Idézőjel (Haza, nemzet, nép)

„A hazaszeretet: az összes honfitárs szeretete, az egész nép, az egész nemzet szeretete. (…) Aki csak bizonyos társadalmi osztályokat szeret, az valójában nem szereti az egész nemzetet, nem ismeri a valódi hazaszeretetet. (…)

A Haza nem szabad, ha a népet megnyomorítják. Ebben az esetben a Haza szabadsága csak hazug szólam, amely a gazdagok zsarnokságának elfedésére szolgál. Aki nem akarja a szabadságot, vagyis a nép javát, az nem szereti a Hazát, csak a felsőbb osztályokat. (…)

Elég egy demokratának szeretnie a népet? Nem elég. Ismernie is kell az erejét. (…) Ismerni kell alapvetően, mert csak ebből keletkezhet hit az erejében és csak ebből származhat a remény is.”

(Henryk Kamieński: Demokraták katekizmusa, 1845)

Wielkopolska harcosa, Garibaldi tüzére

200 éve, 1822. november 23-án született Edmund Taczanowski lengyel szabadságharcos felkelő parancsnok. Ő is azok közé tartozott, akik nemzetükért tevékenykedve egy nemzetközi szabadságharcos és forradalmi szolidaritás emberei is voltak egyben, és ennek szellemében készek voltak nemes ügyek mellé állni. Ilyen figura sok volt a XIX. században.

Edmund Wieczynben született, a lengyel történelmi tartományok közül Wielkopolskának, azaz Nagy-Lengyelországnak nevezett nyugati régióban, amelynek nagy része akkor Poznańi Nagyhercegség néven a Porosz Királysághoz tartozott. A család régi nemes család volt,

a Jastrzębiec címernemzetség tagja, jelentős birtokokkal.

Edmund tüzértiszti pályára készült lépni, ezt azonban akkor csak a porosz hadsereg tagjaként tehette meg. Közben azért sosem feledkezett meg lengyel nemzetiségéről. Valószínűleg már korán kapcsolatba került különböző hazafias szervezkedésekkel. Hogy a katonai tanulmányok mennyire jelentették nála a tudatos készülést egy majdani felszabadító harcra, nem tudjuk. Bármennyire is szép lenne, nem minden XIX. századi polákról mondhatjuk el, hogy egész életében szabadságharcosnak készült volna. Valószínűleg az ilyen gondolatok megérése Edmundban is fokról fokra következett be. (Főleg, hogy az apja, Józef Taczanowski lojálisnak volt mondható a porosz hatalomhoz.)

Tanulmányai befejezése után, az 1840-es években Edmund különböző erődökben szolgált tüzértisztként. Alárendeltjei többsége valószínűleg szintén polák volt.

1846-ban Edmund leszerelt. Ez valószínűleg sokakat meglepetésként ért, de a döntés hátterében sokminden állhatott. Ebben az évben zajlott egy jelentős lengyel felkelési kísérlet, amely célul tűzte ki, hogy Krakówból kiindulva szabadítja fel a három részre szakadt Polákországot.

(Kraków akkoriban hivatalosan nem tartozott egyik részhez sem, a lengyel szabadság viszonylagos szigeteként, önálló „köztársaságként” létezett, bár az orosz, az osztrák és a porosz hadsereg is erős megfigyelés alatt tartotta.) A felkelést az osztrák hatóságok véresen leverték, és a Krakkói Köztársaságot a Habsburg Birodalomhoz csatolták.

A krakkói felkelés vezetőinek egy része korábban Poznańban (tehát a porosz területeken) tartotta a bázisát. Nem tudni, hogy Edmund gyanúba keveredett-e, hogy ő is kapcsolatot tartott velük, vagy egyszerűen csak kiábrándult az idegen megszálló hatalom szolgálatából. Mindenesetre úgy tudni, hogy a leszerelését ő maga kérte. Állítólag szándékában állt külföldre távozni, egyesek tudni vélték, hogy a Francia Idegenlégióba készül. De erről megint nem tudni, hogy egy időben komoly szándék volt-e vagy csak blöff, ami a valódi tervek elfedését szolgálta.

Mindenesetre Edmund hamarosan már maga is benne volt egy újabb szervezkedésben, amelynek fő szervezője

Ludwik Mierosławski volt, egy másik tipikus XIX. századi nyughatatlan szabadságharcos, akinek a nevével később még sokszor találkozunk majd a lengyel szabadságmozgalmak történetében.

A szervezkedés lelepleződött, mielőtt még egy újabb harcot kirobbanthattak volna. A szervezők börtönbe kerültek. Ludwikot halálra, majd kegyelemből börtönbüntetésre ítélték. Edmund megúszta egy hosszú vizsgálati fogsággal, mert semmit nem tudtak rábizonyítani, de így is sokáig hurcolták egyik várbörtönből a másikba. Az életrajzírója, Janusz Staszewski szerint mesteri módon dumálta ki magát mindenből, vigyázva arra, hogy azért másokat se mártson be. Így végül 1847 decemberében szabadult.

Pár hónappal később, 1848 márciusában

Berlinben is kitört a forradalom, ami Ludwik Mierosławskit is kiszabadította a börtönéből. A német területek forradalmainak egyik célja az egységes Németország létrehozása volt, amiről rögtön meg is indultak a tárgyalások. A polákok számára kérdés lehetett, hogy az egységes Németország létrejötte fejében engedik-e a lengyel területeket különválni és újjáalapítani az elveszett Polákországot.

Ludwik Mierosławski úgy gondolta, hogy ennek a biztosítéka egy önálló lengyel hadsereg. Ezért visszatért Wielkopolskába, összehívta régi harcostársait és elkezdett egy lengyel nemzetőrséget kiépíteni. A tüzérség parancsnokának Edmundot szemelte ki. A porosz kormány nem nézte jó szemmel a polákok fegyverkezését, így végül a félig felszerelt nemzetőrség a lakosság támogatásával harcra kényszerült a porosz csapatok ellen.

Ez volt a wielkopolskai (nagy-lengyelországi) felkelés. Bár a polákok joggal számítottak a nemzetközi segítségre és arra, hogy a német egységtárgyalások előrehaladtával jó tárgyalópozíciót harcolhatnak ki maguknak, de a túlerővel szemben megint nem győzhettek. A felkelést a porosz csapatok leverték. Ludwik néhány csapategységével együtt Franciaországba távozott.

Edmund pedig hiába várta a beígért ágyúk megérkezését. A harcok során egy kisebb, és a többieknél is gyengébben felfegyverzett egységgel elszakadt a többiektől, majd a németek bekerítették, így kénytelen volt letenni a fegyvert. Az azonban, hogy harc nélkül adták meg magukat, ebben a helyzetben elég volt ahhoz, hogy kegyelmet kapjanak. Így rövid idő múlva Edmund is visszatérhetett a birtokaira.

Sokáig azonban nem tudott nyugton ülni otthon, miközben Európában még tartott a Népek Tavasza. Először ő is a lengyel emigráció központja, Párizs felé vette az irányt. Itt tájékozódott a további lehetőségekről. A további lehetőségek két irányba mutattak. Egyrészt ott volt Magyarország, ahol Józef Wysocki szervezett Lengyel Légiót a magyar szabadságharc támogatására, másrészt Itália, ahol szintén szerveződni kezdett egy Lengyel Légió a nagy litvániai lengyel romantikus költő,

Adam Mickiewicz vezetésével (akit nagyon bántott, hogy miközben annyi embert tudott lelkesíteni, a konkrét harci eseményeket mindig lekéste).

Edmund az utóbbi lehetőséget választotta. Így sajnos nem harcolt együtt a magyar honvédekkel, és nem került bele Kovács István professzor úr könyveibe, de a döntését némileg meg tudom érteni. Bizonyára fellelkesült a gondolatra, hogy a nagy sztárnak számító költővel együtt szállhat harcba. És az is lehet, hogy Franciaországból pillanatnyilag jóval egyszerűbbnek tűnt Itáliába jutni, mint a jóval messzebbi Magyarországra, úgy, hogy közben jó eséllyel át kell haladni a német területeken is, ahol, ki tudja, nem akarják-e majd feltartóztatni, mint veszedelmes lázadót. Csakhogy mire Edmund Itáliába ért, a Mickiewicz-légió feloszlott. A lelkes lengyel harcos azonban ekkor már nem fordult vissza. Kalandos úton sikerült Rómába jutnia.

Róma ekkor önálló köztársasággá kiáltotta ki magát, azzal a nem titkolt céllal, hogy innen kindulva lehessen megvalósítani az egységes Itália államot (összefogva a velencei és szicíliai forradalmárokkal). Ez sokaknak nem tetszett, többek között azoknak sem, akik úgy gondolták, hogy a pápának nem szabad elveszítenie a világi hatalmát, tehát szükség van egy külön Egyházi Pápai Államra, Róma központtal. Ráadásul a francia elnök, Louis Bonaparte (Napoléon császár unokaöccse, illetve a későbbi III. Napoléon császár) is úgy döntött, a pápát fogja segíteni az olasz szabadságmozgalmak ellenében, hogy megszilárdíthassa a maga elnöki hatalmát. (Ezzel az általános vélemény szerint elárulta a forradalom ügyét, aminek a hatalmát köszönhette, hiszen ez a forradalom nem csak nemzeti, hanem nemzetközi forradalom is volt.) A Római Köztársaság védelmét a nápolyi királyi, valamint a francia és pápai csapatok ellen

Giuseppe Garibaldi irányította, az egykori nizzai hajóskapitány, aki akkor már nevet szerzett magának azzal, hogy évekkel korábban Dél-Amerikában az ottani olasz emigránsokból szervezett egy harcos csapatot az ottani szabadságküzdelmek támogatására. 1848-ban újra összehívta vörösinges harcostársait, és újakat is toborzott, hogy megteremthesse hazája, Itália régen óhajtott köztársasági egységét. Edmund tehát Garibaldinál jelentkezett, aki örült a képzett, lelkes fiatal tüzér segítségének. Edmund őrnagyi rangban küzdött a város védelméért, és végig kitartott. Végül a várost elfoglaló franciák fogságába esett, akik lovagiasan és tisztelettel bántak vele. Később engedték is szabadon távozni.

Mivel Poroszország is amnesztiát adott a lengyel szabadságharcosok nagy részének, Edmund hazatérhetett a Poznańi Nagyhercegségbe. Saját birtokot vásárolt, és azon gazdálkodott. Gyakran találkozott régi harcostársaival is. Konzervatívabb ismerősei (és az apja is) gyakran támadták azért, mert a közismerten antiklerikális Garibaldi seregében harcolt a pápa katonái ellen. Edmund azonban visszautasított minden olyan vádat, ami szerint a vallás vagy akár az egyház ellensége lett volna, hiszen ő az olasz nép iránti szolidaritásból állt az olasz nemzeti törekvések, az egységes Itáliai Köztársaság ügye mellé.

Békés időszak következett Edmund életében. De közben folyamatosan készült az új harcra, a lengyel területek majdani felszabadítására is. Barátaival alapított egy vadásztársaságot, amelynek feltűnően magas volt a taglétszáma, és a lövöldözés/lőgyakorlatok mellett gyakran tartottak katonai menetgyakorlatokat, illetve még saját rangrendszerük is volt, amit különböző színű karszalagokkal jeleztek. Szóval valójában egy paramilitáris szervezet voltak. A porosz hatóságok többször is megpróbáltak nyomozni a társaság tagjai után, beidézték és kihallgatták Edmundot is, ő azonban most is mindig kidumálta magát.

1860-ban Edmund megnősült. A felesége, Aniela Baranowska a Kongresszusi Királyságból (azaz az orosz uralom alatt álló lengyel területekről) származott. Így aztán Edmundnak rokonlátogatás címén mindig volt ürügye átjárni a Kongresszusi Királyságba, és találkozgatni az ottani polákoknak azon részével is, akik szervezkedtek a cári hatalom ellen. Hogy a Vörösök (Czerwoni) vagy a Fehérek (Biali) táborához érezte közelebb magát, ezt nem tudjuk teljesen biztosan. Valószínűleg valamennyire mindkét csoporttal volt kapcsolata.

1863-ban a Vörösök végül kirobbantották a szabadságharcot az orosz cári hatalom ellen, bár jóval előbb, mint tervezték. A titkos kormány katonai főparancsnoknak először

Ludwik Mierosławskit akarta felkérni, hiszen ő egyrészt elkötelezett demokrataként volt ismert, másrészt a korábbi években főként Itáliában több féllegális lengyel katonai iskolát alapított, ahol lelkes emigráns ifjakat képzett ki a harcászat és a csapatvezetés alapjaira. A személye tehát logikus választás volt. És Ludwik a harcban természetesen számított az olyan régi barátok és harcostársak segítségére is, amilyen Edmund volt. Igaz, az a legenda, amit Ludwik még 1848-ban teremtett magáról, 1863-ban hamar szertefoszlott. Kiderült, hogy Ludwik Mierosławski hiába volt jó szervező az emigrációban, a szabadságharcban nem bizonyult olyan ügyes és hatékony hadvezérnek, amilyennek hitte és mutatta magát.

 

Edmund, mivel régóta erre készült, természetesen csatlakozott a fegyveres felkeléshez. De el akarta kerülni, hogy olyan hibákba essen, mint Ludwik, ezért óvatosabban és módszeresebben fogott a szervezéshez. Vadásztársasága mindenesetre jó alapot jelentett egy új partizáncsapathoz.

Merthogy az 1863-as szabadságharc hadserege összességében ilyen volt: nem volt reguláris haderő, csak egymással többé vagy kevésbé összekötött partizáncsapatok, amelyek vagy össze tudták hangolni a mozdulataikat, vagy nem.

Edmund hadműveleti területe Wielkopolskának az a kisebb része lett, ami nem a Porosz Királysághoz, hanem az Orosz Birodalomhoz tartozott, Kalisz központtal. A Taczanowski-csapat (kb. 500 lövész és 700 kaszás) először 1863 áprilisában indult el erre a területre, és számos kisebb vagy nagyobb összecsapásban vívott meg az orosz egységekkel.

Edmund legfontosabb alparancsnokai ezekben a csatákban:

Witold Turno, a jó humoráról is ismert parancsnok, aki mindig tudta tartani a lelket az emberekben,

és Jan Działyński, a gazdag arisztokrata, aki nagy vagyonából hatalmas összegeket fordított a felkelés támogatására, a szükséges felszerelések és muníció beszerzésére, és biztosította a hátteret, hogy a felkelőcsoportok a birtokain át átjuthassanak a Kongresszusi Királyságba. Mikor ez a tevékenysége a porosz hatóságok előtt lelepleződött, Jan úgy döntött, hogy a legjobb, amit tehet, ha maga is a harctérre megy és kiveszi a részét a küzdelemből.

A Taczanowski-csapat számos kisebb győztes csata után

május 8-án Ignacewo-nál szenvedett egy nagyobb vereséget az oroszoktól.

Witold Turno itt kapott halálos lövést. De az egység vesztesége egyébként is nagy volt. Viszont ekkor még sikerült a csapatot egybentartani, és a Poznańi Nagyhercegség területére visszavonulva újra feltölteni az érkező önkéntesekkel.

Közben az Ideiglenes Nemzeti Kormány tábornokká és a Kaliszi Vajdaság minden lengyel csapatának parancsnokává nevezte ki Edmund Taczanowskit,

aki újjászervezett és 1500 fősre növekedett (jelentős számú lovas egységekkel is kiegészített) csapatával hamarosan újra a harctérre érkezett, és a többi alá beosztott parancsnokkal egyeztetve ügyesen manőverezett.

Augusztus 26-án aratta legnagyobb győzelmét Sędziejowicénél, ahol egy orosz gyalogos és egy kozák lovas egységet is sikeresen ejtett csapdába. Az ellenség legnagyobb része nem volt hajlandó megadni magát, ezért a csata vége elég véres volt. A polákok rengeteg fegyvert és felszerelést zsákmányoltak.

A hadiszerencse azonban, különösen ebben a kiszámíthatatlan, frontvonalak nélküli háborúban, forgandó volt. Már pár nappal később

augusztus 29-én Kruszynánál az oroszok szétverték a Taczanowski-csapatot. Bár az emberveszteség nem volt olyan nagy, mint Ignacewo-nál, de az egység most szétszakadt. A vezérkarnak, és az emberek egy részének most is sikerült átjutni a Poznańi Nagyhercegségbe, de ekkor már a porosz hatóságoktól sem voltak biztonságban. Ezért a csapatok újjászervezése lehetetlenné vált.

Taczanowskiék és Działyńskiék így Galicjába mentek, de úgy látszik, az osztrák rendőrségtől is tartaniuk kellett, mert nem sikerült egy újabb felkelőcsoporthoz csatlakozniuk, ehelyett kénytelenek voltak Nyugat-Európába távozni.

Edmundnak a családját is sikerült Párizsba menekítenie, de ő maga még nem tett le arról, hogy újra fegyverrel térhet vissza a hazájába. Úgy gondolta, ezt a Török Birodalmon át teheti meg, ahol akkor szintén gyülekeztek lengyel fegyveresek

a török szolgálatban álló Michał Czajkowski („Sadyk” paşa) vezetésével. A Kongresszusi Királyságba való visszatérésükhöz azonban Románia vezetőit is meg kellett győzni. A románokkal való tárgyalások elhúzódtak, és a lengyel egységek felszerelése is lassan ment, így végül nem sikerült új frontot nyitni a felkelés végéig. Edmund némileg megkeseredve tért vissza Franciaországba.

Közben a porosz bíróság őt is és összes vezértársát is távollétükben halálra ítélte.

A következő hat évben a Taczanowski-család (Edmund, Aniela és a gyerekek) Párizsban élt. A lengyel menekültek ottani nagy közösségében bizonyára sok barátjuk volt. Hogy Edmund azok közé tartozott-e, akik továbbra is igyekeztek keresni a kapcsolatot mindenféle forradalmár szervezetekkel (pl. az Internacionáléval és Karl Marxxal), ahogyan pl. a Dąbrowski-testvérek, Jarosław és Władysław, vagy azok közé, akik inkább visszahúzódtak nyugodalmas családi életükbe, ahogyan pl. Antoni Jeziorański (akiről valószínűleg még szó lesz), nem tudjuk.

1870-ben kitört a porosz-francia háború. Ekkor a porosz kormány egy taktikai húzásként amnesztiát hirdetett azoknak a polákoknak, akik „porosz alattvalóként” vettek részt az 1863-1864-es harcokban az oroszok ellen, majd francia területre menekültek. Az amnesztia lehetőségével Edmund és harcostársa, Jan Działyński is éltek. Mindketten visszatérhettek a birtokaikra, és a továbbiakban békés polgárokként élték az életüket, és igyekeztek békés eszközökkel használni a nemzetüknek. Edmund például támogatta a bátyja,

Władysław Taczanowski jelentős, nemzetközi hírű természettudományos (elsősorban ornitológiai és egyéb zoológiai) kutatásait.

 

Edmund Taczanowski 1879-ben, 57 évesen halt meg. Felesége, Aniela és hat gyermeke gyászolta. Jelenleg a csatahelyei mellett rendszeresen megemlékeznek róla Choryńban is,

Az udvarháznál, ahol utolsó, csendes éveit töltötte.

Jan Działyński, aki visszakapott birtokai jövedelmét most már leginkább a lengyel nyelv és kultúra ápolására fordította, jelentős mecénási és könyvtárosi tevékenységet folytatva, mindössze fél évvel élte túl régi harcostársát, 1880 márciusában halt meg.

Edmund Taczanowski valószínűleg nem volt radikális társadalmi forradalmár, de mindig kész volt nemes ügyekért küzdeni, ezért gondoltam, érdemes megemlékezni róla.

Idézőjel (Nemzet, nemzetköziség)

„Minden ember, aki őszintén szereti a saját hazáját, barátja a világ összes népének, és kész nekik is szolgálatot tenni, amikor erre szükség van. (…) A demokrata erősen szereti a maga nemzetiségét, és ez nála nem kerül ellentétbe az egész emberiség szeretetével, hanem ezek csak erősítik egymást. A demokrata tisztel minden nemzetiséget, hiszen ezek az egész emberi társadalom egy-egy családját alkotják. (…) Amikor a demokrata a saját nemzetéért tevékenykedik, akkor egyben az egész emberiségért tevékenykedik, másképpen nem is cselekedhet.”

(Henryk Kamieński: Demokraták katekizmusa, 1845) (Fordítás: Tőlem)

 

Lévay József:

Égi szép szabadság

 

Égi szép szabadság! Népek szabadsága!

Megtiport meződnek mikor lesz virága?

Csak annyi virága, csak annyi levele,

Hogy a könnyet és vért betakarjuk vele?

 

Összegyülekeztünk szent oltárod mellett,

És áldoznunk mindjárt véres kézzel kellett;

De Isten vezette fegyverünknek élit,

S megtartott bennünket az erő s merész hit.

 

Láttunk győzedelmet harczaink fejében,

Nyögtünk rövid napra hosszú, kínos éjben,

Dúlt reményink romján kétségek gyötörtek,

S kelyhünkben csak mérge maradt a gyönyörnek.

 

És hogy téged mégis végképp nem feledtünk,

Ím, gyülöng a ború újólag felettünk!

Mennydörgése hangzik, bősz villáma lobban,

De mi benned bízunk nyíltan és titokban.

 

Te vagy vigasztalónk, biztató vezérünk,

Tied imádságunk s utolsó csepp vérünk,

Zászlóid árnyában a halál is élet,

S vértanúd porából új meg új hős éled.

 

Kizöldül kezedben béke olajága,

S megtiport meződnek lesz akkor virága,

Hogy aki áldozott érted könnyel, vérrel,

Fürtjét, sírját övezd örökös füzérrel!

  

Gömöri György:

Lángok csatája

 

Lángok kellenek, hogy az ember

ne csüggessze fáradt fejét,

lángok kellenek, hogy az ember

feledje forró szégyenét:

 

hitté váljon öles magánya,

s legyen szelíd, mint gyöngyvirág,

de hogyha zúg a harci lárma,

nőjön nagyobbra, mint a fák –

 

s ha égetnék nyers földi lángok,

legyen konokabb, mint a tűz;

feltámad akkor a halálból,

s kilép a tűzből, mint a Szűz.

Kőkuti Endre:

Most harangok kongnak, zengnek

Hős nemzetem, üdv és hála neked!

Micsoda harc volt, micsoda tusa!

A Golgotáját járta most e nép,

s önnön sorsának volt most Krisztusa!

Pergett a vér, mártírjaink vére,

s e szent talaj termékennyé ázott!

Itt nem teremhet többé szolgaság,

a szabadság újra kivirágzott!

Petőfi Sándor! Gyönyörű hazád

gyönyörű népe hegyeket ingat!

Légy büszke ránk ott túl az életen,

s öleld kebledre halottainkat!

Nincs Júdásunk, s ha volt is, menekül,

igaz eszme lett diadal nálunk.

Itt milliónyi tégla nőtt fallá,

s van sok millió Vasvári Pálunk!

Urat nem tűr és nem etet többé

e nép már! - De segíthet barátot!

Most harangok kongnak, zengnek,

hirdetvén: itt héroszok teremnek,

s hogy Dávid legyőzte Góliátot!

Idézőjel (oktatás, nevelés)

„Erkölcstan csak oly mértékben tanítható, amily mértékben fel tudjuk ébreszteni a gyermekben az öntevékenységre való készséget. (…) Az erkölcsi élet normái és az egészséges, tiszta emberi jellemek nem oly sokfélék, mint a felekezetek. (…) Az erkölcsi szabályok puszta tudása senkinek sem ad erőt erkölcsös cselekedetek végrehajtására, mégpedig azért nem, mivel a szép példák és a katekizmusok szabályainak megtanulása a lélek jellemképző erőit nem foglalkoztatja, a gyermek öntevékenységét igénybe nem veszi. (…) Az erkölcsi nevelésben is a gyermeket kell kiinduló pontul vennünk, és nem az erkölcsi szabályokat. Tanításunkat, oktatásunkat alkalmaznunk kell a gyermek testi és szellemi életének (…) föltételeihez. (…) Figyelembe kell vennünk szellemi erőit és érdeklődésének körét. (…) Ha tehát az erkölcsi nevelés kérdését erről az oldalról vizsgáljuk, úgy az nem más, mint a gyermek életismereteinek fokozása. (…) Az erkölcsi nevelés szempontjából nem arra van tehát szüksége az emberi társadalomnak, hogy a gyermekek minél több erkölcsi szabályt, bibliai és egyéb épületes történetet tudjanak kívülről felmondani, (…) hanem arra, hogy megtanulják, miképp legyenek urai szenvedélyeiknek, tudjanak szeretni és ebből kifolyólag tudjanak önfeláldozóak lenni.”

(Migray József: Szocializmus és népnevelés. Az oktatásügy reformjának alapkérdései) (1918)

Munkásmozgalmi western?

Még egy kicsit a szénháborúkról szólva

Azért nem igaz, hogy erről a témáról ne lennének filmek, de tény hogy a mainstream filmművészet kicsit mostohán bánt vele.

Az egyik ilyen témájú film az 1987-es Matewan című. (A címről eszünkbe juthat a Tombstone című western: az is egy valóban megtörtént híres lövöldözés köré építi a cselekményét, és a címe egyszerűen a helyszínül szolgáló városka neve.) A rendező, John Sayles, egy független filmkészítő.

(Saját magára egy kifejezetten ellenszenves szerepet osztott: egy manipulatív lelkészét, aki a híveit kifejezetten vissza akarja tartani attól, hogy kiálljanak a saját érdekeikért. De ez egy viszonylag rövid szerep.)

Sajnos az alkotás nem lett olyan jó, mint amilyen lehetett volna, mert nem használt ki minden lehetőséget. Nagyon fontos és nagyon elhallgatott témáról szól, és ezt a rendező is tudta, de lehet, hogy éppen ennek köszönhető, hogy inkább didaktikus lett, mint izgalmas.

Amiről a rendező elsősorban beszélni akart, az valószínűleg az emberi összefogás ereje, és az, hogy a valódi változáshoz nagyon gyakran nem a látványos hősködés, hanem egymás segítése vezet. Ezért aztán nem a szénháborúkat és a Blair-hegyi ütközetet állította a középpontba, hanem azt, ami ezt megelőzte: a szakszervezetek szervezésének munkáját. Valószínűleg mindenképpen el akarta kerülni az erőszak heroizálását, ezért van, hogy a matewani lövöldözés itt nem valaminek a kezdete, hanem a film tragikus végkifejlete. A legfőbb pozitív hős pedig éppen az, aki mindent megtesz, hogy az események ne vegyenek véres fordulatot.

Ez a pozitív hős pedig Joe Kenehan (Chris Cooper), a jó kiállású szakszervezeti aktivista, akit a UMWA (United Mine Workers of America - Amerika Szervezett Bányamunkásai) a helybeli bányászok titkos szervezkedésének segítésére küld Matewanbe. Mivel Matewan teljesen a bányavállalat irányítása alatt él (a Cég pedig bármikor ráküldheti a bányászokra a Baldwin-Felts Iroda „detektíveknek” nevezett terrorlegényeit), a bányászok csak titokban szervezkedhetnek. A nyilvánosság elé csak akkor akarnak lépni a szakszervezettel, ha már elég tag gyűlik össze ahhoz, hogy a siker reményével sztrájkot lehessen kezdeni. Joe feladata eközben az, hogy megteremtse az összeköttetést a helyi és az országos szervezet között, és az utóbbi anyagi segítségét is eljuttassa a matewanieknek, hogy legyen majd egy sztrájkalapjuk. Közben azonban, mint tapasztalt szervezőnek, abban is segítenie kell, hogy akik még kezdők, azok megtanuljanak átgondoltan és összehangoltan cselekedni.

Chris Cooper karizmája és a mellékkarakterek szerethetősége illetve átélhető ellenszenvessége kifejezetten jót tesz a filmnek.

Fontos szereplő még Elma Radnor (Mary McDonnell), aki segít Joe-nak eligazodni Matewanben (A színésznő a Farkasokkal Táncolóból lehet ismerős)

Valamint Danny Radnor (Will Oldham), Elma fia, aki Joe ifjú tanítványa és lelkes segítője lesz. (A színész a későbbiekben inkább country-zenészként lett ismert.)

A főgonosz pedig Mr Hickey, a Baldwin-Felts Agency egyik detektívje. Kevin Tighe alakítása kiváló. Egy rohadék szemétládának ábrázolja a figurát, olyan fajta lelketlen zsoldosnak, aki azért választotta ezt a munkát, mert kifejezetten élvezi, ha hatalmaskodhat másokkal. Valószínűnek tartom, hogy elég sok ilyen ember lehetett a Felts Iroda dolgozói között.

(Habár nem csak ezt a típust mutatja be a film: van az ügynökök között, aki kifejezetten fegyelmezett és katonás próbál maradni, azaz minél nagyobb távolságot tartani a bányászoktól, akiket terrorizál, illetve van egy olyan jelenet is, amikor a Felts-zsoldosokat, ezeket a rosszarcú alvilági fickókat arról halljuk beszélgetni, hogy ez is csak egy munka, amit egész jól megfizetnek.)

Vannak kevésbé kidolgozott, de azért nem elhanyagolható szerepű figurák is.

James Earl Jones például Johnsont, a fekete bányászok (nem a feketemunkások, hanem a fekete munkások) vezetőjét játssza. (A színész Darth Vaderként, illetve Tulsa főpapként, Conan, a barbár gonosz teokrata ellenfeleként lehet ismerős.) Illetve felbukkan még egy csomó olasz munkás is. Talán sejthető, hogy rajtuk, az olaszok és a feketék csapatán mutatja meg a rendező, hogy hogyan próbálnak a tőkések az irányítás érdekében ellentéteket szítani a különböző helyekről jövő, különböző nemzetiségű munkások között, és hogy hogyan lehet ezen esetleg mégis túllépni, és minden előzetes gyanakvás ellenére összefogni a közös célért.

Az egyetlen, ami számomra zavaróan erőltetett és hiteltelen, az Bridey (Nancy Mette) szála. Értem a szándékot, csak egyszerűen valószínűtlennek tűnik, hogy valaki ennyire átlátszó módon hagyná magát manipulálni, valaki olyantól, aki egyáltalán nem tűnik fontosnak az életében. (Mármint tudom, hogy a manipulációnak ravasz formái léteznek, de itt egyszerűen nem tűnik hitelesnek, hogy Brideyt ilyen könnyű legyen beugratni.)

Ők egyébként mind kitalált szereplők. A bányászok között érdekes módon csak egy viseli egy valóban létezett munkás nevét: az, akiről egyszercsak kiderül, hogy valójában áruló, és a Baldwin-Felts Ügynökség besúgója. (Merthogy a valódi figura is az volt.) Nem spoilerezem el, hogy ki az, bár viszonylag könnyű rájönni, már azelőtt, hogy a rendező leleplezné nekünk.

(Azt, hogy áruló van a csapatban, viszonylag gyorsan megtudjuk, mert látjuk a besúgó kezét, amint jelentést ír Mr Feltsnek, ezekkel a szavakkal zárva: "biztos, hogy a fickó egy Vörös")

A többi valóban létezett szereplőnek kevesebb szerep jut.

Itt van Sidney Hatfield (David Strathairn, b), a sheriff és Cabell Testerman (Josh Mostel, j), a polgármester, de kevésbé hangsúlyosak. Ez engem egy kicsit zavart is, hogy a film mintha nagyon szigorúan el akarná választani a kitalált (éppen ezért jelképes erejű, némileg tipizált) szereplőket a valóban létezettektől. Alig van közös jelenetük, és mintha az alkotók nemigen mernének kísérletezni azzal, hogy a saját fantáziájuk hozzáadásával jobban kibontsák pl. Cabell, Jenny és Sid különös kapcsolatát, pedig ebben a szálban azért bőven lenne drámai potenciál.

(Az igazi, mosolygós, és a filmbeli, többnyire morcos Sid)

Így azonban sajnos a film konfliktusai sem tudnak igazán izgalmasak lenni. Aki egyáltalán időt szán erre a filmre az talán már valamennyire tisztában lehet azzal, hogy a kizsákmányolás igazságtalan, a xenofóbia pedig rossz. Ezért mondom, hogy ezeknek a túlmagyarázása kissé szájbarágósnak, didaktikusnak hat. Amiről azonban szerintem tényleg izgalmas, nyugtalanító, továbbgondolásra érdemes és esetleg nyitva maradó kérdéseket lehetne felvetni a szénbánya-háborúk kapcsán az az erőszak. Lehet-e helyes? Mikor és mekkora erővel üthetünk vissza valakinek, aki elnyom és megaláz minket? Hol vannak a határok ebben? Mikor és hogyan lehet gátat szabni az elszabaduló indulatoknak, és kellenek-e mindig ezek a gátak vagy az erőszak bizonyos formái felszabadítóak is lehetnének?

Ezek érdekes témák, és éppen ezért érdemes lenne beszéltetni kicsit róluk olyan szereplőket, akik egy oldalon állnak, de eltérő válaszaik vannak ezekre a kérdésekre.

Johnson felvet egy fontos dolgot, de az ő felvetéséből sem lesz konfliktus, nem viszik végig a gondolatát. Pedig fontos, amit mond: azt mondja, ő nem szeretne fegyveres harcba keveredni, mert, ha egy fekete fog fegyvert, akkor mindegy, ha igaza van is, a fehéreket nem fogja érdekelni, és sokkal kegyetlenebbül fognak rajta bosszút állni, mint egy fehéren.

Amikor a bányászok a film végén belesodródnak a konfliktus eldurvulásába, az tényleg egy tragikus, sorsszerű esemény, de ennek a katarzisát jobban elő lehetne készíteni. Szerintem nagyon jól állna még a filmnek pl. egy vita Joe és Sid között, ahol Joe továbbra is kitart a maga békés eszközei mellett,

Sid viszont hivatkozhatna arra, hogy neki kifejezetten feladata a békés lakosok fegyveres védelme, hiszen őt erre választották ki. Vagy akár felbukkanhatnának a filmben az előző bejegyzésben emlegetett szakszervezeti vezetők:

Fred Mooney és Frank Keeney akik Joe-hoz hasonlóan elejét akarták venni a vérontásnak (illetve lehet, hogy egyenesen róluk mintázták magát Joe Kenehant is, amire az is utal, hogy neki is ír nevet adtak)

és Bill Blizzard, aki később maga is fegyvert fogott, és a bányászok felkelésének élére állt. Vajon már ekkor, a Blair-hegyi csata előtt hónapokkal megszületett benne ez az elhatározás, vagy kellett ehhez a tragikus matewani tapasztalat? Izgalmas lenne, hogy az alkotók hogyan képzelik ezt el.

Mindenesetre ha már az előző bejegyzést is végigolvastad, akkor tudom ajánlani neked a Matewant, mert már biztosan érdekelhet annyira a téma, hogy próbát tegyél az egésznek egy ilyen játékfilmes feldolgozásával is. Az biztos, hogy van az alkotásban egy afféle nyers, keresetlen őszinteség, amit a hozzánk általában eljutó amerikai (hollywoodi) filmekben ritkán látni. Én azért remélem, hogy születnek még a témáról érdekes alkotások a jövőben is, lehetőleg hasonló hangvételben, mert a téma mindenképpen olyan, hogy megérdemli a figyelmünket.