2013. március 22., péntek

A magyarság mint Origó

Láttam nemrég egy színházi előadást, ami nagy hatással volt rám. Sok szempontból most is a hatása alatt vagyok. Pedig tulajdonképpen nem is a hagyományos értelemben vett színpadi darab volt ez, amiről beszélek, cselekménnyel, konfliktusokkal meg végkifejlettel, sőt még csak nem is profi színészek előadásában. Az előadást a Katona József Színház Ifjúsági Klubjának tagjai írták tervezték, állították össze és játszották el, mind 17 és 22 év közötti fiatalok. Maga a darab pedig hagyományos színmű helyett sokkal inkább egy performansz, ami párbeszédet akar kezdeni a közönséggel.
A címe Origó.

A témája pedig a magyarságtudat, a mai fiatalok nemzettudata. Érdekes és kockázatos vállalkozás erről a témáról szólni. Számomra különösen fontos volt persze ezt a darabot, megnézni, mert mint látjátok ez a blog is, sok szempontból illetve sok helyen arról szól, hogy lehet-e még a nemzetet, mint közösséget definiálni, illetve lehet-e a magyarság fogalmának, a magyar öntudatnak valamilyen pozitív illetve legalábbis konkrét tartalmat adni manapság. Nem mondom, hogy nekem szilárd álláspontom lenne erről a témáról. Inkább azt mondanám, hogy folyamatos sodrásában vagyok ennek a témának szüntelenül írok, olvasok, beszélek, jegyzetelek és vitatkozom róla, felváltva kétségbeesem rajta és lelkesedem tőle, segítséget próbálok nyújtani a téma feldolgozásokhoz másoknak, és segítséget kérek hozzá másoktól. Felváltva érzem azt, hogy álláspontjaimmal egyedül maradtam (akár egy konkrét vitában, akár általánosságban) és azt, hogy rengeteg ember áll mellettem annak alátámasztására, amit mondok. A népi írók és népi kollégisták terveiben, lelkesedésében, leírásaiban és töprengéseiben jó alapot találtam a magam terveihez, lelkesedéséhez, leírásaihoz, definícióihoz és töprengéseihez, de ki tudja, ez mire lesz elég a közeljövőben. (A magyarság témájáról pedig sok idézetet hozhatnék a magam véleményeinek alátámasztására Bibó Istvántól, Karácsony Sándortól, Szűcs Jenőtől, Száraz Györgytől, Jászi Oszkártól és Veres Pétertől, de nem fogom most mindet rátok zúdítani. Azért van a blog, hogy ha eszembe jut valami erről, idetehessem.)

Szóval, mint mondtam, az előadás inkább performansz-szerű, annak viszont elég magával ragadó. Témája és formája miatt is olyan, amilyennek azt az előadásunkat elképzeltem, amin nyáron dolgoztunk az akkor összeállt remek Társulattal (a Nótakocka Akadémiával) a Tóparti Fesztiválra (akkor ugye az oktatásról akartunk szólni). De persze az akkori Társulat egy jelentős részben innen toborzódott az Ifjúsági Klubból, és most is sokan vannak itt a mi nyáron tevékenykedő csapatunkból. Itt van régi barátom, Füstköd, a töprengő irodalmár-lány, itt van az akkori társulatunk két legfiatalabb tagja, a két vékony gimis lány, a hosszú fekete hajú Dalala és a kis szőke Édua, itt van még Branka is, aki végül is a darabunkban nem szerepelt, de azért, örülök, hogy megismerhettem és legalább egy darabig együtt dolgozhattunk. Itt, az Ifjúsági Klubban dolgozott jó ideig a főrendezőnk, Hodály is, de most már más helyeken tevékenykedik.
(Mindeközben meg a nézőtéren ott ülünk mi is, Körtéfa meg én az egykori Nótakockából, és izgatottan várjuk, mi lesz.)

Akik ismerik, meg fognak lepődni, hogy ezt mondom, de nekem az előadásról nagy mértékben Bódy Gábor első filmje, az Agitátorok jutott eszembe,

amelyet Magyar Dezsővel együtt rendeztek, és amelyben a főszereplők Bódy Gábor és Földes László „Hobo” voltak.
Miért éppen az Agitátorok? –kérdezitek – és egyáltalán: mi köze egy Tanácsköztársaságról szóló 1969-es filmnek egy mostani, magyarságról szóló színházi előadáshoz?
Nyilván nem véletlen az asszociáció. Mert miről is szólt igazából az Agitátorok? Arról hogy egy csapat gondolkodó magyar egyetemista a ’60-as évek lázadó nyugtalanságától hajtva megpróbálja a maga módján kritikus véleményt alkotni egy olyan (történelmi) jelenségről, amit „hivatalos” állásfoglalásokban és beszédekben vagy kritikátlanul szidni vagy (később és a maguk korábban is) kritikátlanul dicsérni kellett. Erre jön az akkori fiataloknak, huszonéveseknek ez a csoportja, de tulajdonképpen nem köteleződik el a jelenség mellett, sem ellene, csak nyugtalanító kérdéseket tesz fel vele kapcsolatban (és ennek ürügyén saját korával kapcsolatban is). Vitára hívja a film nézőit. Mindezt korabeli szövegek, visszaemlékezések és teoretikus iratok felhasználásával. És engem tulajdonképpen az Agitátorokban nem is a sokszor nehezen követhető sokféle bölcsész-szöveg és eszmefuttatás ragadott magával (bár mikor újranéztem, egyre inkább kezdtem ezekre is figyelni, mert érdemes), hanem az a nyugtalan vibrálása, az a lendülete, az a rengeteg energia, fiatalos kritikusság és hatalmas tettvágy sorsunk, közösségünk alakítására, ami ezt a filmet létrehozta. Valamint az, amit már mondtam, hogy ez az alkotás kérdez, ahelyett, hogy bármit az ember szájába akarna rágni.

Ilyen előadás az Origó is: egy csapat mai nyugtalan, közösségéért így-úgy aggódó, kritikus, egyéni véleménnyel rendelkező fiatal mondja el a véleményét, teszi fel kérdéseit, adatok tények és idézetek felhasználásával, mindezt sodró, lendületes, magával ragadó módon. Én meg ott szorítok nekik a nézőtéren, és katarzissal tölt el, már az is, hogy sikerült nekik megvalósítani azt, amit annak idején a Nótakockának a Tóparton csak félig-meddig. Megszólítják az embereket, a nézőket, nem hagyják vélemény és vita nélkül, önelégült megnyugvással elmenni őket a színházból.

Az egész darabot a Kistehén Tánczenekar száma, az Ezt is elviszem magammal (Erdős Virág verse, Kollár-Klemencz László zenéjével) foglalja keretbe, ami telitalálat. Generációnk egyik legeltaláltabb száma nosztalgiánkról, sóvárgásunkról, „hazánk iránti reménytelen szerelmünkről”, reménytelenségünkről és reményeinkről. (Az utóbbi időben több tüntetésen is felhangzott. Ami furcsa lehet. Mégiscsak olyan szám illene az ilyen harcias felvonulásokhoz, ami békés kiállásunk optimizmusát és önbizalmát fejezi ki. Ez a dal, pedig mintha inkább a kétségekről szólna: mi van, ha elbukunk, és menekülni leszünk kénytelenek a hazánkból. De a mi mai nemzettudatunk is ilyen: kavarog benne a kétség és a reménytelenség összekeveredve a büszkeséggel és a harciassággal.)

viszek egy búval bevetett földet
viszem a pirosat a fehéret a zöldet
elviszem ezt is elviszem azt is
viszem a jófiút de elviszem a faszt is

Díszlet nincs, csak a Katona József Színház pincéjének fekete fala. Ezt a fekete falat maguk a szereplők töltik meg az előadás során rajzokkal, feliratokkal, mint ahogy az egyszerű, szót is: „magyarság” tartalommal, emlékekkel.

Majdnem minden szereplőnek van egy saját maga által írt monológja, amelyben elmondhatja a véleményét, érzéseit, gondolatait a magyarságról és saját magyarságáról. És ahogyan valaki megjegyezte, sokszínűségében kezd el igazán élni a darab. A monológokban mennyiféle hangvétel, szín, megfogalmazás, van, aki pátoszosan, van aki egyszerűen fogalmaz, van, aki, legbensőbb lényegének tartja a magyarságot, van aki formájának, amit megtölteni tartalommal már az ő egyéni feladata.

„Magyarnak lennem kontraszt. Magyarnak lennem kötelesség és kontextus, dac is van benne, magyarnak lennem egy kamasz hadüzenet a langyosra öblített nyugateurópaiságomnak, kár tagadni. Magyarnak lenni regényes, van még benne egy forró lehellet ősi huszárpátosz, egy kis nyereg alatt lóverejtékben főtt bivalyhús, csatadüh, exotikum, barbárság. Járok benne, mint egy túl nagy kabátban, épp csak a polgár pisze orrom látszik ki.”
-mondja egy lány, akiről én tudom, hogy félig német.

„Azon gondolkodom, hogy ha nem magyarnak születtem volna, szinte semmi sem tartozna hozzám, ami eddig fontos volt a számomra.”
-mondja egy másik lány

„Nem gondolom, hogy magyarnak lenni ilyen, vagy éppen amolyan. Ez nem obligát, semnem pedig fakultatív. Ez szubjektív. Úgy érzed magad magyarnak, ahogy az neked őszíntén jó, minden behatástól függetlenül.”
-mondja egy fiú.

„Szerintem mindenkinek szüksége van arra, hogy tudja, neki mit jelent magyarnak lenni.”
-mondja egy másik fiú.

(Ezek persze csak kiragadott részletek, az eredeti szövegek ennél hosszabbak, és még érdekesebbek.)

Ezek mellett a vallomások mellett pedig a szereplők megpróbálják körbejárni azokat a sztereotípiákat és képeket is, amelyeket belülről vagy kívülről a magyarsághoz szoktak kapcsolni. A sokak által látott pesszimizmusunkat, szomorúságunkat, az öngyilkos hajlamunkat szomorúvasárnapostul, étkezési és párválasztási szokásainkat, harciasságunkat, amely manapság odáig fejlődött, hogy magyar a magyar ellen támad, meg nem ölheti, de magyar a magyar ellen tüntet, kiabál, erősködik. De vidámságunkat is. Sorraveszik a kultúrát is ami összeköthet. Mi az, amit magyarságunkból következően mindannyian ismerünk? Irodalmi művek, könyvek, filmek, dalok, zenék, szobrok, képek, jelképek és mémek… Fel lehet-e sorolni? Lehet-e rangsorolni?
Egyáltalán: Mi kerül szóba ebben a darabban? Mi az, ami magyarságunk kifejezője lehet a mai világban? Definiálható-e a magyarság? Ha nem, akkor miért próbálja meg mégis mindenki időről időre definiálni, és miért próbálja a saját maga által kihozott eredménynek magát és másokat megfeleltetni?

A nemzetkarakterológia szórakoztató dolog, ha az ember tényleg viccből csinálja. (Visszagondolok, mennyire jókat nevettem Kamila sommás megállapításain a magyarokról, vagy a Xenophobe’s Guide to the Hungarians (Miért nem bírják a magyarokat?) című könyvön, vagy Richard Hill: Mi, európaiak című könyvén (amelyben külön fejezetet szentel a magyaroknak, míg az összes szláv népet például egy fejezetben intézi el). És ami azt illeti, nagyon keserű nevetéssel, de mégiscsak jókat nevettem időnként még Krzysztof Varga Turul-pörköltjén is. Mégis… Ha valaki ezeket túl komolyan veszi, ha eszerint akar élni, ha világnézetet, politikát akar alapozni rá, abból csak harag, keserűség és sértődés származik. Súlyosabb esetben pedig vér folyik miatta.
Meg aztán hogyan lehetne definiálni egy olyan közösséget, amelynek bár van egy szép és sokszínű kultúrája, mégis annyira sokfelé szabdalt és atomizált társadalomban él?
(És most bocsánat, de mégiscsak idézgetni fogok.)
Szűcs Jenő írta (talán a Nemzet és történelemben), hogy egy nép minél inkább eltávolodik a törzsi társadalom formájától, azaz minél tagoltabb osztálytársadalomban él, annál reménytelenebb az egyes tagjait „etnikai jellegzetességek” szerint definiálni. A magyar társadalom pedig ilyen szempontból annyira tagolt, és sokszínű és keverék. Bibó István meg egyenesen azt mondja erre:

„A közösségi magatartásformák, szokások, fegyelem terén (…) a magyarság ma egyike Európa leginkább profiltalan, illetőleg az utóbbi száz évben formáját vesztett közösségeinek. Amennyiben voltak szellemi formái és értékmérői, azok a modern társadalmi átalakulások rázkódtatásaival szemben nem bizonyultak időtállónak, így a legutóbbi nemzedékekben teljesen és tökéletesen összezavarodtak.”
(Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után)

Ez az összezavarodottság ma talán még inkább jellemző, mint 1946-1947-ben (amikor Bibó ezeket leírta), és ezt valahogy az előadás alkotói is próbálták kifejezésre juttatni. Például abban a zavarodottságban, ahogyan nemzeti jelképeinkkel, azok pátoszával nem tudunk mit kezdeni. Például a Himnusszal (mikor és hogyan helyénvaló énekelni, hogyan kell viselkedni közben, mit fejez ki, lehet-e mint verset vagy mint zenét kritizálni, fel lehet-e dolgozni). Füstköd emlegette, hogy kíváncsi, hogyan fogok az előadás erre reflektáló részére reagálni. Hát szerintem intelligensen és gondolatébresztően dolgozta ezt fel a darab, de valahogyan azt hiszem, átérzem Körtéfa barátjának kényelmetlen feszengését is ez alatt a jelenet alatt.
Füstköd ugyanis arra gondolt, hogy nekem is volt egy vitám erről Hodállyal, mikor még a Nótakockával dolgoztunk a magunk előadásán. Az a vita a végére nagyon hevessé vált, noha végül is az előadást nem rontotta el, inkább előre vitte.
Pedig az igazság az (ezt most el kell mondanom), hogy én igazából nem is tartom annyira fontosnak a Himnuszt, mint más egyéb jelképeinket. Igazából a nemzeti jelképeink közül a háromszínű zászló (és annak kicsinyített változata, a kokárda) az egyetlen, amihez a végsőkig és zsigerből és eltéphetetlenül ragaszkodom. A zászló az egyetlen, amit nem fogok hagyni a kezemből soha kicsavarni, és a kokárdát sem fogom hagyni a mellemről letépni semmilyen szélsőségesnek. (A címer az más, az koronként változik, és úgyis állandóan vitatkozunk rajta, hogy kell-e rá Korona, vagy inkább Kard és Koszorú; lehet-e beletenni kalapácsot vagy sast, stb.) Mert a zászlót tényleg szépnek és kifejezőnek találom, nem tudom, miért.
A Himnusznak a tiszteletet hagyománytiszteletből adom meg. Egyébként nem gondolom, hogy Kölcsey Ferenc legjobb verse lenne, szerintem kár, hogyha csak ezt ismerik tőle. Az hogy annak idején olyan hevesen érveltem Hodálynak a Himnusszal való játszadozás ellen inkább abból fakadt, hogy attól féltem, az ilyesmi egy csomó jószándékú, de kevésbé türelmes nézőt elriaszthat attól, hogy odafigyeljen a lényegi mondanivalónkra.
Most ilyesmit nem éreztem.

Hogy általában más emberek mit tartanak tipikusan magyarnak? Azok közül, amiket én csinálok, például a néptáncot.

Egy magyarnak néptáncolni, azaz régi paraszti táncokkal foglalkozni olyan, mint egy skótnak dudálni. Mármint, hogy azt sem csinálja mindenki, de egy külföldinek jó eséllyel beugrik a skótról a duda (is), a magyarról a tánc (is). (Azt hiszem.) Ezért muszáj volt ezt behozni az Origóban is. Itt van egy srác, Szovárd, aki szintén szépen táncolt (egy ritka magyart és egy sűrű magyart magán az előadáson, az előadás trailerében pedig egy pontozót).
Ő egyébként egy deli legény, akárhogy is, és ahogy figyeltem mit mondott, úgy tűnik, az egész csapatból neki vannak a legszilárdabb fogalmai saját magyarságáról. (És az eddigiek alapján egyelőre ő a legfőbb jelöltem Kovács Imre szerepére is.) De nem a tánc miatt volt szimpatikus, nem elsősorban ezért tetszett, amit művelt. Hanem azért, mert mesélt dédnagybátyjáról, aki nem volt más, mint Mikó Zoltán repülős százados, aki 1944-ben és 1945-ben a magyar nemzeti ellenállási mozgalom egyik nagy harcosa volt.

Az egyetemistákból szervezett Görgey-zászlóalj élén harcolt a németek és a nyilasok ellen, zsidókat mentett, hamis papírokat gyártott szökött munkaszolgálatosoknak, stb. Ha létezik olyan kategória, hogy „a nemzeti becsület megmentése”, hát azt hiszem, ő az, aki mindent megtett érte. Ma, amikor, a nemzettudatunk annyira összezavarodott, hogy néhányan azt sem tudják szabad-e tisztelni azokat, akik 1944-ben ellenálltak a német megszállóknak és kollaboránsoknak, egy ilyen ember emlékének felidézése, aki megpróbált gátat vetni a bekövetkező népirtásnak, mindenképpen dicséretre méltó.

Amúgy ha a táncról kérdeztek, én úgy vagyok vele, hogy egy ilyen témájú előadásban, mint ez, tényleg mindenképpen szükség van rá. Én is beletettem volna. De ami engem magamat személyesen illet most már, tizenvalahány év után, közel sem fogom fel a néptáncot annyira „nemzeti” dolognak, mint az elején.

Persze Vitányi Iván filozófiája engem is magával ragadott, sokmindenben egyet is értek vele, de nem akarom az egészet túlideologizálni. Inkább a vidámság és szabadságvágy általános kifejezőjének tartom a paraszti táncokat, és ha már valami tágabb közösségben is értelmezni kell, inkább valami közös Kárpát-medencei kincsnek. (Most éppen szlovák és román táncokat tanulok, és mivel nagyon élvezem őket, nem tudom őket kevésbé magaménak érezni, mint akármelyik kalotaszegi legényest.)

Hogy végül is mi jött le nekem az előadásból rólunk mostani fiatalokról, a mi magyarságtudatunkról? Szerencsére összességében pozitív volt az összkép. És éppen sokszínűsége az egyik, ami miatt pozitív. Amellett, tudom, hogy az előadók nem feltétlenül számítanak reprezentatív mintavételnek a mai magyar társadalomból, de néhány dologban megerősítést nyertem, amire nagy szükségem is volt (és ha már néhány ilyen embert láttam, már nem vagyunk elveszve):
- Például, nem igaz, hogy az én korosztályomra nemzeti kérdések szempontjából a nihil a legjellemzőbb, hogy egyáltalán nem érdekelné őket a dolog.
- Abban is megerősítést kaptam, hogy igenis lehetséges van jóindulatú nemzettudat ma is, tehát olyan nemzettudat, ami integrál, és nem kirekeszt, egyáltalán ami alapból jóindulattal közelít mindazokhoz, akik azonos nyelven szólnak és nem azt keresi, kit lehetne közülük kitúrni. Más szóval: olyan jóindulattal közelít ahhoz a kérdéshez, hogy „Mi a magyar?” (ha már muszáj ezt néha egyáltalán feltenni), amilyen jóindulattal közelített Karácsony Sándor.
- És végül, az előbbiből következik: nem igaz, hogy a „nemzet” jelszava mindenáron, mindenképpen az elnyomás eszköze kell, hogy legyen. Más szóval, a mai helyzetre vonatkoztatva: nem gondoljuk azt, hogy a nemzettudat valamiféle államhatalomnak való behódolást jelentene, vagyis azt, hogy a magát „nemzetinek” hívó államhatalom igájába mindenképpen bele kell hajtanunk a fejünket. Nem csak az előadás, hanem az utóbbi idők eseményei is megmutatták, hogy az én korosztályom (legalábbis egy része) igenis kezdi átlátni, hogy a „nemzet java” vagy mi, az egyes emberek jólétében gyarapodásában, jó közérzetében mérhető, mert a nemzet mégiscsak emberek közössége, nem paragrafusoké.

Ezért volt igazán szép ez az előadás, ezért volt jó látni. Szerettem volna utána megölelni mindenkit, Füstködöt, Dalalát, Éduát, Brankát, Szovárdot és a többieket külön-külön aztán egyszerre is. Nagy élmény volt.

De azért az élménybe némi szorongás is vegyült. Ahogy mentünk haza a színházból Körtéfával, a barátjával meg az öcsémmel, és beszélgettünk az Origóról, egyszer csak szorongatni kezdte a torkomat egy gondolat: Vajon húsz-harminc vagy negyven év múlva hol leszünk mi mind, mai huszonéves fiatalok, akik ebben az előadásban szerepeltek, illetve akik ezt megnéztük, akiket gondolkodásra és továbbgondolásra késztetett? Hol lesz Füstköd, Dalala, Branka és Édua, hol lesz Szovárd és Mikó Zoltán emlékezete, hol lesz a Nótakocka Akadémia, és hol lesz a mi irodalmi Bukolika közösségünk, Szottyom Szíve és Ifjú Delta, Körtéfa, Madár, Mattija és Hazug Virág?
Eszünkbe fog-e jutni ez a mai előadás? Örömöt jelent-e majd a munkánk, és nem kell-e szégyenkeznünk amiatt, hogy mostanában megfogalmazott elveinket feladtuk? Lehet, hogy megkeseredve, szerény egzisztenciával próbáljuk majd „kibekkelni” az ínséges időket akkor is? Lehet, hogy emigrációban leszünk mind, szellemi függetlenségünket őrizve, de az itthoniaktól teljességel elfeledve vagy elátkozva? Vagy akkor már hazatérünk az emigrációból, és azt vesszük észre, hogy az itthoniakkal már nem tudunk szót érteni, és semmit sem értünk abból a valóságból, amit közben ők nélkülünk létrehoztak? Lehet, hogy mint egyes mai öregek, mi is megkeseredett öregemberként fogjuk hangosan követelni, hogy büntessék meg az „elmúlt rendszer” fenntartóit (azét a rendszerét, amely minket kikergetett az országból)? És ha ez lesz, vajon lesz-e ott mellettünk elég lelkes és hittel teli fiatal, aki figyelmeztet majd: a régi bűnösök megbüntetésénél most már fontosabb lenne az új élet, az új ország építésébe fogni?

viszem a bankot viszem a pálmát
elviszem minden igaz magyar ember álmát
viszek egy csontig lelakott testet
viszont az nem kérdés hogy Buda helyett: Pestet
viszek egy szívet viszek egy májat
viszek egy kívül-belül lakhatatlan tájat
naná hogy úgy van ahogy azt sejted:
viszek egy lassú burjánzásnak indul sejtet
viszek egy csúnyán beszopott mesét
viszem a legesleges-legutolsó esélyt
ki tudja, lesz-e búcsúzni időm
viszem a Duna-parton levetetett cipőm
mit bánom úgyis elviszem lazán
elviszem gond nélkül a hátamon a hazám
aki ma büntet az holnap lövet
viszek egy mindig újra föl-földobott követ

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése