Rákóczi

Nemrég adtam be a szakdolgozatomat, töri szakon. Azt hiszem, az előző blogomban már írtam, hogy Ráday Pálról szólt, és rajta keresztül az egész „kuruc” diplomáciáról. Úgy érzem érdemes volt ezzel a témával foglalkozni. A Rákóczi-szabadságharc egy izgalmas, érdekes korszaka Magyarország történetének. És azt mondanám, sok szempontból dicső korszaka is.
Ha az ember ennyire beleássa magát a korszak történetébe, talán képes lesz rá, hogy valamennyire megtisztítsa a fejében élő képet a szokásos, romantikus „nagynemzeti” sallangoktól, és árnyaltabban gondolkodni bizonyos személyekről és eseményekről. Teljesen persze ez sem sikerülhet: az embert meghatározzák gyermekkori emlékei, nemzeti öntudata és még egy sor más dolog. De törekedni lehet rá.
Szóval a Rákóczi-szabadságharc. Ez volt Magyarország történetének leghosszabb függetlenségi háborúja. Nyolc évig tartott, ami igazán figyelemre méltó, főleg, ha meggondoljuk, hogy előtte mekkora nagy vérveszteséget szenvedett az ország az ún. visszafoglaló háborúk alatt is. És mégis volt tartalék és kitartás és szívósság még egy ekkora erőfeszítéshez is. Nyolc év nagy idő. Éppen elég idő, hogy az események során megtörténjen minden, ami egy író fantáziáját beindíthatja. A harc hullámzott, hol hevesebb volt, hol kevésbé erős, hol meg egyáltalán nem is voltak nyílt ütközetek, csak egymás erőinek zavarása és hátországának gyengítése, portyák, kalandozások. Hol meg a katonák hazamentek a földet művelni, és csak az otthoni munkával végezve tértek vissza a verekedéshez és zsákmányoláshoz. Szóval színes a kép az események tekintetében, színes abban az értelemben is, hogy mennyiféle ember vett benne részt, mennyiféle motivációval. Nem volt akkoriban mindenki annyira stabilan hűséges egy-egy oldalhoz. Átállások, árulások, hűségeskük ide-oda sűrűen előfordultak.
Szóval ezért mondom, hogy a Rákóczi-szabadságharcról könnyebb lenne akár regényt is írni, mint akár 1848-1849-ről. A XVIII. századi függetlenségi háború nyolc évében valahogy szabadabban szárnyalhatna és több kerülőt tehetne a művész képzelete, mint a későbbi „önvédelmi háború” szűk másfél évében, amikor feszített tempóban, sűrítetten történtek az események. Rákóczi koráról regényt írva talán sokkal inkább lehetne ábrázolni egy háború szüneteit és hétköznapjait is. Olyan elképesztő kalandokat és hihetetlen szituációkat lehetne ezekből kanyarítani, olyan szenvedélyes és vicces figurákat létrehozni, hogy csak na. Másfelől vannak valóban élt alakok, akiknek kalandos sorsa maga kínálja egy regény vázlatát.
Sajnos íróink csak ritkán élnek ezzel a lehetőséggel. Akik írnak, sokszor a Rákóczi-szabadságharcot is valahogyan átmoralizálják, pántlikás-tárogatós-sírva vigadós nemzeti giccset csinálnak belőle. Azt hiszik, egy szabadságharcról szóló történet csak az árulás és büntetés szent kettőséről szólhat. Vagy a szokásos kesergésről, hogy velünk magyarokkal mennyire kiszúr mindig a történelem. Persze ezek után meg, akik igazi emberi mélységeket szeretnek ábrázolni, azok már inkább nem nyúlnak téma-ötlethez ebbe a korba.
A Tenkes kapitánya egy üdítő kivétel. Jó, elismerem, néha egészen bugyuta a történet, de mégis frissítő üdeséggel hat a sztori eredetisége, az hogy mer játszani ezzel az adott történelmi korral, viccek tárgyává meri tenni, ki mer találni hozzá talán soha sem élt és mégis valóságos, szórakoztató figurákat. Elismerem, sokakat joggal bosszanthat az egészben az, hogy mindeközben ez a sorozat másról sem szól, mint annak hangsúlyozásáról minden egyes alkalommal, hogy milyen hülye az ellenség, és milyen belevaló, fasza gyerekek a mieink. De azért mégis: ez a meseszrűség valahogy néha jólesik az embernek.
Vegyünk másik példát. Az az alakja a szabadságharc történetének, akit a XIX. században talán legtöbbször regénybe és színdarabba írtak, az Ocskay László. Vitéz küzdő, aki árulóvá lesz, hogy aztán tragikusan elbukjon, és utolérje megérdemelt büntetése. Szép-szép, de miért kell minden „kuruc háborúról” szóló sztorit az árulás témakörére kihegyezni? –kérdem én. Az ember egy idő után unja a morális tanmeséket. Ocskay pedig olyan valaki volt, aki már „kurucsága” előtt is több haderőben szolgált, általában ott, ahol legjobban megfizették. Szerintem közel sem okozott neki akkora lelki traumát átállni, mint azt sokan hiszik. Regényíróink valahogy méltatlanul elhanyagolják például ugyane történet egy másik szereplőjét, Jávorka Ádámot. Ő legtöbbeknek csak olyan szempontból érdekes, hogy 1710. január 1-jén ő fogta el egy rajtaütéssel egykori parancsnokát, Ocskayt, akit pár nap múlva lefejeztek. Pedig Jávorka élete maga egy regény e nélkül is. Egyszerre volt bátor harcos katona és művelt, több nyelven beszélő deák. Egész fiatalon tüntette ki magát a harcokban, hogy aztán diplomataként jeleskedjen, majd a szabadságharc vége után Rákóczi mozgó ügynöke legyen.Magyarország és a Lengyel-Litván Köztársaság határán többször kalandos úton jutott át, később megpróbálta újra kirobbantani a felkelést. Elfogták. Megszökött. Végül, sok vándorlás után a lengyel Czartoryski-család szolgálatában kötött ki, és Polákgba mentette át a Rákóczi-archívum egy részét. Szóval szerintem ő sokkal érdekesebb alak, mint Ocskay. És egy jó történetet róla is össze lehetne hozni, ha nem erőltetjük az árulás, mint irodalmi téma szokásos közhelyét. (Jávorka Ádám életéről ajánlom figyelmetekbe Köpeczi Béla: Kuruc diplomaták Európa Keletén c. könyvét.)
De ott vannak a főszereplők is. Rákóczi Ferenc és Elżbieta Lubomirska-Sieniawska különös, rejtélyes, hullámzó szerelme is irodalmi feldolgozásért kiált. De erről talán már meséltem, és az az érzésem, hogy még fogok is.
A Rákóczi-szabadságharc, mint irodalmi téma tehát nagy lehetőségeket tartogat. Biztatlak mindnyájatokat, hogy írjatok regényt a Rákóczi-szabadságharcról. Vagy akár csak novellákat. Ha kész van, akkor pedig mutassátok majd meg nekem is, légyszi. (De mégegyszer: ha lehet, árulás és tárogató ne legyen benne.)

És akkor miért fontos ez a hosszú szabadságharc politikailag? Nem csak a hosszú kitartás és az idegen (kisebb részben hazai) hatalomnak való ellenállás miatt érdekes ez az eseménysor. (Számomra a „kurucság hagyománya” sem elsősorban azt jelenti, hogy mindenáron ellent kell mondani mindenkinek, de erről még lesz szó hamarosan.) A Rákóczi-szabadságharc létrehozott egy alternatív magyar államstruktúrát. Egy olyan államformát, amely példa nélküli volt Magyarország történetében, mégis alkalmas arra, hogy a régi magyar alkotmány, a rendi jogok védelmében egy idegen hatalom ellenében fellépjen. És arra is, hogy más államok képviselőivel szövetséget hozzon létre. (Ezt se felejtsük el, mert ez is fontos.)
1705 őszén Szécsényben gyűlést, konventust tartottak a felkelők, hogy végre kijelölhessék saját törvényes kereteiket. Szerették volna ezt az alkalmat országgyűlésnek nevezni, de hát nem mindenki ismerte el annak, mivel nem képviseltette itt magát az ország összes vármegyéje, és a főpapság és főnemesség jelentős része is távol maradt. Akárhogyan is: Szécsényben kimondták, hogy ők a Magyarország szabadságáért küzdő Szövetkezett vagy Konföderált Rendek, harcuk vezetője, azaz a Konföderált Rendek Vezérlő Fejedelme pedig ifj. Rákóczi Ferenc. A Konföderáció aztán kiépítette a maga pénzügyi és gazdasági szerveit, tulajdonképpen a magyar hagyományoknak megfelelően, de új neveken. A fejedelem mellé pedig egy tanácsadó testület is létrejött, ez volt a Szenátus, Bercsényi Miklós elnökletével. Ilyen értelemben vált tehát a Konföderáció ideiglenes államformává, a Rákóczi által uralt országrészek államformájává. Rákóczi maga persze nem akarta ezt állandósítani. A célja az volt, hogy a trónra egy törvényes magyar királyt ültessen, de lehetőleg ne saját magát, hanem valami külföldi szövetségest. Külföldi király mindig azért hasznos, mert a személye egy szövetség garanciáját jelenti. Ezt tudta Rákóczi is. Több jelöltje is volt az évek során, az első számú mindig a szövetségese, Maximilian Emmanuel Wittelsbach bajor választófejedelem volt. (Akit én csak úgy hívok: Maxi Manó.)

A konföderáció azonban mégis szövetséget jelent. (Leggyakrabban államszövetséget, de itt nem erről volt szó.) Kik voltak a szövetségesek Rákóczi államában? Egyrészt az ország vármegyéi (Szövetkezett/Konföderált Vármegyék). Másrészt az ország rendjei. Tehát egy társadalmi csoportok közötti összefogást hirdetett Rákóczi. Az összefogó rendek pedig: a főnemesség (az a kevés főnemes, aki Rákóczi mellé állt), a köznemesség, a polgárság és a vitézlő rend. És ez utóbbi, ami új dolog volt. Ez utóbbiba pedig beletartozhatott mindenki, akinek nem volt nemesi címe, de fegyvert fogott az ország szabadságáért. A jobbágyoknak, akik harcoltak Rákóczi falujukkal együtt olyan kollektív jogokat, szabadságokat ígért, mint amik a hajdúknak, a jászoknak és a kunoknak voltak. Tehát: A Magyar Konföderáció a magyar alkotmányért létrehozott osztálykompromisszum volt. Ebben rejlett az újdonsága. Legalábbis ezt bizonygatja minden munkájában az én kiváló témavezető professzorom. Ezek szerint ez lenne tehát a Rákóczi-szabadságharc hagyománya. A „kuruc” hagyomány.
Rákóczi pedig kiépített egy néha egészen hatékony diplomáciai szervezetet is. Kapcsolatokat tartott fenn a külfölddel. A Magyar Konföderációt a spanyol örökösödési háború hadviselő felének tekintette, tehát Franciaország és Bajorország szövetségesének. Amellett kereste a kapcsolatot az éppen Franciaország ellen harcoló angolokkal és hollandokkal is, akik reményei szerint segíthettek békét kötni a császáriakkal. Mert Rákóczi célja ez volt elsősorban: békét (nemzetközi békét) kötni. Amikor volt lehetősége rá, folytatott is béketárgyalásokat. Ezért nem értelmezhető Rákóczi-hagyománya amolyan durrbele-függetlenségiségként, ahogyan sokan látni szeretnék. Át volt ez józanul gondolva.
Mi lett a vége? Tényleg egy békekötés. Ez a szabadságharc nem bukott el, ezt a szabadságharcot nem verték le, ezt a harcot végül egyik fél sem nyerte meg, ezt a harcot egy kompromisszumos békével fejezték be. Károlyi Sándor, Rákóczi egyik legjobb és leghűségesebb tábornoka kötött békét 1711-ben Szatmárban és Nagykárolyban. Rákóczi megbízásából folytatott tárgyalásokat eleve, de végül mégis kénytelen volt magát a békét a fejedelem nélkül megkötni. Olyan békét, ami biztosította a magyar alkotmányt és a rendi szabadságjogokat. Azokat a célokat, amikért a szabadságharc annak idején elindult. Ha nem köti meg a békét akkor, ott, kiteszi megfogyatkozott seregét a pusztulásnak. Ehelyett vert helyzetből döntetlenre hozta ki az eredményt. Ez azért szép. Rákóczi persze személyes vereségnek fogta fel, hogy nélküle kötötték meg a békét, ahogyan azt is, hogy Károlyi nem volt hajlandó a magyar sereget átvinni Polákországba.
Valahogy mégis el van terjedve ma is a vesztes szabadságharc tévhite. Pedig nem volt ez vereség, sem legyőzetés. Az, hogy ez vereség volt és fegyverletétel, csak az 1849-ben történt események visszavetítése a korábbi időkre. Majténynál nem fegyverletétel történt, hanem a harc ünnepélyes befejezése. A katonák megtarthatták fegyvereiket, csak a zászlókat kellett földbe szúrniuk. Aztán aki akart maradhatott a közös hadseregben, aki akart hazamehetett. Szerintem a legtöbb „kuruc”, akik az ezt közvetlenül megelőző időkben eléggé legatyásodtak, ezt inkább megkönnyebbüléssel fogadták. Annyi harc és szorongattatás után haza a családjukhoz. Megtorlás nem volt. Nem fogdostak össze vagy végeztek ki embereket tömegével, és nem égettek tárogatókat. (Különben is, minden zenetörténész állítja, hogy Rákóczi idejében még nem létezett tárogató, csak töröksíp. A tárogató mai formáját a XIX. században alkották meg.)
Furcsa, hogy mi magyarok mégis szeretünk emiatt keseregni. Szeretjük sajnáltatni magunkat. Nem tudom, ha büszkék akarunk lenni, miért nem tudjuk megbecsülni sikereinket és okos kompromisszumainkat. Valamint az olyan nagy hadvezéreinket, mint Görgei Artúr és Károlyi Sándor. Bár többnyire mostanra már ők is a helyükre kerültek.
Tehát: a Rákóczi-szabadságharc egy tiszteletreméltó erőfeszítés volt egy okos kompromisszummal a végén. Valamint létrehozott egy új struktúrát, amire céljai miatt érdemes később is hivatkozni. Továbbá nekem személy szerint az összes magyar szabadságharcos vezető közül Rákóczi Ferenc a legszimpatikusabb. Kinek másnak a személye volt képes összetartani azt a tarka társaságot, az egymással hozakodó tagokból álló tábornoki kart? Ki más látta át a korszak nemzetközi viszonyait ennyire? Ki más volt képes nyolc éven keresztül lelkesíteni egy egész alternatív állam működtetői ennyire, mint ő? Kinek a személye volt még ennyire egységesítő és elfogadható a maga korában? Ezeket még Kossuth Lajosról sem lehet elmondani. Rákóczi Ferenc egy elképesztően jó szervező és hihetetlenül megnyerő ember lehetett. (1703 és 1704 között egy országos, majdnem minden társadalmi rétegre kiterjedő mozgalmat csinált egy helyi parasztfelkelésből mindössze pár hónap alatt!) Igaz, tárgyalásnál benne is volt egy kis naivság, mégis olyan valaki volt, aki nagyobb nemzetközi távlatokban is tudott gondolkodni. És amellett egy esendő ember volt. A vadászat mellett az Elżbieta Sieniawskával való titkos kapcsolatából merített erőt mindig a továbbiakhoz.
Hát ilyenekre jutottam én, a Rákóczi-szabadságharc történetét tanulmányozva.

(Képek: Mozaik 1979/11-12.)

Idézőjel (Kapuściński)

Ellenszenves és hozzánemértő alakok kerülnek a legmagasabb pozíciókba. Nem tudni, miért vannak még a helyükön.
A etióp császár egyik volt tisztviselője mondja egy híres fiktív riportkönyvben:
„Ha a nép nem bírta el a terheket és lázongani kezdett, bőkezű urunk megszidta a minisztériumot, lecserélte a minisztert; bár ezt soha nem azonnal tette, nehogy olyan lealázó benyomást keltsen, mintha az uralkodó megengedné, hogy a féktelen csőcselék tegyen rendet a palotájában. Inkább fordítva –ha úgy látta, ki kell mutatnia császári mindenhatóságát, a leggyűlöltebb méltóságokat emelte a legmagasabb posztokra, mintha csak azt mondta volna: ide nézzetek, ki parancsol itt igazán, ki képes megvalósítani a lehetetlent! És imigyen jóindulattal évődve alattvalóival, tiszteletre méltó urunk bizonyította erejét és tekintélyét.”
(Ryszard Kapuściński: A császár)

Vajon Magyarországon is csak egy vicc, egy "jóindulatú évődés" áldozatai vagyunk, mi "alattvalók"?

Demonstráció

Szóval 2011 október 23-án én is az utcára mentem több tízezer magyar honfitársammal együtt. Baj van, az ország veszélyben, csődközelben, mégsem érzem már úgy, hogy „a fene eszi” a hazámat, mert látok egy tettrekészséget az emberekben, tenni akarást ezért a hazáért. Az őrültködés és az apátia korszakának mintha vége lenne. Hogy ez a tüntetés valaki ellen szólt? Kétségtelen. De nem akar semmit lerombolni, senkit kinyírni. Konkrét célokért tüntettünk: meg tudjuk mondani, mi az ami nem tetszik nekünk, hol szeretnénk változásokat. Ebből következően fegyelmezettek voltunk, senki semmi balhét nem csinált. Ez a tüntetés összegzése volt sok korábbinak, amelyek külön-külön egy-egy kérdésről szóltak. Azok még egyáltalán nem azért mentek, hogy „a kormány takarodjon”. A kormány csak maradjon a helyén, de mielőtt radikálisan változtatna bizonyos működő dolgokon, tárgyaljon és egyeztessen velünk, állampolgárokkal. Azaz azok a tüntetések sem a képviselet ellen mentek, hanem a „képviselet zsarnoksága” ellen. (Azt hiszem ez a „képviselet zsarnoksága” Krausz Tamás professzor úr kifejezése.) Most már persze olyan hangok jönnek, hogy az egész rendszernek véget kellene vetni, le kellene váltani. Mégsem vetette fel senki, hogy támadjuk meg a tévét, például. Inkább abban a szellemiségben ment az egész, amit a nagy lengyel ellenzéki, Jacek Kuroń mondott: „Ne gyújtsd fel a pártszékházat, inkább csináld meg a magadét!” Azaz szerveződj, alkoss közösséget, és álljatok ki közösen az érdekeitekért!
Nem mentünk neki semminek, csak mutattuk, hogy itt vagyunk, és vannak ám közös céljaink. Ez persze így kevés. A mindennapokban való tevékenykedésre lesz szükség. Együtt egymásért. De ez legalább már meg is jelent itt: a végén pontosan ezzel bocsátottak mindenkit útjára a szervezők. Hogy dolgozzunk, pontosan, szépen, és álljunk ki egymásért, segítsünk egymásnak ezután is. Azt hiszem, aki innen távozott a végén, inkább tervekkel és tettvággyal távozhatott, mint keserűséggel és gyűlölettel. Legalábbis remélem.
De vissza az eredeti kérdéshez! Hogy méltó-e így ünnepelni egy forradalmat. Szerintem így, ilyen tüntetéssel igen. Most mondtam, hogy nem jó az ifjúságot az ősökhöz való lekicsinylő hasonlítgatással frusztrálni. Ennél már csak egy nagyobb hülyeség van: az ifjúságot az ősökhöz való lekicsinylő hasonlítgatással frusztrálni és közben tényleg kiépíteni egy autokrata rendszert, ami ellen felléphetnek. Tálcán kínálni a lehetőséget a lázadásra.
Persze ahogyan eszemben sincs magamat, és mostani tetteimet egy ’56-os népfelkelő tetteihez hasonlítani, ugyanúgy eszemben sincs a rendszert, ami ellen lázadok, ahhoz az rendszerhez hasonlítani, amely ellen az őseink 1956-ban harcoltak. Pont azért küzdünk más módszerekkel, mert más az ellenség is; illetve az én esetemben nem is beszélhetünk ellenségről csak szellemi ellenfélről. (Akik a 2006-os agybomlást dicsőségesnek tartják, azok mindenáron az ’50-es évek Magyarországához akarják hasonlítani, a 2002-2006 közötti időszakot. Ez azért, valljuk be, elég nevetséges. Vagy talán akasztgattak embereket tömegével? Kínoztak embereket titkos pincékben állami pénzen? Vagy talán elvitt és megvert valakit a rendőrség akkoriban azért, mert kritikát írt valamelyik miniszter beszédéről valamelyik lapban? Szerintem nem. A rendőrség azokat vitte általában el, akik a minisztert beszéde közben dobálni kezdték, vagy verekedtek, vagy provokálták a rendőröket. Általában őket is hamar elengedték.)
De visszatérve: azt próbáltam ugye mondani az előbb, hogy dicső őseinkhez akkor leszünk méltók, ha nem csupán büszkék vagyunk rá, hogy véletlenül az ő leszármazottaik vagyunk, hanem ha mi is megtesszük a magunkét, azért amiért ők tevékenykedtek.

Mint Kölcsey Ferenc, aki felismerte, hogy neki éppen a maga korában már nem feltétlenül hadat kell vezetnie, vagy visszacsapó íjjal lövöldöznie, mint Ond vezérnek, elég, ha tudós, művelt, alkotó hazafi lesz. Ezzel nem lesz rosszabb, mint dicső őse, csak más, de ugyanúgy hasznos a népének. (Egyébként visszacsapó íjjal lövöldözni egy nagyon király sport; ajánlom mindenkinek.)
Tehát éppígy: most éppen nem egy fegyveres népfelkelésre van szükség a hazáért, hanem más tevékenységre. Miért ne jutassuk ezt kifejezésre, miért ne reflektáljunk őseinkre emlékezve korunk problémáira? Szerintem tök rendben volt, például hogy 1937. március 15-én Féja Géza és Kovács Imre és népi író barátaik megszervezték a Márciusi Frontot, és annak demonstrációját, és megfogalmazták a maguk 12 Pontját, amely 12 Pont éppúgy a jogkiterjesztést követelte a magyar társadalom szélesebb rétegeinek, mint az 1848-as. Az is tök oké, hogy 1942. március 15-én Bajcsy-Zsilinszky Endréék a Magyar Történelmi Emlékbizottsággal háborúellenes tüntetést tartottak Petőfi Sándor szobránál. Az is tök oké volt, hogy 2011. március 15-én a sajtószabadságért tüntettek rengetegen, hiszen március 15-e a sajtószabadság ünnepe is. (És akiknek szólt a tüntetés, nem tudtak megnyugtató visszajelzést adni arról, hogy a sajtószabadság nincs veszélyben, úgyhogy magukra vessenek.) Így aztán tök oké az is, hogy mi most itt tüntettünk, nem tudom hányan. (Mindenesetre ekkora tömeget én még sehol sem láttam, sem tüntetésen, sem máshol. Az Erzsébet híd közepétől az Astoriáig ért a tömeg.)
Azt hiszem, most már elég világos, mi az alapja a 2006-os undorom és a mostani lelkesedésem közötti különbségnek. 2006-ban az egész politikai hisztéria (ez is Bibó kifejezése érdemes elolvasni az erről szóló tanulmányát) burkoltan vagy nyíltan egy konkrét párt határozott hatalmi érdekeit szolgálta. Most? Ugyan kinek az érdekét szolgálhatná ez? Pártzászlót sehol sem látni, de egyébként éppen azért jött ez az egész, mert egyik ellenzéki párt sem elég erős, hogy megdöntse a kormányt. Ez a tüntetés éppen annak szólt, hogy ne akarjanak a pártok mindig a mi fejünk felett, tőlünk függetlenül harcolni. Lesznek akik ezt cáfolni próbálják, és összeesküvéselméleteket fognak majd gyártani, de azt hiszem meglehetősen gyenge érvek alapján fogják ezt tenni. De hadd tegyék, csak saját magukat fogják leleplezni ezzel.
Ja, kérditek, hogy hogy tetszik a „Nem tetszik…”, azaz hogy mi a véleményem a mai napra írt dalról. Szerintem tök béna, néhol még gáz is. De ez kit érdekel? Most én is énekeltem a többiekkel együtt. Ha ez az, ami a mai napon egy csomó embert összefűz, akkor miért ne? Suta, esetlen, butácska ez a szám, de legalább őszinte, nem olyan giccses és modoros, mint a kormányzat legtöbb megnyilatkozása. Pont ez az, ami miatt sokaknak tetszik. Szánalmas lenne a „rendszer” apologétáitól, ha csak arra tudnának reflektálni, hogy milyen gáz indulóval vonulunk mi kritizálni, és a kérdésekről, amiket a tüntetés felvetett meg nem szólnának egy árva kukkot sem.
Ja és a másik: alternatív köztársasági elnök? Taktikailag lehet rossz húzásnak minősíteni, de igazából én nem tudok nem egyetérteni vele. Főleg, hogy Magyarországnak jelenleg szerintem nincs is köztársasági elnöke, az elnöki poszt üresedésben van. A jogokat ideiglenesen gyakorló illetőt én nem ismerem el, van így is elég dolog, ami miatt szégyellhetem magamat magyarként, nehogy már még ez is! Most majd legalább lesz valaki, akit én is elismerhetek.

Öt év után

A mostani október 23-át azonban nem esszéírással ünnepeltem, hanem tüntetéssel. Mi mással lehet méltóbban ünnepelni egy forradalmat? –kérdezik egyesek nagy büszkén. Mások, mivel láttak már egy-két dolgot ezzel kapcsolatban, bizony kételkednek. Kételkedni én is hajlamos vagyok mindenben. És hát, tudjátok, 2006-ban én is láttam amit láttam. Akkor, ezelőtt öt évvel éreztem úgy, hogy totálisan félrementünk. „Valahol utat veszettünk” –írta a nagy történész, Szekfű Gyula 1945-ben, felülbírálva korábbi álláspontját ellenforradalmiságról és konzervativizmusról. Én is ilyeneket mondtam 2006-ban. Utat tévesztettünk, félrementünk, eltévedtünk.
Akkoriban innen is, onnan is hívtak tüntetni. Mert mivel lehetne méltóbban ünnepelni egy forradalmat, mint tüntetéssel? Én pedig úgy éreztem, hogy akik hívnak, és lelkesednek valahol fatális tévedésben vannak, teljesen félreértik, hogy mi a lényege, egy tüntetésnek és egy forradalomnak. De hiába próbálkoztam, nem tudtam elmagyarázni nekik, hogy miért gondolom így. Ha megkérdeztem ezektől az emberektől, hogy de mi a céljuk, nem tudtak válaszolni. Csak úgy tüntettek, mert az vagány dolog.
Elkeseredtem. Kétszer jártam akkor, 2006 őszén a Kossuth téren. Egyszer egy lány, aki fontos volt nekem, puszta újságírói kíváncsiságból indult arrafelé. Én meg féltettem, hogy megverik vagy nem tudom, mit csinálnak vele. (Hiszen alig tudtuk, mi zajlik ott pontosan.) Így hát mentem utána. Persze nem lett, nem is lehetett volna semmi baja, ez így utólag nyilvánvaló, de akkoriban nem lehetett semmit tudni. Később egy lengyel diplomata ismerősöm, aki a Magyarországra látogató Lech Kaczyński elnök kíséretében érkezett, azt mondta: nézzük meg a Kossuth teret, kíváncsi, mi van ott. Hát odakísértem másodszor is, még inkább vonakodva. Láttam, amit láttam mindkét alkalommal. Békés demonstráció? Hát, végül is verekedni tényleg nem kezdett senki. De a tekintetekben csupa agresszió. Emberek a téren, ordibáltak, mindenféle jelszavakat skandáltak, handabandáztak teljes összevisszaságban, arról, hogy ki mindenkinek kellene eltakarodnia, megdöglenie, stb. A legszomorúbb az egészben az volt, hogy át lehetett érezni, hogy ezek az emberek miért vannak elkeseredve. De emellett számomra látszott az is, hogy ezeket az embereket mesterségesen „fölülről” heccelik. Hogy ezek bedőltek egy propagandának amely „forradalmat” kiáltott, holott az egésznek semmi más célja nem volt, mint hogy átjátssza a hatalmat az elit egyik csoportjának kezéből egy másik csoport kezébe.
Lesznek persze, akik most, vagy évek múlva majd azt mondják: én már 2006-ban láttam, hogy ezekkel nem stimmel valami. De vajon hányan vannak, akik tényleg látták akkor, hogy erről van szó?
Nem akarom magamat fényezni, nem állítom, hogy tisztábban láttam volna bármit is akkoriban sok más embernél. De másokkal ellentétben én egyre töményebb undort éreztem azzal kapcsolatban, ami akkor a hazámban zajlott, és főleg ahogyan az emberek akkor egymással beszéltek. Mikor ezt szóvá tettem nagynéha valakiknek, egyből jött az, hogy leordítják az ember fejét: „mit-képzelsz-te-ezekkel-a-vörös-sátánfajzatokkal-vagy-te-tapló-manipulált-kommunistaivadék-senki-hát-micsodamagyarvagyte?” –körülbelül ilyen szintűek. Na jó, általában nem ilyen hangvételben, de a lényeg nagyjából ez volt. Hasonló dolgokat vágtak a fejemhez olyankor is, amikor annak a véleményemnek adtam hangot, hogy talán kritizálni is konkrét dolgokat kéne, és nem személyeskedésbe fojtani mindent. Akkor is azt kaptam, hogy minek védem azt a hazug, csúnyán beszélő Bűnbakot. Mindez két dolgot eredményezett. Egyrészt azt, hogy kezdtem a Bűnbakkal szolidaritást érezni, figyelni a megnyilvánulásait, jóval később a blogját is olvasni. És szégyen-nem szégyen, kezdett egyre szimpatikusabb lenni emberileg ez a Bűnbak. (Valahogy ahhoz hasonlóan, mint amikor a Magyar Vándor filmben Álmos vezér galléron ragadja a folyamatosan Mátyás királyt szidalmazó fogadóst, és azt kiabálja: „Mit szólna hozzá, ha azt mondanám: egyre szimpatikusabb ez a Mátyás?”) Iszonyúan bosszantott, hogy érdemeinél jobban utálja mindenki, ezért kezdtem mártírt látni benne, lehet hogy nem egészen jogosan. Végül is annak idején sokan kiabálták felsőbb parancsra, heccelésre, hogy „Akasszák fel Rajkot!” meg „Mindszentyt egy lámpavasra!”. Most ugyanezeknek az embereknek az unokái kiabálták felsőbb utasításra, hogy „Gyurcsány takarodj!”. És ne áltassuk magunkat: mindkét esetben sokan voltak, akik tényleg elhitték, hogy nekik ettől jobb lesz.
Másrészt az elkeseredésem tovább nőtt. Azután, hogy „Mindenki meghülyült” kezdtem olyan kijelentéseket tenni, hogy „A hazámat már a fene eszi.” Vagy „Kivándorlok Polákországba”. Következő külföldi ösztöndíjam alatt (a gyönyörű és feledhetetlen Kraków városában voltam) kezdtem úgy gondolni magamra, mint emigráns vagy határontúli magyarra, pedig tudtam, hogy fél év után úgyis hazajövök.
Szóval mindezt azért mondtam el, hogy megfelelhessek, hogy ha kérdeztek a tüntetésről és a forradalomról. Öt évvel ezelőtt azt láttam, hogy az emberekben annyi elkeseredés és feszültség gyűlt fel, hogy néhányan nem bírták tovább. Kitört a feszültség, egyesek törni-zúzni kezdtek. Csakhogy célja semmi nem volt az egésznek. A forradalom mindig rombol, de ha a rombolás öncél, akkor az nem forradalom, hanem őrültködés. (Na, most mintha Bibó István beszélne belőlem. Ez egyébként gyakran előfordul.) Márpedig 2006-ban csak rombolás zajlott. Nem is mindig csak anyagi rombolás. De a higgadt, józan gondolkodás szisztematikus rombolása. Közben végig éreztem, hogy valakinek nagyon érdekében áll az elégedetlenséget fenntartani, mert az elégedetlen, boldogtalan ember könnyen irányítható. Könnyen hatalomra juttathatja azt, aki segítséget, boldogulást, erkölcsi megújulást ígér neki. Akár korlátlan hatalomhoz is juttathatja. Életét és vérét ajánlhatja neki. Akkoriban éppen az ilyen boldogtalan emberek janicsárrá gyúrása folyt nagyban.
Persze nem is csoda, hogy az emberek forradalmat akartak csinálni. Miben nevelték őket? A forradalom kultuszában. Az előző nemzedékeket 1848, a polgári forradalom, és a világban mindenfelé menő proletárforradalmak kultuszában. Az én nemzedékemet pedig 1956 kultuszában. A rendszerváltás után pedig közben végig ment a zrikálás, hogy „persze-a-mai-ifjúság-már…”, „mit-tudtok-ti-már-az-elnyomásról”, stb. Végig azzal piszkálták az ifjúságot, hogy nem olyan bátor, önfeláldozó és harcrakész, mint az ősei. Vagy a nagyszülei, akik ’56-ban barikádokat emeltek, munkástanácsokat vezettek, vért adtak, embereket mentettek, tüntettek. Vagy a szülei, akik leváltották az államszocialista rendszert. Valahogy belénk ültették, hogy nagy tett csak a forradalom, a rendszerborítás, a harc lehet. De ezt már nálunk jobbak megcsinálták. A mi dolgunk csak annyi, hogy emlékezünk rájuk, aztán befogjuk a pofánkat. Ez azért frusztráló érzés volt. Eszébe se jutott senkinek, hogy azt mondja, hogy a békés építőmunka is lehet ám dicsőséges tett, hogy alkotással, vagy akár építő kritkával is lehet a hazát szolgálni. Eszébe sem jutott senkinek Kölcsey Ferencre hivatkozni. Kölcsey Ferenc mindig büszke volt rá, hogy egyik őse a honszerző Ond vezér volt. (Vagy így volt, vagy nem.) De nem akart honfoglaló őse babérjain pihenni. Szüntelenül tevékenykedett, nemcsak költőként, művészként, hanem tudósként és képviselőként is szolgálta a hazáját, alkotással, ötletekkel, amivel tudta. Jó hazafinak tartjuk? Igen. Pedig békés, szelíd ember volt, nem csinált forradalmat sosem. És mégsem ő lett a minta. Egyáltalán: a nem a reformkor és az 1848-as békés forradalom lett a minta. Más volt előtérbe tolva.
Csoda ezek után, hogy erre számos frusztrált fiatal 2006-ban kiszaladt az utcára és törni-zúzni-kiabálni kezdett, azzal hencegve: „Idenézzetek, mi is forradalmárok vagyunk! Hiszen mi is rendőrökre támadunk, középületeket ostromlunk! Mivel lehetne méltóbban ünnepelni egy forradalmat, mint forradalmi tettekkel?!”?
Közben ezzel az álforradalmisággal már egy új autokrata rendszer menetelését készítették elő. (Ne nevezzük diktatúrának, egyelőre még nem az.) Ez volt az ő ünnepük, az ő tüntetésük. Ettől undorodtam én, ezt éreztem a forradalom szomorú paródiájának, a forradalmi szellemiség meggyalázásának, az őszinte lázadás giccses sárbatiprásának.
2011 október 23-án ezúttal én mentem az utcára, tüntetéssel ünnepelni. Lelkesen, és hála Istennek nem egyedül. Több tízezren voltunk. Senki nem tört, senki nem zúzott, senki nem személyeskedett, bár valakinek most is a távozását követelték. De valami mégis megváltozott ez alatt az öt év alatt. Észhez tértünk? Félek ilyen kategorikus kijelentést tenni. Ki tudja, igazunk van-e? Amúgy biztosan itt voltak most is egy páran, akiket az elkeseredés 2006-ban Kossuth térre is kivitt. De az egész tömeg nem ugyanaz volt. Ez egy öntudatos, céljaival tisztában levő tömeg volt, amelyet nem a bosszúállás, hanem a reménykedés érzése tartott össze.

Bal-jobb

Tisztázni kellene például még az elején valószínűleg olyan dolgokat, mint baloldal illetve jobboldal, mert nem mindenki számára egyértelműek ezek sem. Úgy értem ezekkel politikai értelemben sűrűen vagdalkoznak, de leginkább szitokszóként illetve melldöngetésként. Én azért feltételezem, hogy az, aki okos embernek szeretné tartani magát, az szeretné tudni is mit beszél, főleg ha elméleti vitákba bocsátkozik, akár szóban, akár írásban. Vagyis feltételezem, hogy szeretné az elvont fogalmakat logikusan és következetesen használni. (Következetesen, mert minden szónak sokféle értelmezése lehetséges, így aztán az értelmezéseknek megvan a maguk logikája. Egyáltalán nem állítom, hogy az én fogalomértelmezésem helyes, de az igénytelenség és következetlenség, amivel egyesek érvelnek, az néha bosszant.)
Hogyan állunk akkor ezzel, a baloldal-jobboldal olyan sokat emlegetett kérdésével? Számomra a „baloldali” illetve „jobboldali” mint fogalmak gondolkodásmódot jelentenek és nem pártállást. Bibó István azt írta Levél Borbándi Gyulához című levélnek álcázott esszéjében: „Jobboldal minden erősen tradicionális, bizonyos fokú arisztokratizmusra hajló irányzat, baloldal minden radikális, a társadalmat racionálisan megváltoztatni kívánó irányzat.” A magam részéről nekem ez az értelmezés szimpatikus, bár már Bibó is hozzáteszi, hogy ezt a két fogalmat már az ő idejében is erősen lejáratták. De én, ha használom ezeket a szavakat, akkor általában erre gondolok: a jobboldali gondolkodás inkább elitista, a baloldali inkább „nem-elitista”, azaz egy-egy tárgykörnek szélesebb nyilvánosságot akar adni egy szűk szakértői körnél.
Ez a fajta megkülönböztetés szerintem alapvetően különbözik a „konzervatív” illetve „liberális” fogalmaktól, és ezt azért hozom fel, mert a kétezres évek Magyarországán ezekről is nagy divat volt írni, hibásan ellentétpárnak állítva be ezt a kettőt, és egyértelműen megfeleltetve a liberálist a baloldalinak, a konzervatívot jobboldalinak. Pedig azok más kategóriát képeznek, a köztük lévő különbségeket egészen más mentén lehet meghúzni. Ezekről is lesz még szó, kicsit később.
+Hozzáteszem még azt is, hogy a nemzet fogalmának értelmezéséhez sem úgy van köze enne, ahogyan ezt sokan gondolják. Abban szerintem nincs különbség baloldali és jobboldali gondolkodású emberek között, hogy a nemzet fogalmáról beszélni kell, azt értelmezni és értékelni kell, aki ezt el akarja vetni, az nem épeszű ember, de aki azt veti szemére valamelyik oldalnak, hogy „nemzetietlen”, szerintem azt is csúnyán megvezették. Hogy konkrétabb legyek: teljesen értelmetlen olyanról beszélni, hogy „nemzeti oldal”. Történészprofesszorom, Krausz Tamás ezt azzal intézte el, hogy de hát „mindenki nacionalista”. Ezt a mondatot azért túlzásnak érzem, de én is azt gondolom, hogy a nemzetnek minden „oldal” jót akar, alapértelmezetten ezért foglalkozik politikával. Hadd idézzem ezúttal Tóta W. Árpádot: „A nemzet nem egy darab kalapácsos ember. Millió és millió dolgot gondol és érez egyszerre, millióféleképpen dönt. Már hogy is lenne oldal a nemzet? A túloldalon is a nemzet van.” (http://w.blog.hu/2007/06/11/foglalod_a_kurvanyadat)
Ha a nemzetértelmezést nézzük: ha a jobboldal elitista, akkor a jobboldali nemzetértelmezés számomra azt jelenti, hogy egy elit kultúráját akarják nemzeti kultúrává tenni, például a nemességét vagy a polgárságét. Ilyennek mondhatjuk például a Horthy-rendszer nemzetértelmezését is. (A Horthy-rendszerét és nem a Horthy-korszakét.) Ez a rendszer a Monarchia idejéből visszamaradt dzsentri és a polgárság összeolvadásából kialakuló „úri középosztály” kultúráját akarta a nemzettudat alapjává tenni. A Horthy-rendszer baloldali ellenzéke ezt vitatta, szélesebb alapokra akarták helyezni a nemzettudatot és a nemzetképet a baloldali gondolkodásnak megfelelően: a szociáldemokraták a(z ipari) munkásság fontosságát hangsúlyozták a nemzet alkotói között, az agrárpártok a parasztságét. Azt hiszem ez alapján a példa alapján , és ezen a kulturális téren mutatkozik meg leginkább a nemzet értelmezésének eltérése.
Kialakult azonban a „baloldali” illetve „jobboldali” szónak egy olyan értelmezése is az utóbbi évtizedben Magyarországon, ami nagyon elterjedt, de szerintem téves, és engem személy szerint irritál, mert pszichológiai játszmákba akarja belerángatni az embert. Persze simán lehet, hogy más országokban is létezik. Itt az ilyen melldöngetésekre gondolok: „Én jobboldali gondolkodású magyar ember vagyok.” Vagy: „Én baloldali vagyok.” Illetve az olyan irányított kérdésre, mint az: „És te melyik oldalon állsz? Bal vagy jobb?” (Ez utóbbi kérdés úgy hangzik, mintha lövészárkokban kellene elhelyezkedni vagy egy sakktáblán.)
A probléma ezekkel a mondatokkal az, hogy a „jobboldali/baloldali gondolkodású” kifejezéseket többnyire ilyenkor azok használják, akik nemigen hajlandóak általában gondolkodni, csak párthatározatokra, illetve választott vezérek és önjelölt próféták kiáltványaira bólogatni. A „melyik-oldalon-állsz?”-kérdés pedig, ha teljes őszinteséggel tennék fel biztosan így hangzana: „A magát baloldalinak mondó vagy a magát jobboldalinak mondó párt seggét vagy hajlandó kinyalni?”
Én még ugyanis a magyar pártokra sem mondanám, hogy jobb- vagy baloldaliak. Nincsenek nekik elveik, ugyanis. Az oldalak csak afféle jelszavak, hívószavak, hátha arra többen jönnek.
Bibó értelmezését követve csak a politikai „szélsőjobb” meghatározásánál kerülünk bajba. Amit ma szélsőjobboldalnak neveznek, annak része az autokratizmus, de nem az elitizmus illetve arisztokratikusság. És konzervatívnak sem mondható. Súlyosan és hátrányosan megkülönböztet, de egyáltalán nem elitista alapon. Ettől függetlenül, mivel jobb elnevezés nincs rá, lehet, hogy én is a szélsőjobbot fogom használni, arra ugyanis nem vetemednék, hogy rögtön „lefasisztázzak” mindenkit, aki arrafelé húz. Ugyanígy a kommunista sem baloldali, de a kommunistára legalább van külön szó, nem kell szélsőbaloldalinak nevezni.
Mégis, manapság elsősorban a baloldalt szokás azzal zrikálni, hogy kérjen elnézést a „kommunizmusért”, és egyébként is húzza meg magát „elődei bűnei”, a „negyvenéves diktatúra” miatt. Ez marhaság. Ilyen alapon a jobboldal is elnézést kérhetne sok mindenért (például a Horthy-rendszerért, ami egyáltalán nem volt sokkal jobb a Kádár-rendszernél.) De legjobb lenne, ha senkinek nem kellene semmiért elnézést kérnie, hanem hagynák egymást élni. Nem szabadna egyik oldalt sem a szélsőséges megnyilvánulásai alapján megítélni. Persze hogy van magyar jobboldali hagyomány (lásd Romsics Ignác könyvét), de van magyar baloldali hagyomány is. Ez utóbbi pedig, ha már mindenképpen pártokat akartok hallani, akkor a szociáldemokrácia és az agrárpártok hagyománya. Ezekben pedig igazán van mire büszkének lenni: Garami Ernő, Szabó Ervin, Mónus Illés, Fejtő Ferenc, Kéthly Anna –illusztris nevek a szocdemek névsorából, és hát, ők azért hozzátették a magukét a magyar művelődéshez, azt hiszem. Az agrárpártiaknak meg olyan gondolkodóik voltak, mint Bibó István, Kovács Imre, Veres Péter, Illyés Gyula, Tamási Áron.
Azt kérdezitek, hogy akkor szerintem ki az igaz jobboldali? Az aki éppen elitizmusának köszönhetően tudja értékes gondolatokkal, ötletekkel gazdagítani a közéletet és saját tevékenységét. Bármennyire is szeretnék majd egyesek a fejemre olvasni, én jobboldaliságon nem a szociális érzék hiányát értem, noha magamat inkább balra sorolnám legtöbb gondolatom alapján. De akkor ki a jó jobboldali, akinek a szavára hallgatni érdemes, és akivel a baloldali hazafiaknak érdemes tárgyalni? Hát például Teleki Pál, Kállay Miklós, Klebelsberg Kunó. Vagy akár még Bethlen Istvánt is említhetném, mert a maga következetességében ő is egy korrekt ember volt, többnyire. (Na jó, amellett ravasz is.)
Magyarországon persze az utóbbi húsz évben mindent leuraltak a politikai pártok, rátenyereltek a civil társadalomra, és az emberek gondolkodását is a kezükben akarják tartani. Persze, hogy ilyen körülmények között a politikai gondolkodás kategorizálása is sokak fejében pártkategóriák szerint történik. De talán pont ez fog most megváltozni a mostani egyéb nagy változások során. Lehet, hogy később is megmarad a duális szembenállás, de másképpen: a bal-jobb ellentétpár helyét, most, hogy a kormánypárt valami jól álcázott egypártrendszer-szerűséget akar kialakítani, a kormányoldali-ellenzéki ellentétpár fogja elfoglalni. Ez azért jó, mert az ellenzéken belül kivirágozhat a sokszínűség: előjöhetnek a baloldali és jobboldali gondolatok egyaránt, és nem kell értük elnézést kérni. Az ellenzékiség éppen a szavak megtisztulását fogja eredményezni, illetve azt, hogy baloldali és jobboldali gondolkodók nem fogják egymást kérdésfelvetések alapján elítélni, illetve utálni. (A puha diktatúráknak vannak ilyen pozitív hatásai.)
De most komolyan, normális az, ha valaki baloldali pártot akar alapítani, és külön kell szólnia az embereknek, hogy, „De ez olyan patrióta/hazafias/nemzeti jellegű baloldali párt lesz ám”? Ennek magától értetődőnek kellene lennie.
De ezekről még majd később.

Helyesbítés

Kissé módosítanám, amit tavaly írtam:
A Szabadság, szerelem nem is annyira rossz film. Sőt, egész élvezhető, feltéve, hogy mikor nézni kezdjük, kikapcsoljuk a hangot. Kipróbáltam, működött.

1956 - 6. Zenék

1956-ban nem nagyon születtek olyan dalok, amiket kifejezetten az események ihlettek volna, úgy, ahogyan ez a varsói felkelésnél volt. (Van otthon egy cd-m, pontosan az ilyen daloknak, indulóknak és balladáknak a gyűjteménye, amelyeket akkor, 1944-ben a barikádokon énekeltek a résztvevők.) Inkább utólag írtak róla számokat. Vannak közöttük jobbak is, rosszabbak is. Nekem mindenesetre az East lendületes száma a kedvencem ezek közül.
http://www.youtube.com/watch?v=e0soiidEc3o&feature=related