Hétköznapi beszédben és írásaimban azonban annál inkább használom a kuruc kifejezést. Ezen is sokszor valamiféle szellemi iskolát értek, de nem olyasmit, mint amivel ma sokan meghamisítani akarják e kifejezést melynek már amúgy sem az eredeti értelmét használjuk.
Azt, hogy a kurucon a Rákóczi-szabadságharc résztvevőjét értik, én is tökéletesen el tudom fogadni. De akkor fűzzük tovább: vannak-e mai szellemi értelemben vett kurucok és van-e ilyen értelemben vett kurucság?
Én azt mondom van ilyen, sőt magamat is a kuruc nézetűek közé sorolom. Ne rökönyödjetek meg ezen. Ha elolvassátok az előző bejegyzést, pontosan érteni fogjátok, hogy mit tartok én fontosnak a Rákóczi-szabadságharcból, és hogy ez alapján kiket tartok tényleg mai kurucoknak és miért sorolom magamat is közéjük.
A kurucság Magyarország függetlenségének szükségességét hangsúlyozza, ez kétségtelenül így van. Azonban, mint mondtam már az előbb, egyrészt Rákóczi is egy nemzetközi szövetség részének tekintette magát, másrészt nem állt meg a függetlenségnél. Voltak ötletei arra is, hogy milyen legyen a függetlenné vált Magyarország. Felállított hozzá egy ideiglenes kísérleti államot. Létrehozott egy Konföderációt, amely egyrészt a vármegyék közötti szövetség volt másrészt a nemesség, a polgárság és a vitézlő rend közötti együttműködés is. A jobbágyi sorból kiemelkedett vitézek is részeivé váltak az ország függetlenségéért folytatott harcnak. Íme, ez lenne tehát Rákóczi egyik öröksége szerintem. A különböző társadalmi osztályok, régiók közötti együttműködést szorgalmazni kell szerintünk. Lehetőséget kell adni alávetettebb rétegeknek is, hogy az országért ők is harcoljanak. Ez is a kurucság része lehet. Erről azonban még szó lesz.
Ki kuruc még? Aki szembeszáll a labancokkal. A labanc pedig a Rákóczi idejebeli szóhasználatban nem a német nyelvű, német ruhájú császári katonát jelentette, ahogyan azt a A Tenkes kapitánya-sorozatban tévesen használják. A labanc a császári oldalon álló magyarok gúnyneve volt. Voltak ők is sokan, noha nem mindig ők voltak a többség. A labancok nem hordtak német ruhát, és háromszögletű kalapot (mint a Rákóczi hadnagyában), nem akarták elfelejteni magyar anyanyelvüket és kultúrájukat. Ellenkezőleg: magyarságuknak azzal gondolták, hogy szolgálatot tesznek, hogy a császáriak mellett harcolnak. És harcoltak is, magyar egyenruhákban, magyar huszárezredek a császáriak mellett. Például Ebergényi Lászlóé, akinek legendás ezredét a franciák elleni harcból hozták haza.
Ebergényi képességeit még Rákócziék is elismerték, sosem beszéltek róla, mint árulóról, hanem mint nagy harcosról, aki nem tud eleget, ezért nem a mi oldalunkon áll.
Akiket manapság én labancoknak hívok, azok a jellegzetes túlzó német-fanok. Azok, akiktől néha ilyesféle mondatok jönnek: „Magyarország mindig is a keresztény-germán kultúrkörbe tartozott.” Akik azt gondolják, hogy amiért a németek egy része lenézi a szlávokat, azért nekünk magyaroknak is le kell őket néznünk, megvetőleg kell róluk nyilatkoznunk, és a németeket tekintenünk a kultúra és „civilizáció” hordozóinak.
Ebben persze sokféle szín árnyalat és fokozat van. A klasszikus labanc a legitimista, aki nemcsak hogy vissza akarja állítani a királyságot, hanem a Habsburgokat akarja visszahozni magyar királyoknak. (Noha Magyarországon eddig legalább háromszor mondták ki a Habsburg-ház trónfosztását.) Az ilyenekkel szeretek vitatkozni, mert általában művelt és okos emberek, akiknek nem lehet a történelemről minden kitalált hülyeséget beadni. Ők nem akarják a magyar történelmet meghamisítani vagy teljesen lerombolni (mint egyes bunkó álkurucok), csak más szemszögből akarják nézni ugyanazt a történelmet. Mondom tisztelem őket, és szívesen folytatok velük vitát a magam köztársaságpárti szempontjaival. (Régebben szokásom volt legitimista honlapokra provokatív kommenteket írni, amiből mindig ékes és magasröptű szellemi viadalok alakultak ki.) A legitimisták kedvenc társadalomtörténésze Szekfű Gyula, Bibliájuk a Három nemzedék. (Szekfű Gyulát nagyon tisztelem, a három nemzedék egy érdekes mű bár szerintem nincs igaza. De róla később.)
A totális félreértésben lévő labanc pedig a kriptonáci, aki nosztalgiával gondol Magyarország és Németország második világháborús együttműködésére, arra milyen szép és dicső volt egy ilyen agresszív nagyhatalmat kegyetlenül és feltétlenül kiszolgálni. Gyakran előfordul, hogy az ilyen nosztalgiáját a második világháborús német haditechnika iránti élénk érdeklődéssel leplezi, aztán, ha hosszabban beszélgetünk vele, kiderül, hogy nemcsak a technikáért rajong annyira. (Előfordul, hogy kiszaladnak a száján olyan szavak, mint „Jawohl!” vagy „Sieg heil!”). Az ilyenekre nincs mit mondani.
Szóval, hogy visszatérjek az eredetihez: kurucnak tekintem magam, mert mind a legitimistákkal, mind a nácilabancokkal véleményével szembemegyek. (De azért ezt a két csoportot nem szeretném egy kalap alá venni. A legitimisták jószándékú, rendes emberek, és a jelenlegi helyzetben a légynek sem ártanak.) Szerintem túlságosan hasonlítunk mi magyarok a körülöttünk élő szlávokhoz és egyéb kis népekhez, ahhoz, hogy rosszban legyünk. Hasonlóak a problémáink és a komplexusaink. (Szerintem nem is lett volna hülyeség velük egy Dunai Konföderációt létrehozni, Teleki László 1849-es tervei szerint. Vagy legalább manapság megtalálni normális és mérsékelt tagjaikat, Kiss Gy. Csaba professzor úr és Czesław Miłosz szellemében.) A hozzájuk vezető úton pedig a Rákóczi-szabadságharc egy jó hivatkozási alap lehet. Igaz, ugyan, hogy a szerbek és a horvátok császárhűek maradtak és Rákócziék ellen harcoltak ekkor. De az összkép közel sem olyan vészes, mint 1848-1849-ben. Szlovákok, ruszinok, románok együtt harcoltak a magyarokkal a közös Hungáriáért. Ugyan hol találunk még egy olyan hőst, akit a szlovákok is ennyire tisztelnek, és magukénak éreznek, mint Rákóczit? (Annak ellenére, hogy Ficóék az utóbbi időben sokat tettek a Rákóczi-kultusz lerombolásáért.) A szlovák művelődéstörténet fontos alakja Daniel Krman diplomatája volt Rákóczinak, őt küldték például a svéd királyhoz.
De még a nagy szlovák betyárról, Jurko Jánošíkról is tudni véli a néphagyomány, hogy betyársága előtt Rákóczinál szolgált.
Nade ne felejtsük ki a szepességi német polgárokat sem: sok ügyes diplomatája Rákóczinak közülük került ki: például Jakob Kray, aki a szabadságharc vértanúja lett végül: 1709-ben Heister császári tábornok felakasztatta.
Szóval a kurucság része lehet az ún. „kis népek” együttműködésének hangsúlyozása a nagyhatalmi szorítással szemben. (Amit ugyan komplikál, hogy a Rákóczi-szabadságharc idején még nemigen létezett mai értelemben vett nemzeti öntudat, így nem volt nagy kunszt, hogy nem estek egymásnak Hungária polgárai nemzetiségi alapon. De mindegy.)
+Ott van még a francia kapcsolat. Végül is Rákóczi elsősorban mégiscsak XIV. Louis francia király szövetségesének tekintette magát a császár elleni háborúban. A francia kapcsolat volt a legfontosabb. A mai kurucságba tehát beleférhet a francia kultúra szeretete és tisztelete is? Miért ne? Sőt, végső soron Rákóczi szövetségese volt Maxi Manó bajor választófejedelem is. Szóval nem a németek ellen ment a harc, hanem a mindent maga alá gyűrni akaró Habsburg-abszolutizmus ellen. A kurucságban tehát benne van az agresszív nagyhatalmiságnak (vagyis az imperializmusnak) vló ellenállás is, de semmiképpen sincs benne részemről az idegengyűlölet.
Így, ilyen értelemben mondtam tehát magamról, hogy kuruc gondolkodású vagyok. És a fenti érvekkel megtámogatva, azt hiszem érthető, hogy nem tartom ennek a szellemiségnek az örökösének például a kuruc.info szerkesztőit. Ilyen vulgáris, agresszív bunkók persze már a XVIII. század elején is voltak. Akik bevették magukat az erdőkbe, és mindenkit, aki arra járt, kinyírtak, kifoszottak, azzal a jelszóval, hogy ők kurucok, és mindezt a rablást, gyilkolást fosztogatást a hazáért teszik. Pontosan ilyen alakokról szól Jókai Mórnak A nagyenyedi két fűzfa című kisregénye ironikusabb és A Trombitás c. magyar film brutálisabb formában. Gondolom, a kuruc.info munkatársai nagy mértékben az ilyen alakok szellemi örökségére gondoltak, mikor nevet választottak. Alig hiszem ugyanis, hogy a külföldi uralkodókkal tárgyaló Ráday Pál vagy Daniel Krman vagy valaki hasonló járt a fejükben.
De hozzá kell tenni: az ilyeneket Rákóczi sem szerette, sőt igyekezett elvenni a kedvüket a túlzott hőzöngéstől. 1704-ben Rákóczi személyesen adott parancsot Kis Albert nevű parancsnoka felakasztására, pedig ez a Kis Albert már Thököly alatt is szolgált, 1703-ban pedig egyike volt azoknak, akik Magyarországra visszahívták a fejedelmet. Nem tudni pontosan, ezt követően miket művelt. De az elítélése feltehetően nem volt véletlen. Kellet valami elrettentő példa a hozzá hasonlóaknak.
Akárki akármit is mond tehát, én a szabadságharc hagyományából Rákóczi és Ráday hagyományát fogadom el, és arra hivatkozok, és ez alapján nevezem kuruc szellemiségnek azt a hagyományt, amit követni próbálok. Remélem érthető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése