Öt év után

A mostani október 23-át azonban nem esszéírással ünnepeltem, hanem tüntetéssel. Mi mással lehet méltóbban ünnepelni egy forradalmat? –kérdezik egyesek nagy büszkén. Mások, mivel láttak már egy-két dolgot ezzel kapcsolatban, bizony kételkednek. Kételkedni én is hajlamos vagyok mindenben. És hát, tudjátok, 2006-ban én is láttam amit láttam. Akkor, ezelőtt öt évvel éreztem úgy, hogy totálisan félrementünk. „Valahol utat veszettünk” –írta a nagy történész, Szekfű Gyula 1945-ben, felülbírálva korábbi álláspontját ellenforradalmiságról és konzervativizmusról. Én is ilyeneket mondtam 2006-ban. Utat tévesztettünk, félrementünk, eltévedtünk.
Akkoriban innen is, onnan is hívtak tüntetni. Mert mivel lehetne méltóbban ünnepelni egy forradalmat, mint tüntetéssel? Én pedig úgy éreztem, hogy akik hívnak, és lelkesednek valahol fatális tévedésben vannak, teljesen félreértik, hogy mi a lényege, egy tüntetésnek és egy forradalomnak. De hiába próbálkoztam, nem tudtam elmagyarázni nekik, hogy miért gondolom így. Ha megkérdeztem ezektől az emberektől, hogy de mi a céljuk, nem tudtak válaszolni. Csak úgy tüntettek, mert az vagány dolog.
Elkeseredtem. Kétszer jártam akkor, 2006 őszén a Kossuth téren. Egyszer egy lány, aki fontos volt nekem, puszta újságírói kíváncsiságból indult arrafelé. Én meg féltettem, hogy megverik vagy nem tudom, mit csinálnak vele. (Hiszen alig tudtuk, mi zajlik ott pontosan.) Így hát mentem utána. Persze nem lett, nem is lehetett volna semmi baja, ez így utólag nyilvánvaló, de akkoriban nem lehetett semmit tudni. Később egy lengyel diplomata ismerősöm, aki a Magyarországra látogató Lech Kaczyński elnök kíséretében érkezett, azt mondta: nézzük meg a Kossuth teret, kíváncsi, mi van ott. Hát odakísértem másodszor is, még inkább vonakodva. Láttam, amit láttam mindkét alkalommal. Békés demonstráció? Hát, végül is verekedni tényleg nem kezdett senki. De a tekintetekben csupa agresszió. Emberek a téren, ordibáltak, mindenféle jelszavakat skandáltak, handabandáztak teljes összevisszaságban, arról, hogy ki mindenkinek kellene eltakarodnia, megdöglenie, stb. A legszomorúbb az egészben az volt, hogy át lehetett érezni, hogy ezek az emberek miért vannak elkeseredve. De emellett számomra látszott az is, hogy ezeket az embereket mesterségesen „fölülről” heccelik. Hogy ezek bedőltek egy propagandának amely „forradalmat” kiáltott, holott az egésznek semmi más célja nem volt, mint hogy átjátssza a hatalmat az elit egyik csoportjának kezéből egy másik csoport kezébe.
Lesznek persze, akik most, vagy évek múlva majd azt mondják: én már 2006-ban láttam, hogy ezekkel nem stimmel valami. De vajon hányan vannak, akik tényleg látták akkor, hogy erről van szó?
Nem akarom magamat fényezni, nem állítom, hogy tisztábban láttam volna bármit is akkoriban sok más embernél. De másokkal ellentétben én egyre töményebb undort éreztem azzal kapcsolatban, ami akkor a hazámban zajlott, és főleg ahogyan az emberek akkor egymással beszéltek. Mikor ezt szóvá tettem nagynéha valakiknek, egyből jött az, hogy leordítják az ember fejét: „mit-képzelsz-te-ezekkel-a-vörös-sátánfajzatokkal-vagy-te-tapló-manipulált-kommunistaivadék-senki-hát-micsodamagyarvagyte?” –körülbelül ilyen szintűek. Na jó, általában nem ilyen hangvételben, de a lényeg nagyjából ez volt. Hasonló dolgokat vágtak a fejemhez olyankor is, amikor annak a véleményemnek adtam hangot, hogy talán kritizálni is konkrét dolgokat kéne, és nem személyeskedésbe fojtani mindent. Akkor is azt kaptam, hogy minek védem azt a hazug, csúnyán beszélő Bűnbakot. Mindez két dolgot eredményezett. Egyrészt azt, hogy kezdtem a Bűnbakkal szolidaritást érezni, figyelni a megnyilvánulásait, jóval később a blogját is olvasni. És szégyen-nem szégyen, kezdett egyre szimpatikusabb lenni emberileg ez a Bűnbak. (Valahogy ahhoz hasonlóan, mint amikor a Magyar Vándor filmben Álmos vezér galléron ragadja a folyamatosan Mátyás királyt szidalmazó fogadóst, és azt kiabálja: „Mit szólna hozzá, ha azt mondanám: egyre szimpatikusabb ez a Mátyás?”) Iszonyúan bosszantott, hogy érdemeinél jobban utálja mindenki, ezért kezdtem mártírt látni benne, lehet hogy nem egészen jogosan. Végül is annak idején sokan kiabálták felsőbb parancsra, heccelésre, hogy „Akasszák fel Rajkot!” meg „Mindszentyt egy lámpavasra!”. Most ugyanezeknek az embereknek az unokái kiabálták felsőbb utasításra, hogy „Gyurcsány takarodj!”. És ne áltassuk magunkat: mindkét esetben sokan voltak, akik tényleg elhitték, hogy nekik ettől jobb lesz.
Másrészt az elkeseredésem tovább nőtt. Azután, hogy „Mindenki meghülyült” kezdtem olyan kijelentéseket tenni, hogy „A hazámat már a fene eszi.” Vagy „Kivándorlok Polákországba”. Következő külföldi ösztöndíjam alatt (a gyönyörű és feledhetetlen Kraków városában voltam) kezdtem úgy gondolni magamra, mint emigráns vagy határontúli magyarra, pedig tudtam, hogy fél év után úgyis hazajövök.
Szóval mindezt azért mondtam el, hogy megfelelhessek, hogy ha kérdeztek a tüntetésről és a forradalomról. Öt évvel ezelőtt azt láttam, hogy az emberekben annyi elkeseredés és feszültség gyűlt fel, hogy néhányan nem bírták tovább. Kitört a feszültség, egyesek törni-zúzni kezdtek. Csakhogy célja semmi nem volt az egésznek. A forradalom mindig rombol, de ha a rombolás öncél, akkor az nem forradalom, hanem őrültködés. (Na, most mintha Bibó István beszélne belőlem. Ez egyébként gyakran előfordul.) Márpedig 2006-ban csak rombolás zajlott. Nem is mindig csak anyagi rombolás. De a higgadt, józan gondolkodás szisztematikus rombolása. Közben végig éreztem, hogy valakinek nagyon érdekében áll az elégedetlenséget fenntartani, mert az elégedetlen, boldogtalan ember könnyen irányítható. Könnyen hatalomra juttathatja azt, aki segítséget, boldogulást, erkölcsi megújulást ígér neki. Akár korlátlan hatalomhoz is juttathatja. Életét és vérét ajánlhatja neki. Akkoriban éppen az ilyen boldogtalan emberek janicsárrá gyúrása folyt nagyban.
Persze nem is csoda, hogy az emberek forradalmat akartak csinálni. Miben nevelték őket? A forradalom kultuszában. Az előző nemzedékeket 1848, a polgári forradalom, és a világban mindenfelé menő proletárforradalmak kultuszában. Az én nemzedékemet pedig 1956 kultuszában. A rendszerváltás után pedig közben végig ment a zrikálás, hogy „persze-a-mai-ifjúság-már…”, „mit-tudtok-ti-már-az-elnyomásról”, stb. Végig azzal piszkálták az ifjúságot, hogy nem olyan bátor, önfeláldozó és harcrakész, mint az ősei. Vagy a nagyszülei, akik ’56-ban barikádokat emeltek, munkástanácsokat vezettek, vért adtak, embereket mentettek, tüntettek. Vagy a szülei, akik leváltották az államszocialista rendszert. Valahogy belénk ültették, hogy nagy tett csak a forradalom, a rendszerborítás, a harc lehet. De ezt már nálunk jobbak megcsinálták. A mi dolgunk csak annyi, hogy emlékezünk rájuk, aztán befogjuk a pofánkat. Ez azért frusztráló érzés volt. Eszébe se jutott senkinek, hogy azt mondja, hogy a békés építőmunka is lehet ám dicsőséges tett, hogy alkotással, vagy akár építő kritkával is lehet a hazát szolgálni. Eszébe sem jutott senkinek Kölcsey Ferencre hivatkozni. Kölcsey Ferenc mindig büszke volt rá, hogy egyik őse a honszerző Ond vezér volt. (Vagy így volt, vagy nem.) De nem akart honfoglaló őse babérjain pihenni. Szüntelenül tevékenykedett, nemcsak költőként, művészként, hanem tudósként és képviselőként is szolgálta a hazáját, alkotással, ötletekkel, amivel tudta. Jó hazafinak tartjuk? Igen. Pedig békés, szelíd ember volt, nem csinált forradalmat sosem. És mégsem ő lett a minta. Egyáltalán: a nem a reformkor és az 1848-as békés forradalom lett a minta. Más volt előtérbe tolva.
Csoda ezek után, hogy erre számos frusztrált fiatal 2006-ban kiszaladt az utcára és törni-zúzni-kiabálni kezdett, azzal hencegve: „Idenézzetek, mi is forradalmárok vagyunk! Hiszen mi is rendőrökre támadunk, középületeket ostromlunk! Mivel lehetne méltóbban ünnepelni egy forradalmat, mint forradalmi tettekkel?!”?
Közben ezzel az álforradalmisággal már egy új autokrata rendszer menetelését készítették elő. (Ne nevezzük diktatúrának, egyelőre még nem az.) Ez volt az ő ünnepük, az ő tüntetésük. Ettől undorodtam én, ezt éreztem a forradalom szomorú paródiájának, a forradalmi szellemiség meggyalázásának, az őszinte lázadás giccses sárbatiprásának.
2011 október 23-án ezúttal én mentem az utcára, tüntetéssel ünnepelni. Lelkesen, és hála Istennek nem egyedül. Több tízezren voltunk. Senki nem tört, senki nem zúzott, senki nem személyeskedett, bár valakinek most is a távozását követelték. De valami mégis megváltozott ez alatt az öt év alatt. Észhez tértünk? Félek ilyen kategorikus kijelentést tenni. Ki tudja, igazunk van-e? Amúgy biztosan itt voltak most is egy páran, akiket az elkeseredés 2006-ban Kossuth térre is kivitt. De az egész tömeg nem ugyanaz volt. Ez egy öntudatos, céljaival tisztában levő tömeg volt, amelyet nem a bosszúállás, hanem a reménykedés érzése tartott össze.