Lovagok között Patcán

Meghívást kaptam Patcára, Somogy megyébe, ahol, mint megtudtam, országos lovagrendi találkozót fognak rendezni. Tudjátok hol van Patca?Sokáig én sem tudtam. Somogyban, a Zselic dombjai között, Kaposvártól délre, Szenna közelében. (Oké, Szennát már tudtam, hol van. Akkor gyerünk!)
Így hát felkerekedtem, és útra keltem Szennára. Közben megtudtam azt is, hogy ez a Patca Somogy megye egyik legkisebb faluja. Legkisebb?? Akkor miért pont ott rendeznek lovagrendi találkozót? Ráadásul országosat? –kérdeztem magamtól. Hiszen a lovagrendek általában nagy múlttal rendelkező, fényes várak mellett szeretnek találkozni (amilyen az egri, a diósgyőri vagy az ogrodzienieci), ott szeretnek sok ember szeme előtt megküzdeni a nagy dicsőségért, és mindenféle szép hölgyek szép szemeiért. Meg kezeiért. Meg lábaiért. Meg… Nade szóval miért éppen egy ismeretlen kis faluban jönnek össze az ország nemes urai és hölgyei, egymással vívni és egymásnak szépeket mondani?
Hát, mint kiderült, Patca sem éppen utolsó hely. És vár is van itt, ha nem is akkora, és nem is olyan, de azért sok szempontból még különb is.

Szerencsére találtam egy jó útikalauzt, aki elvezetett engem Patcára. Tőle azt is megtudtam út közben, hogy a nagyhírű palánkvár, amely a községet híressé tette egy Katica Tanya névre elkeresztelt birtokon épült fel, ezelőtt hét évvel. A Katica Tanya pedig egy igen figyelemre méltó és példás rendű birtok, híre van az egész Zselicségben, de még az egész országban is. Nemes Handó János gazduram és felesége Handó Eszter alapították a Tanyát sok-sok évvel ezelőtt. Van ott minden, mi gyerekeknek és felnőtteknek kedves lehet, méltán nevezik az ottani munkás, dolgos emberek a birtokot az Élmények Hazájának és az Aktív Pihenés Központjának.
Tűző napsütés közepette értünk Patcára, és mentünk is egyenest a Katica Tanyára. Ott rögtön fel is kerestem Handó János gazduramat és Eszter gazdasszonyomat. Aki kalauzolt, jól ismerte őket, hát elvezetett hozzájuk. Megmondtam nekik, hogy Tinódi Meder vagyok, ide küldtek, hogy körbenézzek a Katica Tanyán, és hírt vigyek az itteni jeles eseményekről az ország más részeire is, hogy mindenki megismerhesse, miként mulatnak együtt nemes lovag uraimék. János uramnak tetszett a beszédem, de mert őt szólította a dolog, a jeles esemény szervezése, ezért inkább Eszter asszonyra bízta további kalauzolásomat. Eszter asszony pedig végigvezetett a birtokon, és elmesélte hogyan keletkezett a Tanya, és hogyan lett belőle Aktív Pihenés Központ és Élmények Hazája.

Úgy kezdődött, hogy ők mindketten a messzi Britanniában végezték az egyetemet, aztán mikor megismerkedtek, még a Földet is körbeutazták együtt. És több helyen láttak jól működő gazdaságokat, amelyek nemcsak gazdálkodnak, hanem még az erre járóknak pihenését is segítik, és nemcsak gyógyvizekkel, meg ilyesmikkel, hanem aktív szép élményekkel is. Így hát elhatározta János uram és Eszter asszony, hogy hazatérve egy ilyen birtokot itthon is létrehoznak. A Zselicségbe tértek vissza, ahonnan János uram származott, régi gazdálkodó családból. Itt vásároltak földet, és itt kezdtek neki a birtok fejlesztésének. És valahogy úgy alakult, hogy minden sikerült nekik.

Gyerekek! Haverek! Ha én azt elő tudnám sorolni, hogy mi minden szép van itt! Először is itt van egy csomó állat, mindenfelé. Ólakban, istállókban, karámokban, legelőkben és úsztatókban. Kacsák, libák, nyulak, mangalicák többféle színben, racka-, cigája- és merinói juhok, szürkemarhák, lovak és szamarak. Mindenütt gyönyörű rendben és szép példás tisztaságban. Ezekkel kezdődött minden, az egész birtok felfuttatása. Van aztán gokartpálya, pedálos gokartokkal. Ez már kicsit újabb fejlesztés. Van játszótér, aminek egyik részén a jól ismert fajátékok vannak, másik részén viszont egy régi, kiszolgált, motorjanincs Zetor és egy kombájn szolgálnak mászókaként. És itt van a csúszdapark és a drótkötélpálya, amelyek már a kalandpark legújabb elemei, csak idén lettek teljesen készen. Ez csak azt mutatja, hogy a fejlesztések folyamatosan jönnek, a gazduramnak és a gazdasszonynak évről évre vannak újabb ötletei, amelyek többnyire meg is valósulnak, és sikeresek is lesznek.
Maga a vár, amihez tartunk, 2005-ben épült fel, a kora középkori, illetve még a XIII. században is létező palánkvárak mintájára. A megtervezésében a kaposvári vitézlő Fekete Hollók Rendje segített. Hogy kész lett a vár, következő évben már meg is tartották az első lovagrendi találkozót itt. Azon a Fekete Hollók Rendjén kívül még két lovagrend vett részt, akiket a kaposvári vitézlő uraimék hívtak ide. Aztán a résztvevők köre hólabdaszerűen bővült, és ma már örül, aki itt lehet, mert itt lenni, és itt bemutatkozni dicsőség. Ezokáért sokan is vannak itt, akikkel érdemes megismerkedni. Mindegyik csapat a XIV-XV. századi hadviseléssel foglalkozik. Azon belül is a Hunyadiak kora a kiemelt kor, amiből érkeztek. Ahogyan haladunk felfelé a domboldalon a hírneves palánkvár felé, útközben megismerkedhetünk a résztvevőkkel. Legtöbben az állatok karámjai közti helyeken verték fel díszes hadisátraikat, állították fel szalmabáláikat és deszkalapjaikat, amikre célba lehetett lőni, illetve hajítani. De van olyan is, aki az állatok fejőhelyén kapott szállást. Ahol máskor tehenek és kecskék várakoznak türelmesen a sorukra, ott most pajzsok, másfélkezes és kétkezes egyenes kardok és kelevézek álltak a korlátoknak támasztva.
Így tehát én is elindultam felfelé, és közben köszöngettem a vitézlő rendeknek, megkérdeztem őket, hogy honnan jönnek, és hányadszorra vannak itt, illetve hogyan kerültek ide.
Elsőnek a Zengő Nyilak Íjászai nevű csapat jurtájánál álltam meg.

Ők az egyetlen csapat, akik a honfoglalás és a kalandozások korával, szóval a IX-X. századdal foglalkoznak, az itteni résztvevők közül. Hasonlóan Old Surehandhez minden helyzetből tudnak pontosan lőni, állva ülve, fekve, spárgázva, de talán még fejjel lefelé is. (Bár azt nem láttam.) Nevüket onnan kapták, hogy szívesen lőnek zengő nyilakkal. A zengő nyíl olyan nyíl, amelynek a hegye megfelelő helyen és megfelelő módon ki van lyukasztva, így amikor száll, süvítő hangot ad. Ez nagyon hasznos vadászatnál, mikor halljuk merre ment a nyilunk, és halljuk, merre vannak a többiek, a társaink, így kisebb az esélye, hogy egymásra lövünk a vad helyett. De harcban sem rossz ilyeneket használni. Mikor egy egész századnyi vagy ezrednyi íjász lő ilyen nyilakkal, akkor a nyílzápor nemcsak az eget sötétíti el, hanem a süvítő hang még félelmetesebbé is teszi a kikerülhetetlen gyorsasággal közelgő „éjszínű véget”. A jurta afféle kiállítóhely is volt, telerakodva szebbnél szebb honfoglaláskori cuccokkal, meg Kertai Zalán fantasy-illusztrációkra emlékeztető grafikáival.

(Fura, hogy ma már ezek számítanak a menőnek, és nem László Gyula gyönyörű festményei, rajzai.)
Miután mindent figyelmesen megnéztem, íjat is fogtam a kezembe, és lőttem egy párat. Csalódottan állapítottam meg, hogy közel sem lövök olyan jól, mint mondjuk tavaly ilyenkor, mikor a pünkösdi király címéért rendeztünk nagy viadalt egypár vidám vitézi cimborámmal Nógrád nagy hegyei közt. Gyakorolnom kell majd, hogy újra formába jöjjek.
Haladtam aztán tovább, nézve, hogy kik vannak még itt.
Itt volt a Börzsönyi Nehézgyalogság Szobról,

erős és veszedelmes vitézek, csakúgy, mint címerállatuk a börzsönyi vadkan.
Itt volt a Hunyadiak Örökében Történelmi Hagyományőrzők csoportja Szentesről

a Szabad Lovagok Rendje Kisújszállásról,

itt voltak Zsigmond király sárkányos lovagjainak örökösei:
az Öreglaki Sárkányrend

és a Sárkányos Szövetség

és végül Vas Vármegye lovagjai és Íjászai az Anjou-korból.
No meg persze a Fekete Hollók Rendje Kaposvárról, akik a legrégebbi itteni csapat, majdnemhogy házigazdák itt.

Kiegészítésként pedig még itt van két, fáradhatatlan zenekar, akik fel-le járkálnak, de többnyire a vár alatt vannak, és folyamatosan zenélnek: ők a Cantilena Régizene Együttes és a Szelindek Zenekar. Persze mindkettő középkori zenéket játszik most.
Mindenkinél megálltam egy kis időre. Nemcsak beszélgetni, hanem kicsit ki is próbálni magam, végre ismét. Dobócsillagokkal már egészen tűrhetően bántam. Aztán kezembe fogtam egy kelevézt is, és valahogyan rögtön eszembe jutottak azok a régi szép idők, amikor a Tarnowskiak szolgálatában állva együtt hánytuk a dárdákat a víg lengyel bajtársakkal a Tarnów melletti goblinjárta erdőkben.
Aztán volt olyan hely is, ahol kardot fogtam a kezembe, és suhintottam vele néhányat. Az egyik lovag rögtön oda is jött hozzám.
-No, akkor tánc! –mondta.
És nekiestünk egymásnak. Alaposan végigkardlapoztuk egymást a végére. Persze akármilyen fürgén szökdécseltem, én kaptam többet. (Hiába no, azért szablyával mégiscsak jobb vagyok, mint másfélkezes egyenes karddal.) De azért lovag uramon is volt jónéhány kék-zöld folt. Mikor aztán kifáradtunk, és lihegve, de elismerően néztünk egymásra, megszólalt lovag uram:
-Nem először fogsz kardot a kezedbe, te deák, igaz-e?
Ez az elismerés azért jól esett. Elmeséltem neki, hogy a híres Csaba vezértől tanultam a szablya forgatását, aztán Baltás uram okított az egyenes kard használatára is, majd Polákországban, a Leliwa címercsaládhoz tartozó Tarnowski uraimék hűbéreseinél fejlesztettem ezt tovább Tarnówban.

Szóval, rájöttem, hogy érdemes lesz újra gyakorolni magam a hadimesterségben. Szó mi szó, az utóbbi időben erősen elhanyagoltam ezt a tudományért, az íródeáki aktakukac munkáért, de láttam most, hogy ha kell, hamar visszajön mindaz, amit tanultam. Ezért elhatároztam, hogy amint alkalom lesz rá újra kezdem ezt is. Aztán ki tudja, ha visszatérek még Tarnówba, a Tarnowskiak szolgálatába, csak jól jöhet ez a fajta tudás is.
Közben így araszolgatva felfelé a domboldalon, felértem a várhoz.

A vár igazán szép látvány. Csak egy kis favár, az igaz, de legalább egy szépen rendbentartott ép vár. Egyből meg is értettem, miért érdemes itt tartani lovagrendi találkozót. Egyrészt a szervezés profizmusa miatt. Másrészt a látogató sokkal élőbbnek fogja érezni az egész korhű hangulatot egy ilyen építménynél, mint mondjuk egy régi romnál, amiből már alig maradtak falak.
Erről jut eszembe, mit mondott erről régi jó ismerősöm, Ratius mester (aki maga is félelmetes harcos volt, ezt tanúsíthatom):
http://boldogokasajtkeszitok.blog.hu/2012/04/29/epitsunk_varakat
A programok most nem magában a várban zajlanak, ahhoz az udvara kicsi lenne, hanem a vár mellett a domboldalon, a széles mezőn. De aki akar, persze bemehet magába a várba is, és körbenézhet. Szép épület. A gyilokjárón végigsétálva kilátás nyílik az egész birtokra, az egész Katica Tanyára. A várfokon körben pedig a magyar történelmi hadizászlók lengenek, azok, amelyek alatt a katonaság szokott a nagy nemzeti ünnepek alatt parádézni. De az őrtornyokra a falu, Patca címere is ki van téve.
A vár mellett van még valami, ami Eszter asszony szerint egyik nagy büszkesége. Egy trébuchet. Azaz egy francia típusú hajítógép, ami a maga korában (a XIII. században, tehát még jóval a tűzfegyverek alkalmazása előtt) a legmodernebb csúcstechnológiás távolsági fegyver lehetett.

Amellett, hogy hatalmas köveket lehet vele hozzávágni a várak falához, elősegítve a rombolást, a biológiai hadviselésre is alkalmas, például ha romlott húst, pestises hullákat, emberfejeket, mérgezett cuccokat hajítunk be vele az ellenséges várba. Ezzel, ami itt van az alkonyi sötétségben még tüzes golyókat is szoktak dobálni, amelyek gyönyörű üstökösként húznak át az égen a birtok felett, bevilágítva a környező tájat. Amúgy a készítői büszkén mesélik, hogy ekkora trébuchet nem is nagyon van már máshol Európában, csak az angliai Warwick vára mellett.
A programok egyébként már reggel óta tartottak, hogy minden lovagrend bemutatója sorrakerülhessen. Ehhez képest furcsa, hogy csak délután három körül került sor valami megnyitóféleségre. Ez abból állt, hogy mind az itt résztvevő lovagrendek felvonultak a domboldalon, és szép rendben felsorakoztak a vár előtti széles mezőre. (A lovagrendeket egy kikáltó szólította elő, aki furán beszélt magyarul. Minden mondatát így kezdte: „Most pedig szólítám…”. Pedig egyébként magyarnak tűnt a pasas. Csak úgy látszik a régmúlt időt nem tudta a jelen időtől megkülönböztetni.)
Utánuk pedig egy új menet jött, amelyben a lovagrendek egy-egy tagja hozza a várfokról leszedett történelmi zászlókat. Igen, azokat, amelyek alatt a magyar katonaság szokott a nagy nemzeti ünnepeken parádézni.
Élen jön a honfoglalók feltételezett vörös zászlója.

Aztán III. Béla hármashalmos-kettőskeresztes zászlaja.

Aztán az Árpád-ház vörös-ezüst sávos zászlója,

amelyről a kikiáltó azt mondja: mossuk le róla az ilyen jeles alkalmakkor, mint ez a lovagtalálkozó, azt a sok mocskot, melyek az utóbbi években ráragadtak. Ezzel én is együtt tudok érteni. Mi mással moshatnánk le egy jelképről a mocskot, mint hogy méltón használjuk? Kezdetnek megteszi, ha megemlékezünk eredeti történelmi funkciójáról.
Aztán jön az Anjou-kori zászló, az Árpádok sávjaival és az Anjouk arany liliomaival.

Aztán jön Hunyadi János zászlója: a Hunyadiak régebbi, Zsigmond király által adományozott hollós címerével, amit V. László király egy vörös oroszlánnal egészített ki János vajda érdemeinek elismeréseként.

Utána a Fekete Sereg zászlója jön. Amit mint tudjuk, Mátyás életében nem hívtak feketének, de nem tudjuk honnan jön az elnevezés. Állítólag ebben a zászlóban sem fekete sávok voltak eredetileg, csak valami tűzvészben összekormozódott az a corvina, amelynek a címlapján a zászló ábrázolása szerepelt. De azért nekünk így is tetszik.

Aztán jön Bocskai István fejedelem hajdúinak zászlója, amelyen egy oroszlán és egy sas kapaszkodik össze.

Talán harcolnak. Talán éppen haverkodnak. Még az is lehet, hogy táncolnak. Közben látványosan nyelvet öltenek egymásra. Mit akar ez jelenteni?
Aztán jön Rákóczi Ferenc nagyságos vezérlő fejedelem híres zászlója. Rajta a jelmondat: „Iustam causam Deus non derelinquet.”

A kikiáltó egy kupa bort ígért annak, aki megmondja, mit jelent ez magyarul. Jólesett volna egy kupa bor, de az igazat megvallva nem érezném fairnek, ha én nyögném be a megfejtést, aki négy évig mást se csináltam, mint Rákóczi és diplomatái és seregei után kajtattam több országon keresztül. No? Ti tudjátok, mit jelent? (Nyugodtan írjátok meg kommentbe, bár egy kupa bort nem tudok érte felajánlani.)
És jött még egy zászló az ún. nagy tartományi címerrel, amelyen a Magyar Korona Országainak címerei vannak.
Itt valahogy vége szakadt a sornak. Hiába vártuk az 1848-as, 1849-es honvédzászlókat. Lehet, hogy azokból már túl sokféle van, Koronával, meg anélkül is, hát nem akartak egyet kiválasztani, ezért nem tűztek ilyeneket a várfokra se. Ja és Bethlen Gábor zászlója is kimaradt. Na de ne kekeckedjünk, így is szép látvány volt, ahogyan felsorakozik a sokféle zászló, ahogyan ott állnak sorban a nagy mezőn mind a lovagrendek, és a heroldok, a napfény megcsillan a vérteken, és a szél lobogtatja a zászlókat. Egy darabig így ácsorogtunk a mezőn, végighallgattunk egy beszédet, aztán egy rövid közös éljenzés és zászlólengetés után a zászlók és a vitézlő rendek elvonultak, folytatódtak a programok.

Boing!
A programok pedig igazán szemet gyönyörködtetőek voltak, kicsiknek és nagyoknak, vitéz uraknak és szép hölgyeknek egyaránt.

Voltak páros viadalok, amelyek során kemény ütéseket kaptak sokan, volt kelevézvető verseny is a nemes uraknak. Csak néha fordult át az egész morbidba, illetve véresbe. Hallottam, hogy azalatt, mialatt én Eszter asszonnyal a birtokot jártam, néhány asszonyra lecsaptak a börzsönyi lovagok, azzal, hogy boszorkányokat keresnek. Valamiféle istenítéletre is sor került, egyes vitézek kiálltak és megverekedtek egyes asszonyokért, másokat kiváltottak, mert végül is miért ne lehetne az inkvizíciót is lefizetni néha. A végén aztán nem égettek meg senkit, de mégcsak meg sem fojtották a gyanúsítottakat. A Vas vármegyei lovagok meg orvvadászokat fogtak, és azokat akarták példásan megbüntetni. Egy legényt már deresre is húztak, de akkor megérkezett a nagyúr, akinek a legény az apródja volt. Kiváltani nem tudván hű emberét, egyet elrabolt az orvvadász tettenérői közül. Szóval kezdődött a túszdráma, és az egyezkedés. Persze bunyó lett a vége. Recsegtek a koponyák és törtek a csontok, a többi lovagok meg csesztek közbeavatkozni, mert kedvükre való volt a látvány. Végül csak szétválasztották a verekedőket, de addigra sok mindenkinek betörték a fejét, csak épp az eredeti orvvadászok úsztak meg mindent. Hát ilyen kutyavilág volt arrafelé.
De aztán jött a Fekete Hollók Rendjének egyik tudós és jóbeszédű tagja, ígérvén, hogy nagy vándorlás alatt összehordott, külső országokban megerősített tudományával mindenkit kigyógyít minden nyavajából és sebesülésből. Saját csapatát sem kímélte kezdett mindenkit kúrálni. Persze minden kúra előtt gondosan a deresre kötözte ő is a pácienst, hogy el ne szaladjon. Az egyik legénynek a fogát húzta ki. A másikon eret vágott. (És közben egy percig be nem állt a szája.) Aztán megkérdezte, fáj-e még valakinek valamije. Ekkor kicsit megijedtem, mert bizony közel álltam a tudós doktorhoz. Mi lesz, ha ez a nagytudású férfiú a szememből kiolvassa, hogy két napja be van gyulladva az ínyem? Jó ég, hogyan fog ez elbánni velem? Szerencsére nem én lettem a következő páciens. Hanem egy régi fejsebtől szenvedő, elméjében zavarodott legény. Rajta koponyalékelést végzett a tudós felcser. Tudjátok mivel turkált a fejében? Egy dugóhúzóval! Még ennél is vérfagyasztóbb dolgokat művelt egy asszonnyal, akiből az ördögöt űzte ki. Szegény asszony, tényleg egy elvetemült némber volt, de azért megsajnáltuk. A deresre húzva elájult. Mikor felébredt vagy öt percig a nevét sem tudta megmondani.
Szóval ilyen dolgok is történtek ott, Patcán. De végső soron mindenki élve és a saját lábán hagyta el a felcsert, és a legtöbben bizonygatták, hogy tényleg jobban érzik magukat. Még az asszony is mintha megkönnyebbült volna utána.
Már majdnem minden programnak lassan a végére értünk, amikor a szervezők az állatoknak kiépített karámok mögé terelték a vendégeket. Ebből tudhattuk, hogy most nagy dolgok készülnek. Bizony: nem kisebb személyiség érkezett a nagy lovagrendi találkozóra, mint maga Kassai Lajos, a lovasíjászok kagánja, személyesen.

Az az ember, aki Magyarországon egy modern sporttá tette a lovasíjászatot, kidolgozva a tanuló- és mesterfokozatok, a vizsgák és a versenyek rendszerét. Akinek ezért mindannyian hálásak lehetünk. És aki emellett a lovasíjászat legnagyobb rekordere is: senki nem lő vágtató ló hátáról ilyen gyorsan, és ilyen pontosan, mint ő. Én is nagy csodálója vagyok neki, Lovasíjászat című könyvét többször is nagy lelkesedéssel olvastam végig. Olyan bölcsességeket fogalmaz meg, olyanokat ír erőről, kitartásról, szívósságról, céltudatosságról, hogy az nemcsak harcművészeknek, hanem a mindennapi élettel küszködő embereknek is hasznos lehet.

Kassai Lajos most ideérkezett, néhány tanítványával. Vártam, hogy mielőtt bemutatót tart, majd mond egy-két szót a tevékenységéről, az íjakról, a lovakról, a Völgyről, ott Kaposmérőn, meg úgy általában őseink hadviseléséről. Ő azonban egy pillanatig sem lacafacázott, egyből lövöldözni kezdett, a kommentálást teljes egészében a Fekete Hollók kikiáltójára hagyta. Nem tudom, mi volt ennek az oka, de mintha valami sértettség felhőzte volna be a kagán tekintetét. De a közönségnek így sem okozott csalódást. Egy lövése sem tévesztett célt, akár álló, akár mozgó célpontokra lőtt. De a tanítványait sem kellett félteni. (Szerencsére ők is lőttek jópárat, és nem csak az a feladat várt rájuk, hogy a mester után a nyílvesszőket összeszedjék.)
Ilyen szép volt a Lovagrendi Találkozó Patcán. De hátravolt még a leglátványosabb része az egésznek. Az a régi szokás, hogy ilyenkor a résztvevő lovagok a végén mindig két nagy seregbe rendeződnek. És persze egyik bezárkózik a palánkvárba, és lélekszakadva védi azt, ahogy tudja, a másik meg rohamoz. Az ostrom nagyon látványos szokott lenni, csak úgy röpködnek a hasznavehetetlen és hasznos tárgyak, amiket a védők a támadókra kidobnak, és aztán a végtagok és a fejek is röpködni kezdenek.
http://www.youtube.com/watch?v=T8tYGYfH_4s
(Mivel –szerencsére – senkinek nem jut eszébe, hogy, palánkvárról lévén szó, elég lenne odaküldeni néhány íjászt, és gy… de ezt ti is rögtön felejtsétek is el, de nagyon gyorsan.)
Utána pedig, Szent Iván napja lévén, jönnie kellene a nagy máglyagyújtásnak, a tűztáncnak és a tűzugrásnak, aztán…
Ám ekkor az, aki engem Patcáig kalauzolt megkocogtatta a vállamat.
-Meder, indulnunk kéne.
-Nadehát most jön még a leglátványosabb rész, az ostrom. Tudni szeretném, ki győz, és…
-Tudom, kíváncsi, vagy, persze nem ezért szeretnél te maradni, de figyelj…
-Nem ezért? Hát mit gondolsz miért?
-Tudom én.
-Na jó, persze utána lesz a nagy tűzugrás. Azt mégsem kellene kihagyni. Át kell ugrani a tüzet, az megtisztítja az embert. És persze akik együtt ugorják át a tüzet párban, azok örökre együtt is maradnak. És persze jön a tűz körültáncolása is, és talán… Talán még orgia is lesz.
-Meder, van neked kivel átugrani azt a tüzet? –kérdezte ravaszul útikalauzom.
-Hát… nincs. –böktem ki végre.
-Na látod! Hát idehallgass… -mondta, és átadott egy üzenetet, amitől biztos volt benne, hogy nem lesz maradásom.
-Nnnna jó, hát menjünk.
Így hát máig sem tudom, melyik csapat győzött az ostromban. Az alkonyat már nem Patcán ért. De azért elmondom, hogy bár orgián aznap este nem vettem részt, a tűz körültáncolása azért megvolt, egy másik helyen, másokkal, mindenesetre régi jó ismerősökkel.