A vitáról, amiből már elég volt

Oké, reméltem, hogy megúszom ezt a bejegyzést, hogy nem kell majd erről a témáról írnom. (Már magától a kifejezéstől is, hogy „népi-urbánus ellentét” mindig viszolyogtam.) És biztos voltam benne az elején, hogy elég lesz a magam természetességével kiállni, és nem természetesnek venni olyan ellentéteket, amelyek tényleg nem természetesek.
De már látom, muszáj lesz írnom az úgynevezett „népi-urbánus vitáról”, mert nem hagynak békén vele. Végül is én vagyok másodmagammal a népi baloldal bloggere, hát ki írjon erről, ha én sem?
Na nézzük!


Mi is az a „népi-urbánus vita”?
Egy ’30-as években folyó sajtóvita, ha lehet ugyan vitának nevezni, amelynek lényege inkább az, hogy egypár író bőszen sértegette egymást. Ennek jelentőségét és következményeit manapság erőteljesen felnagyítják. Előre bocsátom: megpróbáltam elmenekülni előle, de nagyon úgy néz ki, hogy a jelenség ma is létezik, csak nem úgy és nem azok között, ahogyan azt sokan sugallni akarják. Főképp utálatos dolog azt terjeszteni, hogy ez a felfújt ellentét is a „magyar léleknek” valamiféle „örök” „hasadása” lenne, amitől nem tudunk szabadulni.
(Lásd:
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2011/12/dualizmus.html )

A két világháború között létezett ugye a népi írók csoportosulása, akik munkásságukkal elsősorban a magyar parasztság szegénységére, nyomorára és annak lehetséges megoldásaira próbálták ráirányítani a magyar társadalom figyelmét. Mivel segíteni akartak, érvelésükben felhasználtak olyan elemeket, amelyekkel az akkori elitre hatni lehetett. Azt például, hogy a parasztság körülményeinek javítása a magyar emberek érdeke általában, vagyis a magyar nemzet sőt a magyar etnikum (akkori szóhasználattal: „faj”) érdekeit szolgálja.
A két világháború között nemigen létezett urbánus írók csoportosulása. Az urbánus csak egy összefoglaló külső gúnynév volt mindazokra a baloldali (liberális és szociáldemokrata-párti) írókra, akik támadták a népi írókat az alább kifejtendő okok miatt.
(Borbándi Gyula a népiek egyik ma is élő képviselője felhívta a figyelmet arra, hogy eleve hülyeség az „urbánus” szót ilyen értelemben használni. A „népies” egy irodalmi stílusirányzatot jelöl, a „népi” egy irodalmi-politikai-szociális irányvonalat és gondolkodásmódot, az „urbánus” ellenben egy életmódot, amelynek ellentéte nem a népi(es), hanem a falusias. A népi írók nagy része városban élő, „urbánus” ember volt, az olyan írogató parasztemberek mint Veres Péter voltak kevesebben közülük. A köztudatba mégis átment ez a „népi-urbánus vita” kifejezés, mivel aki kívülről, felületesen nézte az egészet, az csak azt látta, hogy a népiek elsősorban a magyar falu problémáival foglalkoznak, az „urbánusok” pedig a városi polgársággal és munkássággal.)
Szóval: miért támadták a helytelenül „urbánusnak” nevezett írók a népieket?
Személyes ellentétek és félreértések miatt.
Először is: zavarta őket, hogy a népiek csak a paraszti problémákkal foglalkoznak. Ez egy sarkítás, ami nem volt teljesen igaz. De még ha igaz is lett volna: a magyar falvak jelentős részében a két világháború között tényleg elég nagy volt a nyomor, amit muszáj volt sokszor, újra és újra bemutatni, hogy történjen már végre valami az ügyben.
Másodszor is: Ennél zavaróbb volt az „urbánusok” számára, hogy a népiek újra meg újra hangsúlyozzák magyarságukat, elkötelezettségüket a nemzet iránt, meg olyanokat, hogy a parasztság őrzi legtisztábban a magyar jellegzetességeket, amiket nem szabad veszni hagyni, stb. Érthető, hogy sokan ebben nem a szociális érzékenységre figyeltek fel, hanem az ilyen érvek lehetséges „fajbiológiai” felhangjaira. Vagyis: hogy a parasztok magyarságának túlhangsúlyozása alkalmat adhat néhányaknak, hogy ezt az egész szociális érzékenységet annak a deklarálására használják fel, hogy a „nem fajtiszta” zsidó származású polgárokat meg ki lehet és kell rekeszteni a nemzetből.
A népi írók a maguk részéről inkább aggódtak a parasztságért, a zsidóság kevéssé érdekelte őket. Legtöbbjük sokszor elmondta, hogy ha van is zsidókérdés, azt társadalmi kérdésnek tekinti, azaz legfeljebb a gazdag zsidókat támadja a cikkeiben, és nem a zsidókat általában. Ennek ellenére voltak olyanok a népi írók között is, akik tettek félreérthető kijelentéseket a zsidóság egészével kapcsolatban is (Németh László, Féja Géza), ami problémás lehetett a maga idejében. De vegyük figyelembe, hogy ekkor még a holocaust előtt járunk. Egyáltalán nem biztos, hogy mindenki láthatta akkor, hogy az asszimilációról szóló ismétlődő viták egy népirtáshoz vezethetnek. (Illetve nem is az ilyen viták vezettek népirtáshoz, hanem sok szerencsétlen és bűnös tényező, de erről majd máskor.) (Egyébként: A szűk értelemben vett népi írók közül csak egy volt aki konkrétan faji alapú uszításba és gyűlölködésbe kezdett nyilvánosan: Erdélyi József, de őt ki is közösítették ezért a többiek.)
Harmadszor is: A liberális és szociáldemokrata írók azzal vádolták a népieket, hogy egyezkedni próbálnak a jobboldali kormányzattal, a rendszerrel. Pedig a népieknek nem volt szándékuk semmiféle becstelen alkukat kötni, eladni a lelküket jó állásokért, inkább azt érezték fontosnak, hogy amiről szólnak, azt minél szélesebb körben terjeszthessék. Illetve, hogy legyen végre valaki a kormányzatban is, aki hivatalból foglalkozik paraszti szociálpolitikával. Ilyenekről tényleg hajlandóak voltak tárgyalni a kormánypárt egyes képviselőivel. Az ügyük fontosabb volt számukra, mint a harc.
A baj ott volt, hogy a két „tábor” egy idő után elbeszélt egymás mellett: ha egy népi író (jellemzően a Válasz című folyóiratban) egy cikken belül megemlítette a nemzet féltését és a zsidókat is (nem feltétlenül rosszindulattal), akkor a másik „tábor” írói rögtön felkapták a vizet, ha pedig egy „urbánus” író (jellemzően a Szép Szóban) egy cikken belül beszélt az európai műveltségről és a magyar parasztság siralmas műveletlenségéről (nem feltétlenül rosszindulattal), akkor meg a népiek húzták fel magukat. És már állt is bál: hetekig mentek ilyenkor az egymást ekéző cikkek.
Én csak felvázolni akartam itt a problémát, a jelenséget. Akit a konkrét esetek érdekelnek, olvasson utána, mondjuk ilyen helyeken:
A népi-urbánus vita dokumentumai 1932-1947. Szerk.: Nagy Sz. Péter. Rakéta Könyvkiadó, Budapest, 1990.
PAPP István: A magyar népi mozgalom története 1920-1990. Jaffa Kiadó, Budapest, 2012.
POSZLER György: A jobb, a bal és a „harmadik” –a hamis tudat tragikomédiája. Népi-urbánus vita tegnap: fanyar töprengés ma. (In: Uő: Az eltévedt lovas nyomában. Balassi Kiadó, Budapest, 2008. 411-439. o

(Még csak annyit tennék hozzá, hogy bár alapvetően szerintem mellébeszélés volt az egész, azért nem afféle obszcén „anyázások” voltak ezek a viták. Már csak azért is, mert intelligens emberek, nagy írók vettek részt bennük.
Népi részről például: Illyés Gyula, Németh László, Féja Géza, Kodolányi János, Veres Péter, Darvas József, Sinka István, stb.
„Urbánus” (de nem szeretem ezt a szót még mindig!) részről például: Fejtő Ferenc, Ignotus Pál, Zsolt Béla, Csekefalvi Szabó László, K. Havas Géza, stb.)


Már megint? Még mindig?
Milyen formában létezik a fenti vita ma?
Először is az ezzel kapcsolatos tévhiteket határozottan elutasítanám.
1. A „népi-urbánus vita”, ha van ilyen, nem egy permanens ellentét, hanem egy jelenség, ami időről időre felbukkan a történelem folyamán egy-egy pillanatra (értsd: egy-egy cikk vagy dühkitörés erejéig). De nem olyan valami, ami apáról fiúra száll, és főleg nem egy kibékíthetetlen ellentét. És nem is szégyenbélyeg.
2. A „népi-urbánus” különbség nem írható le a politikai „jobb” és „bal”, kategóriáival, bármennyire is szeretnék ezt egyesek. Esetleg azt lehetne még mondani, hogy a baloldalon belüli ellentét, de ezt sem merném kijelenteni.
3. Sem a népi, sem az „urbánus” tábor nem feleltethető meg egyetlen ma létező magyar politikai pártnak sem.
4. Felejtsük el azt a hülyeséget, hogy a ’80-as, ’90-es években a rendszerváltók a ’30-as évekbeli „népi-urbánus” vitát folytatták, vagy kezdték újra. Már említettem, hogy „urbánus tábor” szerintem nincs, azt meg, aki úgy nevezi magát népinek, hogy szavak szintjén is, csak a „fajtája”/ etnikuma/ nemzete iránt aggódik (vagyis kizárólag olyan problémákról képes beszélni, mint népességfogyás, anyanyelv romlása, történelmi hazudozás, területi veszteségek, vérfertőzés (?!)), és nem beszél a szociális kérdésekről, azt szerintem nem lehet népinek nevezni. A népi mozgalom a két világháború között éppen leghangsúlyosabban a társadalmi különbségek enyhítéséért lépett fel, és aki ezt a legfőbb aspektusát elhazudja, az ne hivatkozzon a népi írókra, és menjen a francba! Ugyancsak ne nevezze magát népinek az, aki olyanfajta földesurak és kartellek szolgálatának adja el a lelkét, amelyek ellen a népiek minden eszközzel küzdöttek annak idején!

A fent elmondottakkal csak azt akarom állítani, hogy a „népi-urbánus vitához”, ha tágan értelmezzük (azaz nem csak a ’30-as években folyó sajtóvitát értjük alatta, hanem minden annak mintájára folyó vitát) nem is kell népi tábor meg urbánus „tábor”. Ez a vita (tágan értelmezve) állásfoglalások, hozzáállások csatája.
(Ha azt kérdeznétek van-e ma népi tábor azt válaszolnám: Módszereik és hozzáállásuk miatt jelenlegi népi íróknak én leginkább Moldova Györgyöt és Grecsó Krisztiánt nevezném. Népi gondolkodású publicisták mások is vannak. Én vagyok az egyik (a huszonéves generációból), de vannak még a régi népi mozgalomnak is itt maradt nagy öregjei, mint Vitányi Iván.
Ami az „urbánusokat” illeti: ilyen értelemben urbánus írók szerintem nincsenek. Ha elfogadjuk, hogy a népi-urbánus vita jelen körülmények között is lehetséges, akkor az urbánus ez esetben nem tábor, hanem a rinyálás egyik jellegzetes fajtája.)



Urbánus rinya
Na szóval. Mit értek „népi-urbánus” vitán ma? Illetve úgy általában, nem a ’30-as évek sajtóvitáira korlátozva…
Azt amikor a „haladás” hívei (ha lehet így nevezni őket) összevesznek olyan dolgokon, amiken nem kéne nekik (mint például a nemzet kérdése vagy jelképek használata), miközben a reakció, és a maradiság hívei meg röhögnek a markukba, és még élezni is igyekeznek a vitát.
Az „urbánus rinyálás” egyik formája a jelképektől való beszariság. Azaz, amikor valakik valami egyébként esztétikus, szép dologtól megijednek, mert fejben olyan dolgokat kapcsolnak hozzá, amelyek egyébként nem feltétlenül kapcsolódnak hozzá. Megijednek például egy egyébként szép zászlótól vagy kokárdától, mert azt hiszik, hogy aki ilyet hordoz… Megijednek az általam hordott szép tarsolytól vagy nemezsapkától vagy tarisznyától, mert azt hiszik, hogy akinek ilyenje van… Ismerős? Jellegzetesen ez az a hozzáállás, amely összekeveri a formát a tartalommal.
Aki ilyenektől megijed, azon csak a „kutyaharapást szőrével”-módszerrel lehet segíteni. Azaz makacsul hordozni ezeket a dolgokat, és erre másokat is biztatni. Rá kell döbbenteni mindenkit, hogy tőlünk függ, milyen tartalommal töltjük meg az egyébként önmagukban szép és esztétikus formákat. Vagy van jobb ötletetek? Ha nincs, akkor pedig inkább segítsetek a további rinyálás helyett, légyszi!
Ide tartozik az a jelenség is, amit a magyar haladás nagyszívű apostola, Jászi Oszkár így fejezett ki a múlt század elején: „a hazátlan bitangság vádjára az ekként megtiszteltek kevés kivétellel a hazátlan bitangság elkeseredett és fogcsikorgató pózával válaszolnak”. Jászit magát baromira idegesítette ez a jelenség, mivel ő nem volt hajlandó magát hazátlan bitangnak mondani azért, mert egyes idióták rásütötték ezt a jelzőt. Barátai között voltak azért szerencsére, akik értették, mire gondol. Ady Endre például. Olyan hazafias, vad-magyar, „kuruc” verseket írt, hogy azokat néha még a szélsőjobb is idézi, holott maga a költő teszi világossá, ha máshol nem, versei ajánlásaiban, hogy ezeket a magyar haladás szolgálatában írta, és a progresszió legjobbjainak ajánlotta. (Például Jászi Oszkárnak, a Galilei Körnek, a Huszadik Század folyóiratnak, a Népszavának, stb.) De hasonló haverja volt Jászinak Bartók Béla is.

A Jászi által fent kifogásolt viselkedés manapság is kiborítóan idegesítő tud lenni. Aki kijelenti magáról, hogy ő „hazátlan bitang, kozmopolita” stb., az általában önironikus akar lenni, elfelejtve azt, hogy akik ilyeneket mondhatnak róla, azoknak nincs se humorérzéke, se irónia-érzéke, az ilyen mondatokban tehát csak önigazolást fognak keresni. Aki akár csak rossz viccből is, kirekeszti magát a nemzetből, az a kirekesztők kiszolgálójává, csahos kutyájává válik, mert elfogadta a gondolkodásmódjukat, logikájukat. Vagy legalábbis felvillantotta annak a lehetőségét, hogy egy ilyenfajta kirekesztő logikát bármilyen formában, akárcsak egy pillanatra is el lehet fogadni. (Nem! Nem! Nem! Nem lehet! És ha ezt viccből csinálja valaki, most szólok, hogy nem vicces.) Az ilyen ember önként hajtja bárd alá a fejét, és nem tudom, milyen alapon várja el, hogy segítsek rajta.
Taktikailag sem javasolt az ellenfelek igazságtalan mondatait önironikusan szóról szóra átvenni. Nemcsak azért, mert érveket adsz az ellenfeled kezébe, hanem azért is, mert elriasztod lehetséges szövetségeseidet is.
Például: ha együtt tüntetünk a magyar oktatásért, ne mondjon senki olyat, hogy ő hazátlan, nemzetietlen, stb.! Egyszerűen azért, mert az oktatás a közös kulturális kód alapján, azaz nemzeti alapon szerveződik. Nem azt fogja-e kérdezni az oktatás szétverője egy ilyen mondatra, hogy aki nem tekinti magát a közösség részének, az milyen alapon szól bele a közösség ügyeibe? De igen. Ne segíts neki magad ellen!!!


Népi rinya
Ez volt tehát az urbánus rinyálás. Mindebből következik, hogy a népi rinyálás pontosan ennek a fordítottja: pusztán formák, és nem a tartalom alapján hazátlan kozmopolitizmussal vádolni azokat, akik egyébként veled együtt mennek, veled egy célra törnek.
Fogadjuk el már végre, hogy nem mindenkinek ugyanolyan a nemzettudata, mint a miénk, és esetleg mást tert fontosnak, mint mi! (Ez részben nekem magamnak is szólt!)
Manapság persze az urbánus rinyálás és beszariság a gyakoribb. Ezért viszont nekünk népieknek kell türelmesebbnek lennünk és megmagyarázni szövetségeseinknek, hol tévednek. És ha kell, még le is nyelni egy-két sértést, ekézést, de nem átállni hirtelen dühből az ellenfél oldalára!
Mindezzel együtt maga a vita akár kifejezetten építő is lehet: közös szövetségünk előretörését segítheti elő. Ennek a feltétele csak a nyitottság és a jóindulat: az, hogy egy-egy kritikánknak a célja ne a (vita)partnerünk, (baj)társunk direkt ingerlése és feldühítése, provokálása legyen, hanem a hatékonyabb együttműködés.

Összegzés
Idézzük fel megint Bibó István híres mondatát!
„Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, más nyelvűektől, más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvéstől, az ellenség gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.”
(Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága)

Az eddigiek alapján tehát látható, hogy az úgynevezett „népi-urbánus ellentét” pontosan egy ilyen imaginárius veszedelem. Az ilyen imaginárius ellentétet erősíteni a „népi urbánus vita” mesterséges szításával pedig pontosan azt jelenti, hogy félni „mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük”. Aki tehát ilyen fiktív ellentétek nevében ront neki saját szövetségeseinek, az a demokraták táborát gyengíti. Figyeljünk ilyenekre oda, és maradjunk mindig az építő vitánál!