Ha az ember ennyire beleássa magát a korszak történetébe, talán képes lesz rá, hogy valamennyire megtisztítsa a fejében élő képet a szokásos, romantikus „nagynemzeti” sallangoktól, és árnyaltabban gondolkodni bizonyos személyekről és eseményekről. Teljesen persze ez sem sikerülhet: az embert meghatározzák gyermekkori emlékei, nemzeti öntudata és még egy sor más dolog. De törekedni lehet rá.
Szóval a Rákóczi-szabadságharc. Ez volt Magyarország történetének leghosszabb függetlenségi háborúja. Nyolc évig tartott, ami igazán figyelemre méltó, főleg, ha meggondoljuk, hogy előtte mekkora nagy vérveszteséget szenvedett az ország az ún. visszafoglaló háborúk alatt is. És mégis volt tartalék és kitartás és szívósság még egy ekkora erőfeszítéshez is. Nyolc év nagy idő. Éppen elég idő, hogy az események során megtörténjen minden, ami egy író fantáziáját beindíthatja. A harc hullámzott, hol hevesebb volt, hol kevésbé erős, hol meg egyáltalán nem is voltak nyílt ütközetek, csak egymás erőinek zavarása és hátországának gyengítése, portyák, kalandozások. Hol meg a katonák hazamentek a földet művelni, és csak az otthoni munkával végezve tértek vissza a verekedéshez és zsákmányoláshoz. Szóval színes a kép az események tekintetében, színes abban az értelemben is, hogy mennyiféle ember vett benne részt, mennyiféle motivációval. Nem volt akkoriban mindenki annyira stabilan hűséges egy-egy oldalhoz. Átállások, árulások, hűségeskük ide-oda sűrűen előfordultak.
Szóval ezért mondom, hogy a Rákóczi-szabadságharcról könnyebb lenne akár regényt is írni, mint akár 1848-1849-ről. A XVIII. századi függetlenségi háború nyolc évében valahogy szabadabban szárnyalhatna és több kerülőt tehetne a művész képzelete, mint a későbbi „önvédelmi háború” szűk másfél évében, amikor feszített tempóban, sűrítetten történtek az események. Rákóczi koráról regényt írva talán sokkal inkább lehetne ábrázolni egy háború szüneteit és hétköznapjait is. Olyan elképesztő kalandokat és hihetetlen szituációkat lehetne ezekből kanyarítani, olyan szenvedélyes és vicces figurákat létrehozni, hogy csak na. Másfelől vannak valóban élt alakok, akiknek kalandos sorsa maga kínálja egy regény vázlatát.
Sajnos íróink csak ritkán élnek ezzel a lehetőséggel. Akik írnak, sokszor a Rákóczi-szabadságharcot is valahogyan átmoralizálják, pántlikás-tárogatós-sírva vigadós nemzeti giccset csinálnak belőle. Azt hiszik, egy szabadságharcról szóló történet csak az árulás és büntetés szent kettőséről szólhat. Vagy a szokásos kesergésről, hogy velünk magyarokkal mennyire kiszúr mindig a történelem. Persze ezek után meg, akik igazi emberi mélységeket szeretnek ábrázolni, azok már inkább nem nyúlnak téma-ötlethez ebbe a korba.
A Tenkes kapitánya egy üdítő kivétel. Jó, elismerem, néha egészen bugyuta a történet, de mégis frissítő üdeséggel hat a sztori eredetisége, az hogy mer játszani ezzel az adott történelmi korral, viccek tárgyává meri tenni, ki mer találni hozzá talán soha sem élt és mégis valóságos, szórakoztató figurákat. Elismerem, sokakat joggal bosszanthat az egészben az, hogy mindeközben ez a sorozat másról sem szól, mint annak hangsúlyozásáról minden egyes alkalommal, hogy milyen hülye az ellenség, és milyen belevaló, fasza gyerekek a mieink. De azért mégis: ez a meseszrűség valahogy néha jólesik az embernek.
Vegyünk másik példát. Az az alakja a szabadságharc történetének, akit a XIX. században talán legtöbbször regénybe és színdarabba írtak, az Ocskay László. Vitéz küzdő, aki árulóvá lesz, hogy aztán tragikusan elbukjon, és utolérje megérdemelt büntetése. Szép-szép, de miért kell minden „kuruc háborúról” szóló sztorit az árulás témakörére kihegyezni? –kérdem én. Az ember egy idő után unja a morális tanmeséket. Ocskay pedig olyan valaki volt, aki már „kurucsága” előtt is több haderőben szolgált, általában ott, ahol legjobban megfizették. Szerintem közel sem okozott neki akkora lelki traumát átállni, mint azt sokan hiszik. Regényíróink valahogy méltatlanul elhanyagolják például ugyane történet egy másik szereplőjét, Jávorka Ádámot. Ő legtöbbeknek csak olyan szempontból érdekes, hogy 1710. január 1-jén ő fogta el egy rajtaütéssel egykori parancsnokát, Ocskayt, akit pár nap múlva lefejeztek. Pedig Jávorka élete maga egy regény e nélkül is. Egyszerre volt bátor harcos katona és művelt, több nyelven beszélő deák. Egész fiatalon tüntette ki magát a harcokban, hogy aztán diplomataként jeleskedjen, majd a szabadságharc vége után Rákóczi mozgó ügynöke legyen.Magyarország és a Lengyel-Litván Köztársaság határán többször kalandos úton jutott át, később megpróbálta újra kirobbantani a felkelést. Elfogták. Megszökött. Végül, sok vándorlás után a lengyel Czartoryski-család szolgálatában kötött ki, és Polákgba mentette át a Rákóczi-archívum egy részét. Szóval szerintem ő sokkal érdekesebb alak, mint Ocskay. És egy jó történetet róla is össze lehetne hozni, ha nem erőltetjük az árulás, mint irodalmi téma szokásos közhelyét. (Jávorka Ádám életéről ajánlom figyelmetekbe Köpeczi Béla: Kuruc diplomaták Európa Keletén c. könyvét.)
De ott vannak a főszereplők is. Rákóczi Ferenc és Elżbieta Lubomirska-Sieniawska különös, rejtélyes, hullámzó szerelme is irodalmi feldolgozásért kiált. De erről talán már meséltem, és az az érzésem, hogy még fogok is.
A Rákóczi-szabadságharc, mint irodalmi téma tehát nagy lehetőségeket tartogat. Biztatlak mindnyájatokat, hogy írjatok regényt a Rákóczi-szabadságharcról. Vagy akár csak novellákat. Ha kész van, akkor pedig mutassátok majd meg nekem is, légyszi. (De mégegyszer: ha lehet, árulás és tárogató ne legyen benne.)
És akkor miért fontos ez a hosszú szabadságharc politikailag? Nem csak a hosszú kitartás és az idegen (kisebb részben hazai) hatalomnak való ellenállás miatt érdekes ez az eseménysor. (Számomra a „kurucság hagyománya” sem elsősorban azt jelenti, hogy mindenáron ellent kell mondani mindenkinek, de erről még lesz szó hamarosan.) A Rákóczi-szabadságharc létrehozott egy alternatív magyar államstruktúrát. Egy olyan államformát, amely példa nélküli volt Magyarország történetében, mégis alkalmas arra, hogy a régi magyar alkotmány, a rendi jogok védelmében egy idegen hatalom ellenében fellépjen. És arra is, hogy más államok képviselőivel szövetséget hozzon létre. (Ezt se felejtsük el, mert ez is fontos.)
1705 őszén Szécsényben gyűlést, konventust tartottak a felkelők, hogy végre kijelölhessék saját törvényes kereteiket. Szerették volna ezt az alkalmat országgyűlésnek nevezni, de hát nem mindenki ismerte el annak, mivel nem képviseltette itt magát az ország összes vármegyéje, és a főpapság és főnemesség jelentős része is távol maradt. Akárhogyan is: Szécsényben kimondták, hogy ők a Magyarország szabadságáért küzdő Szövetkezett vagy Konföderált Rendek, harcuk vezetője, azaz a Konföderált Rendek Vezérlő Fejedelme pedig ifj. Rákóczi Ferenc. A Konföderáció aztán kiépítette a maga pénzügyi és gazdasági szerveit, tulajdonképpen a magyar hagyományoknak megfelelően, de új neveken. A fejedelem mellé pedig egy tanácsadó testület is létrejött, ez volt a Szenátus, Bercsényi Miklós elnökletével. Ilyen értelemben vált tehát a Konföderáció ideiglenes államformává, a Rákóczi által uralt országrészek államformájává. Rákóczi maga persze nem akarta ezt állandósítani. A célja az volt, hogy a trónra egy törvényes magyar királyt ültessen, de lehetőleg ne saját magát, hanem valami külföldi szövetségest. Külföldi király mindig azért hasznos, mert a személye egy szövetség garanciáját jelenti. Ezt tudta Rákóczi is. Több jelöltje is volt az évek során, az első számú mindig a szövetségese, Maximilian Emmanuel Wittelsbach bajor választófejedelem volt. (Akit én csak úgy hívok: Maxi Manó.)
A konföderáció azonban mégis szövetséget jelent. (Leggyakrabban államszövetséget, de itt nem erről volt szó.) Kik voltak a szövetségesek Rákóczi államában? Egyrészt az ország vármegyéi (Szövetkezett/Konföderált Vármegyék). Másrészt az ország rendjei. Tehát egy társadalmi csoportok közötti összefogást hirdetett Rákóczi. Az összefogó rendek pedig: a főnemesség (az a kevés főnemes, aki Rákóczi mellé állt), a köznemesség, a polgárság és a vitézlő rend. És ez utóbbi, ami új dolog volt. Ez utóbbiba pedig beletartozhatott mindenki, akinek nem volt nemesi címe, de fegyvert fogott az ország szabadságáért. A jobbágyoknak, akik harcoltak Rákóczi falujukkal együtt olyan kollektív jogokat, szabadságokat ígért, mint amik a hajdúknak, a jászoknak és a kunoknak voltak. Tehát: A Magyar Konföderáció a magyar alkotmányért létrehozott osztálykompromisszum volt. Ebben rejlett az újdonsága. Legalábbis ezt bizonygatja minden munkájában az én kiváló témavezető professzorom. Ezek szerint ez lenne tehát a Rákóczi-szabadságharc hagyománya. A „kuruc” hagyomány.
Rákóczi pedig kiépített egy néha egészen hatékony diplomáciai szervezetet is. Kapcsolatokat tartott fenn a külfölddel. A Magyar Konföderációt a spanyol örökösödési háború hadviselő felének tekintette, tehát Franciaország és Bajorország szövetségesének. Amellett kereste a kapcsolatot az éppen Franciaország ellen harcoló angolokkal és hollandokkal is, akik reményei szerint segíthettek békét kötni a császáriakkal. Mert Rákóczi célja ez volt elsősorban: békét (nemzetközi békét) kötni. Amikor volt lehetősége rá, folytatott is béketárgyalásokat. Ezért nem értelmezhető Rákóczi-hagyománya amolyan durrbele-függetlenségiségként, ahogyan sokan látni szeretnék. Át volt ez józanul gondolva.
Mi lett a vége? Tényleg egy békekötés. Ez a szabadságharc nem bukott el, ezt a szabadságharcot nem verték le, ezt a harcot végül egyik fél sem nyerte meg, ezt a harcot egy kompromisszumos békével fejezték be. Károlyi Sándor, Rákóczi egyik legjobb és leghűségesebb tábornoka kötött békét 1711-ben Szatmárban és Nagykárolyban. Rákóczi megbízásából folytatott tárgyalásokat eleve, de végül mégis kénytelen volt magát a békét a fejedelem nélkül megkötni. Olyan békét, ami biztosította a magyar alkotmányt és a rendi szabadságjogokat. Azokat a célokat, amikért a szabadságharc annak idején elindult. Ha nem köti meg a békét akkor, ott, kiteszi megfogyatkozott seregét a pusztulásnak. Ehelyett vert helyzetből döntetlenre hozta ki az eredményt. Ez azért szép. Rákóczi persze személyes vereségnek fogta fel, hogy nélküle kötötték meg a békét, ahogyan azt is, hogy Károlyi nem volt hajlandó a magyar sereget átvinni Polákországba.
Valahogy mégis el van terjedve ma is a vesztes szabadságharc tévhite. Pedig nem volt ez vereség, sem legyőzetés. Az, hogy ez vereség volt és fegyverletétel, csak az 1849-ben történt események visszavetítése a korábbi időkre. Majténynál nem fegyverletétel történt, hanem a harc ünnepélyes befejezése. A katonák megtarthatták fegyvereiket, csak a zászlókat kellett földbe szúrniuk. Aztán aki akart maradhatott a közös hadseregben, aki akart hazamehetett. Szerintem a legtöbb „kuruc”, akik az ezt közvetlenül megelőző időkben eléggé legatyásodtak, ezt inkább megkönnyebbüléssel fogadták. Annyi harc és szorongattatás után haza a családjukhoz. Megtorlás nem volt. Nem fogdostak össze vagy végeztek ki embereket tömegével, és nem égettek tárogatókat. (Különben is, minden zenetörténész állítja, hogy Rákóczi idejében még nem létezett tárogató, csak töröksíp. A tárogató mai formáját a XIX. században alkották meg.)
Furcsa, hogy mi magyarok mégis szeretünk emiatt keseregni. Szeretjük sajnáltatni magunkat. Nem tudom, ha büszkék akarunk lenni, miért nem tudjuk megbecsülni sikereinket és okos kompromisszumainkat. Valamint az olyan nagy hadvezéreinket, mint Görgei Artúr és Károlyi Sándor. Bár többnyire mostanra már ők is a helyükre kerültek.
Tehát: a Rákóczi-szabadságharc egy tiszteletreméltó erőfeszítés volt egy okos kompromisszummal a végén. Valamint létrehozott egy új struktúrát, amire céljai miatt érdemes később is hivatkozni. Továbbá nekem személy szerint az összes magyar szabadságharcos vezető közül Rákóczi Ferenc a legszimpatikusabb. Kinek másnak a személye volt képes összetartani azt a tarka társaságot, az egymással hozakodó tagokból álló tábornoki kart? Ki más látta át a korszak nemzetközi viszonyait ennyire? Ki más volt képes nyolc éven keresztül lelkesíteni egy egész alternatív állam működtetői ennyire, mint ő? Kinek a személye volt még ennyire egységesítő és elfogadható a maga korában? Ezeket még Kossuth Lajosról sem lehet elmondani. Rákóczi Ferenc egy elképesztően jó szervező és hihetetlenül megnyerő ember lehetett. (1703 és 1704 között egy országos, majdnem minden társadalmi rétegre kiterjedő mozgalmat csinált egy helyi parasztfelkelésből mindössze pár hónap alatt!) Igaz, tárgyalásnál benne is volt egy kis naivság, mégis olyan valaki volt, aki nagyobb nemzetközi távlatokban is tudott gondolkodni. És amellett egy esendő ember volt. A vadászat mellett az Elżbieta Sieniawskával való titkos kapcsolatából merített erőt mindig a továbbiakhoz.
Hát ilyenekre jutottam én, a Rákóczi-szabadságharc történetét tanulmányozva.
(Képek: Mozaik 1979/11-12.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése