(...)
(Kiöncenzúrázva)
Ő teljesen tudatosan vállalta a sorsát. Voltak elképzelések a fejében társadalomról, munkáról, szabadságról, tehát meg lehet kockáztatni a kijelentést, hogy tudta, miért harcol. És amit csinált, azt becsületesen és következetesen csinálta.
Gyerekkorában zsidó származása miatt megjárta Auschwitzot, azaz az Oświęcim melletti tábort, ahol anyját és nővérét szökési kísérletért kivégezték. Ő túlélte, hazatért. Tanulni kezdett az egyetemen, töri szakon. Kicsapták, politikai okok miatt. Munkás lett, megnősült családot alapított. Később elvált, de a kisfiát azért persze rendszeresen meglátogatta. Amellett munkásokkal és értelmiségiekkel is barátkozott.
A forradalom idején ott volt a rádió ostrománál, de akkor még nem fogott fegyvert. Csak később, mikor a Ferencvárosba került és kezdte szervezni az ottani felkelő egységeket. Hamarosan ő lett a Tűzoltó utcai csapat parancsnoka. Általában minden ilyen legendás felkelőparancsnokról le szokás írni, hogy megvédte azokat az ÁVH-sokat, akiket a társai meg akartak lincselni. Már nem tudni, kinél igaz ez, kinél része a kötelező nemzeti legendagyártásnak. Angyal Istvánról, aki azért, ha lehetett igyekezett elkerülni a felesleges vérontást, ezt még el is hiszem.
Mikor nem tudta tovább tartani az állását, társaival a Péterfi Sándor Utcai Kórházba húzódott. Itt egy lopott stencilgéppel röplapokat gyártott, amelyben passzív ellenállásra biztatta az embereket. Fel volt készülve rá, hogy előbb-utóbb megtalálják, és elfogják. Megtalálták, elfogták. A bíróság előtt nem igyekezett semmit tagadni, szépíteni, kiszínezni. A cellában megírta sajátkezű vallomását, ami most fontos történeti forrás. Végül felakasztották.
Ma elsősorban azért beszélnek kevesebbet róla, mert kommunistának vallotta magát. Persze nem volt ő kommunista, abban az értelemben, ahogyan ezt a szót ma használják. A Pártba sem lépett be. Inkább valamiféle szelíd szociáldemokrata volt, a munkás-önigazgatás híve, de a pártdiktatúrát elvetette.
Viszont abban a gesztusban, hogy november 7-én a Tűzoltó utcai főhadiszállásán a nemzeti zászló mellé kitűzte a vörös zászlót is, benne volt, azt hiszem, az ideológiai indokok mellett az ellenfél tisztelete is.
Nagyon megérdemelné már, hogy filmet forgassanak róla. Bár azt hiszem, egy készült róla, de nem lett túl híres. Meg egyébként is: az a film, ha jól tudom, inkább az ellene folytatott perről szól. De javítsatok ki ha tévedek. Róla olyan filmet kellene forgatni, ami az egész ’56-os tevékenységét feldolgozza. Látványos, izgalmas módon. Ez azonban még várat magára. Nem is érdeke mindenkinek, hogy egy ilyen emberre, akit lehet példaként emlegetni, de nem lehet pártzászlóra tűzni, felhívja a figyelmet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése