A dzsentri-konzervatív történelemszemléletről (még egyszer)

A fentiekből következik a dzsentrizmus másik rossz hatása is: a hülye történelemszemlélet. Volt ugyanis olyan idő, amikor egy dolog régisége kölcsönzött egy bizonyos fokú tekintélyt neki. Ez volt a középkor.

A középkorban a történetírás is arra szolgált, hogy az udvari krónikások alátámasszák egy-egy uralkodó vagy család tekintélyét. A nemesek versenyeztek egymással, kinek a családja kapott régebben nemességet. Ez még az uralkodócsaládoknál is így volt.

Hunyadi Mátyás, a magyar király legyőzte a német-római császárt, a lengyel királyt, megszerezte a cseh királyi címet, és felépített egy rendkívül erős (és viszonylag gazdaságilag is stabil) birodalmat. Mégis, amikor az általa legyőzött uralkodók származásán kezdtek gúnyolódni (mert más már nem jutott eszükbe), akkor Mátyásból is előtört a „kisebbségi komplexus” vagy minek lehet ezt nevezni. Ahelyett, hogy az akkori, humanista szellemben azt hangsúlyozta volna, hogy milyen nagy dolog, amit ő és az apja két generáció alatt elértek, bizonygatni kezdte, hogy az apja, Hunyadi János valójában Zsigmond király és császár törvénytelen gyermeke.

Vagyis Mátyás inkább akarta bebizonyítani a nagyanyjáról, hogy egy… hm… „erkölcstelen” asszony volt, minthogy az apjáról hangsúlyozta volna, amit mindenki láthatott: hogy Hunyadi János milyen nagy hadvezér és politikus volt. Később, mikor érezni kezdte az ellentmondást az egészben, Mátyás nekiállt azt bizonygatni, hogy a címerében azért van holló, mert a Hunyadiak egyenesen egy ókori római patríciuscsalád, a Corvinusok leszármazottai. Azaz nem számított neki, hogy legyőzte a Jagiełło- és a Habsburg-családot, be akarta bizonyítani, hogy az ő családja még régebbi is ennél (de még a Luxemburg-családnál is, melyből Zsigmond király származott).

Azóta sok idő telt el. A történetírás legitimációs eszközből egy tudományággá vált, saját módszertannal és eszközrendszerrel, amelyet az ember tanulva sajátíthat el. Létrejöttek a modern nemzettudatok, amelyeknek lényege az volt, hogy a társadalom széles rétegeinek összefogását tűzték ki célul, hogy az egy nyelven beszélőknek, az egy kulturális közösségbe tartozóknak minél jobb életminőség biztosíttassék.
Hát ez az, amit a majd 300 év társadalmi átalakulását eltörölni akaró dzsentrizmus egyszerűen figyelmen kívül akar hagyni. Ennek a középkori dzsentrista felfogásnak a hatása, hogy a történetírást még mindig a hatalmi legitimáció eszközének kívánja látni, egy hatalmi verseny eszközének. Igaz, ez a hatalmi versenyt már nem uralkodó dinasztiák közötti versenynek fogja fel, hanem nemzetek közöttinek. Így legalább a modern nemzet létét valahogyan elismeri. Összességében azonban ez a felfogás, amely azt kéri számon a történészektől, hogy a nemzet „régiségét” más nemzetekkel szemben igyekezzenek bizonyítani, mégiscsak mélyen középkori.
Nem nehéz észrevenni, hogy ez a középkori szemlélet a forrása a „halszagú atyafiság” már-már hisztérikus tagadásának is. Amely néhányaknál már odáig megy, hogy vádiratokat és vádbeszédeket fogalmaznak meg a magyar történészek és a magyar nyelvészek kollektív bűnösségéről, és az erkölcsi fertő házának nevezik a Magyar Tudományos Akadémiát. Mindezeket a vádiratokat (azaz a magyar történet- és nyelvészettudomány szisztematikus rombolását) pedig még van pofájuk „magyarságtudománynak” is nevezni.


(Az én álláspontom szerint, az, hogy a magyar nyelv egyes elemei más-más nyelvcsalád rokonságába sorolhatók, abból következhet, hogy az a hét törzs, amelynek szövetségéből a magyarság keletkezett, nem beszélt feltétlenül egy nyelvet. Ennek ellenére az egyes elemekből hamar kialakulhatott egy egységes, de a maga módján egyedi nyelv, ami kétségtelenül nagyon jó alapanyag versírásra, meg mindenféle irodalomra. Hogy ennek a rétegnek a finnugor nyelvcsaládba sorolható rétege a legszélesebb – ennek talán csak az lehet az oka, hogy a hét törzs közül a legtöbb)

Az egész „finnugor-ellenes” hisztéria valószínűleg az alábbi állításból indul ki, amely egy Mátyás Flórián nevű nyelvésztől származik (akire ma már senki sem emlékszik, lehet, hogy méltán):
„Becsüljék nemes sajátságú nyelvünket, s ha már jogtalanul akarnak rokonítani, válasszanak egyenjogú nyelvet, ne kössenek a legnyomorultabbakhoz…elemezzenek mordvint, osztjákot, stb., de a velünk rokon jogtalan kifejezést hagyják el.”

Valljuk be ez nem egy szakmai érv, semmilyen szinten sem. De ha a szöveget történelmi környezetbe helyezzük, talán kicsivel közelebb kerülünk a jelenség megértéséhez. Ez a szöveg ugyanis a XIX. század második felében, a nemzetállamok és az imperializmus korában keletkezett. Abban a korban, amikor a magyar elit egy soknemzetiségű államot próbált a maga kizárólagos vezetése alatt megtartani. A magyar uralkodó körök ekkor éppen azt akarták bebizonyítani, hogy a magyar egy „vezetésre termett faj”, az „egyetlen országszervező erő”, amelynek hivatása uralkodni a szlovákok, románok, ruszinok, stb. felett.

(Holott a magyarság már ekkor sem csak bátor huszárokból és nemes politikusokból állott, hanem legnagyobb részben görnyedező, kizsákmányolt parasztokból, kubikosokból és bérmunkásokból, szegény, ágrólszakadt emberekből.) A magyar vezető réteg azonban úgy gondolta, hogy a nyelvészet célja is ez kell, hogy legyen: olyan nyelvrokonságot felmutatni, amely alátámasztja a felsőbbrendű, uralkodó „magyar fajról” szóló nézeteket. Azaz, amelyik harcos, lovas, nomád nép.
(Pedig hát a harciasság és a nomád életforma csak a körülményektől: az időtől és a helytől, a terepviszonyoktól függ. A magyar nép nagy része egy idő után áttért a nomadizálásról a földművelésre, és éppen a még mindig pásztorkodással foglalkozókat, például a kunokat, később a románokat kezdte lenézni, mint „fejletlenebbeket”.)
Az „uralkodó faj” leszármazásába pedig nem illett bele a nagyrészt orosz (szláv!) elnyomás alatt álló nyelvrokonok képe. Pedig aztán éppen a szuomenek (finnek) bizonyították be, hogy az elnyomás alól ki lehet törni, és modern módszerekkel fel lehet építeni egy jól működő államot.

A finn példáról
Egyébként én sem gondolom, hogy a nyelvrokonságnak bármi köze lenne az önbizalomhoz, ahhoz, hogy egy adott nép potenciálisan mire lehet képes. Mégis hadd hívjam fel a figyelmet egy dologra. Méghozzá a finn példára.
A két világháború között a magyar népi írók nem véletlenül hivatkoztak Suomi (Finnország) példájára: arra, hogy hogyan lehet egy paraszti többségű társadalomból egy modern nemzetállamot felépíteni, mégpedig demokratikus alapon, anélkül, hogy a feudális különbségek (úri-paraszti ellentét) rossz örökségét vigye tovább egy polgári társadalom is. A hivatkozásnál csak kapóra jöhetett a valószínűsíthető finn-magyar nyelvrokonság. Amit egyébként Suomi a XX. században önálló államként elért, az tényleg bámulatos. Tehát ma nem nagyon áll meg az a tézis, hogy a finnugor rokonság gondolata a magyar önbizalom letörésére szolgálna, mert a finnugor nyelvű „alattvalónépeken” nincs mire büszkének lenni.

„De látjuk, hogy az északi peremállamok nem hajlandók elhinni, hogy a kis népeknek nincsen létjogosultságuk, csak mert kis népek, s képtelenek a gazdasági önellátásra. Valamennyien csodálatos kultúrszínvonalat értek el, földjükön társadalmi békét, gazdasági igazságosságot, jólétet teremtettek. (…) Cáfolatai a földhözragadt materializmusnak, mely tömegekben, s nem szellemi értékekben méri a népeket. (…) A szabad együttműködés csodálatos látványával gyönyörködtetik a mindenütt nyers erőszakot látó szemet. (…)
Mit várunk mi finnországi tanulmányainktól és tapasztalatainktól? Várjuk, hogy új, erősebben népi alapra helyezkedjék a közoktatás. (…) Hogy szabad út nyíljék a magyar gyermek előtt az egyetemig, s ha nem kívánja bejárni ezt az utat: kapjon mennél bőségesebb kultúrát a népfőiskolán. Várjuk az osztályellentétek elsorvadását. (…) Várjuk, hogy életünk lassan-lassan átalakuljon, átlelkesedjék, önállósuljon.”
(Kodolányi János: Suomi)

Mindezekből azt hiszem nyilvánvaló, hogy a finnugor nyelvrokonság hisztérikus tagadása, a mindenáron nem-finnugor nyelvrokonok keresése hogyan függ össze a dzsentrizmussal.
Az általam dzsentrizmusnak nevezett jelenség lényege, mint szó volt róla, éppen az, hogy nem hajlandó tudomást venni a felvilágosodás társadalmi eredményeiről. Így aztán az utolsó pár száz év történelméből sem hajlandó levonni a következtetéseket.
A finnugor rokonságot éppen azért tarthatja veszélyes kulturális mémnek, mert ennek tudatában talán a magyar emberek újra oda kezdenének figyelni a finn példára, és észrevennék, hogy hatékony szociális nemzetállamot lehet demokratikusan is működtetni, hogy egy modern nemzettudatnak illene már levetnie a középkorias-hierarchikus modellek istenítését.
A dzsentrizmus tagadja a modern nemzetépítést, a dszentristák szerint egy államhatalom csak a középkori modellhez, a szigorú alá-fölévetettségi viszonyokhoz nyúlhat vissza, és csak egy olyan modellben tud gondolkodni, amelyben az államhatalom a földesúr és az állampolgárok a jobbágyok. Szellemi-ideológiai szinten pedig a pártok vezetőségei a földesurak és a szavazók a jobbágyok.

Ezért van, hogy a dzsentri-konzervativizmus nehezen viseli el az olyan történészeket (és nyelvészeket) is, akik nem hajlandók az „udvari krónikás” szerepét eljátszani, ezért inkább ördögtől való boszorkányságként kezeli nemcsak a modern társadalomtudományokat, hanem a szakszerű történelemtudományt és a nyelvészetet is.

(Félreértés ne essék: nekünk nem kell a ló másik oldalára átesnünk, és azt hirdetnünk, hogy aki demokratikus országot akar, annak hinnie kell a finnugor nyelvrokonságban. Sőt, éppen az lenne a lényeg, hogy a tudományt és a napi politikai érdekeket szétválasszuk. Amit tudományosan vitatni lehet, azt vitassuk is tudományos alapon: de akkor tényleg tudományos alapon, és ne lekezelő tekintélyelvűséggel, a „nemzet” érdekeire hivatkozva!)