Hogyan legyünk esztétikus forradalmárok?

Az idei év egyik nagy olvasmányélménye volt számomra Vitányi Iván: Öt meg öt az tizenhárom. Az Áprilisi Front története című könyve. Úgy gondoltam az állandó idézgetés mellett írok egy ismertetőt is róla, illetve most röviden összefoglalom a tartalmát. A benne lévő eredeti gondolatok miatt is megéri, meg talán azért is, mert így érthetővé válik, miért foglalkozom annyit az Orfeo Csoporttal is.
Azt hiszem, Vitányi könyvét leginkább regényes-filozofikus emlékiratoknak vagy önéletrajz-részletnek nevezhetném. Érdekes módon nem is annyira az Áprilisi Frontról szól (ami tulajdonképpen csak egy kocsmai asztaltársaság Sarkadi Imre író vezetésével),
(http://hu.wikipedia.org/wiki/Sarkadi_Imre)
hanem sokkal inkább Muharay Elemér Népi Ének Tánc és Játékegyütteséről, ami 1940 és 1947 között működött. Ígérem, a végére minden világos lesz.


Háttér
Magyarország 1945-1947 között. Az ország túl van egy szörnyű háborún, amely megtizedelte a lakosságát, elpusztította rengeteg értékét (nemcsak anyagi jellegűeket). Ezután kellett talpraálllni. Az ország ugyanakkor a háború végén megszabadult egy megszálló hatalomtól, és annak hazaáruló csatlósaitól is. (Ezzel együtt jött egy másik megszálló nagyhatalom is, az ő megszállásuk azonban ekkor még minden szörnyűsége ellenére ideiglenesnek látszott, nem hosszútávúnak.)
A háború ugyanakkor elsöpört egy másik, végletesen megmerevedett, és megújulásra csak nagyon lassan hajlandó politikai rendszert is, uralmi rendszert is, amelynek voltak pozitívumai, de évtizedeken át nem tudott túllépni azon az alapvetésén, hogy célja bizonyos szűk csoportok uralmának fenntartása.
Ez azt jelentette, hogy a háború utáni időszak sokak számára egy tiszta lapot az újrakezdés lehetőségét jelentette. A lerombolt országot egy új, sokkal demokratikusabb, humánusabb, rugalmasabb országgá lehetett újjáépíteni. Erről is volt már szó.

Ebben a helyzetben, az újjáépítésben szerepet kaptak, az addig ellenzékbe szorult (és gyakran üldözött) csoportok, emberek. Közülük nem egy „népi” alapon indult, azaz a parasztságon való segítséget (földosztást, önkéntes szövetkezetek szervezését, a helyi önkormányzatok szerepének növelését) hirdette egyfelől, és a paraszti kultúra nemzetivé tételét másfelől. Sokan gondolták úgy, hogy az új, demokratikusabb nemzeti kultúrát, a szoros emberi kapcsolatokra épülő kisközösségek kultúrájára lehet leginkább alapozni. Emellett megnőtt az ifjúság szerepe is. Soha annyi ifjúsági szervezet, egyesület nem működött, mint éppen akkor. És az általános demokratizmus légkörében az ezekbe a szervezetekbe tömörülő fiatalok talán ekkor érezték leginkább azt is, hogy hatásuk is van, lehet a Világra, hogy amit csinálnak, az fontos.


A csapat
A két háború között Kodály Zoltán és Bartók Béla hatására megnőtt az érdeklődés a parasztság zenéje iránt, a népi írók műveinek hatására pedig a parasztság életmódja, társadalmi viszonyai iránt. Természetesen voltak, akiknél a kettő szorosan összefüggött. Egyes cserkészcsapatok kirándulásaik közben egyre többet jártak különböző, sokszor nagyon szegény falvakba, ahol az ott élőket a falubeli életről, de emellett népdalaikról és néptáncaikról is faggatták. Az ilyen fiatalok voltak a regöscserkészek. A legtöbb ilyen regösnek persze az ilyen utakon nemcsak a népdalkincse lett nagyobb, hanem a szociális érzékenysége is.

„A fiatalok között valóban kialakult egy olyan mozgalmi típus, amely egyszerre és egyaránt érdeklődött a népdal és az ország (elsősorban a parasztság) társadalmi helyzete iránt; egy-egy országjárás, táborozás során a kétféle érdeklődés magától értetődően egyesült.”
(M. Kiss Sándor – Vitányi Iván: A Magyar Diákok Szabadságfrontja)

„A regölés gyakorlati módszereiben való jártasság teszi a regöscserkészt alkalmassá arra, hogy a magyar dal, mese, tánc, játék varázsszereivel végbevigye a nagy varázslást: a széttagolt magyar társadalom összeregölését.”
(Morvay Péter: Regös kalendárium)

Nagyrészt volt regöscserkészekből szerveződött aztán (az ország ifjúságának katonás nevelését célul kitűző, felülről irányított Leventemozgalom keretében) a Levente Együttes az 1940-es években.

Ennek vezetésére a kalandos életű színházi rendezőt, Muharay Elemért kérték fel, aki ezt megelőzően már évek óta falusi színjátszókörök szervezésével foglalkozott.

Muharay az együttesébe aztán mindenféle fiatalokat beszervezett, középiskolásokat, egyetemistákat, cserkészeket és leventéket, vallásos diákközösségek tagjait, majd aztán már munkásfiatalokat is, akik közül néhányan egyenesen MSzDP-tagok voltak vagy (horribile dictu) az illegális kommunista mozgalommal is kapcsolatban álltak. (Az illegális kommunista mozgalomnak azonban minden ellenkező híresztelés ellenére NEM a politikai merényletek szervezése és a Szovjetuniónak való kémkedés volt a célja ekkoriban, hanem az igazságtalan társadalmi viszonyok megváltoztatása.)
Muharay elképzelése az volt, hogy a vállalkozó kedvű fiatalokból egy olyan együttest szervez, amely kórus, színjátszókör és néptáncegyüttes egyben, és amellyel megújíthatja a magyar színházművészetet. A tagok Bartók-kórusműveket is előadtak, illetve dramatizált népballadákat. Valamiféle félig népi, félig avantgárd együttes voltak, de náluk ez a kettő sohasem került ellenkezésbe egymással.
A háború vége felé az együttes tagjai aktívan bekapcsolódtak az ellenállási mozgalomba a németek és a nyilasok ellen. Nagyrészt futárszolgálatot vállaltak az egyes ellenálló csoportok között, de röpcédulákat is terjesztettek, ami egyáltalán nem volt veszélytelen feladat. De volt, aki a fegyveres harcban is benne volt, német teherautók felrobbantásában, vagy nyilasok lefegyverzésében.
1945 után megnyílt a lehetőség, hogy az együttes állami támogatással folytassa a tevékenységét, immár Népi Ének-, Tánc-, és Játékegyüttes néven. De azért a köznyelv csak Muharay Együttesnek hívta őket. Akkorra remek csapattá szerveződtek. Azt gondolták, ők lesznek az új nemzeti kultúra motorjai. Gondolkodó együttes voltak.


A közösség
A Muharay Együttesben sok nagy egyéniség dolgozott, énekelt és táncolt együtt.
Az első tánckarvezető, például Molnár István volt, akire a magyar néptánc legendás egyéniségeként szokás tekinteni.

Egy hiperaktív zseni és egy izgága őrült egy személyben, kirobbanó egyéniség (egyesek szerint táltos). Ő volt a mozgásművészeti alapok elsajátítását elősegítő, máig használt Molnár-technika kidolgozója, és számos szép táncszínházi koreográfia alkotója. Nem csoda, hogy egyszercsak összeveszett Muharayval és lelépett. (A háború után viszont már mindenhová őt hívták táncot tanítani. Legenda lett, és erre rá is játszott.)
A következő tánckarvezető viszont Szabó Iván lett, aki később inkább szobrászként lett ismert.

Ha Molnár Istvánt bizonyos mértékig a Táncházmozgalom előfutárának tartjuk, ez az ő esetében méginkább jogos lehet. Ő ugyanis a pontos anyagtanulás mellett, már arra is súlyt helyezett, hogy a tanítványai a táncot élvezzék is. Sokszor engedte őket a próbákon is szabadon táncolni, hogy próbálgassák, mit tudnak egyénileg kihozni a megtanult anyagból. Állítólag ösztönösen jó pedagógus volt.
A zenei vezető pedig Balla Péter, a kiváló népzenekutató lett.

Hozzá kell tenni, hogy akkor még zenei téren korlátozottak voltak a lehetőségek: nem volt magnó, így zongorára kellett próbálni, és olyan népzenész bandát sem volt egyszerű összeszedni, amilyen manapság már százával van az országban.

A tagok között pedig ott volt Vitányi Iván, a filozófus, aki aztán szinte egész későbbi filozófiáját és témáit az itt gyűjtött élményanyagra alapozta (művészeti zenei és közösségszervezési témákkal foglalkozott). És persze a ’70-es években meginduló Táncházmozgalmat is segítette. Ott volt az ő későbbi felesége, Haden Edit, aki balladamondóként vált híressé. Ott volt Jancsó Miklós, aki aztán későbbi filmjeiben éppen a Muharay Együttes által kijelölt színházi vonalat próbálta megvalósítani. (Dinamikusság, szaladgálás és tánc, mint a szabadság kifejeződése, szimbolikus nagyszabású jelenetek, stb.) Ott volt Körtvélyes Géza, akiből később nagy tánc-esztéta lett (bár a későbbi időkben inkább a balett-tel foglalkozott, és kevésbé a néptánccal). Ott volt a furulyás Béres Ferenc, akit az együttes megszűnése után sajnos beszippantott a giccs, és magyarnóta-énekes lett. Pálfi Csaba is tánctörténész lett. László-Bencsik Sándor később is nagy együttesszervező, és szociológus. Gyapay Gábor történészként lett híres. Papp Oszkár festőként. Ugyanígy az együttes egyetlen külföldi (szerb) tagja Željko Kujundžić is, aki később Kanadába emigrált. A visszaemlékezések emlegetik még a mezőségi Király Ernőt, aki Magyarországra kerülve szintén beállt az együttesbe. Ő kezdett a többieknek mezőségi legényeseket tanítani (pl. széki sűrű tempót). Később, 1948 után Franciaországba emigrált.
Az egész csapat ideológusa és krónikása Vitányi Iván lett.

A banda történetéről és a mögötte lévő gondolatokról nem csak az Öt meg öt az tizenháromban írt, hanem például az Önarckép elvi keretben című „szellemi önéletrajzában”, vagy az Egyharmadország című könyvében is.


A koncepció
Mint már szó volt róla, a Muharay Együttes három irányban működött, azaz háromféleképpen állította színpadra a megtanult anyagot.
Az egyik irány az autentikus folklór volt, ahogyan aza alegtöbb mai táncegyüttesnél is van. Ők is készítettek autentikus koreográfiákat is, illetve volt olyan műsorszámuk, amikben csak népdalokat énekeltek. (Az autentikus tánckoreográfiák esetében nem volt könnyű dolguk, mert nehéz volt olyan zenészeket szerezni hozzá, akik tényleg autentikus módon tudtak játszani. Legalábbis olyan vonós bandájuk, ami manapság kíséri a táncegyütteseket, nemigen volt. Inkább citerára vagy furulyára táncoltak.)
A második irány volt szerintük a folklór szabad értelmezése. Ide sorolták az improvizációs számokat (mert állítólag volt olyan számuk, amikor a színpadon is mindenki szabadon táncolt), és az énekelt kórusműveket (legtöbb esetben Bartók Béla műveit), népzenefeldolgozásokat.
A harmadik irány pedig a dramatikus játékok iránya volt. Általában népballadákat és meséket dolgoztak fel. (Pl. A királyfi házassága („Egyszer egy királyfi, mit gondolt magában…” biztos ti is ismeritek)).

Ezek már összetett darabok voltak, mert egyaránt szerepet kapott bennük az ének, a néptánc, az egyéb mozgásművészeti formák (pl. pantomim), és a színjátszás. Az hogy meséket dolgoznak fel Muharay ötlete volt, ő már a faluszínpadoknál is erre akarta felépíteni az új magyar színjátszást. Ez egyben a gyenge pontja is volt, hogy idővel nem tudott továbblépni a meséktől a komoly darabok felé.

Az együttes 1946. március 4-én tartotta nagy bemutatkozó estjét mindenféle meghívott vendégek, politikusok, írók, művészek és diplomaták előtt. A későbbiekben főleg különféle nagyszabású rendezvényeken léptek fel, de gyakran tartottak bulikat (táncházakat?) a saját örömükre is. 1946 karácsonyára egy betlehemes műsort is összeállítottak.
Az amatőrizmust végig megőrizték, pedig nagy viták voltak arról, hogy profi együttessé szerveződjenek, vagy válasszák külön a táncegyüttest, az énekkart és a színjátszócsoportot, hogy mindenki kellőképpen elmélyedhessen a maga területén, de továbbra is létre lehessen hozni közös, összművészeti produkciókat. Végül ebből sem lett semmi.

„Mi ugyanis három eszmét egyesítünk: a népiséget, az avantgárdot meg a mozgalmat. Mindegyiknek megvan a maga tábora, és mindegyik a tiszta képletet szereti; nem tudja eltűrni, hogy mi ezt a hármat összekombináljuk. Az avantgárdok például nem akarják elfogadni a népiséget, bugrisságnak tartják. A népiek szerint viszont mi túlságosan avantgárdok vagyunk. (…) Gyanút kelt a fiatalságunk is, meg az amatőrségünk is. (…) Ebben van valami extravagáns, amit senki sem szeret.”
(Vitányi Iván: Öt meg öt az tizenhárom)


A gondolat
A Muharay Együttes komolyan hitt abban, hogy tevékenységével egy új magyar kultúrának töri az utat, egy valóban nemzeti kultúrának, amely nem rétegkultúra, tehát nemcsak az arisztokratáké vagy a parasztoké, vagy a munkásoké, hanem az egész nemzeté. Komolyan hitt abban, hogy annak, amit csinál nagy hatása lesz. Egyébként is olyan korban éltek, amikor az ifjúság hitt abban, hogy hatása lehet a közéletre, és kell is, hogy résztvegyen a közéletben, a háború utáni új ország építésében.
Vitányi (akinek számított a világnézet) a már emlegetett könyvében az együttes tagjait világnézet, felfogás szerint három csoportra osztotta:

a jelző nélküli népiek: akiknek elsődlegesen a népi kultúra ápolása volt fontos, és ezt nem kötötték össze mindenféle társadalomjobbítással. Ellenben megvolt a hajlam bennük arra, hogy magával ragadja őket Molnár István mindenféle misztifikált „ősmagyar” felfogása a táncról, hogy ez valami nemzeti, sőt etnikai („faji”) jelleg kifejeződése stb.

a radikális népiek: akiknél hangsúlyosan jelent meg a társadalom átalakítása is, illetve akiknél ez összefüggött a művészettel. De egyfajta magyar útban, magyar szocializmusban hittek. Szóval, lehet mondani, valószínűleg a Nemzeti Parasztpárt stabil hívei voltak. (Bár távol állt az együttestagoktól az, hogy pártszimpátiák alapján határozzák meg az egymáshoz való viszonyukat).

a szocialista népiek: akiknél elsődleges volt a társadalom átalakításának szempontja, akik állandóan vitatkozni akartak mindenkivel eszmei dolgokon is (és nemcsak szakmai kérdéseken). Egyfajta kritikus marxista szemlélettel voltak felruházva, egyesek közülük kommunistának vallották magukat, persze nem olyan értelemben, hogy egyetértettek volna az akkori MKP-vezetőséggel, az ő kíméletlen módszereikkel. Sőt, éppenséggel nagyon kritikusak voltak Rákosival, Gerővel és a többi „moszkovitával” szemben. Ők inkább afféle „népfrontos” kommunistának tartották magukat, vagyis olyannak, aki bármiféle „haladó” (demokratikus) szemléletű emberrel kész összefogni a társadalom jobbátételéért. Vitányi persze magát is ebbe a harmadik csoportba sorolta.

(Egyébként más helyen is hangot adott annak a véleményének, hogy a népi mozgalom egyes képviselőit akár aszerint is lehetne csoportosítani, hogy elsősorban művészeti vagy elsősorban társadalmi szempontból közeledtek a parasztsághoz. Éles határokat azonban nem lehet húzni, a kettő sokaknál egymásból következett, szigorú sorrendiség nélkül.)
Mint már szó volt róla, a pártokhoz való kötődés akkor egyáltalán nem volt fő szempont az együttestagok között. Egyébként is: 1945-1946 még nem az a korszak volt, amikor a más pártokhoz való kötődés nagy szembenállást, ellenszenvet jelentett volna. Mindenki a „koalíciós” országépítés mámorában úszott, senki nem gondolta, hogy az egyes pártok között feloldhatatlan ellentétek lennének.


A befejezés és a folytatás
A Muharay Együttes 1947-ben oszlott fel, miután nem tudták eldönteni merre haladjanak tovább: a profi együttes vagy az amatőrizmus irányába. Vitányi szerint akkorra már nagyon ellaposodtak a próbák, nem nagyon volt sem új műsorszám, sem új koncepció. Egyszerűen elfáradt az egész.
A tagok azért nem hagyták abba, amit elkezdtek. Akkorra már erős néptáncmozgalom alakult ki az országban, szóval, aki ezt a vonalat folytatni akarta, volt hol folytatnia. Elsősorban a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (NéKOSz) keretében.

Ezen belül is három hely lett a Muharay Együttes folytatója: a Kiss Áron Népi Kollégium, amelynek vezetője Muharay Elemér lett; a Kodály Zoltán Tánc- és Kórusművészeti Kollégium, amelynek vezetője Vitányi Iván lett; és a NéKOSz Központi Táncegyüttese, amelynek vezetője Szabó Iván lett (de pl. Vitányi is benne volt).
Aztán 1948-1949-ben, mikor a Kommunista Párt teljesen átvette a kizárólagos hatalmat, és mindent a maga feltétlen ellenőrzése alá kezdett vonni, szóval amikor kiépült a kíméletlen diktatúra, akkor ezeknek is vége szakadt. Megszűntek a népi kollégiumok, feloszlott a NéKOSz Táncegyüttes, majd maga a NéKOSz is.


Összegzés idézetekkel
Hol a kapcsolódási pont az Orfeóhoz például? –kérdezitek.
Íme:

„Akkor még nem volt ismeretes sem az a szó, hogy happening, sem az, hogy kommuna. Mindkettő, egy későbbi kor, egy másik világ, a hatvanas évek nyugati forradalmi fellendülésének terméke. (…) Hallottam olyan véleményt, hogy a magyar 45-47 sok szempontból a nyugati hatvanas éveket előlegezi meg. Itt alakult ki egy olyan mozgalom, és különösen egy olyan ifjúság, amely a közvetlen demokrácia elvei alapján a direkt akciók, a közvetlen társadalomátalakítás módszerét választotta.. Miért éppen Magyarországon következett ez be? Mert nálunk 1945-ben igazi társadalmi forradalom indult vagy igyekezett megindulni. Nem csak az volt ennek az oka és a kezdete, hogy a németek ki-, az oroszok meg bevonultak, ez csak arra teremtett lehetőséget, hogy az eddig készülődő, de a hatalom által függésben tartott erők meginduljanak saját útjukon. Nálunk ezért egyszerre kedződdött el egy nyugati típusú, alulról jövő forradalom (amelynek hulláma 1968-ban teljesedett ki, ért véget) meg egy keleti típusú, felülről végrehajtott hatalomátvétel. Geopolitikai okok határozták meg, hogy végül is az utóbbi győzött. De félre kellett tolnia, maga alá kellett gyűrnie azt a tendenciát, amelynek mi is részesei voltunk.”
(Öt meg öt az tizenhárom)

„A mi közösség-eszményünkben mindenesetre volt valami a hatvanas évek nyugati kommunáinak elképzeléseiből, legalábbis annyiban, hogy az életforma forradalmát akartuk megvalósítani. Igaz, nem vetettük el a család hagyományos formáját, és nem akartunk a csoporton belül szexuális közösséget (ilyesmire legfeljebb némely népi kollégiumban törekedtek). Azonos volt azonban a belső cél, mindenekelőtt az, hogy a társadalmi feladat összecsengett az egyéni boldogsággal. Páratlan fordulat ez az addig (sokszor azóta is) kötelességszerűen aszkétikus forradalmi mozgalmakkal szemben. (…)
Ráadásul a közös tevékenységek gyakran öltöttek esztétikus formát: a gesztus fontosabbá vált az elérendő társadalmi célnál. Innen a felpörgött kreativitás.”
(Öt meg öt az tizenhárom)

Eddig az idézetek. Hogy hogyan függ ez össze az én életemmel, illetve elképzeléseimmel? Majd arról is mesélek. De majd máskor, máshol.