1956 - 2. Szellemiség

Volt-e 1956-nak valamiféle egységes szellemisége, olyan, amire hivatkozni lehet, olyan, amit lehet ’56-os hagyománynak nevezni, amire fel lehet építeni későbbi elképzeléseket?
1848-nak biztos, hogy volt. Mint már szó volt róla, azok a változások, amelyek akkor végül is teljesedésbe mentek, mint már szó volt róla, hosszan alakultak. Kialakult egy reformtábor a ’30-as, ’40-es években, azon belül is több szárny, voltak irányvonalak, világos célok, módszerek, taktika. A célokat sokan megfogalmazták, és nagyon sok mindenben egyetértettek Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos, Eötvös József, Deák Ferenc, és még lehetne sorolni a sok színes egyéniséget, Felsőbüki Nagy Páltól Lovassy Lászlóig, Batthyány Lajostól Teleki Lászlóig. Az ősiség eltörlése, a jobbágyfelszabadítás, a törvény előtti egyenlőség és megint lehetne sorolni a legalapvetőbb célokat, amelyeket embereink fontosnak tartottak. A reformoknak éveken át sok országgyűlés nekifutott, de egyik sem hozott átütő sikert, így ahhoz, hogy hirtelen az egész kiteljesedjen, és megvalósuljon több évtized terve mégiscsak egy hirtelen tömegmegmozdulás, egy forradalom kellett. Az 1848-as hagyomány ezeknek a társadalmi reformoknak a keresztülvitelét és majd aztán folytatását jelentette egyfelől. De aztán jelentésévé vált a későbbiekben nem csak a forradalmi ’48-as hagyomány, hanem a szabadságharcos ’48-as hagyomány is, amit azért inkább ’49-es hagyománynak nevezhetnénk. Vagyis az állami önállóság lehetséges elérésének, vagy legalábbis minél teljesebb elérésének hagyománya. A kettő között néha konfliktus támadt, a második túlhangsúlyozása mellett az első néha elsikkadt, pedig igazán az volt az, ami hosszan, átgondoltan fejlődött ki, a másikat csak a hirtelen kialakuló körülmények hozták magukkal.
Ezzel szemben ’56 esetében nem látunk ilyen egységes valamit, ami az eseményeket szellemileg összetartaná, ezért is történtek itt az arany középúttól való sokkal látványosabb eltérések és szélsőségesebb kilengések. Már ha létezett arany középút ebben az esetben.
1956 inkább egy spontán népmozgalomnak indult. Kialakultak a megelőző időkben reformgondolatok, de azok nem vehettek fel olyan egységes formát, nem volt olyan egységes irányvonal, célrendszer, ami meghatározhatta volna az eseményeket. Inkább egy elviselhetetlen rendszer elleni elemi tiltakozásból született az, ami megszületett. Ezért is öltötte rögtön az elején a fegyveres harc formáját.
Ami aztán a fegyverropogásból, a vérből és verejtékből kinőtt, az megint sokféle lett. Ezért nem tudunk ’56-ra, mint kiindulópontra relevánsan hivatkozni, mert ’56-nak része az író, a maga Kossuth Klubbéli elméleti vitáival. Része a munkás, aki végre tényleg saját kezébe, munkás-tulajdonba, társadalmi tulajdonba akarja venni a gyárat, ezért lelkesen üdvözli a munkástanácsok megválasztását. Része a végsőkig elkeseredett, évekre visszamenő sérelmeiért a fizikai és mentális nyomorgatásért most bosszút vevő kisember, aki pszichológiailag sok szempontból válik magához hasonló társaival hirtelen vérengző vadállattá. És része az utcán randalírozó alvilági figura, aki fosztogat, aki spekulál, aki hirtelen utolsó gazemberből egy hamis kép alapján hőssé lép elő, és közben még meg is szedi magát. Nem is folytatom. (Négy elméleti típust mondtam, akik közül több is meglehet egy-egy emberben, persze. De ha engem kérdeztek, a szintén ártatlan áldozatokat követelő Köztársaság téri vérengzést inkább a harmadik, és nem a negyedik típusba tartozó emberek csinálták. Na, mindegy, ez csak kitérő volt.)
Meg persze ’56-nak részei az ártatlan áldozatok is. Sokan, sokfélék. Mindkét részről. Vagy nem is csak kettő, hanem sok részről.
Szóval, hiába mondanak sokan olyat, hogy „1956 szellemisége”, nem igazán lehet tudni, mit jelent az.
Talán a végre megvalósuló munkástanácsok, a munkás-önigazgatás, a valódi szocializmus az az örökség, amit legmarkánsabban rajzolódik ki az egész kaotikusnak tűnő gabalyodásból. A legmarkánsabb, mégis valami miatt ma a legkevesebbet emlegetett örökség. Pedig ez az emberi önállóság, tehát szabadság, ugyanakkor nem az individualista (hogy ne mondjam önző) szabadság, hanem a kollektív, (kis)közösségi, együttes alkotó szabadság öröksége. E mellett sokan hitet tettek Magyarországon az egész XX. század folyamán, jóval ’56 előtt is. De a felülről jövő hatalom ezeket mindig elsöpörte. 1956-ban sem olyan egyértelmű ezek szerepe. Végül is, hirtelen, spontánul szerveződő, ideiglenes rendfenntartásra, a teljes káosz megakadályozására létrejött szervezetek voltak ezek. Sokszor kialakulnak ilyenek vészhelyzetben, tértől is időtől függetlenül, a történelem folyamán. Hogy lehet-e ezeket állandósítani, ezekre felépíteni a társadalmat? Mindmáig nem egyértelmű. Éppen ezért az sem, hogy a szélesebb kistérségi vagy kisközösségi önkormányzatiság hívei manapság hivatkozhatnak-e ezek 1956-os meglétére, illetve szellemiségére.
Ha politikailag nézzük ’56 hagyományát, azt látjuk, hogy ebben a néhány napban nagyobbrészt az 1945 és 1948 között működő pártok szerveződnek újjá. (Független Kisgazdapárt, Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Parasztpárt, és a polgári radikálisok különböző irányzatai.) Azok, amelyek már akkor, 1945-ben is rengetegféle programmal léptek fel. Aztán a kialakuló államszocialista diktatúra látszólag eltüntette őket, de ezek szerint csak megbújtak a felszín alatt, örökségüket készenlétben tartva a megvalósításra. De, mint már szó volt róla, az idő rövidsége miatt most nem maradt idejük igazi, részletes programot kidolgozni.
Ha pedig 1945 és 1948 közötti örökségükre gondolunk, arra ma, leegyszerűsítő, sematizáló világunkban nemigen szokás hivatkozni. A mai magyar közbeszéd, amelybe erőszakkal vagy manipulációval beleverték, hogy csak két út létezik, a múltban sem hajlandó meglátni a jobb sorsra érdemes alternatívák lenyűgöző sokféleségét.

A nem létező vagy legalábbis nehezen megfogható szellemi örökséggel kapcsolatban azonban van egy dolog, amihez mindenképpen hozzá kell szólni. Ez pedig az ellenforradalom cáfolata. Hozzá kell szólni, mert ehhez kapcsolódik az 1956-ról manapság leginkább elterjedt tévhit, ami nagyban hozzájárul, ahhoz, hogy, mint az elején megállapítottuk, nemhogy egyre tisztábban, de az idő múlásával egyre torzabban látjuk 1956-ot.
Az előző pontban kísérletet tettem pontosan megfogalmazni, mi a forradalom és miért volt az, ami 1956 őszén történt. Most nézzük meg az ellenforradalmat is! Az ellenforradalom mindig egy forradalom ellenében létrejövő folyamat, amelynek célja a forradalom előtti társadalmi rend restaurálása. Ahogyan a forradalom nem mindig pozitív, úgy az ellenforradalom sem mindig negatív folyamat, mert együtt járhat a forradalom előtti hatalmi elit bizonyos önvizsgálatával, esetleg új, eddig másodrendű emberek előtérbe kerülésével, bizonyos frissüléssel, és ez hozzájárulhat, hogy az előző rendszer valahogyan mégiscsak megreformálódjon vagy valahogyan jobb formában restaurálódjon. Így tehát ellenforradalom volt 1956-ban az, amit a Kádár János-féle ún. Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány véghezvitt. Ez restaurálta az államszocialista rendszert (amelyet az 1956-os forradalom megpróbált eltüntetni), de mindenképpen egy élhetőbb, humánusabb formában. Sőt, összehasonlíthatatlanul élhetőbb, humánusabb formában. És senki ne mondja nekem, hogy ez nem számít! Egy állam mégiscsak az emberekért van, azért van, hogy az állampolgárok, az emberek fizikailag és mentálisan jól érezzék magukat. Persze egyrészt egyik rendszer sem tökéletes, másrészt mindegyik elfárad egy idő után, és ilyenkor általában le kell bontani. De az sem mindegy, hogy egy rendszer lehetőséget ad-e a békés lebontásra és az elemek újrahasznosítására, vagy csak felrobbantani lehet vagy szétzúzni.
És ezért tekinthető ellenforradalomnak 1919-1920-ban az a folyamat, amely végül Horthy Miklós hatalomra kerülésével végződött. Sok szempontból restaurálta az Osztrák-Magyar Monarchia rendszerét, de egyúttal valami olyat hozott létre, ami jobban és gördülékenyebben megreformálható volt egy darabig, és amely egy bizonyos pontig lehetőséget adott friss, zseniális elképzelések megszületésére. (Azon már vitatkozhatunk, hogy az 1918-as vagy az 1919-es forradalom ellenében létrejött ellenforradalom volt-e, aszerint, hogy az 1919-es eseményeket forradalomnak tekintjük-e.)
Hogy rátérjek a tárgyra, amiről beszélni akartam: az államszocialista rendszer azzal vádolta, azzal akarta hitelteleníteni az 1956-os forradalmat, hogy a Horthy-rendszert akarja restaurálni. Ilyen értelemben nevezte ellenforradalomnak. A Rákosi- és a Gerő-rezsim elkötelezett dogmatikus önkénteseitől ez már magának a forradalomnak az ideje alatt elhangzott. Akik akkor a forradalom szószólói közül szóhoz juthattak, mindenképpen igyekeztek ezt megcáfolni, a Kádár-rendszerben (önigazolásképpen) mégis ez lett a hatalom hivatalos álláspontja (ha mással nem, akkor az „ellenforradalom”, mint terminus állandó használatával). Mint már mondtam, 1956-ban sokszor hangsúlyozták sokan, hogy nem céljuk a régi rendszert, „a nagytőke és a nagybirtok uralmát”, a kemény kapitalizmust visszaállítani. Hogy egyrészt mégis elkezdtek visszaszivárogni az országba olyanok, akik az előző rendszer hatalmát képviselhették, akiknek esetleg céljuk lehetett a maguk hatalmának valamiféle visszaállítása, azt a forradalom képviselői és vezetői (ha voltak ilyenek) az adott káoszos helyzetben nem tudták megakadályozni. De, hogy a többség nem fogja az ilyen, egyébként nem túl jelentős kisebbség törekvéseit támogatni, az látható volt. Más szóval: nem tűnt valószínűnek, hogy az ilyen elemek a „forradalmi hullámot meglovagolva” és másokat kihasználva érjék el céljaikat, egyszerűen azért, mert nem voltak hozzá elegen. (De ha mégis lettek volna, minden forradalomnak lehetnek nem várt haszonélvezői, amiből nem biztos, hogy helyes azt a következtetést levonni, hogy az egész forradalmat eleve ők kezdték el, saját érdekükben. Ezt megint Bibó István fogalmazta meg, Levél Borbándi Gyulához című írásában:
„Torz az az elképzelés, hogy a francia forradalom a polgárság érdekében és javára tűzte volna ki a maga programját. A francia forradalom az emberek javára tűzte ki a maga programját és ennek utólagos haszonélvezőjévé (…) lett a polgárság. Akármilyen nagyszerű programnak születhetnek és születnek is ilyen parazitái, felesleges visszamenőleg elképzelni, hogy az egész programot ők találták ki”.
Tehát az orosz októberi forradalomról sem érdemes feltételezni, hogy annak a célja csak a hatalom megszerzése lett volna egy párt számára: Vlagyimir Lenin pontosan megírta a célokat az Állam és forradalom c. művében, és szó sincs benne a Pártról. A Párt csak haszonélvezője lett ezeknek az eseményeknek.) Arról meg még kevésbé tehettek a forradalom itthoni harcosai, ha valamelyik emigráns politikus, aki a Horthy-rendszerben fontos tisztséget töltött be, dicsérően szólt róluk. Ez még önmagában nem hitelteleníthette őket.
Mégis, 1956-ra azonban manapság sokszor éppen azok hivatkoznak leghangosabban, akik általában Horthy Miklós rendszerét tekintik másik példájuknak, alapjuknak. Ennek nyomán kezd elterjedni a tévhit Magyarországon, hogy az 1956-os forradalom célja valóban a Horthy-rendszernek, a „régi jó világnak” valamiféle restaurációja lett volna, de mindez ellenkező előjellel: ez olyan valami, ami kifejezetten pozitívumként értékelendő.
Ez a vélemény ritkán szokott ennyire konkrét, markáns módon megfogalmazódni, maga az elvakult meggyőződés ennek igazságáról, inkább kisebb megnyilatkozásokban, esetleg ünnepi beszédekben, hivatkozásokban érhető tetten. Konkrétan megfogalmazva csak egy helyen láttam: egy monarchista-legitimista blogon. (Vannak még ilyenek, némelyiket valamikor olvasgattam, és kommentekben próbáltam vitatkozni is az ott megfogalmazott nézetekkel.) Olyasmit írt, hogy belénk verték, hogy a forradalom valami pozitív, de nem kötelező ezt elfogadni, mert a forradalom, az valami törvényes rendet felforgató balhé. 1956 ellenforradalom volt, legyünk büszkék rá. Az előbbiek fényében látható és nem kell újra kifejtenem, hogy szerintem miért nem állja meg ez a helyét. Hozzá kell tennem, hogy ez egy szélsőséges vélemény (legalábbis a maga nemében az), de ettől függetlenül a történelmi események kisajátítása bizonyos csoportok által egy létező dolog, és időnként aggasztó méreteket ölt. Valahogy hasonlóképpen, mint történelmi jelképek (például az Árpád-sávok) kisajátítása. Ez esetben azonban nem csak az a korlátolt, aki kisajátít, hanem az is, aki ez ellen nem tesz idejében.

Eddig az általános, elméleti bevezető. Innentől személyes részek jönnek, kevésbé tudományos stílusban.