthory puskái
Azt ugye tudjuk, hogy a két ország között mindig nagy volt a mozgás: élénk kereskedelmi és kulturális kapcsolatok kötötték össze a két országot. Természetesen zsoldos katonák is sokszor vándoroltak egyik helyről a másikra, próbáltak szerencsét különböző helyeken.
Magyar katonák nagy mennyiségben Polákország területén szolgálni elsősorban Báthory István korában kezdtek.

Báthory, mikor I. Stefan néven lengyel királlyá választották, sok jó magyar vitézt vitt magával, akikkel a lengyel haderőt akarta erősíteni illetve frissíteni.
A lovas harcmodornak a polákoknál is nagy hagyományai vannak, akárcsak nálunk. A XVI. és főleg a XVII. században azonban a modern hadviselésben már egyre többet számított, hogy egy hadseregnek jó tüzérsége és sok lőfegyvere, és azokat kezelni tudó könnyűgyalogos puskása legyen. Ebben pedig Magyarország akkoriban erős volt. Már Báthoryval is sok magyar könnyűgyalogos puskás érkezett a Lengyel-Litván Köztársaságba, de a magyar puskások igazi virágkora pár évtizeddel később következett el.
Azért Báthoryval jöttek természetesen nyalka huszárok is nagy számban, de ami még fontosobb sok kiváló és hozzáértő katonai vezető is megjelent az udvarában. Ők aztán egyrészt Gdańsk (az akkor német nyelvű Danzig) ostromában tüntették ki magukat, amikor annak polgársága fellázadt a király ellen. Másrészt ott voltak Báthorynak az Orosz Birodalom ellen vezetett hadjárataiban, a livóniai háborúkban is.
Néhány kiváló vezető név szerint:

Bekes Gáspár: erdélyi főúr volt, Báthoryval együtt az első erdélyi fejedelem, Szapolyai János Zsigmond tanácsadója. Mikor a fejedelem meghalt, Báthory és Bekes között egy véres polgárháború tört ki a trónért. Báthory győzött, Bekes pedig kénytelen volt külföldre menekülni. Mikor Báthory Istvánt a Lengyel-Litván Unió királyává választották, Bekes Polákországba ment, és szolgálatra jelentkezett nála. Furcsa, de az egykori ellenfelekből nemcsak harcostársak, de egyenesen jó barátok lettek. Bekes példát mutatott abból, hogy lehet emelt fővel veszíteni, és egy vetélytárs emberi nagyságát elismerni. Végül 1579-ben Grodno-ban halt meg, egyesek szerint természetes halállal, mások szerint háborús sebesülés miatt.

Ott volt még a magyar vitézek között Bornemissza János kapitány is, az egri hős, Bornemissza Gergely fia (tudjátok, a kis Jancsi, akit az Egri csillagokban a félszemű Yumurcak elrabol), apjához hasonlóan a tüzes szerszámok értője. Valamint vitéz ifjú tisztként az udvarhelyszéki Székely Mózes is, aki akkor még nem sejthette, hogy kb 30 évvel később ő lesz Erdély egyetlen székely fejedelme.


(Báthory kapcsán szokás még megemlíteni, hogy az ő korában mennyi magyar katonai szakszó átment a lengyelbe. Olykor az eredeti magyar alakkal egyező jelentésben (pl. karwasz, dobosz), olykor pedig a magyar jelentéssel csak laza kapcslatban álló értelemben (pl.: szereg - hadsor, sorakozó; hejnał - ébresztő, stb.)

A XVII. század a zsoldoskatonák, többek között a magyar hajdúk virágkora is volt. A magyar hajdúk mint minden profi katona akkoriban kegyetlen és gátlástalan harcosok voltak, de kétségtelenül nagyon jól megfeleltek az akkori modern hadviselés követelményeinek: mozgékonyak voltak, szívósak, és értettek a könnyű és nehéz kézi lőfegyverekhez.

Nem csoda, hogy keresetté váltak a Lengyel-Litván Köztársaságban is. Talán azért is mert a lengyel nagyurak nagy része a hajdúkhoz hasonló harcmodorú kozákokban egyre kevésbé bízott meg. (A kozák saját országában harcol, tehát előbb-utóbb komoly kollektív jogi követelései lesznek. A magyar hajdú távolról jön, ezért nem politizál, engedelmeskedik annak, aki felfogadta.) Nem tudjuk pontosan, hogy hány magyar is szolgált a XVII. század folyamán Małopolskától (Kis-Lengyelországtól) a távoli Litvániáig, de valószínűleg több tízezeren lehettek. Legtöbben mágnási magánhadseregekben szolgáltak, mert ott sokkal jobb volt a fizetés, mint az állami, királyi haderőben.
(Henryk Sienkiewicz sem véletlenül szerepelteti a magyar puskásokat az Özönvízben.

Ebben a regényben a magyar gyalogszázadok azok, akik először fellázadnak uruk, a támadó svédek oldalára álló Radziwiłł litván nagyhetman ellen. Akikkel emiatt harcba keverednek, az egy skót egység, mert skótokból is rengeteg volt akkoriban a lengyel magánhadseregekben. Mindez nem jelenti azt, hogy Sienkiewicz ne szerette volna a skótokat: olvassátok el a könyvet, látni fogjátok, hogy a legjobb fej benne egy skót katona, bizonyos Ketling.)


„Bujdosók”
A következő korszak, amiről érdemes szót ejteni, a Rákóczi-szabadságharc. Mint tudjuk, Rákóczi Ferenc a bécsújhelyi vizsgálati fogságból megszökve Polákországban keresett menedéket, onnan tért haza, mikor megindította a harcát. És oda is húzódott vissza, mikor az ügyét veszni érezte. (Arról ugye vitatkozhatunk, hogy mi lett a szabadságharc vége, szerintem nem volt ez egy vesztett háború, hanem egy békekötéssel befejezett, de erről már írtam.)
Mindenesetre végső távozásakor magával vitt kb 3000 katonát is. Ami azt illeti ez taktikailag nem volt egy jó húzás, mert eközben folytak már a béketárgyalások a felkelők és a császáriak között (hangsúlyozom: Rákóczi tudtával és támogatásával). Ebben a helyzetben a fejedelem részéről elhibázott de legalábbis következetlen lépésnek tűnik a hadsereg egy részét külföldre menekíteni, hiszen vagy azt sugallja az ellenség felé, hogy nem bízik a béketárgyalások sikerében (ami nem volt igaz, Rákóczi mindig is egy jó békekötésért vívta a háborút, nem a totális győzelemért), vagy azt, hogy vesztett helyzetben vagyunk, tehát keményebb feltételeket lehet nekünk diktálni. Vagyis Rákóczi következetlenségével nehéz helyzetbe hozta hű tábornokát, Károlyi Sándort.
De hagyjuk ezt a vitát most, foglalkozzunk azokkal, akik katonaként Rákóczival mentek Polákországba. Zachar József szerint két tábornok volt köztük (Ebeczky István és Teleki Mihály) három brigadéros, azaz dandárnok (Ottlyk György, Urban Zelder és Szent-Iványi János, a fejedelmi testőrség, a palotások egyik parancsnoka) és 24 ezereskapitány. (Megjegyzés: a dandárnok ekkor még nem számított tábornoki rangnak, hanem ez volt a köztes rang az ezredesi és tábornoki rendfokozat között.) És 3000 egyéb katona is Polákországba távozott ekkor. Legtöbben valószínűleg nem nagy kedvvel, esetleg értetlenkedve. Nem tudom, hányan lehetettek, akiket fűtött a kalandvágy vagy a Fejedelem iránti fanatikus odaadás, de nem biztos, hogy ők voltak a többség.

(Rákóczi testőrei, a palotások. Csak ők viseltek teljesen piros ruhát az egész felkelő seregben. Rajz: Somogyi Győző)

A sorsuk különbözőképpen alakult később. Legtöbben egy-két éven belül hazatértek (legkésőbb akkor, amikor Rákóczi 1712 novemberében Gdańskban hajóra szállt és örökre elhagyta a Lengyel-Litván Köztársaságot.) Mások francia, orosz vagy lengyel szolgálatba álltak. Ez utóbbiak választhattak, hogy a király seregében helyezkednek el, vagy inkább valamelyik nagyúr szolgálatában.
Zachar József szerint ekkor II. August lengyel király a saját udvari hadait egészítette ki ekkor több magyar századdal, gyalogosokkal és lovasokkal vegyesen. A gyalogosok parancsnokát Dudás Gábornak hívták. Zachar azt is hozzáteszi, hogy a magyar századok a későbbi évtizedekben is megtalálhatók a királyi udvari hadak között. Az mondjuk kétséges, hogy később is Magyarországról hozattak-e embereket az ilyen egységek feltöltésére, vagy csak az egyenruha és a név maradt ugyanaz.

Az egyik legizgalmasabb figura azok közül, akik ekkor Polákországban telepedtek le, az szerintem Jávorka Ádám.

(Jávorka Ádám Fazekas Attila képregényében (Szeretve mind a vérpadig))

Jávorka Ádám egy rendkívül színes figurája a XVIII. századnak: egyszerre katona és diplomata (illetve felváltva a kettő, mikor melyikre volt szükség) és művelt, „litterátus” ember, világcsavargó. Élete kész kalandregény, csak ezt régi és mostani íróink nem igazán vették észre. Mert ha kurucok, akkor mindenki rögtön Ocskay Lászlóról akar regényt meg képregényt írni, és Jávorka csak annyiban érdekes ilyen szempontból, hogy ő volt az, aki huszonegykétéves portyázó parancsnokként az árulóvá lett Ocskay brigadérost elfogta (hogy aztán az érsekújvári kapitány lefejeztethesse az átállt brigadérost). Pedig érzésem szerint Ocskay sokkal inkább egy zsoldos martalóc volt, aki mindig ahhoz állt, aki eleget volt hajlandó fizetni neki. Jávorka sokkal érdekesebb nála. Tanulmányait félbehagyva lett Rákóczi harcosa, majd 1711-ben követte fejedelmét Polákországba. Egy évvel később Magyarországra jött, és a megkötött békesség ellenére néhány társával kuruc összeesküvést kezdett szőni a Fejedelem visszahívására. Az összeesküvés nem sikerült, többeket elkaptak, és lefejeztek, Jávorkának többedmagával sikerült a polákokhoz kalandos úton visszaszöknie. A nagyhatalmú Czartoryski-klán szolgálatába állt, hozzájuk vitte a Rákócziék megmentett archívumának nagy részét is (amiér én nagyon hálás vagyok neki). Czartoryskiéknál titkári funkciókat látott el, de később időről időre felkereste Rákóczit is Törökországban. Végül lengyel területen a Czartoryskiak birtokán halt meg. Fia, János diplomata lett a Krími Tatár Kánságban.


Hetmani századok
Azt csak nemrég fedeztem fel én is, hogy magyar egységek még az utolsó lengyel király, II. Stanisław idejében is szolgáltak a Köztársaságban. Valószínű, hogy ezek még a II. August által szolgálatba fogadott egységek utódai voltak. Mint mondtam, nem biztos, hogy még ekkor is magyarok szolgáltak bennük, lehet, hogy csak a ruházat alakja, meg a hagyományok miatt nevezték ezeket a századokat „magyaroknak”. De végül is, ha janicsár-módra felruházott és felszerelt törökök és tatárok is lehettek ekkoriban a lengyel seregben, miért ne tehette volna meg a Köztársaság királya azt is, hogy Magyarországról hozat testőröket?
Ezek a „magyarok” amúgy nem voltak sokan. Csak néhány századnyi gyalogos, általában egy-egy állami tisztviselő mellett. (A népnyelv egyébként sokszor egyszerűen „kurucoknak” hívta őket.)
A leghíresebb magyar századok a hetmani századok voltak. A hetman a legmagasabb katonai rangot, a hadsereg főparancsnokát jelentette a Lengyel-Litván Unióban (szélesebb jogkörrel, mint a mai vezérkari főnöknek van). Az Unióban egyszerre négyen viselték ezt a tisztséget: mind a Lengyel Királyságnak, mind a Litván Nagyfejedelemségnek megvolt a maga nagyhetmanja, és mindkettőnek volt egy-egy helyettese is, a lengyel mezei hetman és a litván mezei hetman. És mind a négy hetmannak megvolt a maga magyar testőrszázada.

Az egyenruhájuk nagyon szép. Az 1770-es és 1780-as években, tehát a II. Stanisław által végrehajtott első hadseregreform után így néztek ki:

(Bronisław Gembarzewski rajza)

(Jan Czop rajza)

Figyelemre méltó, hogy gyalogos létükre csizmát viselnek (és nem bakancsot). A tiszteknek világosabb színű a csizmájuk, és a fejfedőjük is más: feltűnőbb, fekete csákójuk van kucsma helyett.
Ha jól értettem a leírást, akkor a Korona (a Lengyel Királyság) századai esetében a nagyhetman századában szolgálók viseltek zöld kabátot és vörös leffentyűs süveget, a mezei hetman seregében szolgálók pedig vörös kabátot és zöld leffentyűs süveget.

Azért van egy gyanúm, hogy ezek az egységek inkább reprezentatív célokat szolgáltak. Hogy részt vettek-e az 1791-1792-es lengyel-orosz háborúban (amit a lengyelek alkotmányvédelmi háborúnak hívnak), nem tudom. (Az akkori négy hetman közük kettő az oroszok oldalára állt, ami a katonáknak komoly dilemmát okozhatott.)
Azért akár így, akár úgy, a lengyel hadtörténészek nem feledkeztek meg a magyar könnyűgyalogságról. Az utóbbi időben nemcsak a Bellona Kiadó ismeretterjesztő könyveiben jelentek meg, hanem a témába vágó lengyel fejlesztésű számítógépes stratégiai játékokban is.


(Ezek a legények nekem annyira tetszenek, hogy, ha megint egy darabig Lengyelországban fogok élni (és erre jó esély van a közeljövőben), lehet, hogy keresni fogok egy olyan katonai hagyományőrző csoportot, akik ezeknek az egységeknek állítanak emléket. Ha nincs ilyen, akkor majd alapítunk egyet.)


„A Ti Szabadságotokért s a Mienkért”
Végezetül, ha már az elején szóba került az 1848-as szabadságharcban részt vevő Legion Polski, tegyük fel a kérdést: szolgáltak-e magyarok a XIX. század lengyel szabadságharcainak valamelyikében?
A Tadeusz Kościuszko-féle felkelésben és szabadságharcabn csak egy Káposztás András nevű bankárról tudunk, aki Galgócról származott,de és Warszawában segítette a polákokat. Az 1830-as ún. „novemberi felkelésben” (amely Józef Bem és Henryk Dembiński nevét is Európa-szerte ismertté tette).nemigen találni magyar résztvevőt. A magyarokat akkor más dolgok foglalkoztatták: a reformkor országgyűlési küzdelmei, és nemigen lehetett volna elegendő elégedetlenkedőt összeszedni, akik kellően öntudatosak, lelkesek önfeláldozóak és/vagy elkeseredettek egy másik ország szabadságharca melletti mozgósításhoz.
Az 1863-as szabadságharc már más eset. Akkor ugye Magyarország is túl volt a szabadságharcon, amely után a vereség felett érzett elkeseredés keveredett a polákok iránt érzett hatalmas szimpátiával. (Az elkeseredés annál nagyobb lehetett, hogy 1861-ben a magyar-osztrák viszonyt parlamentáris úton rendezni igyekvő országgyűlés is eredmény nélkül oszlott fel.) Meg aztán Európa tele volt harcrakész magyar emigránsokkal is, ugyanúgy, mint az 1831-et követő két évtizedben polákokkal.
Az 1863-as lengyel „januári felkelés” ugyanakkor nem volt egy szabályos függetlenségi háború, mint az 1830-as. Nem volt reguláris hadserege és legális kormánya a polákoknak: a fegyveres harcot jól szervezett gerillacsapatok folytatták, az egészet pedig egy titkos („földalatti”) kormány irányította.

Ilyen körülmények között aztán nem sikerült még a Kossuth-emigrációnak sem egy egész légiónyi magyart összetoborozni a polákok melletti harcra, csak egy századnyit. Ennek parancsnoka Esterházy Albert gróf lett,

az 1848-1849-es szabadságharc huszárveteránja, Giuseppe Garibaldi katonája. A januári felkelésben „Ottó kapitánynak” nevezte magát; egységében magyarok és polákok vegyesen szolgáltak. Ottó kapitány 1863. szeptember 30-án a Mełchównál vívott ütközetben szerzett halálos lövést. Sírhelyét nem ismerjük.
A leghíresebb magyar harcos pedig az ő egységéből nem más, mint az ifjú Herman Ottó, a későbbi biológus, ornitológus, néprajzkutató.

Mint későbbi szerteágazó tevékenysége is mutatja, eléggé egy kalandvágyó, izgága ember lehetett.

Csak hogy ne legyenek túlzott illúzióink, egyvalamit muszáj még megemlítenem: az 1863-as lengyel szabadságharc legfőbb katonai vezére, a polákok nemzeti hőse, Romuald Traugutt 1849-ben szintén Magyarországon tartózkodott.

Csak éppen az orosz cári hadsereg katonájaként. (Aknász volt és tűzszerész.) És még ki is tüntették itteni vitézségéért. Mondtam, hogy ez illúzióromboló lesz! Mindennek ellenére Romuald Traugutt szerintem egy tiszteletreméltó fickó, hősiességének és szervezőkészségének mi, magyarok is tisztelettel adózhatunk. Szabadsághős ő is, mint Józef Bem vagy Mieczysław Woroniecki vagy Józef Wysocki. Megérdemli, hogy megemlékezzünk róla.


...I do szklanki
Nem tudom, hogy zárjam le ezt az írást. Most ugye a fegyverbarátságról írtam, de ami engem illet, én persze egészen más dolgokban élem meg a lengyel-magyar barátságot.

Jó lenne ezt a napot például egy jó kis buliban ünnepelni, persze jó borokkal és sörökkel, és többek között Szymon, Magda, Ola, Rafał, Maja, Robert, Dorota, Marcin, Kasia és a többiek társaságában.
Majd azért gondolok rájuk is.

A magyarság mint Origó

Láttam nemrég egy színházi előadást, ami nagy hatással volt rám. Sok szempontból most is a hatása alatt vagyok. Pedig tulajdonképpen nem is a hagyományos értelemben vett színpadi darab volt ez, amiről beszélek, cselekménnyel, konfliktusokkal meg végkifejlettel, sőt még csak nem is profi színészek előadásában. Az előadást a Katona József Színház Ifjúsági Klubjának tagjai írták tervezték, állították össze és játszották el, mind 17 és 22 év közötti fiatalok. Maga a darab pedig hagyományos színmű helyett sokkal inkább egy performansz, ami párbeszédet akar kezdeni a közönséggel.
A címe Origó.

A témája pedig a magyarságtudat, a mai fiatalok nemzettudata. Érdekes és kockázatos vállalkozás erről a témáról szólni. Számomra különösen fontos volt persze ezt a darabot, megnézni, mert mint látjátok ez a blog is, sok szempontból illetve sok helyen arról szól, hogy lehet-e még a nemzetet, mint közösséget definiálni, illetve lehet-e a magyarság fogalmának, a magyar öntudatnak valamilyen pozitív illetve legalábbis konkrét tartalmat adni manapság. Nem mondom, hogy nekem szilárd álláspontom lenne erről a témáról. Inkább azt mondanám, hogy folyamatos sodrásában vagyok ennek a témának szüntelenül írok, olvasok, beszélek, jegyzetelek és vitatkozom róla, felváltva kétségbeesem rajta és lelkesedem tőle, segítséget próbálok nyújtani a téma feldolgozásokhoz másoknak, és segítséget kérek hozzá másoktól. Felváltva érzem azt, hogy álláspontjaimmal egyedül maradtam (akár egy konkrét vitában, akár általánosságban) és azt, hogy rengeteg ember áll mellettem annak alátámasztására, amit mondok. A népi írók és népi kollégisták terveiben, lelkesedésében, leírásaiban és töprengéseiben jó alapot találtam a magam terveihez, lelkesedéséhez, leírásaihoz, definícióihoz és töprengéseihez, de ki tudja, ez mire lesz elég a közeljövőben. (A magyarság témájáról pedig sok idézetet hozhatnék a magam véleményeinek alátámasztására Bibó Istvántól, Karácsony Sándortól, Szűcs Jenőtől, Száraz Györgytől, Jászi Oszkártól és Veres Pétertől, de nem fogom most mindet rátok zúdítani. Azért van a blog, hogy ha eszembe jut valami erről, idetehessem.)

Szóval, mint mondtam, az előadás inkább performansz-szerű, annak viszont elég magával ragadó. Témája és formája miatt is olyan, amilyennek azt az előadásunkat elképzeltem, amin nyáron dolgoztunk az akkor összeállt remek Társulattal (a Nótakocka Akadémiával) a Tóparti Fesztiválra (akkor ugye az oktatásról akartunk szólni). De persze az akkori Társulat egy jelentős részben innen toborzódott az Ifjúsági Klubból, és most is sokan vannak itt a mi nyáron tevékenykedő csapatunkból. Itt van régi barátom, Füstköd, a töprengő irodalmár-lány, itt van az akkori társulatunk két legfiatalabb tagja, a két vékony gimis lány, a hosszú fekete hajú Dalala és a kis szőke Édua, itt van még Branka is, aki végül is a darabunkban nem szerepelt, de azért, örülök, hogy megismerhettem és legalább egy darabig együtt dolgozhattunk. Itt, az Ifjúsági Klubban dolgozott jó ideig a főrendezőnk, Hodály is, de most már más helyeken tevékenykedik.
(Mindeközben meg a nézőtéren ott ülünk mi is, Körtéfa meg én az egykori Nótakockából, és izgatottan várjuk, mi lesz.)

Akik ismerik, meg fognak lepődni, hogy ezt mondom, de nekem az előadásról nagy mértékben Bódy Gábor első filmje, az Agitátorok jutott eszembe,

amelyet Magyar Dezsővel együtt rendeztek, és amelyben a főszereplők Bódy Gábor és Földes László „Hobo” voltak.
Miért éppen az Agitátorok? –kérdezitek – és egyáltalán: mi köze egy Tanácsköztársaságról szóló 1969-es filmnek egy mostani, magyarságról szóló színházi előadáshoz?
Nyilván nem véletlen az asszociáció. Mert miről is szólt igazából az Agitátorok? Arról hogy egy csapat gondolkodó magyar egyetemista a ’60-as évek lázadó nyugtalanságától hajtva megpróbálja a maga módján kritikus véleményt alkotni egy olyan (történelmi) jelenségről, amit „hivatalos” állásfoglalásokban és beszédekben vagy kritikátlanul szidni vagy (később és a maguk korábban is) kritikátlanul dicsérni kellett. Erre jön az akkori fiataloknak, huszonéveseknek ez a csoportja, de tulajdonképpen nem köteleződik el a jelenség mellett, sem ellene, csak nyugtalanító kérdéseket tesz fel vele kapcsolatban (és ennek ürügyén saját korával kapcsolatban is). Vitára hívja a film nézőit. Mindezt korabeli szövegek, visszaemlékezések és teoretikus iratok felhasználásával. És engem tulajdonképpen az Agitátorokban nem is a sokszor nehezen követhető sokféle bölcsész-szöveg és eszmefuttatás ragadott magával (bár mikor újranéztem, egyre inkább kezdtem ezekre is figyelni, mert érdemes), hanem az a nyugtalan vibrálása, az a lendülete, az a rengeteg energia, fiatalos kritikusság és hatalmas tettvágy sorsunk, közösségünk alakítására, ami ezt a filmet létrehozta. Valamint az, amit már mondtam, hogy ez az alkotás kérdez, ahelyett, hogy bármit az ember szájába akarna rágni.

Ilyen előadás az Origó is: egy csapat mai nyugtalan, közösségéért így-úgy aggódó, kritikus, egyéni véleménnyel rendelkező fiatal mondja el a véleményét, teszi fel kérdéseit, adatok tények és idézetek felhasználásával, mindezt sodró, lendületes, magával ragadó módon. Én meg ott szorítok nekik a nézőtéren, és katarzissal tölt el, már az is, hogy sikerült nekik megvalósítani azt, amit annak idején a Nótakockának a Tóparton csak félig-meddig. Megszólítják az embereket, a nézőket, nem hagyják vélemény és vita nélkül, önelégült megnyugvással elmenni őket a színházból.

Az egész darabot a Kistehén Tánczenekar száma, az Ezt is elviszem magammal (Erdős Virág verse, Kollár-Klemencz László zenéjével) foglalja keretbe, ami telitalálat. Generációnk egyik legeltaláltabb száma nosztalgiánkról, sóvárgásunkról, „hazánk iránti reménytelen szerelmünkről”, reménytelenségünkről és reményeinkről. (Az utóbbi időben több tüntetésen is felhangzott. Ami furcsa lehet. Mégiscsak olyan szám illene az ilyen harcias felvonulásokhoz, ami békés kiállásunk optimizmusát és önbizalmát fejezi ki. Ez a dal, pedig mintha inkább a kétségekről szólna: mi van, ha elbukunk, és menekülni leszünk kénytelenek a hazánkból. De a mi mai nemzettudatunk is ilyen: kavarog benne a kétség és a reménytelenség összekeveredve a büszkeséggel és a harciassággal.)

viszek egy búval bevetett földet

viszem a pirosat a fehéret a zöldet

elviszem ezt is elviszem azt is

viszem a jófiút de elviszem a faszt is

Díszlet nincs, csak a Katona József Színház pincéjének fekete fala. Ezt a fekete falat maguk a szereplők töltik meg az előadás során rajzokkal, feliratokkal, mint ahogy az egyszerű, szót is: „magyarság” tartalommal, emlékekkel.

Majdnem minden szereplőnek van egy saját maga által írt monológja, amelyben elmondhatja a véleményét, érzéseit, gondolatait a magyarságról és saját magyarságáról. És ahogyan valaki megjegyezte, sokszínűségében kezd el igazán élni a darab. A monológokban mennyiféle hangvétel, szín, megfogalmazás, van, aki pátoszosan, van aki egyszerűen fogalmaz, van, aki, legbensőbb lényegének tartja a magyarságot, van aki formájának, amit megtölteni tartalommal már az ő egyéni feladata.

„Magyarnak lennem kontraszt. Magyarnak lennem kötelesség és kontextus, dac is van benne, magyarnak lennem egy kamasz hadüzenet a langyosra öblített nyugateurópaiságomnak, kár tagadni. Magyarnak lenni regényes, van még benne egy forró lehellet ősi huszárpátosz, egy kis nyereg alatt lóverejtékben főtt bivalyhús, csatadüh, exotikum, barbárság. Járok benne, mint egy túl nagy kabátban, épp csak a polgár pisze orrom látszik ki.”
-mondja egy lány, akiről én tudom, hogy félig német.

„Azon gondolkodom, hogy ha nem magyarnak születtem volna, szinte semmi sem tartozna hozzám, ami eddig fontos volt a számomra.”
-mondja egy másik lány

„Nem gondolom, hogy magyarnak lenni ilyen, vagy éppen amolyan. Ez nem obligát, semnem pedig fakultatív. Ez szubjektív. Úgy érzed magad magyarnak, ahogy az neked őszíntén jó, minden behatástól függetlenül.”
-mondja egy fiú.

„Szerintem mindenkinek szüksége van arra, hogy tudja, neki mit jelent magyarnak lenni.”
-mondja egy másik fiú.

(Ezek persze csak kiragadott részletek, az eredeti szövegek ennél hosszabbak, és még érdekesebbek.)

Ezek mellett a vallomások mellett pedig a szereplők megpróbálják körbejárni azokat a sztereotípiákat és képeket is, amelyeket belülről vagy kívülről a magyarsághoz szoktak kapcsolni. A sokak által látott pesszimizmusunkat, szomorúságunkat, az öngyilkos hajlamunkat szomorúvasárnapostul, étkezési és párválasztási szokásainkat, harciasságunkat, amely manapság odáig fejlődött, hogy magyar a magyar ellen támad, meg nem ölheti, de magyar a magyar ellen tüntet, kiabál, erősködik. De vidámságunkat is. Sorraveszik a kultúrát is ami összeköthet. Mi az, amit magyarságunkból következően mindannyian ismerünk? Irodalmi művek, könyvek, filmek, dalok, zenék, szobrok, képek, jelképek és mémek… Fel lehet-e sorolni? Lehet-e rangsorolni?
Egyáltalán: Mi kerül szóba ebben a darabban? Mi az, ami magyarságunk kifejezője lehet a mai világban? Definiálható-e a magyarság? Ha nem, akkor miért próbálja meg mégis mindenki időről időre definiálni, és miért próbálja a saját maga által kihozott eredménynek magát és másokat megfeleltetni?

A nemzetkarakterológia szórakoztató dolog, ha az ember tényleg viccből csinálja. (Visszagondolok, mennyire jókat nevettem Kamila sommás megállapításain a magyarokról, vagy a Xenophobe’s Guide to the Hungarians (Miért nem bírják a magyarokat?) című könyvön, vagy Richard Hill: Mi, európaiak című könyvén (amelyben külön fejezetet szentel a magyaroknak, míg az összes szláv népet például egy fejezetben intézi el). És ami azt illeti, nagyon keserű nevetéssel, de mégiscsak jókat nevettem időnként még Krzysztof Varga Turul-pörköltjén is. Mégis… Ha valaki ezeket túl komolyan veszi, ha eszerint akar élni, ha világnézetet, politikát akar alapozni rá, abból csak harag, keserűség és sértődés származik. Súlyosabb esetben pedig vér folyik miatta.
Meg aztán hogyan lehetne definiálni egy olyan közösséget, amelynek bár van egy szép és sokszínű kultúrája, mégis annyira sokfelé szabdalt és atomizált társadalomban él?
(És most bocsánat, de mégiscsak idézgetni fogok.)
Szűcs Jenő írta (talán a Nemzet és történelemben), hogy egy nép minél inkább eltávolodik a törzsi társadalom formájától, azaz minél tagoltabb osztálytársadalomban él, annál reménytelenebb az egyes tagjait „etnikai jellegzetességek” szerint definiálni. A magyar társadalom pedig ilyen szempontból annyira tagolt, és sokszínű és keverék. Bibó István meg egyenesen azt mondja erre:

„A közösségi magatartásformák, szokások, fegyelem terén (…) a magyarság ma egyike Európa leginkább profiltalan, illetőleg az utóbbi száz évben formáját vesztett közösségeinek. Amennyiben voltak szellemi formái és értékmérői, azok a modern társadalmi átalakulások rázkódtatásaival szemben nem bizonyultak időtállónak, így a legutóbbi nemzedékekben teljesen és tökéletesen összezavarodtak.”
(Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után)

Ez az összezavarodottság ma talán még inkább jellemző, mint 1946-1947-ben (amikor Bibó ezeket leírta), és ezt valahogy az előadás alkotói is próbálták kifejezésre juttatni. Például abban a zavarodottságban, ahogyan nemzeti jelképeinkkel, azok pátoszával nem tudunk mit kezdeni. Például a Himnusszal (mikor és hogyan helyénvaló énekelni, hogyan kell viselkedni közben, mit fejez ki, lehet-e mint verset vagy mint zenét kritizálni, fel lehet-e dolgozni). Füstköd emlegette, hogy kíváncsi, hogyan fogok az előadás erre reflektáló részére reagálni. Hát szerintem intelligensen és gondolatébresztően dolgozta ezt fel a darab, de valahogyan azt hiszem, átérzem Körtéfa barátjának kényelmetlen feszengését is ez alatt a jelenet alatt.
Füstköd ugyanis arra gondolt, hogy nekem is volt egy vitám erről Hodállyal, mikor még a Nótakockával dolgoztunk a magunk előadásán. Az a vita a végére nagyon hevessé vált, noha végül is az előadást nem rontotta el, inkább előre vitte.
Pedig az igazság az (ezt most el kell mondanom), hogy én igazából nem is tartom annyira fontosnak a Himnuszt, mint más egyéb jelképeinket. Igazából a nemzeti jelképeink közül a háromszínű zászló (és annak kicsinyített változata, a kokárda) az egyetlen, amihez a végsőkig és zsigerből és eltéphetetlenül ragaszkodom. A zászló az egyetlen, amit nem fogok hagyni a kezemből soha kicsavarni, és a kokárdát sem fogom hagyni a mellemről letépni semmilyen szélsőségesnek. (A címer az más, az koronként változik, és úgyis állandóan vitatkozunk rajta, hogy kell-e rá Korona, vagy inkább Kard és Koszorú; lehet-e beletenni kalapácsot vagy sast, stb.) Mert a zászlót tényleg szépnek és kifejezőnek találom, nem tudom, miért.
A Himnusznak a tiszteletet hagyománytiszteletből adom meg. Egyébként nem gondolom, hogy Kölcsey Ferenc legjobb verse lenne, szerintem kár, hogyha csak ezt ismerik tőle. Az hogy annak idején olyan hevesen érveltem Hodálynak a Himnusszal való játszadozás ellen inkább abból fakadt, hogy attól féltem, az ilyesmi egy csomó jószándékú, de kevésbé türelmes nézőt elriaszthat attól, hogy odafigyeljen a lényegi mondanivalónkra.
Most ilyesmit nem éreztem.

Hogy általában más emberek mit tartanak tipikusan magyarnak? Azok közül, amiket én csinálok, például a néptáncot.

Egy magyarnak néptáncolni, azaz régi paraszti táncokkal foglalkozni olyan, mint egy skótnak dudálni. Mármint, hogy azt sem csinálja mindenki, de egy külföldinek jó eséllyel beugrik a skótról a duda (is), a magyarról a tánc (is). (Azt hiszem.) Ezért muszáj volt ezt behozni az Origóban is. Itt van egy srác, Szovárd, aki szintén szépen táncolt (egy ritka magyart és egy sűrű magyart magán az előadáson, az előadás trailerében pedig egy pontozót).

Ő egyébként egy deli legény, akárhogy is, és ahogy figyeltem mit mondott, úgy tűnik, az egész csapatból neki vannak a legszilárdabb fogalmai saját magyarságáról. (És az eddigiek alapján egyelőre ő a legfőbb jelöltem Kovács Imre szerepére is.) De nem a tánc miatt volt szimpatikus, nem elsősorban ezért tetszett, amit művelt. Hanem azért, mert mesélt dédnagybátyjáról, aki nem volt más, mint Mikó Zoltán repülős százados, aki 1944-ben és 1945-ben a magyar nemzeti ellenállási mozgalom egyik nagy harcosa volt.

Az egyetemistákból szervezett Görgey-zászlóalj élén harcolt a németek és a nyilasok ellen, zsidókat mentett, hamis papírokat gyártott szökött munkaszolgálatosoknak, stb. Ha létezik olyan kategória, hogy „a nemzeti becsület megmentése”, hát azt hiszem, ő az, aki mindent megtett érte. Ma, amikor, a nemzettudatunk annyira összezavarodott, hogy néhányan azt sem tudják szabad-e tisztelni azokat, akik 1944-ben ellenálltak a német megszállóknak és kollaboránsoknak, egy ilyen ember emlékének felidézése, aki megpróbált gátat vetni a bekövetkező népirtásnak, mindenképpen dicséretre méltó.

Amúgy ha a táncról kérdeztek, én úgy vagyok vele, hogy egy ilyen témájú előadásban, mint ez, tényleg mindenképpen szükség van rá. Én is beletettem volna. De ami engem magamat személyesen illet most már, tizenvalahány év után, közel sem fogom fel a néptáncot annyira „nemzeti” dolognak, mint az elején.

Persze Vitányi Iván filozófiája engem is magával ragadott, sokmindenben egyet is értek vele, de nem akarom az egészet túlideologizálni. Inkább a vidámság és szabadságvágy általános kifejezőjének tartom a paraszti táncokat, és ha már valami tágabb közösségben is értelmezni kell, inkább valami közös Kárpát-medencei kincsnek. (Most éppen szlovák és román táncokat tanulok, és mivel nagyon élvezem őket, nem tudom őket kevésbé magaménak érezni, mint akármelyik kalotaszegi legényest.)

Hogy végül is mi jött le nekem az előadásból rólunk mostani fiatalokról, a mi magyarságtudatunkról? Szerencsére összességében pozitív volt az összkép. És éppen sokszínűsége az egyik, ami miatt pozitív. Amellett, tudom, hogy az előadók nem feltétlenül számítanak reprezentatív mintavételnek a mai magyar társadalomból, de néhány dologban megerősítést nyertem, amire nagy szükségem is volt (és ha már néhány ilyen embert láttam, már nem vagyunk elveszve):
- Például, nem igaz, hogy az én korosztályomra nemzeti kérdések szempontjából a nihil a legjellemzőbb, hogy egyáltalán nem érdekelné őket a dolog.
- Abban is megerősítést kaptam, hogy igenis lehetséges van jóindulatú nemzettudat ma is, tehát olyan nemzettudat, ami integrál, és nem kirekeszt, egyáltalán ami alapból jóindulattal közelít mindazokhoz, akik azonos nyelven szólnak és nem azt keresi, kit lehetne közülük kitúrni. Más szóval: olyan jóindulattal közelít ahhoz a kérdéshez, hogy „Mi a magyar?” (ha már muszáj ezt néha egyáltalán feltenni), amilyen jóindulattal közelített Karácsony Sándor.
- És végül, az előbbiből következik: nem igaz, hogy a „nemzet” jelszava mindenáron, mindenképpen az elnyomás eszköze kell, hogy legyen. Más szóval, a mai helyzetre vonatkoztatva: nem gondoljuk azt, hogy a nemzettudat valamiféle államhatalomnak való behódolást jelentene, vagyis azt, hogy a magát „nemzetinek” hívó államhatalom igájába mindenképpen bele kell hajtanunk a fejünket. Nem csak az előadás, hanem az utóbbi idők eseményei is megmutatták, hogy az én korosztályom (legalábbis egy része) igenis kezdi átlátni, hogy a „nemzet java” vagy mi, az egyes emberek jólétében gyarapodásában, jó közérzetében mérhető, mert a nemzet mégiscsak emberek közössége, nem paragrafusoké.

Ezért volt igazán szép ez az előadás, ezért volt jó látni. Szerettem volna utána megölelni mindenkit, Füstködöt, Dalalát, Éduát, Brankát, Szovárdot és a többieket külön-külön aztán egyszerre is. Nagy élmény volt.

De azért az élménybe némi szorongás is vegyült. Ahogy mentünk haza a színházból Körtéfával, a barátjával meg az öcsémmel, és beszélgettünk az Origóról, egyszer csak szorongatni kezdte a torkomat egy gondolat: Vajon húsz-harminc vagy negyven év múlva hol leszünk mi mind, mai huszonéves fiatalok, akik ebben az előadásban szerepeltek, illetve akik ezt megnéztük, akiket gondolkodásra és továbbgondolásra késztetett? Hol lesz Füstköd, Dalala, Branka és Édua, hol lesz Szovárd és Mikó Zoltán emlékezete, hol lesz a Nótakocka Akadémia, és hol lesz a mi irodalmi Bukolika közösségünk, Szottyom Szíve és Ifjú Delta, Körtéfa, Madár, Mattija és Hazug Virág?
Eszünkbe fog-e jutni ez a mai előadás? Örömöt jelent-e majd a munkánk, és nem kell-e szégyenkeznünk amiatt, hogy mostanában megfogalmazott elveinket feladtuk? Lehet, hogy megkeseredve, szerény egzisztenciával próbáljuk majd „kibekkelni” az ínséges időket akkor is? Lehet, hogy emigrációban leszünk mind, szellemi függetlenségünket őrizve, de az itthoniaktól teljességel elfeledve vagy elátkozva? Vagy akkor már hazatérünk az emigrációból, és azt vesszük észre, hogy az itthoniakkal már nem tudunk szót érteni, és semmit sem értünk abból a valóságból, amit közben ők nélkülünk létrehoztak? Lehet, hogy mint egyes mai öregek, mi is megkeseredett öregemberként fogjuk hangosan követelni, hogy büntessék meg az „elmúlt rendszer” fenntartóit (azét a rendszerét, amely minket kikergetett az országból)? És ha ez lesz, vajon lesz-e ott mellettünk elég lelkes és hittel teli fiatal, aki figyelmeztet majd: a régi bűnösök megbüntetésénél most már fontosabb lenne az új élet, az új ország építésébe fogni?

viszem a bankot viszem a pálmát

elviszem minden igaz magyar ember álmát

viszek egy csontig lelakott testet

viszont az nem kérdés hogy Buda helyett: Pestet

viszek egy szívet viszek egy májat

viszek egy kívül-belül lakhatatlan tájat

naná hogy úgy van ahogy azt sejted:

viszek egy lassú burjánzásnak indul sejtet

viszek egy csúnyán beszopott mesét

viszem a legesleges-legutolsó esélyt

ki tudja, lesz-e búcsúzni időm

viszem a Duna-parton levetetett cipőm

mit bánom úgyis elviszem lazán

elviszem gond nélkül a hátamon a hazám

aki ma büntet az holnap lövet

viszek egy mindig újra föl-földobott követ

Elment a dalnok

Nem tudom, hogyan lehetne méltón elbúcsúztatni Bódi László „Cipőt”. Hiszen mindannyian ismerjük, ismeritek, tudjátok azt is, miért lehetett szeretni. Sokunknak jelentette az ifjúságát, tábortüzek mellett, gitárkísérettel énekeltük a dalait. (Főleg mikor szerettünk valakit valamiért. Mikor néztünk valaki után az ablakon, aki nem akarta, hogy vele menjünk. Mikor valakit visszavártunk. Mikor valaki visszavárt minket.)
Valamennyien vele, Cipővel jártuk a 67-es utat, vele lobogtattuk zászlóinkat a szélben, reptettük kismadarainkat és bálnáinkat, dacosan kiáltottuk világgá, hogy nekünk se olyan nagyon rossz, amíg arra gondolunk, amire akarunk.

Cipő egész életműve most már a lezárt egészek sorába lépett. Ő és barátai (húsz éve csaknem változatlan felállásban -ez is ritka) a magyar kultúra részei lettek. Bódi László „Cipő” pedig, azt hiszem, most elfoglalja helyét a nagy magyar dalnokok és regösök között, talán közvetlenül Cseh Tamás mellett.


Bódi László „Cipő” - Tóth Zsombor:
Erdő közepében - Fényes utakon

Sötét kapuk, magas házak, fényes udvarok.
Nyíljatok meg lábam előtt, ha arra indulok.

Erdő közepében járok,
Egyszer, majd rád találok.
Csillagom vezess!
Én utánad megyek.

Felhő,felhő fenn az égen
Vártunk már nagyon.

Esőt hozz a virágoknak.
Mosd el sok bajom.

Erdő közepében járok,
Egyszer, majd rád találok.
Csillagom vezess!
Én utánad megyek.

Erdő közepében járok,
Egyszer, majd rád találok.
Csillagom vezess!
Én utánad megyek.

Fehér ingem tiszta legyen,
Olyan, mint a hó.

Átok engem elne érjen,
Ne bánthasson a szó.

Erdő közepében járok,
Egyszer, majd rád találok.
Csillagom vezess!
Én utánad megyek.

Kutyák ugatása ne verje föl álmom
Őrizz engem ezen a világon
Őrizz engem ezen a világon
Fényes utakon, engedj szabadon járnom
Árva szívem annyira fáj
Éget a bánat, mosd el szél zivatar
Őrizz engem ezen a világon
Fényes utakon
Engedj szabadon járnom, engedj szabadon járnom
Engedj szabadon, szabadon járnom
Értem nyílnak a réten a virágok
A Felhők között magasan járok
Engem hívnak, hívnak a harangok
Én elmegyek és Ti itt maradtok
Árva szívem annyira fáj
Éget a bánat, mosd el szél zivatar
Őrizz engem ezen a világon
Fényes utakon
Engedj szabadon járnom, engedj szabadon járnom
Engedj szabadon, szabadon járnom

Madarak ha szállnak, helyettem is szállnak
Híreket visznek üzenetet várnak
A baglyok elalusznak, ha eljön a reggel
Kakas kukorékol, hogyha a Nap felkel
Árva szívem annyira fáj
Éget a bánat, mosd el szél zivatar
Őrizz engem ezen a világon
Fényes utakon
Engedj szabadon járnom, engedj szabadon járnom
Engedj szabadon, szabadon járnom

https://www.youtube.com/watch?v=VtKDPNxPfCw

Akarjátok tudni ki ő?

Na jó, kicsit megint elfelejtődött a dolog. Azt mondtam, ha február végéig nem tippel senki, elárulom, hogy ki ő. Ehhez képest persze még mindig nem árultam el. Na mindegy.
Egy megoldás sem érkezett.
Íme tehát:

(Rákattintva kinagyítható)

Hát igen , ő Bartók Béla 1907-ben, 26 éves korában

Hogy lesz-e még ilyen rejtvény, nem tudom. Lehet hogy lesz.

Ünnepi versek

Amit tavaly ilyenkor írtam, most is fenntartom.
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/03/kettos-unnep.html
Idén versekkel ünnepelünk. Ezekkel a lendületes, dinamikus lelkesítő költeményekkel. Veletek! Előre!

Illyés Gyula:
Március

Hab a szájon a zsenge rügy

forrja tajtékkal újra nedvét.

Fújja füttyöngve március

szoknya- és trónbitorló kedvét,

pisszeg, - riadtan fordulok

hátra (ó, hátra, nem előre!)

míg az új s régi trónusok

hetykén feszülnek: mindörökre!

Ó, kamasz, csupa-reggel-század,

a hegyeken át postakürttel

utazó, eszmék, tervek, vágyak,

ó, ti naiv arcok, tele tűzzel

jövőbe nézők lelkesen -:

be szégyenlem a rajongástok –

Szabadság, Harc és Szerelem,

elmúltak, mint a dilizsánszok.

Mint ósdi fiókok szagát,

mint sárgult imakönyvekét,

mint foszló menyasszonyi ruhák

lázát elárvult nénikék:

úgy szimatolom, március,

úgy szívom újra kipirult

arccal szeledben azt a kort,

amikor lelkünk ifjú volt…

Zúghat az ünnep; idebenn

én így ünnepelek, hallgatag.

Nézek egy régi könyvet és

próbálgatom a szavakat.

„Még kér a nép”… - és fölmerül

egy arc: „most adjatok neki!” –

hörgi, és szembenéz velem,

és „mondd tovább!” –követeli. 

Győry Dezső:
Új Márciust!

Ki érzi még ma március szelét?

ki fogja föl még mondanivalóit?

Magyarok-lakta földön szerteszét

nem szívják mellre friss leheletét,

nem izgat már, hatása sem adódik.

Szoborba dermedt csípős élete,

szoborrá nyomta közöny, kényelem,

merev alakká bénult lényege,

-         hát élet ez, hát tényleg élet-e,

hogy Március csak formaság legyen?

Nyűtt emlék, fonnyadt szegfű, mint avítt

lilásbajátszó ferencjóska-rokk?

Hol forr a lélek forradalma itt?

Ifjakban nem mer, nem zúz, nem vadít

többé a tettvágy s új gondolatok?

Kossuthot és Petőfit is sokallja

ma már magyar magyartól. Ronda kor.

Új özönvíz volt. S nem lett húmusz-alja.

Egy önfertőző nemzedék-fatty nyalja

a szobor talpát. Köpj le rá szobor!

Kié a föld? A cím? A pénz? A jog?

Ma sem a gátra néznek – a garatra.

Werbőczyt nyúzzák úrkolomposok,

előnyt húznak nagy bizományosok,

s óvszert húznának minden gondolatra.

Körül más nép: a frissek, bátorak

a kort befogják szekerük elébe:

 nem övék vagy s megvalósítanak.

-         Mért nem bőgsz föl Nép: Március: „Urak!”

s vágod érc-öklöd arcuk közepébe?

Mért nem bőgsz föl Nép: Március: „Elég:

jó sok száz éven példa volt világnak

a magyar. Hát most félszázad elég,

hogy uraiért kutyába vegyék?

s majd úgy kullogjon, példáján a másnak?”

Rázkódj szobor! Légy újra förgeteg,

légy zúzó élet, s forradalmi lárma!

S itt-ott, mi, kintről, régi éneked

megfújva, lángban-tartjuk lényeged,

 s meghívunk Erre s nem a Más-világra!

Utassy József:
Zúg Március

Én szemfedőlapod lerántom:
Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
Suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
Úgy kelj föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
Lopnak a bőség kosarából,
A jognak asztalánál lopnak,
Népek nevében! S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
Roppantják ránk a kétszer gyávák.
Talpra Petőfi! Sírodat rázom:
Szólj még egyszer a Szabadságról!

Ady Endre:

A Tűz Márciusa

Csámpás, konok netán ez a világ
S végbe hanyatlik, kit annyian űztek,
De élethittel én, üldözött haló,
Március kofáira és szentjeire
Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek.

Hadd halljék végre olyan magyar szava,
Ki sohse félt, de most már nem is félhet,
De kihez bús Hunnia szikjairól
Sírjáig eljut, lázítva, bárhova,
Gőgös grófi szó s piszkos szolgaének.

Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok
S terhére e föld száz Pontiusának
Haldoklóan mégis elküldöm magam
Boldogabb testvéreimnek síromon:
Az új, jobb márciusi ifjuságnak.

Testvéreim, nincs nemigaz szavatok
S százszor többet merhettek, minthogy mertek.
Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb
Életre váltott jussa nem volt soha,
Mint mai, bús, magyar, ifju embernek.

Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs,
Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság
S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok
S mégis, sír-mélyről látom sikeretek:
Holnap talán könnyebb lesz a mártirság.

Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,
Mert él basák és buták közepette,
Mert hiába lett acélból itt a szív,
Szép emberszívként szikrázni ha akar:
A honi rozsda megfogta, megette.

De Tűz és Tűz, én ifju testvéreim,
Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni:
Az Élet szent okokból élni akar
S ha Magyarországra dob ki valakit,
annak százszorta inkább kell akarni.

Életet és hitet üzen egy halott
Nektek, fiatal, elhagyott testvérek,
Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el:
Március van s határtalan az Élet.

Örökifjú forradalmárunk 100 éves

Ma lenne 100 éves Kovács Imre, a magyar népi mozgalom nagy alakja, a kalandos életű író, tudós és jó értelemben vett politikus, „a közgazdász Petőfi”. A nevét talán ma már jóval kevésbé ismeri a közvélemény, mint akár társaiét (mondjuk Illyés Gyuláét, Erdei Ferencét, Veres Péterét), pedig az egyik legizgalmasabb alak az összes népi író közül és számomra az egyik legszimpatikusabb is. Nemcsak azért, mert szerintem eszméi, elképzelései, tervei és tevékenysége miatt ott van a nemzeti hősök sorában, de azért is, mert nagyszívű és bátor ember volt. Olyannyira, mint talán egyik másik ember sem a népi írók köréből. És elég kalandos élete volt ahhoz, hogy fel lehessen kelteni a figyelmet iránta.

A diák
Pusztai gyerek volt ő is, mint Illyés Gyula. 1913. március 10-én született Felső-Göböljáráspusztán, ami ma Alcsút része. Anyai részről azonban kun vér is csörgedezett az ereiben. Az apja uradalmi kulcsár volt, ami egyfajta köztes helyet jelentett a pusztai hierarchiában: kicsit felette állt a cselédeknek, de alatta volt a gazdatiszteknek. Az apa azonban hamar meghalt, így a három kisfia, Endre, Imre és László (nevüket Árpád-házi királyokról kapták) napszámosként kezdett dolgozni az uradalmon. Később azonban mindhárman kiemelkedtek a cselédsorból, és értelmiségi pályára léptek.
Imre Budapestre került gimnáziumba, aztán sikerült beiratkoznia a József Nádor Műszaki Egyetem Közgazdasági Karára. Az agrárközdazdaságtan érdekelte, de gazdaságföldrajzot például Teleki Páltól tanult. Közben egy református diákotthonban lakott, ahol nagyszerű barátokra és vitapartnerekre akadt. Ezekkel a barátaival (Elek Péter, Gunda Béla, Zeke Zoltán, Koczogh Ákos és még mások is) megalapították az Erő Öregcserkész Csapatot, és elhatározták, hogy falukutató munkába kezdenek, hogy felmérjék, milyen helyzetben van a magyar parasztság. 1935-ben a Baranya megyei Kemsén készített mindenre kiterjedő felmérést a falu lakóinak életéről a kis csapat (mindenki abból a szempontból vizsgálta az ottani állapotokat, amihez legjobban értett: ki a gazdálkodásról, ki a szokásjogról, ki a népzenéről, népdalokról kérdezgette a falu lakóit.) Tapasztalataikat Egy elsüllyedt falu a Dunántúlon című szociográfiájukban publikálták. Ezt a tanulmánykötetet az akkori idők híres emberei közül sokan nagyra értékelték. Pedig a falujárásban résztvevő egyetemistáknak kevés szociológiai tapasztalatuk volt. Mégis valahogy ráéreztek, hogyan kell ezt csinálni.

Az író
Valószínű, hogy ennek a könyvnek kapcsán figyelt fel a népi írók köre is Kovács Imrére. A fiatal egyetemista nemsokára csatlakozott ehhez a körhöz, két másik fiatalemberrel együtt. Mondhatni ők a népi írók „második hulláma”, „a szociológus triász”, akik a ’30-as évek közepén éppen huszonévesek voltak. Kovács Imrén kívül ide tartozik még

Szabó Zoltán, szintén az öregcserkész-mozgalom egyik szervezője, újságíró, és hamarosan olyan híres könyvek szerzője, mint A tardi helyzet, a Cifra nyomorúság, a Szerelmes földrajz, és még sok ilyen. És a másik ember

Erdei Ferenc a makói hagymatermesztő szövetkezet titkára, volt szegedi egyetemista, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagja. Ő olyan könyveket írt meg pár éven belül, mint a Futóhomok; A magyar falu; A magyar város; a Parasztok, és még jó néhány ilyet. Az összes népi író közül ő lett a legprofibb szociológus.

Ők hárman aztán jól össze is barátkoztak, de eljártak a népi írók összejöveteleire, a Centrál kávéházba is, ott beszélték meg a magyarság bajait. Főleg a Válasz folyóiratba írogattak. A „népi-urbánus vita” nagy anyázós korszaka eddigre már lezárult, így szerencsés körülmény volt a falukutató fiatalokra nézve, hogy ők ebből már kimaradtak.

Ebben az időben barátkozott össze Kovács Imre a szociálisan érzékeny izgága képviselővel, Matolcsy Mátyással is, akiről ekkor még senki nem gondolta volna, hogy egyszer át fog állni a Sötét Oldalra. (Erről a különös barátságról már írtam is.)
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2013/01/az-elkallodott-reformer.html
Mindeközben pedig Kovács jóban volt a korszak vezető konzervatív történészével, Szekfű Gyulával is, akivel aztán életük végéig fenntartották a kapcsolatot.

Írogatott szociológiai tanulmányokat Szekfű lapjába, a konzervatív, de szociálisan szintén érzékeny Magyar Szemlébe is. Sokan csodálkoztak ezen, mert látszólag a két ember elképzelései a világról nagyon távol álltak egymástól. De csak látszólag. A valóság az, hogy Szekfű Gyula jószívű ember volt, Kovács Imre pedig minden harciassága ellenére könnyen barátkozó; akivel kellett, megtalálta a hangot, és megtalálta a közös pontokat is a maga és mások elképzelései között.

1937-ben Kovács Imre is ott volt a Márciusi Front szervezői és fő vezetői között. 1937. március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén állva ő olvasta fel a Front 12 Pontját. (Amelyeknek jó része még mindig aktuális követelés.)
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2012/03/masodik-marcius.html
Ekkor már ismert közszereplő volt, és minden adottsága megvolt hozzá, hogy a szervezet egyik vezéregyéniségévé, zászlóvivővé váljon. Atlétatermetű, széles vállú „deli legény” volt, dörgő hangú, jó kiállású szónok, igazi népvezér alkat, de egyben olyan ember is, aki az elvhűséget, a harcias céltudatosságot és a tárgyalóképességet egyesítette magában. A hatalomnak tehát minden oka megvolt arra, hogy féljen tőle.
Ebben az évben történt hogy kiállítást szervezett az ország mezőgazdaságának tarthatatlan állapotáról, és annak lehetséges megoldási kísérleteiről. A kiállítás már erősen sugallta: a parasztság nyomorának enyhítése felé az első lépés egy földreform lenne, amelynek során a hatalmas grófi, bárói és hercegi nagybirtokok egy részét szét kellene osztani a földtelen vagy kisbirtokú, megélni nem tudó parasztok között. Ez a kiállítás, pontosabban ezen következtetések miatt veszett össze egykori kedves tanítványával Teleki Pál is, aki pedig egyébként messze a legszociálisabb érzelmű volt az összes akkori magyar konzervatív nagybirtokos politikus közül.
Kovács Imre szintén ebben az évben adta ki híres, Néma forradalom című művét, amelyet részben a Matolcsy Mátyással közösen tartott országjárásának hatása alatt írt. Ez a mű nem a hagyományos értelemben vett szociográfia, mert nem egy településről szól, de azért tele van statisztikai adatokkal a magyar parasztság sanyarú sorsáról. A szerző minden keserűséget és tettvágyat belesűrített, időnként akár még hatásvadász módon is, hogy felhívja az ország társadalmi gondjaira a figyelmet. Mi lett az eredménye? A mű hatalmas siker lett, egy éven belül két kiadását is gyorsan elkapkodták a magyar olvasók. A szerző pedig… A szerző három hónap fogházat kapott a bíróságtól „lázításért” és „nemzetgyalázásért”. Vele együtt ítélték el hasonló okok miatt Féja Gézát is a Viharsarok című szociográfiája miatt. (A büntetést mindketten csak később töltötték le.) Emiatt az ítélet miatt történt az is, hogy Imre nem fejezhette be az egyetemet, ezért közgazdász helyett főállású újságíró lett.
A Márciusi Frontban szinte kezdettől heves viták zajlottak arról, hogy a továbbiakban is megmaradjanak a szellemi és irodalmi mozgalom laza keretei között, vagy politikai párttá váljanak. Kovács Imre amellett volt, hogy alakuljanak párttá, különben nincs esélyük felszínen maradni. A vita végül is szétfeszítette a Frontot. 1938-ban még együtt ünnepelték a március 15-ét a Múzeum körúton (Imre ekkor is gyújtó hangú beszédet tartott, ami után lelkes egyetemisták a vállukon vitték végig a körúton, és megakadályozták, hogy csendőrnyomozók letartóztassák sztárolt írójukat). Hamarosan azonban az egész szervezet feloszlott. Volt, aki a Független Kisgazda Pártban folytatta a munkát, volt, aki kiegyezett a hatalommal (mert ebben látta a társadalomátalakítás egyetlen útját), volt, aki független újságíró maradt. Imre megint ez utóbbiak közé tartozott.

1939. június 29-én aztán kissé megkésve, de néhányan mégiscsak megalapították az új pártot, némileg a Márciusi Front utódszervezeteként: ez lett a Nemzeti Parasztpárt (NPP).

(Az alapítási ünnepség Makóra volt kitűzve, de mivel tartottak attól, hogy a résztvevőket elviszi a csendőrség, ezért végül mégsem a városban, hanem a Maroson egy homokszállító dereglye fedélzetén gyűltek össze.) Pár hónappal később kitört a második világháború, amelynek hatására Magyarországon is szigorodott a cenzúra és a hatósági megfigyelés, ezért a párt nem tudta az országos szervezeteit kiépíteni. A közös ügyek megbeszélésére azonban ott volt a párt lapja, a Szabad Szó szerkesztősége.



Az ellenálló

(Veres Péterrel és Futó Dezsővel, 1943-ban)

A Szabad Szó szerkesztője a parasztíró Szabó Pál volt,

vezető újságírói pedig Kovács Imre, Veres Péter, Erdei Ferenc, valamint a Györffy István Kollégium diákjai. De kiépítettek egy vidéki tudósítói hálózatot is helyi parasztemberekből. Kovács Imre egy idő után névleg felelős szerkesztő lett, a gyakorlatban azonban nem mindig tudta ellátni ezt a feladatot.
A háború alatt ugyanis zűrös időszak következett az életében. Először is bevonult a fogházba letölteni a korábbi büntetését. Viszont miután kiszabadult, a hatóságok sosem hagyták abba a piszkálását pár hónapnál továbbra (különösen akkor, amikor Magyarország is hivatalosan hadviselő féllé vált). Többször behívták katonának (aknavetős lett a Kárpátaljára bevonuló magyar csapatoknál), aztán többször leszerelték, és hazaengedték, de olyankor általában elvitte a rendőrség, mint „kommunistagyanús” elemet, és ilyenkor több hétig vagy több hónapig valamilyen fogházban ütötték-rúgták a csendőrnyomozók. (Annak ellenére, hogy a feljebbvalói szerint a legjobb katonák közé tartozott.) Ez a folyamat (Kárpátalja: katonaság, Budapest: vizsgálati fogság) 1940 és 1944 között többször is lejátszódott, és közben Imre még egy vakbélműtéten is átesett.

1944 tavaszán újra hivatalosan katonai állományba vették, de éppen hazaengedték szabadságra, mikor a német hadsereg megszállta a háborúból kilépni akaró Magyarországot. Imrének hatalmas szerencséje volt, mert ha éppen az alakulatánál van, a GeStaPo (amely akkoriban vadászott a háborút ellenző magyar közéleti személyiségekre) könnyen megtalálhatta, és lecsukhatta volna. Így viszont sikerült elrejtőznie vidéken. (Két testvére segítette a bujkálásban.) Ez év őszén, mikor egy darabig tisztulni látszott a levegő, Imre megint visszatért Budapestre, ekkor azonban bekövetkezett a nyilas puccs. Imre ekkor egyik nagy szervezője lett a fegyveres antifasiszta ellenállási mozgalomnak, közeli munkatársa a harcot irányító Bajcsy-Zsilinszky Endrének. És már megint óriási szerencséje volt: mikor novemberben az egész főparancsnokság (a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága) lebukott, Imre éppen késett a megbeszélt találkozóról, így nem esett fogságba, és nem akasztották fel.
Kalandos úton sikerült az egyetemistákból álló partizánalakulathoz, a Görgey-zászlóaljhoz eljutnia. A zászlóaljnál több jó barátjával találkozott, akikkel elhatározták, hogy átmennek a frontvonalon a szovjet csapatokhoz, hogy aztán a Debrecenben megalakulóban lévő új magyar Ideiglenes Kormányhoz juthassanak. A Görgey-partizánok segítségével sikerült is mindannyiuknak átjutniuk. A szovjet tisztek azonban kémeknek vélték, és automatikusan a hadifoglyok közé sorolták őket, annak ellenére, hogy mind sokszor elmondták, hogy kik tudnák őket Debrecenből igazolni.
Februárban Imre megszökött a Gödöllő-környéki szovjet fogolytáborból, és megint rengeteg viszontagságon és veszélyen át végül is eljutott Debrecenbe.

Az ország felszabadult részén ekkor minden korábbi ellenálló és ellenzéki erővel együtt a Nemzeti Parasztpárt is újjászerveződött, és fontos tagja lett az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek. Kovács Imre, itt megtalált barátaival együtt teljes energiával belevetette magát a pártszervezésbe.
Az 1945-ös novemberi választások előtt a neve belügyminiszter-jelöltként is szóba került, de végül is ezt a tárcát nem a NPP kapta. Kovács Imre így nem lett miniszter, viszont az új Nemzetgyűlésben képviselő, és a NPP főtitkára lett. Részt vett az általa oly sokszor szorgalmazott, és most végre-valahára megvalósuló földosztás megvalósításában is. Meg cikkeket írt a földosztás utáni mezőgazdaság lehetőségeiről, az önkéntes szövetkezetek szervezéséről és hasonló témákról, hiszen eredetileg mégiscsak agrárközgazdásznak készült. Általában, eljött számára az idő, hogy megmutathassa azokat a politikusi képességeit, amiknek minden ismerőse szerint olyannyira bővében volt.

A politikus

(A Parasztpárt ünnepségén. Jobboldalt Veres Péter író, gazda, pártelnök, baloldalt Jócsik Lajos szlovákiai magyar közgazdász, a NPP egyik gazdasági szakértője.)

Az 1945-1947 közötti magyar történelem és ezen belül is a Parasztpárt története egy külön izgalmas fejezet. A párt késői megalakulása, és a háború alatti féllegális működése miatt eleve hátránnyal indult a többi párthoz képest. Ezért viszonylag kevés mandátumot szerzett az ország újjáépítését szervező új magyar Parlamentben, és kicsi volt a súlya a koalíciós kormányban is. Az újjáépítés kérdésein túl az új Nemzetgyűlésben és a kormányban állandó viták folytak főleg a két legnagyobb koalíciós párt a parlamenti helyek óriási többségét megszerző Független Kisgazdapárt és a Magyar Kommunista Párt között. Kérdés volt, hogy a másik két párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Szociáldemokrata Párt ebben hogyan fog állást foglalni.
A NPP-ban, de még a MKP-ban sem látta át ekkor mindenki, hogy a kommunisták egy része, (egészen pontosan a párt Rákosi Mátyás vezette, „moszkovita” csoportja) a kizárólagos hatalom megszerzésére (és diktatúrára) törekszik, és ennek érdekében minden ellenfelét fokozatosan kiszorítani próbálja a politikai életből. Sokan csak azt látták, hogy a FKGP-ban nagyon sokan keresnek menedéket a régi rendszer működtetői közül, így próbálván visszaszivárogni a hatalomba. Ez sokakat dühített. Az azonban nem volt világos sokaknak, hogy a MKP-vezetés jó része nem fog megállni az ilyen emberek kirúgásának követelésénél, hanem az egész párt fokozatos „felszalámizására” törekszik.
Nincs itt hely minden vitát ismertetni, de lényeg, hogy az eseményeket figyelve a Parasztpártban is több csoport alakult ki a további teendőkről való vélemények alapján.

Papp István, a történész azt írta erről A magyar népi mozgalom története 1920-1949 című könyvében:
„[1937-ben] aligha volt olyan ember a magyar közéletben, aki elhitte volna, hogy néhány esztendővel később nem Kovács Imre lesz a kommunisták egyik támogatója, hanem a hozzá képest jóval visszafogottabbnak, tudósi fegyverzettel felvértezettnek tűnő Erdei Ferenc.”
Pedig így történt. A NPP-ban alelnöki tisztséget viselő Erdei Ferenc lett a párt „balszárnyának” vezetője, akik inkább a kisgazdáktól féltek és ezért inkább a kommunistákkal akartak együttműködni.
A másik csoport Kovács Imre és Illyés Gyula vezetésével viszont egy idő után a kommunisták hatalmi törekvéseit látta veszélyesebbnek, ezért a kisgazdákkal szemben előbb mérsékletre intett, aztán egyre inkább a velük való együttműködést javasolta. (Utólag könnyen mondjuk, hogy az idő őket igazolta. Akkoriban, belülről nézve egyáltalán nem volt nyilvánvaló mindenki számára, hogy ki akar igazából kizárólagos hatalmat és egypártrendszert kiépíteni.)
A pát elnöke, Veres Péter, a becsületes balmazújvárosi parasztember és író emberileg Erdeit is Kovácsot is becsülte, ezért mindvégig kibékíteni igyekezett őket, bár a lelke mélyén inkább Erdeihez húzott.
Igazából a pártvezetés többsége Erdeihez húzott. Kovács mellett azonban ott állt a párt ifjúsági szervezete, a Népi Ifjúsági Szövetség tagságának nagy része is. (Mert a fiatalok nagy része érthető rajongással tekintett az „örök lázadóra”, az „ellenállás hősére”, a kíméletlen kritikusra.)

Mikor 1947 februárjában szovjet katonák minden törvényesség mellőzésével elfogták és elhurcolták a FKGP főtitkárát, Kovács Bélát (aki barátja, de nem rokona volt Kovács Imrének), és a NPP vezetősége nem emelte fel ez ellen a szavát, Kovács Imre kilépett a NPP-ból. Még tervbe vette egy új párt alapítását, de világos lett számára, hogy akármit is tesz, a vége csak az lehet, hogy a kommunisták kitalálnak egy újabb összeesküvést, amibe az ő nevét is belekeverik. Ezért pár hónappal később elhagyta Magyarországot.


Az emigráns és a családapa
Kovács Imre az előbbiekben már kifejtett előnyös, illetve legalábbis vonzó tulajdonságai miatt nagy népszerűségnek örvendett a nők körében. Senki sem tudja biztosan, hány barátnője is volt élete során. A ’40-es években azonban végül megállapodott Földes Ilona mellett. Vele együtt távozott Svájcba. Néhány évvel később mégis elváltak, és Imre az USA-ba költözött tovább.
Amerikában megint visszafiatalodott: újra beiratkozott az egyetemre, szociológia szakra, igaz csak esti tagozaton, nappal építkezésen dolgozott. Végül összejött egy nála jóval fiatalabb nagyon szép joghallgató egyetemistával, és festőművésszel, Deborah Lebanovval. Később összeházasodtak, és egy lányuk is született, Andrea, aki ma is él, fényképész és festő, és gyakran látogat Magyarországra.
Idővel aztán Kovács Imre Amerikában is elismert társadalomtudományi szakember lett, mert 1961-ben őt kérték fel a Center for Social Research vezetőjének. Ez egy hasonló szociológiai, szociográfiai felmérést végzett Dél-Amerikában, mint amilyen a magyar falukutató mozgalom volt, legalábbis Kovács Imre hasonlóképpen próbálta irányítani ezeket a kutatásokat. Ez persze most sem mindenkinek tetszett, mert néha éppolyan hevesen kelt ki a kapitalista kizsákmányolás ellen, mint a ’30-as években a nagybirtokrendszer ellen itthon.
Közben persze a magyar emigráció szellemi munkájában is dolgozott. Írt a Látóhatárba, dolgozott a Szabad Európánál. És bár mindig is szociográfusként és esszéíróként volt ismert az emigrációban írt egy újabb regényt is. (Az első regénye, a Kolontó, még a ’30-as években nem lett nagy siker.) Ebben egy izgalmas fiktív helyzetet teremt, ugyanis egy börtöncellába hozza össze Rajk Lászlót és Mindszenty Józsefet. (Kovács az ellenállási mozgalomban egy darabig együtt dolgozott Rajkkal, és bár később politikai ellenfelekké váltak, mindig nagy tisztelettel beszélt róla, akkori bátorsága miatt.)
A ’60-as években állítólag egyszer azt mondta: „A mostani Magyarországról már nem mennék el, de a mostani Magyarországra még nem térek vissza.”
Érdekes, hogy valamikor a ’70-es években befizetett viszont egy társasutazásra Moszkvába, a harmadik feleségével, Edna Harwey Campbell-lel (becenevén Mitsyvel) együtt. Persze álnéven. Többen mondták neki, hogy ez veszélyes, mert ha ott rájönnek, hogy ki ő valójában, könnyen bajba keveredhet. De ő vállalta a veszélyt. Valami izgalmas kalandnak tekintette az egészet, amit a kockázat csak még érdekesebbé tesz. Végül persze nem lett semmi baja, teljesen épségben tért vissza. Igaz eszébe sem jutott semmilyen szovjet hatóságnak firtatni, hogy ki ez az egyszerű turista.
Nagy kár, hogy ez a nagy hazafi, ez az elkötelezett ellenzéki, ez az örök fiatalos lázadó, végül mégsem térhetett már haza. 1980-ban halt meg New Yorkban.


A regény- és filmhős
Közhely, hogy minden ember élete kész regény. De ha megkérdezed, hogy milyen történelmi személyiségről írnék regényt vagy filmet, Kovács Imre mindenképpen az elsők között szerepelne. Elég érdekes élete volt, és ő maga is elég érdekes személyiség ahhoz, hogy egy nagyon izgalmas történetben lehessen mesélni róla. És persze nyilván az is fő szempont, hogy az eszméi, a szellemi-politikai öröksége, következetes kiállása és gondolkodási bátorsága miatt nagyon jó lenne, ha ezt az embert vissza lehetne hozni a köztudatba.
(Azért idealizálni őt sem akarom. Mint mindenki, ő is tett és mondott hülyeségeket, némileg indulatos természetének is köszönhetően. 1945 áprilisában például ő írta a szállóigévé lett mondatot a németek kitelepítéséről: „Takarodjanak, úgy ahogy jöttek, egy batyuval a hátukon!”
A már idézett könyvben Papp István ezt úgy értékeli:
„A népi mozgalom legtisztábban látó, polgári demokratikus értékek iránt legelkötelezettebb politikusa képtelen volt érzelmeinek megálljt parancsolni: egészen ijesztő nacionalista gyűlölködés sütött a szavaiból.”
Nade, hülyeségeket mindenki mond, és ha ezt leszámítjuk, Kovács Imre szerintem egy kiváló példakép minden kritikus és lázadó magyar fiatal számára, éppen azért, amit itt a szerző is mondott, mert tisztán látó és demokratikus értékek iránt elkötelezett ember volt.)

Szóval Kovács Imréről tök jó lenne egy regényt írni. De az alakját a köztudatba visszahozni igazán tényleg neki is egy életrajzi játékfilmmel lehetne, amely bővelkedik kalandos elemekben, szóval olyasmi lehetne, mint a Michael Collins-film.
Ha lenne valaki, aki hajlandó egy ilyen filmre pénzt adni, én szívesen vállalom a forgatókönyvírást. Cserébe csak némi jelképes honoráriumot kérek (mert élni azért nekem is kell valamiből) és Szabó Zoltán szerepét a filmben. (Titokban persze igazából Erdei Ferencet szeretném eljátszani, csakhát rá nemigen hasonlítok.)

Idézőjel (Jászi)

(Ennek az idézetnek egy része már szerepelt egyszer a blogon. Most az előző bejegyzéshez kapcsolódva teszek ki ebből a cikkből egy kicsit hosszabb részt.)


„Nemzeti irány eredetileg annyit jelentett, mint minden partikularizmus romjain egységbe, közös műveltségbe, közös törekvésekbe, közös ideálokba egyesíteni egy állam egész népességét. Nemzeti irány eredetileg annyit jelentett, mint a törvény előtti egyenlőség alapján, a társadalom minden egyes polgárának szabad erőkifejtése alapján létrehozni egy állam területén belül a jólét, a kultúra, a boldogság lehető legnagyobb fokát.
Nemzeti irány annyit jelentett, mint az egész szuverén nép önrendelkezési joga sorsa intézésére, közös érdekei fejlesztésére.(…)
Ennek legnagyobb gondolkodói képtelenségnek érezték volna oly hazafiasságért lelkesülni, mely nem a népért van, azért a népért, mely minden nemzeti erő és kultúra forrása.(…)
A szocializmus egyenes folytatása a nagy nemzeti küzdelmek egyenlősítő, jobbágyfelszabadító s a kultúrát felemelő törekvéseinek, s mindkét irányzat joggal tekintheti legmélyebb alapjának a liberális állambölcselet Bentham-i elvét. (…)
Az álnemzeti erről (…) megfeledkezett, és azt hiszi, hogy a nemzet többségére állandóan rá lehet nyomni az igát ínségnapszámok mellett, s a nemzeti dicsőség szent nevében. Elfeledte, hogy minden társadalmi érték forrása és mértéke kizárólag az ember, s hogy szükségképpen hamis és bitorolt minden olyan szociális elmélet, melyet más >>javakban<< mint az emberek boldogsága – életük szebbé, jobbá, tartalmasabbá tétele – akarnak kifejezni. (…) A nemzeti dicsőség a nemzetet fenntartó produktív munkások szempontjából nem jelenthet mást, mint az anyagi és szellemi kultúra legintenzívebb és legextenzívebb fokát, mint azt, hogy a nép vagyonos, okos, művelt, hogy nagy tudósoknak és művészeknek adott életet.”
(Jászi Oszkár: Szocializmus és hazafiság 1905)

A vitáról, amiből már elég volt

Oké, reméltem, hogy megúszom ezt a bejegyzést, hogy nem kell majd erről a témáról írnom. (Már magától a kifejezéstől is, hogy „népi-urbánus ellentét” mindig viszolyogtam.) És biztos voltam benne az elején, hogy elég lesz a magam természetességével kiállni, és nem természetesnek venni olyan ellentéteket, amelyek tényleg nem természetesek.
De már látom, muszáj lesz írnom az úgynevezett „népi-urbánus vitáról”, mert nem hagynak békén vele. Végül is én vagyok másodmagammal a népi baloldal bloggere, hát ki írjon erről, ha én sem?
Na nézzük!


Mi is az a „népi-urbánus vita”?
Egy ’30-as években folyó sajtóvita, ha lehet ugyan vitának nevezni, amelynek lényege inkább az, hogy egypár író bőszen sértegette egymást. Ennek jelentőségét és következményeit manapság erőteljesen felnagyítják. Előre bocsátom: megpróbáltam elmenekülni előle, de nagyon úgy néz ki, hogy a jelenség ma is létezik, csak nem úgy és nem azok között, ahogyan azt sokan sugallni akarják. Főképp utálatos dolog azt terjeszteni, hogy ez a felfújt ellentét is a „magyar léleknek” valamiféle „örök” „hasadása” lenne, amitől nem tudunk szabadulni.
(Lásd:
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2011/12/dualizmus.html )

A két világháború között létezett ugye a népi írók csoportosulása, akik munkásságukkal elsősorban a magyar parasztság szegénységére, nyomorára és annak lehetséges megoldásaira próbálták ráirányítani a magyar társadalom figyelmét. Mivel segíteni akartak, érvelésükben felhasználtak olyan elemeket, amelyekkel az akkori elitre hatni lehetett. Azt például, hogy a parasztság körülményeinek javítása a magyar emberek érdeke általában, vagyis a magyar nemzet sőt a magyar etnikum (akkori szóhasználattal: „faj”) érdekeit szolgálja.
A két világháború között nemigen létezett urbánus írók csoportosulása. Az urbánus csak egy összefoglaló külső gúnynév volt mindazokra a baloldali (liberális és szociáldemokrata-párti) írókra, akik támadták a népi írókat az alább kifejtendő okok miatt.
(Borbándi Gyula a népiek egyik ma is élő képviselője felhívta a figyelmet arra, hogy eleve hülyeség az „urbánus” szót ilyen értelemben használni. A „népies” egy irodalmi stílusirányzatot jelöl, a „népi” egy irodalmi-politikai-szociális irányvonalat és gondolkodásmódot, az „urbánus” ellenben egy életmódot, amelynek ellentéte nem a népi(es), hanem a falusias. A népi írók nagy része városban élő, „urbánus” ember volt, az olyan írogató parasztemberek mint Veres Péter voltak kevesebben közülük. A köztudatba mégis átment ez a „népi-urbánus vita” kifejezés, mivel aki kívülről, felületesen nézte az egészet, az csak azt látta, hogy a népiek elsősorban a magyar falu problémáival foglalkoznak, az „urbánusok” pedig a városi polgársággal és munkássággal.)
Szóval: miért támadták a helytelenül „urbánusnak” nevezett írók a népieket?
Személyes ellentétek és félreértések miatt.
Először is: zavarta őket, hogy a népiek csak a paraszti problémákkal foglalkoznak. Ez egy sarkítás, ami nem volt teljesen igaz. De még ha igaz is lett volna: a magyar falvak jelentős részében a két világháború között tényleg elég nagy volt a nyomor, amit muszáj volt sokszor, újra és újra bemutatni, hogy történjen már végre valami az ügyben.
Másodszor is: Ennél zavaróbb volt az „urbánusok” számára, hogy a népiek újra meg újra hangsúlyozzák magyarságukat, elkötelezettségüket a nemzet iránt, meg olyanokat, hogy a parasztság őrzi legtisztábban a magyar jellegzetességeket, amiket nem szabad veszni hagyni, stb. Érthető, hogy sokan ebben nem a szociális érzékenységre figyeltek fel, hanem az ilyen érvek lehetséges „fajbiológiai” felhangjaira. Vagyis: hogy a parasztok magyarságának túlhangsúlyozása alkalmat adhat néhányaknak, hogy ezt az egész szociális érzékenységet annak a deklarálására használják fel, hogy a „nem fajtiszta” zsidó származású polgárokat meg ki lehet és kell rekeszteni a nemzetből.
A népi írók a maguk részéről inkább aggódtak a parasztságért, a zsidóság kevéssé érdekelte őket. Legtöbbjük sokszor elmondta, hogy ha van is zsidókérdés, azt társadalmi kérdésnek tekinti, azaz legfeljebb a gazdag zsidókat támadja a cikkeiben, és nem a zsidókat általában. Ennek ellenére voltak olyanok a népi írók között is, akik tettek félreérthető kijelentéseket a zsidóság egészével kapcsolatban is (Németh László, Féja Géza), ami problémás lehetett a maga idejében. De vegyük figyelembe, hogy ekkor még a holocaust előtt járunk. Egyáltalán nem biztos, hogy mindenki láthatta akkor, hogy az asszimilációról szóló ismétlődő viták egy népirtáshoz vezethetnek. (Illetve nem is az ilyen viták vezettek népirtáshoz, hanem sok szerencsétlen és bűnös tényező, de erről majd máskor.) (Egyébként: A szűk értelemben vett népi írók közül csak egy volt aki konkrétan faji alapú uszításba és gyűlölködésbe kezdett nyilvánosan: Erdélyi József, de őt ki is közösítették ezért a többiek.)
Harmadszor is: A liberális és szociáldemokrata írók azzal vádolták a népieket, hogy egyezkedni próbálnak a jobboldali kormányzattal, a rendszerrel. Pedig a népieknek nem volt szándékuk semmiféle becstelen alkukat kötni, eladni a lelküket jó állásokért, inkább azt érezték fontosnak, hogy amiről szólnak, azt minél szélesebb körben terjeszthessék. Illetve, hogy legyen végre valaki a kormányzatban is, aki hivatalból foglalkozik paraszti szociálpolitikával. Ilyenekről tényleg hajlandóak voltak tárgyalni a kormánypárt egyes képviselőivel. Az ügyük fontosabb volt számukra, mint a harc.
A baj ott volt, hogy a két „tábor” egy idő után elbeszélt egymás mellett: ha egy népi író (jellemzően a Válasz című folyóiratban) egy cikken belül megemlítette a nemzet féltését és a zsidókat is (nem feltétlenül rosszindulattal), akkor a másik „tábor” írói rögtön felkapták a vizet, ha pedig egy „urbánus” író (jellemzően a Szép Szóban) egy cikken belül beszélt az európai műveltségről és a magyar parasztság siralmas műveletlenségéről (nem feltétlenül rosszindulattal), akkor meg a népiek húzták fel magukat. És már állt is bál: hetekig mentek ilyenkor az egymást ekéző cikkek.
Én csak felvázolni akartam itt a problémát, a jelenséget. Akit a konkrét esetek érdekelnek, olvasson utána, mondjuk ilyen helyeken:
A népi-urbánus vita dokumentumai 1932-1947. Szerk.: Nagy Sz. Péter. Rakéta Könyvkiadó, Budapest, 1990.
PAPP István: A magyar népi mozgalom története 1920-1990. Jaffa Kiadó, Budapest, 2012.
POSZLER György: A jobb, a bal és a „harmadik” –a hamis tudat tragikomédiája. Népi-urbánus vita tegnap: fanyar töprengés ma. (In: Uő: Az eltévedt lovas nyomában. Balassi Kiadó, Budapest, 2008. 411-439. o

(Még csak annyit tennék hozzá, hogy bár alapvetően szerintem mellébeszélés volt az egész, azért nem afféle obszcén „anyázások” voltak ezek a viták. Már csak azért is, mert intelligens emberek, nagy írók vettek részt bennük.
Népi részről például: Illyés Gyula, Németh László, Féja Géza, Kodolányi János, Veres Péter, Darvas József, Sinka István, stb.
„Urbánus” (de nem szeretem ezt a szót még mindig!) részről például: Fejtő Ferenc, Ignotus Pál, Zsolt Béla, Csekefalvi Szabó László, K. Havas Géza, stb.)


Már megint? Még mindig?
Milyen formában létezik a fenti vita ma?
Először is az ezzel kapcsolatos tévhiteket határozottan elutasítanám.
1. A „népi-urbánus vita”, ha van ilyen, nem egy permanens ellentét, hanem egy jelenség, ami időről időre felbukkan a történelem folyamán egy-egy pillanatra (értsd: egy-egy cikk vagy dühkitörés erejéig). De nem olyan valami, ami apáról fiúra száll, és főleg nem egy kibékíthetetlen ellentét. És nem is szégyenbélyeg.
2. A „népi-urbánus” különbség nem írható le a politikai „jobb” és „bal”, kategóriáival, bármennyire is szeretnék ezt egyesek. Esetleg azt lehetne még mondani, hogy a baloldalon belüli ellentét, de ezt sem merném kijelenteni.
3. Sem a népi, sem az „urbánus” tábor nem feleltethető meg egyetlen ma létező magyar politikai pártnak sem.
4. Felejtsük el azt a hülyeséget, hogy a ’80-as, ’90-es években a rendszerváltók a ’30-as évekbeli „népi-urbánus” vitát folytatták, vagy kezdték újra. Már említettem, hogy „urbánus tábor” szerintem nincs, azt meg, aki úgy nevezi magát népinek, hogy szavak szintjén is, csak a „fajtája”/ etnikuma/ nemzete iránt aggódik (vagyis kizárólag olyan problémákról képes beszélni, mint népességfogyás, anyanyelv romlása, történelmi hazudozás, területi veszteségek, vérfertőzés (?!)), és nem beszél a szociális kérdésekről, azt szerintem nem lehet népinek nevezni. A népi mozgalom a két világháború között éppen leghangsúlyosabban a társadalmi különbségek enyhítéséért lépett fel, és aki ezt a legfőbb aspektusát elhazudja, az ne hivatkozzon a népi írókra, és menjen a francba! Ugyancsak ne nevezze magát népinek az, aki olyanfajta földesurak és kartellek szolgálatának adja el a lelkét, amelyek ellen a népiek minden eszközzel küzdöttek annak idején!

A fent elmondottakkal csak azt akarom állítani, hogy a „népi-urbánus vitához”, ha tágan értelmezzük (azaz nem csak a ’30-as években folyó sajtóvitát értjük alatta, hanem minden annak mintájára folyó vitát) nem is kell népi tábor meg urbánus „tábor”. Ez a vita (tágan értelmezve) állásfoglalások, hozzáállások csatája.
(Ha azt kérdeznétek van-e ma népi tábor azt válaszolnám: Módszereik és hozzáállásuk miatt jelenlegi népi íróknak én leginkább Moldova Györgyöt és Grecsó Krisztiánt nevezném. Népi gondolkodású publicisták mások is vannak. Én vagyok az egyik (a huszonéves generációból), de vannak még a régi népi mozgalomnak is itt maradt nagy öregjei, mint Vitányi Iván.
Ami az „urbánusokat” illeti: ilyen értelemben urbánus írók szerintem nincsenek. Ha elfogadjuk, hogy a népi-urbánus vita jelen körülmények között is lehetséges, akkor az urbánus ez esetben nem tábor, hanem a rinyálás egyik jellegzetes fajtája.)



Urbánus rinya
Na szóval. Mit értek „népi-urbánus” vitán ma? Illetve úgy általában, nem a ’30-as évek sajtóvitáira korlátozva…
Azt amikor a „haladás” hívei (ha lehet így nevezni őket) összevesznek olyan dolgokon, amiken nem kéne nekik (mint például a nemzet kérdése vagy jelképek használata), miközben a reakció, és a maradiság hívei meg röhögnek a markukba, és még élezni is igyekeznek a vitát.
Az „urbánus rinyálás” egyik formája a jelképektől való beszariság. Azaz, amikor valakik valami egyébként esztétikus, szép dologtól megijednek, mert fejben olyan dolgokat kapcsolnak hozzá, amelyek egyébként nem feltétlenül kapcsolódnak hozzá. Megijednek például egy egyébként szép zászlótól vagy kokárdától, mert azt hiszik, hogy aki ilyet hordoz… Megijednek az általam hordott szép tarsolytól vagy nemezsapkától vagy tarisznyától, mert azt hiszik, hogy akinek ilyenje van… Ismerős? Jellegzetesen ez az a hozzáállás, amely összekeveri a formát a tartalommal.
Aki ilyenektől megijed, azon csak a „kutyaharapást szőrével”-módszerrel lehet segíteni. Azaz makacsul hordozni ezeket a dolgokat, és erre másokat is biztatni. Rá kell döbbenteni mindenkit, hogy tőlünk függ, milyen tartalommal töltjük meg az egyébként önmagukban szép és esztétikus formákat. Vagy van jobb ötletetek? Ha nincs, akkor pedig inkább segítsetek a további rinyálás helyett, légyszi!
Ide tartozik az a jelenség is, amit a magyar haladás nagyszívű apostola, Jászi Oszkár így fejezett ki a múlt század elején: „a hazátlan bitangság vádjára az ekként megtiszteltek kevés kivétellel a hazátlan bitangság elkeseredett és fogcsikorgató pózával válaszolnak”. Jászit magát baromira idegesítette ez a jelenség, mivel ő nem volt hajlandó magát hazátlan bitangnak mondani azért, mert egyes idióták rásütötték ezt a jelzőt. Barátai között voltak azért szerencsére, akik értették, mire gondol. Ady Endre például. Olyan hazafias, vad-magyar, „kuruc” verseket írt, hogy azokat néha még a szélsőjobb is idézi, holott maga a költő teszi világossá, ha máshol nem, versei ajánlásaiban, hogy ezeket a magyar haladás szolgálatában írta, és a progresszió legjobbjainak ajánlotta. (Például Jászi Oszkárnak, a Galilei Körnek, a Huszadik Század folyóiratnak, a Népszavának, stb.) De hasonló haverja volt Jászinak Bartók Béla is.

A Jászi által fent kifogásolt viselkedés manapság is kiborítóan idegesítő tud lenni. Aki kijelenti magáról, hogy ő „hazátlan bitang, kozmopolita” stb., az általában önironikus akar lenni, elfelejtve azt, hogy akik ilyeneket mondhatnak róla, azoknak nincs se humorérzéke, se irónia-érzéke, az ilyen mondatokban tehát csak önigazolást fognak keresni. Aki akár csak rossz viccből is, kirekeszti magát a nemzetből, az a kirekesztők kiszolgálójává, csahos kutyájává válik, mert elfogadta a gondolkodásmódjukat, logikájukat. Vagy legalábbis felvillantotta annak a lehetőségét, hogy egy ilyenfajta kirekesztő logikát bármilyen formában, akárcsak egy pillanatra is el lehet fogadni. (Nem! Nem! Nem! Nem lehet! És ha ezt viccből csinálja valaki, most szólok, hogy nem vicces.) Az ilyen ember önként hajtja bárd alá a fejét, és nem tudom, milyen alapon várja el, hogy segítsek rajta.
Taktikailag sem javasolt az ellenfelek igazságtalan mondatait önironikusan szóról szóra átvenni. Nemcsak azért, mert érveket adsz az ellenfeled kezébe, hanem azért is, mert elriasztod lehetséges szövetségeseidet is.
Például: ha együtt tüntetünk a magyar oktatásért, ne mondjon senki olyat, hogy ő hazátlan, nemzetietlen, stb.! Egyszerűen azért, mert az oktatás a közös kulturális kód alapján, azaz nemzeti alapon szerveződik. Nem azt fogja-e kérdezni az oktatás szétverője egy ilyen mondatra, hogy aki nem tekinti magát a közösség részének, az milyen alapon szól bele a közösség ügyeibe? De igen. Ne segíts neki magad ellen!!!


Népi rinya
Ez volt tehát az urbánus rinyálás. Mindebből következik, hogy a népi rinyálás pontosan ennek a fordítottja: pusztán formák, és nem a tartalom alapján hazátlan kozmopolitizmussal vádolni azokat, akik egyébként veled együtt mennek, veled egy célra törnek.
Fogadjuk el már végre, hogy nem mindenkinek ugyanolyan a nemzettudata, mint a miénk, és esetleg mást tert fontosnak, mint mi! (Ez részben nekem magamnak is szólt!)
Manapság persze az urbánus rinyálás és beszariság a gyakoribb. Ezért viszont nekünk népieknek kell türelmesebbnek lennünk és megmagyarázni szövetségeseinknek, hol tévednek. És ha kell, még le is nyelni egy-két sértést, ekézést, de nem átállni hirtelen dühből az ellenfél oldalára!
Mindezzel együtt maga a vita akár kifejezetten építő is lehet: közös szövetségünk előretörését segítheti elő. Ennek a feltétele csak a nyitottság és a jóindulat: az, hogy egy-egy kritikánknak a célja ne a (vita)partnerünk, (baj)társunk direkt ingerlése és feldühítése, provokálása legyen, hanem a hatékonyabb együttműködés.

Összegzés
Idézzük fel megint Bibó István híres mondatát!
„Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, más nyelvűektől, más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvéstől, az ellenség gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.”
(Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága)

Az eddigiek alapján tehát látható, hogy az úgynevezett „népi-urbánus ellentét” pontosan egy ilyen imaginárius veszedelem. Az ilyen imaginárius ellentétet erősíteni a „népi urbánus vita” mesterséges szításával pedig pontosan azt jelenti, hogy félni „mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük”. Aki tehát ilyen fiktív ellentétek nevében ront neki saját szövetségeseinek, az a demokraták táborát gyengíti. Figyeljünk ilyenekre oda, és maradjunk mindig az építő vitánál!