Rendőr: Dehogy! Az ország ifjúsága tanácskozik ott alkotmányosan!
Mátyás diák: Hát aztán miért őrzik maguk őket?
Rendőr: Hogy kárt ne tegyenek magukban. Így kívánja ezt a rönd.
(Ismeretlen rajzoló karikatúrája. Megjelent a Mátyás Diák nevű élclapban 1889-ben.)
Hol is hagytuk abba?
Az Orfeóról való elmélkedés, és utánajárás tehát elindított egy érdekes önreflexiós folyamatot is, aminek egyik-másik részletét majd megosztom Veletek is. Egyelőre azonban ezt félbeszakítom, mivel az utóbbi napokban fontos események történtek, amikre szintén reflektálnom kellene, már csak azért is, mert a blog eddigi írásai alapján ezt valószínűleg Ti is várjátok.
Szóval úgy néz ki valami országos diáklázadás van készülőben, sőt már folyik is. Mindenhol megmozdulnak, most már nemcsak az egyetemisták, de a középiskolások is. Jónéhányan meglepődtek.
És úgy tűnik, a hatalom most már nem fog tudni minden esetben szarni a lázadók fejére. Elég széleskörű a mozgolódás, ahhoz, hogy ne menjenek el szó nélkül mellette. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen mozgolódás kiváltja a lakosság egyéb részeinek a szimpátiáját is. Még adott esetben a Narancsos Pártban fanatikusan (már-már vallásosan) hívő emberek szimpátiáját is. Sőt, bizonyos jelek arra mutatnak, még bizonyos narancspárti képviselők szimpátiáját is kiválthatja.
Az akadály
Mi az oka annak, hogy a mai fiatalok, azaz mi, már nem tudunk annyira eredeti és ütős, figyelemfelkeltő közösségeket, és közös műveket létrehozni, mint az Orfeo volt a maga idején, vagy mint még korábban egyik-másik népi kollégium fellépése volt a maga idején? Ezt a kérdést tettem fel, mikor eljöttem az Orfeo tagjaival való beszélgetésről. Feltettem a kérdést a lánynak is, akivel vitatkoztam, feltettem magamnak is.
Seprő mondta, hogy vándorlásai során látott még olyan kommunákat Kelet-Európa különböző részein, amik a ’60-as évekre emlékeztetik a figyelmes szemlélőt. Alternatív színházak és bábszínházak valamint népzenei és világzenei együttesek (amikben az Orfeo úttörőnek bizonyult) vagy néptáncegyüttesek (amelyeknek a NéKOSz volt az úttörője) vannak sok helyen, és működnek. De ezek mégsem kelthetnek feltűnést semerre, hiszen a korábbi évekkel ellentétben ezek nem hoznak semmi látványos újdonságot, éppenséggel megszokott dolgok, nem keltenek feltűnést. Már nem „hőskorukat” élik ezek a művészeti mozgalmak, hanem csendes mederben csordogáló hétköznapjaik korát. (Ez nem jelenti azt, hogy egyikben sem lehetne valami igazán eredetit és ütőset és újat létrehozni).
Mégis mi az oka annak, hogy mi a ma ifjúsága annyira vészesen konformisták vagyunk (én is), és ha lázadunk, még azt is biztonságosan, irányított mederben, konformistán akarjuk tenni?
Erre egy Spiró Györggyel való író-olvasó találkozó adta meg a választ nem sokkal ezelőtt. (Amelyben a közönség soraiban ültem.) És a válasz pedig olyannyira kézenfekvő: mert kevesen vagyunk.
A nagy író (aki egy nagyon hálás interjúalany egyébként) pont ezt fejtegette sok fiatal között ülve, és kérdéseikre válaszolva, hogy annak, hogy elöregedő társadalomban élünk nem csak az a hátránya, hogy sok az öreg, hanem, hogy kevés a fiatal. Azaz, nem csak az a baj (amit sokan ismételnek már-már közhelyszerűen), hogy egyre kevesebb dolgozónak kellene eltartania egyre több nyugdíjast, hanem az is, hogy a fiatalok kevesen vannak, és így nincs bennük semmi félelmetes, nem tudják érvényesíteni az érdekeiket.
Mondjuk ennél nyilván fontosabb az, hogy eléggé atomizálva van a társadalom, ezernyi ellentéttől szabdalva, ezernyi létező vagy képzelt értékrend, attitűd és magatartási forma harcában. Az Orfeo is, a NéKOSz is olyan időkben működött, amikor azért legalább papíron fontos volt sőt fő értéknak és célnak számított a társadalmi különbségek mérséklése, sőt hosszú távon eltüntetése, egy osztályok nélküli társadalom létrehozása.
Egy elöregedő és atomizált társadalom azonban szomorú hely egy fiatalnak. Spiró György azt is hozzátette, hogy Polákországban például más a helyzet, ott még nem csökken olyan gyors ütemben a népesség, hogy a fiatalok időnként ne tudnának érdekeket érvényesíteni. Spirónak ezt a tapasztalatát én is csak alátámasztani tudom.
Hát ezért van az is, hogy irigylem az Orfeo ifjú lázadóinak attitűdjét, mert például az egyetemen, ahová jártam, ilyenfajta attitűdnek a nyomát sem találtam meg. (Más helyeken aztán idővel igen, de azokról majd még mesélek.) Inkább a passzivitás, félénkség konformizmus. Vagy a birkaszellem. Akik 2006-ban lelkesedtek, hogy végre történik valami izgi, azokból a mérlegelés hiányzott, és a tudatosság: hagyták, hogy dühüket és lelkesedésüket egy jól látható érdekcsoport terelgesse a neki megfelelő irányba. Akik ezt nem akarták hagyni, azok a gyűlölködés, a pusztítás irányába mentek el, különösebb célok, építő és jobbító szándékok nélkül, ezért juthatott a Szúnyogirtó Párt oda, ahol most van.
Most meg inkább passzivitás, visszahúzódás van az ifjúság körében, részben a félelem az újabb becsapástól. Egyesek, ha fel akarjuk hívni a figyelmüket arra, hogy talán nem kellene, hogy hagyják, hogy a fejükre szarjanak, azzal hárítanak: „Én nem értek a politikához.” Vagyis önbizalma sincs már az embereknek, hogy kiálljanak magukért.
Mindemellett még én sem vagyok biztos benne, hogy ahogyan én állok hozzá a dolgokhoz, az a legjobb attitűd.
Mindenesetre már jóideje az van, hogy valahányszor nyugdíjas csoportokat hallom, amint éneklik, hogy „Nem csak a húszéveseké a világ!”, olyankor kedvem lenne megkérdezni, hogy ki állította egyáltalán, hogy a miénk a Világ? Vagy egyáltalán mutat bármi afelé, hogy mi nyomjuk el az öregeket manapság, hogy az újító, innovatív ötletek söpörnek el mindent ami régi? Nem ezt látom.
Ezt érdemes ehhez elolvasni:
http://oriblog.blog.hu/2012/12/11/a_betort_generacio
(Esetleg ezt is. Ezt is Lobster barátunk írta: http://oriblog.blog.hu/2012/06/02/emigraljunk_klaszterben)
Az események
„A nép ugyanis nem azért lázad, mert nehéz zsákot cipel a hátán; nem a kizsákmányolás miatt lázad, hiszen nem ismer kizsákmányolás nélküli életet. (…) A nép akkor lázad fel, ha valaki hirtelen egyetlen mozdulattal még egy zsákot próbál a hátára dobni.”
(Ryszard Kapuściński: A császár. Nemere István fordítása)
Hallgatói fórumot szervezett a Hallgatói Hálózat hétfőn, aztán szerdán a HÖOK is gyorsan csatlakozott, a két szervezet még a régi ellentéteket is félre látszott tenni arról, hogy ki a diákság hitelesebb képviselője.
A hallgatói fórumtól kicsit féltem. Emlékszem még mi volt februárban: elfoglaltunk egy egyetemi előadót egy látványos akcióval, és csak ott az elfoglalt helyen kezdtünk tanácskozni arról, hogy mik is a céljaink, mit is akarunk elérni. Ugyanakkor abban a teremben mit tudtunk csinálni? Tarthattunk volna ott olyan magasröptű beszédeket is, mint amik Szárszón hangoztak el 1943-ban, akkor sem érünk el önmagában sokat azzal, hogy tanácskozunk, közben meg kívülről ránk zárják az ajtókat, és elkönyvelnek minket ártalmatlan hülyéknek, akikkel nem kell foglalkozni. („Majd megjön az eszük, majd felnőnek, majd kinövik a Che Guevara-pózt”, stb.) Ez volt a hallgatói fórum februárban. Kicsit felemelő, de sem nem hatékony (gyakorlatban), sem nem hatásos (az elmélettel, a kijelölt célokkal).
A követelések ezek lettek:
2. Követeljük, hogy minden képzési területen legyen államilag támogatott hely, hogy ne diszkriminálják az intézményeket azzal, hogy a csak bizonyos intézmények képzéseit támogatják, hogy a végleges keretszámokat legalább egy évvel a felvételik előtt tegyék közzé, valamint követeljük, hogy legalább annyi államilag finanszírozott férőhely legyen a felsőoktatásban, mint 2011-ben volt! Követeljük, hogy a változtatások előtt két és fél évvel kezdjenek tárgyalást a keretszámok átírásáról.
3. Követeljük, hogy az elvett pénzeket adják vissza és az oktatás színvonalának javítása érdekében nyújtsanak többletforrásokat az intézményeknek!
4. Követeljük a hallgatói szerződés eltörlését!
5. Követeljük az egyetemi autonómia tiszteletben tartását!
+1: Az átfogó reformnak biztosítania kell, hogy az alsóbb osztálybeli családoknak is legyen esélye bejutni a felsőoktatásba.
A kormányzat eddig galád módon nem csak minket hagyott ki teljesen a döntési folyamatokból, de már az érintett szakmai szervezetekkel és testületekkel sem egyeztet. Ezért úgy érezzük, radikális módszerekkel kell nyomást gyakorolnunk a döntéshozókra. Tiltakozó akcióink sorozatát addig nem fogjuk abbahagyni, míg a kormány meg nem hallgat minket, és nem teljesíti követeléseinket. Nem alkuszunk meg, lefektetett elveinkhez hűek maradunk.”
(Az 5+1 Pontban egyébként nincs szó arról, hogy egyáltalán nem kell tandíj, ennek elvi lehetőségét tehát még nem zártuk ki. De ha már muszáj, akkor hozzá lehetne kicsit igazítani a magyar átlag vagy a lecsúszó rétegek jövedelmi viszonyaihoz. Hogy emiatt ne támadjon nagyon nagy hiány a költségvetésben, ahhoz egy csomó területről lehetne pénzt elvonni: például nem kellene több gyűlölködő plakátot kitenni, meg álkonzultációs lapokat osztani.)
(A kiegészítés az lett volna még hozzá, hogy a 2011-es keretszámokat is csak ideiglenes állapotnak, tárgyalási alapnak tekintenénk, de ezt nem tudtuk rendesen megszövegezni, ezért kimaradt.)
A gyűlés azért ismét megmutatta, hogy a közvetlen demokrácia egy szűk közösségben, ahol ismerik egymást a tagok lehetséges, de egy nagyobb közösségben (amilyen akár a diákság, mint társadalmi osztály) lehetetlen. Mégpedig azért, mert a különböző egymás szokásait és habitusát nem ismerő embereknek nagyon eltérő véleményük lehet elmélet és gyakorlati cselekvés viszonyáról, mégha nagyvonalú irányelvekben egyetértenek is. Ilyenkor azért jó, ha van egy tudatos irányító közösség, amely terelgetni próbálja a vitát valami felé. (De fel kellene hívni a Hallgatói Hálózat figyelmét arra is, hogy ne találjon ki olyanjátékszabályokat egy ilyen gyűlésnek, amiket maga kénytelen lesz megszegni a hatékonyság érdekében. Ehhez a Tovább szerkesztőgárdájának módszereit ajánlom mindenkinek tanulmányozásra.)
Eléggé féltem attól, hogy akár az elméleti tanácskozás, akár a gyakorlati akciózás öncélúvá válik ebben az esetben. Ennek meg is volt a veszélye. Jó ötletnek bizonyult végül is, hogy menjünk az utcára, de ez még azelőtt vetődött fel, hogy a követelésekről való tanácskozás befejeződött volna. De végül is nem mentek ilyen irányba a dolgok. Megtörtént a célok tisztázása és eztán jött a hídlezárás.
Az autósok eleinte nem értették, mi történik, miért van dugó. De ahogy a diáktömeg végigvonult a hídon, a legtöbb autós kapott egy tájékoztató szórólapot a fórumról, és úgy láttam általában szívesen fogadták. És többen aztán szimpátiájukat is kinyilvánították.
Ha valamelyik autós mégis dudálni kezdett, mindig volt valaki a demonstráló tömegben, aki bedobta a jelszót:
-Aki dudál, velünk van!
És nemsokára ezernyi diák zengte ezt együtt:
-Aki dudál, velünk van!
És erre aztán az autósok többsége dudálni kezdett. Valószínűleg értették tehát, mi történik itt, és miről szól az egész masírozás. Hogyne, egy országban élnek velünk, látják, mi folyik, esetleg nekik is vannak gyerekeik!
A környező házak ablakai is kinyíltak és a lakók integettek, biztatták a vonulókat. Általában úgy láttam szimpátia fogadta a tüntetést.
A szerdai, „hivatalosabb” demonstráción már nem voltam ott. De mások híradásából hallottam, hogy az sem volt hatástalan. Sőt még nagyobbat szólt!
Aztán azóta több helyen megindultak a tiltakozó akciók, jelezve, hogy nem lehet a kérdést csak úgy félresöpörni. A témával, amit felvetettünk, az aggodalommal, amit kifejeztünk foglalkozni kell. Ha valaki felelős hazafinak gondolja magát, állást kell foglalnia.
A reakció
Mit reagál az egészre a „reakció” azaz a neogörénykurzus képviselői? Ez a nagy kérdés.
Lemondani nyilván nem fognak emiatt. De nem is ez a cél. A cél az, hogy tárgyalni kezdjenek a diákok és pedagógusok képviselőivel, és egy tárgyaláson kedvező engedményeket tegyenek.
Mit mondanak erre:
Egyesek (a leghülyébbek vagy az államtitkár legközvetlenebb munkatársai) megpróbálják elmagyarázni, hogy nincs tandíj. Jó lenne szólni nekik, hogy ez a duma már kevés ide, ezt már tényleg senki nem veszi be. Aminthogy az sem, hogy mindez a szegények érdekeit szolgálja.
Mások sürgetni kezdik az oktatási törvény újratárgyalását. Ez lenne az a kör, amelyik akár valamiféle szövetséges is lehetne a diákok számára. Egyébként nyilván jó néhányan vannak a Narancsos Pártban is, akiknek nem tetszik a törvény, de inkább nem szólnak, lapítanak, a pártfegyelem miatt. (A pártfegyelem undok dolog, ez az, ami miatt én semmilyen pártba nem fogok belépni.)
Az országos tiltakozás egyik jelszava volt, amit több diák is kiírt magára: „Én is szavazni fogok 2014-ben.” Ez lehet az az elsöprő érv, ami megijesztheti és meghátrálásra kényszerítheti az állampártot. Mostanában minden görcsös igyekezetük arra irányul, hogy ők maradjanak az állampárt vagy legalábbis a kormányzópárt. Talán belátják, hogy nekik sem érdekük a legfiatalabb szavazókat kollektíven maguk ellen fordítani. Ehhez pedig sokkal kézenfekvőbb eszköz lenne nem hozni országos felháborodást biztosító intézkedéseket (vagy legalább utólag jóvátenni azokat), mint gyűlölködő plakátokon gyalázni a lehetséges ellenfeleket, illetve megkurtítani a választójogot, mindenféle módszerekkel. (Felemelhetnék akár a választójogi korhatárt is 40 éver, de ezt úgysem merik meglépni.) Nagyon hülyének kell már lenni ahhoz, hogy egy narancspárti funkcionárius elhitesse magával: az évek óta menő fanatizálással és félelemkeltéssel évtizedekre bebiztosították magukat.
Vagy tényleg annyira hülyék, hogy undok beképzeltségükben saját jól felfogott érdeküket sem látják be?
Eszközök
Az biztos, hogy ezt a dühös diáktömeget már nem lehet leszerelni olyan látszatengedményekkel, minthogy párszázzal kibővítik a keretszámokat, vagy párezer forinttal leszállítják a tandíjat.
A rendőrséget sem lehet ráküldeni a tüntető diákokra, mert nem akarhat a reakció ők sem mártírokat gyártani, meg milyen alapjuk lenne akkor elítélni a Bűnbakot a 2006-os eseményekért.
Meglátjuk, ők (a neogörénykurzus fenntartói) mit lépnek. De mit lépjünk mi? Milyen eszközök elfogadhatóak a jelenlegi helyzetben?
Ki kell provokálni a rendőri intézkedéseket a szimpátiakeltés érdekében? Ez nekem nem hangzik túl jól, mert emlékszem, hogy milyen káros hatása volt ennek 2006 után is. Még 2009-ben is sportot csináltak a rendőrök provokálásából egyes „jobboldalisták”, akkor, amikor országszerte arról lehetett hallani, hogy a közbiztonság romlik, és egyes helyeken cigányokra kezdtek lövöldözni. Ezt undorítónak találtam, és elhatároztam, hogy nem fogom a rendőröket provokálni. Ráérek akkor felháborodni, ha ok nélkül csapnak oda nekem.
Volt ugyanakkor olyan ismerősöm is, aki éppen azt mondta, hogy azért jó, hogy a szúnyogirtópártiak ott vannak a tömegben, mert nekik aztán van tapasztalatuk a hatóságok provokálásában. A fejemet csóváltam.
-Te ne akard faltörő kosnak használni az ilyeneket, mert lehet, hogy ha áttörték a falat, tovább rohannak, mint szeretnéd.
A remény megint ott van, hogy ezek a mostani események talán segíteni fogják a tisztázódást: rádöbbentenek egy csomó embert arra, hogy itt nem „baloldal-jobboldal” ellentétéről van szó, hanem valami egészen másról: az elnyomás és a szabadságvágy ellentétéről, vagy ahogyan Ryszard Kapuściński nevezte a (statikus) Struktúra és a (dinamikus) Mozgalom ellentétéről. Olyan ellentétről, amiből adott esetben forradalmak is születhetnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése