Történelmi regények filmen I.

Több kollégám is lelkes követője a Koronás sas (eredetiben: Korona królów, azaz Királyok koronája) című lengyel történelmi sorozatnak, amely III. Kazimierz lengyel király életéről szól (illetve most már Jadwiga királynőéről is, de a magyar fordítás addig még nem jutott el). Ennek kapcsán időről időre szóba kerül: miért nem készültek a magyar történelemről is hasonló izgalmas sorozatok. De tényleg miért nem?

A jó magyar történelmi filmek még egy korábbi korszakban készültek, amikor sokkal inkább a mozifilm volt a történetmesélés legnépszerűbb eszköze, mint a sorozat. (Azzal lehetett nagyot durrantani a mozikban, aztán később persze a tévében is le lehetett ezeket adni időről időre.) Talán mára már kissé elfeledett dolog, de az 1970-es években a történelmi drámák is nagy népszerűségnek örvendtek, mert színházba is szívesen jártak az emberek. Egészen izgalmas problémákat lehetett megfogalmazni történelmi témákon keresztül. (Sokat ezek közül a drámák közül akár ma is elő lehetne venni.) Nyilván ez is hatott a filmművészetre is, nem csak olyan szempontból, hogy izgalmas történelmi filmek készültek, hanem úgy is, hogy az a felfogás vált uralkodóvá, hogy egy jó történetet sűrítetten kell tudni megfogalmazni, egy egyben vagy maximum két részletben leadható filmben, nem pedig rövidebb szakaszokban. Mára már a sorozat vált a fő műfajjá, ami ugye inkább a tábortűz melletti estéről estére, folytatásokban történő mesélés hagyományait eleveníti fel, vagy az újságokban folytatásokban közölt regényekét, nem a színházét.

Ha a régi jó magyar történelmi filmek kerülnek szóba, akkor megkerülhetetlen alak a téma szempontjából Várkonyi Zoltán, mint rendező.

(Fotó: Fortepan 146818) Ha pedig Várkonyi Zoltán, akkor elsőre mindenkinek az Egri csillagok ugrik be. Ezen mindig kicsit csodálkozom. Az Egri csillagok filmváltozata ugyan klasszikus, de számomra mára eléggé megöregedett. Technikailag, történetileg, látványvilágban, egy csomó szempontból sokkal sikerültebb alkotás nála Várkonyi Zoltán másik nagy történelmi filmje, A kőszívű ember fiai. Történész szemmel mindenképpen. Vagy legalábbis szerintem. Annak idején kicsit meg is lepődtem, mikor megtudtam, hogy valójában A kőszívű ember fiai a régebbi filmje Várkonyi Zoltánnak. Valahogy sokkal kiforrottabb alkotásnak tűnt pedig. Ennek kapcsán elgondolkoztam, miért ismertebb és népszerűbb máig is az Egri csillagok.

Szerintem az elsődleges ok itt az irodalmi alapanyagból következik. Az Egri csillagok egy jóval olvasmányosabb, kalandosabb, „fiatalosabb” könyv, mint A kőszívű ember fiai. Előbbi még kötelező olvasmányként is nagy népszerűségnek örvend, míg az utóbbira legtöbben úgy emlékeznek vissza, mint ami rengeteg szenvedést okozott az életükben, mikor muszáj volt elolvasni, és tudni, hogy mi történik benne. Talán csak rossz időben adják fel ezt a könyvet, nem akkor, amikor az ember igazán értékelni tudná. Emellett Gárdonyi Géza egyszerűen egy modernebb író volt, akinek az elbeszélésmódja sokkal lendületesebb, feszesebb, tömörebb, mint Jókai Mór ráérős, dagályos, anekdotázó stílusa. Ettől egyikük sem lesz jobb a másiknál, csak mások. Van akinek ez, van akinek az jön be. Meg aztán ez az életkorral is változik, illetve azzal is, hogy éppen melyik történelmi kor érdekel minket jobban. (Én a végvári romantika bűvöletében nőttem fel, de ma, kutatóként már modernebb korokkal foglalkozom, és bár a végvári harcművészet, elsősorban a vívás iránti érdeklődésem megmaradt, a XIX. században élt emberek mindennapi problémái mostanában sokkal inkább meg tudják mozgatni a fantáziámat.)

Az azért mindenképpen szembetűnő, hogy az Egri csillagoknak a karakterei is jóval izgalmasabbak, megérthetőbbek és azonosulhatóbbak. Tudjátok, mindig meg szoktam nézni a filmeket ilyen szempontból is, és itt aztán főleg igaz: sokkal érdekesebb tud lenni az a történet, amelyikben csoportdinamika van, egyes karakterek folyamatos interakciója, amelyben egy csapat működését figyelhetjük, még ha a tagokról egyenként nem is feltétlenül tudunk meg sokat. Ilyen szempontból pedig talán mégiscsak érdekesebb, Gergő, Vica, Jancsi és Pista kalandos utazását nyomon követni Bálint bá’ kiszabadítására, mint Ödön, Richárd és Jenő párhuzamos történeteit, amint teljesen külön utakon próbálnak boldogulni.

És talán az sem elhanyagolható szempont, hogy van egy fontos, ügyes és cselekvő női szereplő is, Czeczey Éva (a filmben Venczel Vera játssza), aki nemcsak valami elvont alak (mint Baradlay Mária, aki a maga valószínűtlen tökéletességében inkább a Haza allegóriája, mint egy valós emberi figura), és nem is csak a háttérből mozgatja a szálakat, hanem igyekszik tényleg résztvevője lenni a történetnek. (Igaz, hogy Czeczey Éva izgalmassága és cselekvőkészsége is leginkább abban nyilvánul meg, hogy időnként férfinak öltözik és férfiként harcol, de hát no…) Ha ma remake készülne akár az Egri csillagokból, akár A kőszívű ember fiaiból, az lehet, hogy már sorozat formájában készülne el. Ami lehet, hogy nem is lenne rossz, mert egy csomó plusz részletet bele lehetne tenni a filmekbe (elsősorban az eredeti irodalmi alapanyagból), ami a szükségszerű sűrítések miatt a korábbi változatból kimaradt. Hogy ez eszembe jutott, gondoltam összeszedem, mit változtatott a két régi film a könyvekhez képest, és kicsit kommentálom is, hogy szerintem ez használt-e vagy ártott a történetnek. Záporozni fognak a spoilerek, de ez nem baj, egy csomó diáknak valószínűleg segítünk ezzel az órára készülni. (Hátha megint lesz ilyen feladat az érettségin, hogy a könyv és a filmváltozat összehasonlítása.)

Egri csillagok: regény és film eltérései

 

Gábor pap

A könyv első felében rendkívül fontos szerepe van Gábor papnak, mint Bornemissza Gergő tanárának, mesterének. Hősi önfeláldozása is egy szép szála a történetnek. Őt a filmből egy az egyben kihagyták (mint ahogyan Gergő gyerekkora is meglehetősen rövidre van vágva). A musical-változatba viszont belekerült. (A képen: Fazekas István mint Gábor pap, az Egri csillagok musical ősbemutatóján.)

 

Éva szökése

A regényben Gergő megszökteti Vicuskát mikor akarata ellenére férjhez akarják adni. (Mármint Évát, nem Gergőt.) A filmben az alkotók úgy gondolták, hogy legyen Éva még egy fokkal önállóbb szereplő, és szökjön meg magától. Illetve valójában Gergő mondja: döntse el Éva, hogy meg akar-e szökni. (Arra nem gondol, hogy ha nem segít be, akkor az nem feltétlenül ennyire egyszerű feladat: egy menyasszonynak ürügyet találni arra, hogy lelépjen a szolgáktól, átöltözzön és egy hatalmas tömeg láttára kisétáljon a várból... De jó, tegyük fel, hogy meg tudja oldani.) Az viszont egy kicsit fura jelenet, hogy Éva úgy dönt, egy kicsit még meg is vicceli a fiúkat, de ezt úgy teszi, hogy majdnem lelöveti magát. Azért ez a húzása nagyon rosszul is elsülhetett volna. (Mármint szó szerint: elsülhetett volna… Na, mindegy.)

 

Péter bá’ szála

Az öreg Czeczey Péter (a filmben Mádi Szabó Gábor játssza) nyilván nem veszi jó néven, hogy a lánya megszökik a szegény származású Bornemissza Gergővel. De az évek során kibékülnek. Czeczey Péter pedig hosszú életét az egri várban, veje mellett harcolva fejezi be. Ez a szál, az após és a vő kibékülése is kimaradt a filmből, az öreg Czeczey nincs is jelen a várban, nem is tudjuk meg, mi lett vele, pedig ez is egy szép történetszál lehetne. (Igaz, hogy az öreg hősi halála a regényben sincs nagyon kihangsúlyozva, a szerző nem is írja le, hogyan halt meg, csak azt, hogy az utolsó ostrom után ott van a rengeteg halott között.)

 

Sárközi alakja

Sárközi, a cigány alakja a könyvben eléggé karikatúraszerű, a cigányokkal kapcsolatos régi sztereotípiákra épül. (Ez persze a korból következik, amelyben keletkezett.) Megtudjuk róla, hogy ezermester, de azért mégiscsak egy gyáva alaknak van ábrázolva, legalábbis a regény többi szereplőjéhez képest. Nem azért humoros figura, mert jó humora van, hanem mert esetlen, általában nem vele, hanem rajta nevetünk. A filmben szerencsére ezen változtattak: Agárdi Gábor alakításában Sárközi egy teljesen kompetens figura, a várban elsősorban Gergely műszaki asszisztenseként van jelen (mint a könyvben is), de a legnagyobb vészben megjelenik a falakon is, és kiderül róla, hogy ügyes harcművész, még akár puszta kézzel is. Óvatossága pedig inkább józanságnak hat. Meg kell adni, hogy ez azért mindenképpen egy pozitív változtatás a könyvhöz képest.

 

Dobó István berúgása

Na erre meg minek volt szükség? Mi ez?? Hogyan és miért? A szituáció itt ugye az volt, hogy Dobó kapitány (a filmben Sinkovits Imre játssza) kénytelen volt szétlövetni az Ókapu bástyát, amit már gyakorlatilag elfoglalt az ellenség, de azért csak volt rajta még néhány élő magyar katona is. A jelenet a könyvben is szerepel, de azt nem fejti ki az író, hogy Dobónak ez milyen traumát okozott. Filmben ugyanakkor hálás feladat ezt érzékeltetni egy színésznek. Nade így? A forgatókönyvíró és a rendező feltételezték, hogy az egyik valaha volt legjobb magyar színész nem tudja majd pusztán a játékával érzékeltetni, hogy a karakterének lelkiismeretfurdalása van? Vagy feltételezték, hogy a néző ezt nem fogja érteni, csak ha azt látja, hogy a kapitány leissza magát a sárga szőnyegig? Ezt valahogy mindig méltatlannak éreztem egyfelől Sinkovits Imrével, másfelől a nézővel szemben. (Akit, érzésem szerint itt akkor most kicsit hülyének néznek. Vagy alkoholistának.) Vagy talán feltételezik, hogy a magyar néző jobban együtt fog érezni a hőssel, ha ő is alkoholba fojtja a bánatát? Esetleg ezt a majdnem tökéletesnek bemutatott karaktert így akarják árnyalni kicsit, hogy elköveti azt, amit az alárendeltjeinek halálbüntetés terhe mellett megtiltott? Vagy mi a csuda akart ez lenni??? (Az ilyen hatásvadász hülyeségeket én egyébként továbbra is hajlamos vagyok a forgatókönyvírónak, Nemeskürty Istvánnak tulajdonítani, akiről érdemei elismerése mellett ma is fenntartom, hogy egy erőteljesen túlértékelt és erőteljesen felszínes szerző, és az idő múltával csak egyre inkább ilyenné vált. Amikor regényadaptációt írt, akkor az ilyen egyéni agymenései talán még kevésbé váltak zavaróvá, mint amikor neki kellett kitalálnia az egész forgatókönyvet, és olyan filmes katasztrófák kerültek ki a keze alól, mint a Honfoglalás vagy a Sacra Corona...)

 

Török Jancsi, a tragikus hős

A film egyik szimpatikus főszereplője (nem a fő-főszereplő, hanem annak egyik legjobb haverja) hősi halált hal a filmeposz végén. Ismert kalandfilmes eszköz, teljesen rendben is van, egy ilyen jelenet csak szebbé teszi a filmet (feltéve, ha nem túl giccses). Hogy miért pont Török Jancsi (Benkő Péter) lesz az? Talán mert az elején megismert baráti körből ő a legfiatalabb, ezért az eleste még tragikusabbnak tűnik. Valójában Török Jancsi ott sem volt az egri várban az ostrom alatt. A regényben Dobó István rá is kérdez Gergelynél, hogy Török Jancsi miért nem jön, mire Gergely azt válaszolja, hogy a Dunántúlon hadakozik. Az ismert egri várvédők névsorában (amelyet Gárdonyi József tett hozzá az apja regényéhez) egyébként két Török János is szerepel, egyik tényleg meghalt, a másik megsebesült, de egyik sem volt azonos Enyingi Török Jánossal, Török Bálint fiával. Ennek ellenére szerintem, ha eddig ilyen fontos szerepet játszott a történetben, akkor dramaturgiailag indokolt őt az ostromba is betenni. De a regényben másvalaki hal meg olyan módon, ahogyan ő. Dobó István két apródjának, Tarjáni Kristófnak és Balogh Balázsnak az alakját vonták itt össze az alkotók, akik különböző időkben mindketten ellenséges golyóknak estek áldozatul, és mindketten szerepelnek a regényben is. Itt mindkettejüket Török Jancsival helyettesítik (korábban Jancsit látjuk Dobó fegyverhordozójaként is, noha tudjuk, hogy fiatalos kinézete ellenére ekkor már nem apródkorú). Az igazi Török János még sokáig élt 1552 után, bár nem mindig volt az a szimpatikus figura, aminek a filmben megismerjük (például lefejeztette a feleségét és elég rondán megkínoztatta a török rabokat, bár ez utóbbi elég általános volt a korban). Ha mindenképpen akartak egy szép tragikus eposzias halált a végére, akkor lehetett volna Mekcsey Pista (akit a filmben Bitskey Tibor alakított) is az, aki életét áldozza, hiszen ő tényleg nem sokkal az ostrom után halt meg (bár nem a törökökkel való harcban esett el, hanem egy magyar paraszt állított baltát a fejébe). Ha egyszer sorozat-változat készül majd a regényből, ott több szereplő bemutatására lesz lehetőség, és akkor talán Kristóf és Balázs története is belekerülhet (van is pár ötletem rá). De Török Jancsit persze akkor sem kellene kihagyni.

 

Mi lett Yumurcakkal?

Yumurcak (magyaros átírással: „Jumurdzsák”) (a filmben Bárdy György játszotta) alakjával kellett kezdeni valamit, mert ahhoz képest, hogy milyen fontos szereplője a könyvnek, az író eléggé méltatlanul furán tünteti el a végén. Nem világos, hogy az Évával vívott párviadalban ő is megsérült-e vagy nem. Az utóhangban valami ilyesmi olvasható: „Dervis béget is félig agyonverve találták meg” a vár tövében. „Félig” agyonverve, tehát nem tudjuk, meghalt-e vagy nem. Miért nem varrta el Gárdonyi az ő szálát? Fel akarta még használni az alakját egy másik regényben? És mi lett a gyűrűjével, ami olyan fontos volt neki? A mű különböző feldolgozásaiban többféle változatot láthatunk arra, mi lesz Yumurcak történetének a vége. Korcsmáros Pál képregényében pl. amellett, hogy Yumurcak a harcban megsebesíti Évát, ő maga is halálos sebet kap ugyanabban a párbajban. Zórád Ernő képregényében maga Gergely intézi el egy végső nagy „boss fight”-ban, amelynek a végén a félszemű antagonista halálos sebet kapva stílusosan alázuhan a várfokról, mintha csak egy hollywoodi film főgonosza lenne, vagy az egész ostrom kudarcának jelképe. A filmváltozatban lenyilazzák, rögtön azután, hogy megtalálta szeretett gyűrűjét („drágaszágát”?).

(Ez még az egyik kiadás címlapjára is rákerült, pedig ezt a jelenetet hiába fogod keresni a könyvben..) De a legérdekesebb befejezése szerintem a musical-változatnak van, ahol Yumurcak nem csak életben marad, hanem a gyűrűjét is visszakapja és szabadon futni hagyják hőseink, mert Dobó ráébred, hogy tulajdonképpen a győzelmes siker után (és azután, hogy Gergely is épségben visszakapta a fiát) miért kellene, hogy érdekelje őt egy varázstárgy, aminek az erejében ő maga sem hisz. Menjen vele a török békével, ha annyira fontos neki! Nekem ez a változat valami miatt nagyon tetszik... 

 

A kőszívű ember fiai: regény és film eltérései

 

Comic relief-figurák

Kimaradt például két (vagy ha úgy vesszük, három) olyan szereplő, akik az eredeti regényben a humorért (a feszültség humoros feloldásáért) felelnek a drámai események közepette. (Ezt a jelenséget hívják angolul comic relief-nek. Magyar fordítása még nincs, de sürgősen ki kell találni.) Bár van, aki közülük kicsit kilóg az eredeti regényből is.

Tallérossy Zebulont és a haverját, Mindenváró Ádámot az író, Jókai Mór eredetileg nem A kőszívű ember fiaihoz találta ki, hanem a saját politikai vicclapjához, az Üstököshöz, ahol ők ketten a magyar nemesség karikatúrái voltak az 1860-as években. De úgy látszik elég népszerűek lettek, és Jókai emiatt úgy döntött, megpróbálja megírni azt is, mit csinálhatott ez a két figura 1848-ban és 1849-ben. Mindketten afféle maradi, kissé korlátolt, de azért nem negatív figurák.

Mindenváró Ádámot (nevével ellentétben) nem igazán érdekli a külvilág: elgazdálkodik a birtokain, és nemigen akar tevékeny részt venni az ország életében.

Zebulon viszont próbál aktívan politizálni, de valahogy sosem igazán érti azt, ami körülötte zajlik (meg túl ijedős is ahhoz, hogy markáns véleménye legyen), ezért igazán állást foglalni sem tud, vagy nem mer, csak sodortatja magát másokkal, és hagyja, hogy ide-oda rángassák. Mindig mechanikusan átveszi mások véleményét, de persze mindig meg van győződve róla, hogy az az ő saját véleménye. (Mindkét típus létezik ma is egyébként, csak már nem kell hozzá nemesnek lenni.) A filmben a második rész nagyobbik felét a hősies és látványos csatajelenetek teszik ki (bár az első részben is akadt jónéhány), így nem jut idő arra, hogy a nagy eposz és nagy dráma mellett még egy röhejes, ijedős opportunista csetlését-botlását is nyomon követhessük.

A másik ilyen figura, aki a regény folyamán többször a „comic relief” felelőse, az Boksa Gergő, a furfangos, jó dumájú pásztorlegény, aki egy nagyon ügyes hős, a főszereplők közül például Ödön sokat köszönhet neki. Kár, hogy kimaradt a filmből. Egy jövőbeli sorozatváltozatban Agócs Gergellyel vagy még inkább talán Majer Tamással (a fenti képen) játszatnám el őt.

A könyvben a humorért felelős figurák közül csak Hugo Mausmann maradt meg (Fonyó József alakításában), akiről már ebben a bejegyzésben szó volt egyszer.

 

Orosz, magyar, két jó haver?

Leonyid Ramirov („Ramiroff Leonin”)*, aki Baradlay Ödön jóbarátja, még abból az időből, amikor a magyar kormánybiztos Petyerburgban volt diplomata, a filmben is szerepel (Bujtor István alakítja, a képen jobbra). De a szerepe itt csak annyi, hogy segít Ödönnek (akinek a szerepét Bitskey Tibor játssza, a képen balra) hazajutni az apja halála után, azaz még jóval a szabadságharc előtt. A két haver érdekes történetszála nincs lezárva, nincs benne az, hogy később kénytelenek két ellenséges hadsereg tagjaként szembenézni egymással, így pedig furcsa hogy Leonyid egyáltalán belekerült a filmbe. Csak azért lenne, hogy lehessen egy látványos téli akciójelenet is a filmben, mikor a farkasok elől menekülnek szánon? Nem biztos. Felvetődhet, hogy Leonyid szálának vége azért került ki a forgatókönyvből, mert ekkor, az 1960-as években még nem akarták nagyon látványosan megmutatni, hogy a magyar szabadságharc leverésében mégis az orosz hadseregnek volt elsődleges szerepe. (Utalnak rá, de nem láthatunk ellenséges orosz katonákat a filmben.) A regényben mesteri húzás, hogy egyáltalán nem tudhatjuk meg, hogy 1849-ben Leonyid tényleg segített-e titokban Ödönnek, vagy ezt csak Ödön hiszi, mert ezt akarja hinni, a régi szép barátságra emlékezve. Ez örök rejtély marad. De kellenek néha az ilyen rejtélyek egy-egy történetbe. Mindenesetre, ami a filmet illeti: ott nem látjuk, hogy a magyar és az orosz haver szembekerül egymással, még úgy sem, hogy Leonyid lovagiasan bánna a magyar foglyokkal, egyik (szintén orosz) embere pedig konkrétan segít Ödönnek megszökni. Ez mind kimarad, csak az eleje marad benne, a tiszta helyzet, mikor magyar haver és orosz haver még bajtársiasan segítik és megmentik egymást a végtelen hómező veszedelmei között. Ez lenne tehát az engedmény, amit a filmnek meg kellett tennie a hatalom felé? Nem tudhatjuk biztosan, de nem kizárt.

(*Ha már a filmadaptáció készítésénél megvan az a szabadságunk, hogy karaktereket összevonjunk, miért ne javíthatnánk ki egyúttal a regényíró által az idegen nevekben ejtett hibákat is?) 

 

Az összevont áruló

Rideghváry úr (a filmben Básti Lajos játssza) az ultrakonzervatív Habsburg-hű főúr mintája a regényben. Udvarhűségében még hazaárulásra is képes és „muszkavezető” lesz. (Sajnos ez a típus is létezik ma is, sőt ma sokkal inkább elemében érzi magát, mint 1918 óta eddig bármikor. Pedig már azt hittük kiveszett, mikor a Habsburgok végleg lemondtak a magyar trónról. De úgy látszik, mégsem.) Vicces, hogy a filmben egy olyan figura alakítja, aki korábban számtalan alkalommal játszotta Kossuth Lajost, színpadon és filmben is. Rideghváry kifejezetten nagystílű, arisztokrata főgonosz, aki a filmben mégis egy mezei kémként végzi Budavár ostroma közben. Összevonták ugyanis a figuráját Szalmás úr alakjával, aki viszont nem egy arisztokrata és nem is az uralkodó iránti merev hűségből cselekszik, hanem kifejezetten egy hazáját pénzért eladó mocsok számító. Erre az összevonásra pedig kifejezetten azért került sor, hogy a végén Rideghváry is megbűnhődhessen: látványosan alábukhasson a magasból, mint egy hollywoodi film főgonosza, vagy ilyesmi. Persze az is lehet, hogy mindezzel az alkotók utalni akartak egy másik, valóban létezett arisztokrata figurára Zichy Eugénre, aki udvarhű főúrként 1848-ban tényleg az ellenség (Jelačić seregének) kémje lett, amiért őt a magyar hadbíróság felakasztatta (ami soha még arisztokratával nem fordult elő addig). Az ő testvére volt Zichy Edmund, és valójában róluk terjedt el a pletyka, hogy a két név magyarosításának tisztázatlansága (Ödön? Jenő? Eugén? Edmund? melyik melyiknek felel meg?) miatt esetleg felcserélhették a két testvért és nem is azt végezték ki, akit kellett volna. (Mivel a korabeli híradások „Zihcy Ödön” kivégzéséről tudósítottak.)

Erről vette Jókai Mór az ötletet a Baradlay-testvérek névcseréjéhez. (Itt szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy a Zichy-testvérek közül tényleg Eugén volt a hazaáruló kém, és mivel leleplezése után nem volt alkalma megszökni, Edmund pedig nem volt a közelben akkoriban, nem cserélhették fel a testvérével.) A könyvben Rideghváry nem hal meg. Igaz, azt sem tudjuk meg, mi lesz vele később, van-e szerepe a megtorlásban, de a szabadságharc leverésének egyik tragikuma éppen ez, hogy az ilyen undok figurák, mint ő győztesnek érezhették magukat a végén.

 

Edit szála

Plusz szál viszont a történetben Edit (Polónyi Gyöngyi) története. A regényben ő csak az a fogságban ülő „királykisasszony”, akit majd a hős huszárnak (Richárdnak) ki kell szabadítania, viszont a filmben ő is egy forradalmár harcoló nő lesz, aki Magyarországra keveredik a Wiener Legionnal, majd valahogyan fogságba esik, és mégis visszajut az eredeti helyére, hogy a végén Richárd mégiscsak a könyvben leírt módon menthesse meg.

Így vagy úgy, mindenkit biztatok a két könyv újraolvasására és a két film újranézésére is, mert tök jók. Remélem, segítettem néhányaknak magyarórára való készülésben is.

Idézőjel (Victor)

„Vannak emberek, akik nem is kívánnak többet; akik, ha övék az ég azúrja, azt mondják: ez elég! A csodában elmerült álmodozók, akiknek közönye a jó és rossz iránt a természet bálványozásából ered; a világmindenség szemlélői, akiknek figyelmét a nagy tündöklés elvonja az emberről, akik nem értik, hogy is lehet törődni ennek éhségével, annak szomjúságával, a szegény ember téli meztelenségével, egy kis hátgerinc elgörbülésével, a hitvány fekvőhellyel, a padlásszobával, a börtönnel, a didergő lánykák rongyaival, mikor olyan jól el lehet ábrándozni a fák alatt; békés és rettenetes, könyörtelenül elégült lelkek ezek. Különös, de való: ők beérik a végtelennel. Az ember nagy szükségletéről, a végesről, ami lehetővé teszi az emberi ölelkezést, nem vesznek tudomást. Még csak nem is gondolnak a végesre, amely lehetővé teszi a haladást, ezt a magasztos munkát. A meghatározatlan, amely a véges és a végtelen, az emberi és az isteni párosításából születik, elsikkad számukra. Csak szemtől szembe állhassanak a mérhetetlennel, attól felderülnek. Soha az öröm, mindig az elragadtatás. (…) Az emberiség története számukra csupán töredék. A Minden nincs meg benne, az igazi Minden kívül esik a körén. (…) Ezek a gondolkodók elfelejtenek szeretni. Az állatöv annyira lenyűgözi őket, hogy meg sem látják a síró gyermeket. Isten elhomályosítja a lelküket. (…) Kicsiny és egyben nagy szellemek családja ez, (…) akik elől a napfény elfedei a máglyát, akik a nyaktiló működésében is fényhatást keresnének, s nem hallják meg a sikolyt, sem a zokogást, sem a hörgést, sem a vészharangot. (…)
Örömtől sugárzó, de voltaképpen komor lelkek ezek. Nem sejtik, hogy szánalomra méltók. Holott azok. Aki nem sír, az nem lát. Csodálni és sajnálni kell őket. (…)
E gondolkodók közönye egyesek szerint felsőrendű filozófia. Ám legyen; de ebben a felsőrendűségben van fogyatékosság. (…) Lehet valaki több embernél és egyben kevesebb. A természet ismeri a mérhetetlent, amely tökéletlen.”
(Victor Hugo: A nyomorultak. Szekeres György fordítása)

A Puzsér-jelenség

Puzsér Róbert mára fontos figurává nőtte ki magát abban, amit Magyarországon egyesek közéleti vitáknak, mások közbeszédnek, megint mások (az ő saját szavával) elég csúnyán „véleményiparnak” neveznek. Elég jól reklámozza is magát, és az, aki az utóbbi években az Internetről tájékozódik a hírekről (és ilyenek a közmédia elk***ulása óta azért jó sokan vagyunk), biztos, hogy valahol bele fog futni az ő valamelyik véleményébe. Az idei járványidőszak talán méginkább felfuttatta az ő „véleményvezéri”, hivatásos „megmondói” karrierjét, mint a tavalyi budapesti főpolgármesteri jelöltsége. (Ennek oka összetett és külön tanulmány témája lehetne. Talán röviden olyasmiről van szó, hogy a tehetetlen bezártság időszakában az olyan vezérekre nőtt meg az igény, akik elmélkednek. Metaforikusan szólva: a hadvezérek és politikusok, illetve hadvezér-politikusok helyett, most a próféták és kritikusok időszaka jött el. És a próféta-kritikusoké, azaz a véleményvezéreké, a közíróké, a tutimondóké. Azoké, akik nem csak egy-egy jelszót képesek elordítani, és azzal nekivezetni a népet fejjel a falnak vagy a barikádnak, hanem hosszabb mondatok, gondolatok kifejtésére is alkalmasak.)

Puzsér Róbert sokmindennel foglalkozik, ezért sokmindenről lehetne írni vele kapcsolatban. Engem most elsősorban három dolog érdekel.

1. Van-e Puzsér Róbertnek, mint kritikusnak valamiféle véleménye arról a szerepről, van-e valamiféle viszonyulása ahhoz a „helyiértékhez” (hogy az ő saját szavát használjam), amit ő ma a magyar közbeszédben betölt? Gondol-e magára úgy is, mint annak a rendszernek (a „tudatiparnak”) a részére, amit ő maga annyit és olyan indulattal kritizál, vagy még mindig teljesen kívülállóként, független gondolkodóként, bölcs remeteként tekint magára? (A kérdésfeltevésem eleve támadónak hathat, de ha ő ezt olvassa, szerintem, nem fogja félreérteni.) Erre a kérdésre nem feltétlenül kell ma választ találni, csak maga a felvetése érdekes. (Valamiféle választ majd esetleg a jövő valamelyik művelődéstörténésze fog rá keresni egy kortörténeti vagy életrajzi munkájában. Nem, biztosan nem én fogom ezt megírni.)
2. Milyen elemekből áll össze Puzsér Róbert mondanivalója? Van-e valamiféle egységes ideológiája, világnézete? Mennyiben független gondolkodó ő, és mennyiben veszi át egy az egyben mások véleményét? Illetve: amikor mások véleményét veszi át, azt mennyiben képes kritikával tenni, továbbgondolni, helyzetéhez képest átformálni? Erről a problémáról már valószínűleg fogok markáns megállapításokat tenni, de szeretném megint jelezni: ez az írás nem egy „filippika”, egy támadó fikázás akar lenni.
3. Létezik-e a sereg, aminek Puzsér a vezére? Ha igen, hová, merrefelé megy ez a sereg? Tényleg a vezérét követi, vagy csak a kultuszát ápolja, de teljesen félreérti a szándékait? Van-e „puzsérizmus”? Lesz-e „puzsérizmus” a jövőben? Akar-e Puzsér Róbert valaki vezére lenni vagy nem? Más szóval: azzal a szereppel, „helyiértékkel”, amit ő ma Magyarországon betölt akar-e kezdeni valamit vagy nem?

Mindezeken már eddig is gondolkoztam, de hogy amire jutok azt le is írjam, arra leginkább az késztetett, hogy régi jó barátom, Kipcsak felhívta a figyelmemet erre a felvételre. Már a Puzsérhoz intézett kérdésekből is eléggé világosan kiderülhet, mennyire sokan mennyire fontosnak tartják a véleményét, számítanak rá, potenciális szószólójuknak tekintik. Ezért akartam kicsit elmélkedni erről a szerepről. Semmiképpen nem személyeskedni, támadni vagy összeesküvéselméleteket gyártani szeretnék. Inkább az a legenda érdekel, amit ez az ember tudatosan vagy öntudatlanul maga köré teremt, és ennek a (meglévő és lehetséges) hatása.

A filmkritikus, a spirituális gondolkodó és a szónok
Az elején mindenesetre el kell mondanom, hogy Puzsér Róbertnek, mint filmkritikusnak lettem nagy tisztelője. Rendszeresen hallgattam ezt a rádióműsorát, és nagyon lelkes voltam. Nyilván nem értettem mindennel egyet ott sem, de tetszettek az új szempontok, amiket egy-egy filmhez Puzsér úr felvetett. Életem legnagyobb filmélményei közül legalább egyhez tőle kaptam az ötletet. Ez volt az, és itt beszéltek róla.

A spirituális gondolatai is tetszettek, amiket időnként felolvastak tőle ugyanebben a műsorban a Forrás című kötetéből. Persze érzékeltem, hogy Weöres Sándor: A teljesség felé című kötetének nyomdokain halad és Hamvas Béla spiritualizmusának nyomán. De soha nem éreztem, és ma sem érzem úgy, hogy ez koppintás, epigonizmus lett volna. Inkább úgy, hogy itt egy késői tanítvány gondolja tovább a régi nagy mesterek művét, folytatva egy filozófiai iskolát, olyat, ami egyébként hozzám is közel áll.

Személyesen csak kétszer találkoztam Puzsér Róberttel, de egyik alkalommal sem tudtam beszélni vele. Történetünk szempontjából igazából csak a második alkalom az érdekes. Ott történt, ahol ezt a beszédet tartottam. Az utánam következő szónok ugyanis Puzsér Róbert volt. Valami általam elég zavarosnak érzékelt fejtegetésbe kezdett arról, hogy az Orbán-rendszer a bulvár műfajának rendszere, a demagógiára, a prolik hülyítésére épít, amit a nép igénytelensége miatt tehet meg. Meghökkentem a szavain. Éles ellentétet éreztem aközött, hogy én a nép elnyomottságáról beszéltem, és az abból való lehetséges kollektív kitörésről, a Solidarnośćot (és magát a szolidaritás eszméjét) például állítva, és aközött az értelmiségi „prolizás” között, amit ő levágott utánam.

(Ez nem az a tüntetés. Ezt csak azért tettem ide, hogy látni lehessen, Puzsér sem mindig a népet akarja leváltani...)
Az én plebejus demokratizmusom után kiábrándult elitista sznobizmusnak tűnt, amit ő előadott. Persze akár mindkettőnknek is igaza lehetett, más szempontból. De ez a pillanat a későbbiek szempontjából még fontos lesz, mert tulajdonképpen ez ismétlődött meg azóta sokszor, egyre keményebben.
(Akkor persze a média szinte csak Puzsér beszédéről tudósított, az enyémről nem is tudom, készült-e egyáltalán felvétel. Ezen nem is lehet csodálkozni: Puzsér már akkor is „volt valaki”, én meg már akkor (még akkor?) sem voltam senki. Ezt nem irigykedésből mondom, csak mint tényt jegyzem meg. Adott helyzetben lehet hogy pont ennek az ismeretlenségnek köszönhettem, hogy nem sokkal később munkát kaptam az állami szférában, és nem hajítottak ki kapásból az állásinterjúról, mint veszedelmes felforgató elemet.)

Amiről értelmesen (nem) tudunk beszélni
A magyar szellemi életben időről időre felbukkannak ilyen önjelölt fenegyerekek, akik nagy műveltséggel, de még nagyobb exhibicionizmussal vetik bele magukat a tespedt Magyar Ugar bírálatába. Egyik legfontosabb jellemzőjük a friss ötletesség, az obszcenitást klasszikus filozófiai gondolatokkal keverő nyelvhasználat, amivel tényleg sikerül sokakat felrázniuk, és színt vinniük az unalmassá és változásra már-már képtelenné vált közegbe, és sokakra hathatnak inspirálóan. Egyik kérdés az esetükben mindig az, hogy nem válnak-e idővel pózerré.
A XIX. és XX. század fordulóján talán Ady Endre („a Magyar Ugar” kifejezés kitalálója) volt az egyik, aki ezt a szerepet töltötte be, a két világháború között pedig

Szabó Dezső, mint író és mint újságíró. (Ő meg például a „görénykurzus” kifejezést találta ki a Horthy-korszak vérszomjas álkeresztényeire, ezért az ő nyomán használom én is mai viszonylatban a „neogörénykurzus” szót.) A maga kora sok társadalmi problémájára és az azokat elfedő képmutatásra hívta fel a figyelmet a maga idején. Ugyanakkor nem csak írásainak hangvétele volt harsány, hanem mindennapi modora is eléggé kiállhatatlan volt.
Nos, úgy tűnik, jelenleg Puzsér Róbert akarja betölteni Szabó Dezső, a nagy hangjával mindenkit felrázó kritikus szerepét.
Ami Szabó Dezsőt illeti, ő egy idő után eléggé pózerré vált. Akiket inspirált, azok messze túlnőttek, és egy idő után szükségszerűen túl is léptek rajta, és nem sztárolták tovább a vén bohócot.
Puzsérral azonban nem csak az a helyzet, hogy kezd pózerré válni. Hanem az is, hogy szabadszájú tabudöntögető kritikusnak sem minden esetben mondható már. Sőt bizonyos kérdésekben kifejezetten dogmatikussá vált, és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy bizonyos kérdéseket ne is nagyon merjünk szóbahozni egy vitában.

Vannak ugyanis emberek, akik bár általában sokoldalú gondolkodóként viselkednek, bizonyos témáknál egyszerűen elvesztik minden korábbi kritikai-intellektuális hozzáállásukat, minden vizsgálódó nyitottságukat, és hagyják, hogy kontrollálatlanul előtörjenek belőlük az indulataik. Más szóval: vannak egyébként szimpatikus gondolkodók, akikkel, ha beszélgetsz, bizonyos témákat kerülnöd kell, mert azonnal elvész a kulturált vita lehetősége. (Még az is lehet, hogy nekem is vannak ilyen témáim.) A probléma ott kezdődik, amikor az ilyen emberek elkezdik egyszercsak direkt mindenhol keresni azokat a témákat, amikről ilyen markáns, indulatoktól fűtött véleményük van, és intellektuális vitapartnerből fokozatosan egy dühöngő mániákussá válnak, akivel nem lehet tárgyalni. (Erre sajnos pont azért van esély, mert az illető az adott témát, amihez érzelmileg viszonyul, fontosnak gondolja, és egy idő után érzékelni is kezdi, hogy az adott témát „tabusítjuk”, ha vele beszélgetünk.)

(VIII. Henry angol király testhezálló szerepében)
Puzsérnál ilyen témák: a nők helyzete és a rasszizmus. Ezeket a kérdéseket szemmel láthatóan egyszerűen nem hajlandó több oldalról vizsgálva, elemezve körüljárni, csak indulatoskodni, valahányszor szóba kerülnek, és bár nem mondja ki, de úgy tűnik, mintha magában ő is egyből bekategorizálná azokat az embereket, akik ezeket egyáltalán felvetik. Az a hangnem és az a szűklátókörű szemlélet, ahogyan Puzsér ezekről a témákról beszél, simán alkalmassá tennék arra, hogy a gondolatai a Mandinerben vagy akár más, állampártot kiszolgáló, fazonra igazított propagandamédiumban is megjelenjenek.
Mindez pedig erősen ellentmondásossá teszi azt a képet, amit Puzsér magáról sugallni szeretne, tudniillik azt, hogy ő egy „független” gondolkodó. A független gondolkodás ugyanis alapértelmezetten azt kellene, hogy jelentse, hogy az ember saját véleményt alakít ki a dolgokról, amiket szemlél, nem pedig azt, hogy a legkülönbözőbb, egymással harcoló véleményvezérektől kritikátlanul vesz át véleményeket. Puzsérnál mintha egyre inkább az utóbbi kezdene jellemző lenni. „Függetlensége” abban nyilvánul meg, hogy ellenzékiségét hangsúlyozza, de néhány dologban (például a „dzsenderideológia” és a „píszí” szidalmazásában) kritikátlanul egyetért az állampárti álvélemény-vezérekkel (akiknek szintén nincs saját véleményük).
Ne legyen félreértés: most nem azt mondom, hogy „ellenzékinek” lenni egy identitás, vagyis ha valaki „ellenzékinek” vallja magát, annak mindenben küzdeni kell a kormánnyal (mert félő, hogy ha Puzsér ezt olvassa, akkor így fogja érteni a szavaimat). A hangsúly itt a „kritikus” és a ”kritikátlan” szavakon volt, vagyis azon, hogy nem látom, hogy akár a nők helyzetéről, akár a rasszizmusról folyó vitákban Puzsér egy saját álláspontot akarna kialakítani, hanem tényleg feltétel nélkül vesz át más, meglévő véleményeket, amelyeket aztán annál dühösebben védelmez, mint a sajátját. Ez nem „függetlenség”, ez álfüggetlenség.
De ha Puzsér úr saját szavaival (illetve azoknak parafrázisaival) akarnék gúnyolódni, úgy is mondhatnám, Puzsér Róbert a szegény ember Mandinere.
(Értsd: az arisztokratikusan sznob Mandiner mellett Puzsér egy népi sznob, ő az, aki a „nép nyelvén”, közérthetően fogalmazza meg az álszellemi elit álproblémákkal kapcsolatos álintellektuális ítéleteit.)

Az árnyalt véleménytől a féktelen sznobizmusig
Annak, hogy hogyan kerekedtek felül Puzséron a saját kontrollálatlan indulatai, és hogyan váltak ezek az indulatok rendszerszerű mániává, vagy inkább fóbiává, eléggé jól látszott az utóbbi években gyártott műsoraiból.

Először ebből. Amelyben Puzsér már saját magát nevezte büszkén sznobnak, és amelynek már az intrója is egy visszataszítóan nagyképű, kivagyi üzenetet sugallt. Ennél is feltűnőbb volt, hogy egy kezdeti időszak után csak negatív tízes toplistákat állított fel, és azokban néha nagyon meredek véleményeket mondott.

(Jó, például ez és ez szerintem is eléggé találóra sikerült. És utóbbinak legalább tényleg megcsinálta a pozitív ellenpéldáját is.)
De még amikor pozitív-negatív ellenpéldákat állított fel, az is néha a sokoldalú véleményformálás és példamutatás helyett tudálékos arcoskodásba vagy visszatetsző , érvek nélküli óbégatásba fordult. Pl.: Szépen méltatta (sőt a „legnagyobb ma élő magyar művésznek” nevezte) Pintér Bélát, ami rendben is lenne, mert Pintér Béla tényleg valami nagyon eredetit hozott létre a maga műfajában. Nem sokkal ezután azonban Puzsér „közéleti szélhámosnak” minősítette Alföldi Róbertet, és hogy ezt miért mondja, azt semmi esztétikai vagy kritikusi érvvel nem tudta alátámasztani, körülbelül az egész mondanivalója arra futott ki, hogy Alföldi azért szélhámos, mert nem azt csinálja, amit Pintér Béla. De miért kellene minden színházi rendezőnek azt csinálnia, amit Pintér Béla csinál?

Még nyilvánvalóbb lett ugyanez, mikor újraindult nagyrabecsült kritikusunk filmes rádióműsora, ezúttal A Jó, a Rossz és a Nézhetetlen címmel. Puzsér úr itt már egyre látványosabban keresni kezdte az alkalmakat, hogy felháborodottan „dzsenderezhessen” és „píszízhessen”. Filmeket is ezalapján választott megtekintésre. (Akkor nagyon az volt az érzésem, hogy ezt például, mintha pont amiatt hagyta volna ki, mert ez nem adott ilyen szidalmakra alkalmat. Ezt persze nem tudhatjuk biztosan, meg amúgy sem fair dolog egy kritikuson azt számonkérni, hogy miről nem ír, szóval ezt hagyom is inkább.)

(A legmélyebbre, azt hiszem, akkor süllyedt, amikor azt kezdte kifogásolni, hogy a Solóban, miért szerepel egy félvér (afroamerikai vonásokkal rendelkező, de fehér bőrű és vörös hajú) színésznő.

Értitek, mindezt egy világűrben játszódó fantasy-filmnél, ami amúgy a legkülönfélébb kitalált bolygók legkülönfélébb kitalált, néha egészen furcsa kinézetű értelmes lényeit vonultatja fel... Ha ezzel a színésznővel egy történelmi filmben játszatnák I. Erzsébet királynőt, akkor még érteném a felháborodást, de így ez eléggé elborultan rasszista...)


Médiakritika
Kétségtelen, hogy arra a fajta kíméletlen médiakritikára, amit Puzsér Róbert gyakorol az utóbbi években elég nagy szükség van. Minden hasznos, ami felhívja a figyelmet a demagógia, a tömegmanipuláció, a „tudatipar”, az uszítás, az álhírek, a fake news, az álvalóságok veszélyeire. Ilyen szempontból Puzsér Róbert nagy szolgálatot tesz a népnek, azaz nekünk.

A kritikának azonban egyfelől szövegkörnyezete is van (milyen körülmények között, milyen pozícióból mondunk értékelést valamiről), másrészt pedig következtetései is kell, hogy legyenek. (Főleg ha negatív a kritika, akkor arról is kell, hogy szóljon, hogy mik az elvárásaink, hogy hogyan lehetne jobban csinálni, amiről szó van.)
Puzsér alapvető üzenete, hogy a média demagóg, a média manipulál, a média gonosz (mondhatni gonosz háttérhatalom). Ezzel itt megint visszautalnék az elején feltett két kérdésre:
1. Látja-e Puzsér Róbert az általa sokat szidott médiában saját magát, saját pozícióját, saját szerepét is, vagy teljesen egy rendszeren kívüli, afölött lebegő bölcs remetének tartja saját magát?
2. Látja-e a médiát egy nagyobb (pl. gazdasági) rendszer részeként is, vagy azt önmagában álló hatalomnak gondolja?
(Megint nem provokációnak szántam a kérdéseket, hanem szempontok felvetésének.)

Médiakritika a járvány idején
A karantén ideje alatt Puzsér úr továbbra is szorgalmasan szidta a haszontalan celebeket, akik most a járvány ürügyén ontanak krokodilkönnyeket, és gyártanak semmitmondó tartalmakat kizárólag abból a célból, hogy „szem előtt maradjanak”, hogy benne legyenek a köztudatban, „a legfrissebb trendek követésével” (azaz most éppen a járvány elleni védekezésről, az otthonmaradásról való szövegeléssel), stb.. Puzsér olyan mennyiségben, olyan kényszeres sűrűséggel ontotta az ilyen dörgedelmes véleményeit, az eléggé önismétlő „kontenteket”, hogy felvetődhet a kérdés: nem pont ő maga ez a celeb, akit annyit szidalmaz, nem pont ő az, aki mindenáron szem előtt akar maradni? (Vagy, mivel celebekkről való szövegeléssel válik celebbé, nevezzük őt „metacelebnek”? Esetleg „ellencelebnek”, „elleninfluenszernek”?)
Ez a felvetés persze megint nem fair, sőt kifejezetten igazságtalan, ha csak a sűrű „kontentelés” tényét rögzítjük az emberről, és nem nézzük meg, mi volt a tartalma annak, amit elmondott.
Szóval nézzük, miket mondott Puzsér úr!

A járvány alatti posztjainak lényege nagyjából az volt, hogy az egész járványhelyzet túlságosan fel van fújva, mert a média gonosz és manipulál, és hogy micsoda megsértése az a sajtó- és véleményszabadságnak az, hogy nem lehet vitatkozni a járvány veszélyességéről, és itt is csak a szélsőséges vélemények juthatnak szóhoz, más nem. Vagyis el vannak nyomva az olyan józan hangok, mint az övé, őt mindenki üldözi, és brühü…

Már ez a (szintén a Mandinert és más konzervnyaffancsokat idéző) megjátszott (vagy valóban öntudatlan) üldözési mánia is mutatja, hogy kicsit Puzsér eléggé demagóg irányba ment el az utóbbi időben. De ha a már emlegetett legutóbbi nagy szegedi beszédét nézzük, méginkább szembetűnő lesz, mennyire szelektíven bánik az információkkal.
Ebben a beszédében az anticeleb kontentgyáros konkrétan azt állította, hogy a víruskezelésnek csak két narratívája létezett: az egyik a svédeké, akik felnőttként kezelik a népet, a másik meg mindenki másé, akik túldimenzionálják a veszélyt és pánikot keltenek. Nem hiszem el, hogy Puzsér, ha követte a világ híreit, ne tudná, hogy hogyan állt az ország vezetése a járványkezeléshez pl. az Amerikai Egyesült Államokban és Brazíliában, de akár még egy darabig Nagy-Britanniában is. (Konkrétan lesz**ták. Elég sok áldozata is lett a járványnak ebben a két országban, és az egész veszélyes helyzetnek még mindig nincs vége.)
Az olyannyira tájékozott véleményvezér, Puzsér Róbert ne tudna ezekről? Vagy csak nem passzol az egész abba az elméletbe, amit az imént felállított? Nem illik a duális ellentétpárhoz, amit felvázolt a „túlzó” és a „józan” oldalról? …

Nem a te ügyed! Ja, de!
Szóval látszik, hogy tudatiparos celebünk eléggé szelektíven válogatja a példákat a maga elméleteinek igazolására. És itt érkezünk el ahhoz is, ami miatt tulajdonképpen elkezdtem írni ezt a bejegyzést: Puzsér Róbert és a „puzsérizmus” szerepéhez a mai magyar közéletben. Úgy tűnik ugyanis, hogy amikor a (nem csak magyar) politikai vitákról, csoportokról és cselekvésekről van szó, Puzsér úr észlelése nem kevésbé szelektív atekintetben, hogy mit tart méltónak arra, hogy tudomást vegyen róla, és mit nem.

A szegedi beszédben ő maga hozta szóba az amerikai eseményeket (amelyekről még nem tudjuk, minek nevezzük: forradalomnak, felkelésnek, zavargásoknak, lázadásnak, polgárháborús összecsapásoknak, mert még nem látjuk a végét a folyamatnak), szinte csak azért, hogy mereven elzárkózzon attól, hogy ezzel foglalkoznia kelljen.

A jól ismert szalonrasszista ultrakonzervatív érveléssel él: ez nem a mi ügyünk, mert nálunk nem volt rabszolgaság, tehát nem is kell foglalkozni vele. Nem volt hajlandó tehát tágabb összefüggésben megvizsgálni a dolgot, sem úgy, mint az elnyomatás/kizsákmányolás és a lázadás kérdését (amely univerzális, mert nem attól függ, hogy az elnyomás milyen jogi formát ölt, hogy rabszolgaságnak, jobbágyságnak vagy bérmunkának hívják-e éppen aktuálisan); sem pedig úgy, mint egy globális kapitalizmus következményét, egy gyarmati rendszer örökségét, amely így minket is nagyon érinthet. Kizárólag történeti kérdésként hajlandó tekinteni az egészre (a rabszolgaság, ami a régmúlt, és semmi hatása a jelenre, csak az emléke ellen lázadnak), és mint tudati kérdésre, amely az ember fejében dől el, az ember identitásáról szól, és nem életéről-haláláról, egészségéről vagy megnyomorodásáról…
Aztán egyszerre csak, hopp, mégis/mégse!
Puzsér mégiscsak hajlandó beszélni arról, hogy milyen gazdasági és társadalmi helyzet, milyen elhibázott szociálpolitika válthatta ki azt a lázadási hullámot, ami mostanában olyan sokakat foglalkoztat. És Puzsér bebizonyítja, hogy mégiscsak látja ennek az összefüggéseit nemzetközi szinten is, beszél Bernie Sandersről, a skandináv modellről, a szociális védőhálóról, a nyomor és a kapitalizmus romboló hatásáról…

…majd mintha maga is megrettenne attól amit mondott, vagy mintha hirtelen megtalálta volna elveszett szemellenzőjét, hirtelen újra arra az álláspontra helyezkedik, hogy az egész csak egy média által felnagyított, eltúlzott izé, amivel nem is kellene foglalkozni, mert az egész csak „identitáspolitika”, azaz arról szól, fekete vagy-e vagy nem…

Csodálatos inkonzisztencia! (Akarom mondani: következetlenség.) Főleg egy töritanártól!...

Alternatív út? Ja, nem!
És ugyanezzel a látszólagos magabiztossággal, ezzel a magas lovon (vagy magas elefántcsonttoronyban) ülő fölénnyel mondja meg a tutit Puzsér a magyar politikáról is. Mikor arról kérdezik, akkor mi a teendő, azt mondja: meg kell szervezni az alternatívát.
Aztán amikor valaki erre hajlandónak mutatkozik, valahogy mégsem tetszik neki sosem.

Véleményének lényegét itt foglalta össze: „a baloldal halott” –mondja, és még inkább: „a globalizációkritika halott”. Kinyírta magát 2008-ban, mert mindenki túlságosan megijedt a válságtól. –teszi még hozzá. A globalizációval szemben kritikus aktivisták az identitáspolitikához menekültek, liberálisokká váltak. –tesz rá még egy lapáttal.

Ühüm! Most mit mondjak erre? 2008 óta 12 év telt el. Egész sor dolgot tudnék mondani, ami a mára nézve az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit Puzsér mond. A klímaváltozás miatti félelem ráirányította a figyelmet a multinacionális nagyvállalatok és az ő globális kapitalizmusuk romboló hatására minden szinten. (Az elidegendett egyén szintjén is, akit mindenféle legális kábítószerekkel, többek között a médiával, a Puzsér által is kritizált tudatiparral próbálnak további kábultságban tartani, hogy ne fájjon neki a megnyúzatás. A közösség szintjén, amelyet szétzilálnak, amelyet megfosztanak hagyományos szerepétől és életmódjától. A népek szintjén, amelyeknek élőhelyeit tönkreteszik. A környezet szintjén, amelyet úgy rombolnak, hogy nem biztos, hogy regenerálódni tud.) Egyre többen vannak, akik ezellen felemelik a szavukat és alternatívákat keresnek. (Nemzetközi szinten és Magyarországon is.) A tavalyi év különösen kiemelkedő volt ilyen szempontból.

A brazíliai tűz ráirányította a figyelmet az őslakosok és a brazil parasztok mozgalmára, a MTRST-ra és az általuk szervezett nagyobb nemzetközi mozgalomra, a Vía Campesinára, az általuk meghirdetett élelmiszer-önrendelkezés-programra, a kistermelők szerepére, és mindazokra az alternatívákra, amelyek a természettel és a természetben való békés együttélés lehetőségeit keresik.
A török támadás ráirányította a figyelmet arra a társadalmi és ökonómiai kísérletre,

amelyet Rojava népe hozott létre a maga helyén.
Ha csak az Internetet, Puzsér legfőbb működési helyét nézzük, ott is annyi az alternatívát kereső rendszerkritikus, az embertársaiért és természeti környezetéért egyaránt aggódó és tenni akaró ember, aki közösségeket szervez és terveket állít fel… (Lásd ezzel kapcsolatban az előző bejegyzést is)

(mint Olly Thorn)

(vagy Thought Slime)

(vagy Xanderhal), stb., stb.
És rengetegen vannak Magyarországon is ilyen alternatívakeresők: a Mérce, az Új Egyenlőség

(Pogátsa Zoltán vezetésével, aki maga is a skandináv szocdem-modellt igyekszik népszerűsíteni), a Partizán csapata,

akik egy szociálisabb, vagy úgy is mondhatnánk, szociáldemokrata alternatívát keresnek, és készek cselekedni. És ami nem lényegtelen: ezek az internetes sajtómunkások és gondolkodók, a külföldiek és a magyarok is százszor, ezerszer is elmondják, mi a baj a liberalizmussal, az identitáspolitikával, hogyan lehetne, és hogyan kellene ezeket meghaladni, nem csak a jogokról, hanem a lehetőségekről (a jogok érvényesítésének gyakorlatáról) is beszélni, és olyan dolgokért küzdeni, amikre tényleg szükség van...

…úgy tűnik (hősünk szempontjából) hiába. Puzsér Róbert ingerküszöbét mindez nem éri el. Számára minden alternatíva halott. Még csak szóba hozni sem hajlandó az ilyen emberek által megfogalmazott gondolatokat. Vitatkozni sem hajlandó velük. Számára

mindenki szélsőséges „CNN” vagy szélsőséges „Fox News”.

Északi unionista vagy déli konföderacionista.

Demokrata vagy Republikánus. (Ezek ugye amerikai példák voltak. Mert az is meggyőződése nagy metacelebünknek, hogy mindenki, aki nemzetközi szintű problémákról beszél, csak az amerikai példákat másolhatja, kivéve persze őt magát.) Tágabban fogalmazva: számára mindenki

„balliberális” vagy „jobboldali”.
Mást nem hajlandó észrevenni.

Mert mi történne, ha észrevenné, hogy vannak ilyen, a duális ellentéteket meghaladni akaró, az emberi tudat mellett az emberi szükségletekről is szót ejtő gondolkodók is? Esetleg kiderülne, hogy nem mindenki elvetemült hülye, és nem egyedül a bölcs Puzsér küldetése, hogy „rendet tegyen a fejekben”, hogy nem ő az egyetlen, aki átlátja a globális és országos káoszt? Valamikor pedig ez az ember tudott lelkesedni az eredeti gondolatokért, az alkotásért, és nem kizárólag médiahacket vagy feltűnési viszketegséget látott kényszeresen minden megszólalásban, minden megnyilvánulásban, ami más embereké, nem az övé...

Az ellenzék ellenzéke
Egyelőre ugyanígy nem látja a különbségeket és utakat a magyar politikai mozgalmakon belül, és el is utasítja, hogy ezeket észrevegye. A magyarok közül is mindenki „kormánypárti” vagy „ellenzéki”, „orbánista” vagy „gyurcsányista”, „jobboldali” vagy „balliberális” számára.

Ezért van, hogy Puzsér nem hajlandó észrevenni még a demokratikus ellenzéken belüli irányzatokat sem. Ahogyan az állampárt, úgy Puzsér is állandóan „balliberálisozik”, még a szociáldemokratákat és a liberálisokat sem hajlandó megkülönböztetni egymástól.
(Lábjegyzet: az előbb emlegetett alternatívakeresőket én szociáldemokratáknak nevezem. Hogy miért nem használom a „baloldal-jobboldal” kifejezést, arról már számtalanszor írtam, pl. itt és itt. Éppen Puzsér példája int, hogy a duális gondolkodásba mennyire bele lehet zakkanni, még akkor is, ha mi magunkat kívül akarjuk helyezni ezen a duális ellentéten.)

Puzsér a szegedi monológjában is beszélt Bernie Sandersről és a skandináv szocdem-modellről, de ahhoz már nem volt elég bátor, hogy viszonyuljon hozzájuk, hogy megmondja, ő személy szerint kivitelezhetőnek, járható útnak tartja-e ezeket. Magyar viszonylatban pedig a nerizmussal szembeni minden morális felháborodás mellett már régóta csak az ellenzék leváltására tud javaslatot tenni. (Az ellenzék megértése helyett.) Az ellenzék persze számára a DK és a Momentum. Puzsér „Harmadik Útról” beszél, de akik erre ráléptek, azokról nem hajlandó tudomást sem venni. Értem, hogy pl. a Partizánnal szemben morális kétségei támadtak. De emellett is: miért nem beszélt soha arról a tartalomról, amit a Partizán képviselt? Miért csak a formáról? Miért van az, hogy aki annyit kritizálta a liberálisokat és az identitáspolitikát, azt Puzsér mégis csak a „balliberális ellenzéki” kategóriájába tudja besorolni?
Mindez egyébként még nem is lenne olyan nagy baj, de Puzsér ma már nem csak egy újságíró a sok közül, és nem is csak egy médiatermék-celeb, hanem (mivel tényleg mindenhol ott van, és tényleg a csapból is ő folyik) valóban egy véleményvezér. Kialakult egy rajongói klubja, hívei vannak, akik, miután Vezérük már rákacsintott a politikára is, további útmutatást várnak tőle. Amit kapnak, az azonban egyre kevésbé útmutatás, és egyre inkább fölényeskedő álbölcselkedés. (Amellyel gyanúm szerint jelentős részben olyan emberek élnek, akik kiábrándultak már a narancsos neogörénykurzus embertelen egypártrendszeréből, de még nincs bennük elég intellektuális bátorság ahhoz, hogy teljesen letegyék azokat a tévhiteiket, amik annak idején a narancsos táborba vezették őket. Például a rasszizmust. Ők azok, akik azt hiszik, hogy ha azt mondják, „túl sok a hülye vezető”, az már rendszerkritika.)
 Mindennek az a veszélye, hogy továbbra is abban a mozdulatlan, passzív tespedésben tartja az embereket, amiben most vannak, csak mindezt kiegészítve még a jólértesült bölcsesség elégedett tudatával: azzal, hogy ők átlátnak a szitán, ők aztán tudják, mi a dörgés, és mitől döglik a légy.
Kérdés, lesz-e változás, elmozdulás az életünkben, ha minden rendszerrel szembeni elégedetlenség csak egy ilyen fölényeskedő passzivitásba, illetve passzív fölényeskedésbe tud becsatornázódni.

Következtetések, végszó
Puzsér Róbert (érdemei elismerése mellett) elég veszélyes játékba kezdett azzal, hogy a maga határtalan műveltségének és intelligenciájának tudatában felvette a harcot mindenkivel. Mindenki ellen, de senkivel együtt, sokminden ellen, de sosem valamiért, csak negatív célt kijelölve, csak azt megfogalmazva, mit nem akar. (Nem elsősorban a főpolgármester-jelöltségére gondolok, hanem arra, amit azóta csinál.) Vajon tudatosan egy celebparódiát épít vagy tényleg nem veszi észre, de mindenesetre egyre inkább ahhoz válik hasonlatossá, amit ő maga bírál.

(„Cselekednünk kell, amíg nem késő megakadályozni egy racionális vitát.”)
Egy izgága celebeket és influenszereket bíráló influenszer lesz, egy demagógiát fitymáló demagóg, egy konzervnyaffancsok ellen harcoló konzervnyaffancs, egy liberalizmust szidalmazó liberális nihilista. Egy kritikátlan álkritikus, egy identitáspolitikával csak identitáspolitikát szembeállítani tudó szalonrasszista, egy következetlen számonkérő, egy véleményformáló, aki mindig arról beszél, hogyan terelik el mások a figyelmet a lényegről, miközben arra a kérdésre nem hajlandó válaszolni, hogy mi akkor szerinte a lényeg; mi az, amiről mások elterelik a figyelmet. Egy szórakoztató brand, egy függetlenségéről szentül meggyőződött doktriner, aki a kritikai gondolkodás illúzióját adja kiábrándult konzervatívoknak és kiábrándult liberálisoknak egyaránt.
Amennyire szidja a „két kurzust”, olyannyira látszik, hogy pontosan ő az egyik fenntartója annak a tévhitnek, hogy csak két egymással küzdő kurzus van, és nem képződhet más lehetőség…

(„Minden történetnek két oldala van. Az enyém, és az, amelyikről nem beszélek neked.”Bár láttuk: bejegyzésünk főszereplője esetében ez inkább úgy fogalmazódik meg: „Két rossz lehetőség van, amikről vég nélkül fogok szövegelni, és egy jó kiút, de arról nem mondok semmit.”)

Azt írtam az elején, nem akar ez az írás egy személyeskedő-támadó filippika lenni, és most a vége felé mégis mintha ebbe az irányba sodródnék el. Pedig nem szeretnék ilyennek tűnni.
Ezért, amit lezárásként el kell mondanom, az az, hogy tisztában vagyok vele: ez a sok támadónak (esetleg talán már-már sértőnek) tűnő állítás, amit Puzsérról elmondtam, egyik sem egy őt teljes egészében meghatározó statikus tényező, egyik sem a végleges Puzsért mutatja, ahogyan rá majd a történelem emlékezni fog. Igyekszem ezúttal is, mint mindig, dinamikusan felfogni az egészet.
Puzsér Róbert ugyanis maga a dinamika, a lehetőségek ezerarcú embere, a gondolkodás kalandora. Akármennyire is ellenfélként írtam itt róla, valahol a lelkem mélyén végtelenül izgalmas ezt az embert figyelni. Akárhogy is lesz: az ő karrierje és jelenléte a ma Magyarországán egy elképesztően érdekes és talán frissítő történet, olyasmi, ami felrázza és ébren tartja gondolkodásunkat, akkor is, ha éppen nem értünk egyet vele és nem követjük őt. Valamiképpen mindenhogyan része lett és része lesz az életünknek.