Gdańsk arcai

Ha már szóba került a Solidarność, gondoltam ideteszem azt a szöveget is, amit még tavaly írtam Gdańskról, a Szolidaritás Városáról még tavaly, mikor ott jártam. Ez egyszerűen azért nem került a blog írásai közé eddig, mert korábban keletkezett, mint amióta maga a blog létezik. De ha már megírtam, miért ne osztanám meg veletek. Legalább látszik, hogy sok következtetésre a helyszínt megszemlélve és hangulatát magamba szívva jutottam.
Gdańskban egyébként régi jó barátomat, Ágit látogattam meg, aki akkor ott dolgozott. (Ági egyik legjobb gimis barátom. Oszlopos és nagyon ügyes tagja volt osztályunk kviddicscsapatának, amelyben én voltam az egyik terelő.) És itt ismerkedtem meg a Emerkával (azaz Emerenciával), a szociológussal is, akiről már meséltem
Szóval ugorjunk most vissza az időben 2011 augusztusához.
(Persze, ha már unjátok az útinaplókat, szóljatok.)

Hát végre megérkeztem, itt vagyok a Trójmiasto-ban (a Hármasvárosban), azon belül is Gdańskban, ahová minden lengyel ismerősöm szerint olyannyira érdemes elmenni. (…)
Az út nagyon fárasztó volt: öt vagy hat óra egy zsúfolt vasúti kocsiban, ülőhely nélkül, saját csomagomon kuporogva, összegörnyedten aludni próbálva. Legközelebb igyekszem jobban felkészülni, és legalább valami izgalmasabb olvasnivalót magammal hozni. Hiába mentünk gyorsan, úgy tűnt, mintha a vonat csak csigalassúsággal vánszorogna Warszawából Gdańsk felé. (…)

(A Főpályaudvar)
Gdańskban a Főpályaudvaron Ági nővére várt rám, mert Ági aznap még dolgozott. Egy rövid villamosozás után megérkeztünk ahhoz a városszéli lakáshoz, ahol Ági lakik két másik külföldi önkéntes munkással, Özdemirrel, a jóképű török sráccal, és az apró spanyol lánnyal, Isabellel együtt. (…) Nemsokára Ági is hazaérkezett. (…)
-Ma este megnézzük a Tengert. –mondta.

Így hát nem sokkal később már a gyönyörű, titokzatos Balti-tengerben úszkáltunk. Hideg volt. Frissítő, hatalmas hullámokat vető. Nagy érzés volt látni, és belegondolni. Itt vagyunk, eljöttünk északra, amennyire tudtunk, tőlünk északra már csak a vég nélküli Tenger. Illetve utána még amit nem látunk, a vékony Hel-félsziget, aztán megint a végtelen, Fehér Tenger (ha jól tudom, a Baltas litvánul fehéret jelent, innen jön a tenger neve), amíg meg nem érkezik a hajós Svédországba.
Hát így kezdődött az ismerkedésem Gdańskkal.

Gdańsknak több arca van, és mindegyikkel érdemes megismerkedni. Az Óvárost szinte teljes egészében német polgárok építették, ők virágoztatták fel, ők tették ezzé a ma is mmegcsodálható különös hellyé. A telkek drágák voltak, ezért minden polgár kis területen igyekezett építkezni, így aztán itt a házak az Óvárosban magasak. És színesek, ezzel hirdették tulajdonosaik gazdagságát és színes gondolkodását. Ez Danzig, a város, Gdańsk régi történelmi arca. Maguk a németek már nincsenek itt, de a polákok mindezt sajátjukként óvják, védik és szeretik.

„Milyen csodálatos helynek láthatta Danzigot a vidéki látogató! 1600-ban az 50 ezer lakosú város ötször nagyobb volt, mint a királyi főváros, Varsó, és több mint háromszor akkora, mint Krakkó vagy Poznań. Danzig köztársaság volt a Köztársaságon belül. (…) Maga teremtette elő működési költségeit és saját pénzt veretett. Saját hadsereggel rendelkezett, amely igen járatos volt az ostrom hadviselésben, és egészen az 1640-es évekig saját hadihajói is voltak, amelyek a királyi flotta legütőképesebb magját alkották. (…) Az olyan ember számára, aki épp akkor érkezett egy Lengyelország belsejében fekvő faluból, (…) a város hihetetlenül gazdagnak és virágzónak tűnhetett. (…) Lakói tisztában voltak a legfrissebb hírekkel, a legújabb divattal és a legújabb eretnek eszmékkel. (…) Külföldre is gyakran utaztak, és jó szívvel fogadtak minden menekültet, a holland szövőmunkásoktól kezdve egészen a francia hugenottákig. (…) Danzig munkától, gazdagságtól és kultúrától hangos nyüzsgő hangyaboly volt, ami Itáliában és Németalföldön megszokott dolog volt, Lengyelországban azonban egyedülálló.”
(Norman Davies: Lengyelország története. Bojtár Péter fordítása)

(Mielőtt valaki félreértené: Davies is a régi, német város neveként használja a Danzigot, a mai várost természetesen ő is Gdańsknak hívja. Magyaros neve egyébként a városnak akkoriban Dancka volt.)

(A híres gdański hajódaru)

(A városi Könyvtár)

Nem túlzás az, hogy külön „köztársaság a Köztársaságban”. Danzig még Báthory Istvánnal is dacolni mert, és egy darabig nem ismerte el királynak, dacára annak, hogy a lengyel nemesek többsége megválasztotta. Báthorynak úgy kellett megostromolnia a várost. (Végül nem foglalták el, hanem békét kötöttek vele, mindkét félnek előnyös feltételekkel.) Az itteni harcokban egyébként nagyszámú magyar katona is részt vett. Egyik parancsnokuk Bornemissza János volt, az egri hős Bornemissza Gergely fia, az akit az Egri csillagokban még kis Jancsikaként mutat be Gárdonyi Géza. Felnőve nem maradt el apja vitézségétől s leleményességétől. És állítólag itt harcolt fiatal katonaként Székely Mózes is, aki évtizedekkel később, élete végén Erdély egyetlen székely származású fejedelme lett. Ezeknek a magyar vitézeknek az emlékét azonban most hiába kerestem errefelé.
És hogy mi lett aztán a várossal, és mi van vele ma?

„Danzig azonban örökre eltűnt. Gdańsk már egy teljesen új és lengyel város. Az 1793 és 1945 közötti porosz uralom 152 éve alatt minden korábbi lengyel kapcsolatának emlékét elveszítette. A 19. században a német polgárok csatlakoztak a német nacionalista mozgalomhoz. (…) 1945-1946-ban azokat a németeket, akik még nem menekültek el, Nyugat-Németországba deportálták, hogy helyet teremtsenek a Szovjetunióból érkező lengyel bevándorlóknak. Emiatt aztán a történelem folyamán először, a város lakossága teljes egészében lengyel lett. A varsói látogatónak már nem kell latinul beszélnie, hogy megértsék. A háborús romokat eltakarították. A történelmi műemlékeket újjáépítették és átkeresztelték. (…) A 2. világháború és a náci megszállás szörnyűségeit ismerve nem csoda, hogy Gdańsk jelenlegi lakosai nem mutatnak érdeklődést a város német múltja iránt. (…) Ezek az emberek nehezen tudják elképzelni, hogy volt idő, amikor a német danzigiak hűséges lengyel alattvalók voltak.”
(Norman Davies: Lengyelország története. Bojtár Péter fordítása)

(Ezt persze Norman Davies a ’80-as években írta le. Azóta nem olyan sarkos a helyzet, és nem mondhatni, hogy a város jelenlegi lakóit ne érdekelné a város német múltja. Persze sajátjuknak igazán most sem érzik, mint mi sem érezzük annak Aquincum vagy Arrabona római emlékeit, még ha tiszteljük is őket.)

Gdańsknak viszont van egy másik arca is, ami a város egy másik történelmi szerepén alapul, azon a szerepen, amit a polákok adtak hozzá a világtörténelemhez.
Gdańsk ugyanis mindemellett a Solidarność városa is.

Mi tulajdonképpen a Solidarność? Egy mozgalom, szakszervezetek hálója, illetve szöüvetsége. (NSZZ – Niezależny Sojusz Związków Zawodowych – Szakszervezetek Független szövetsége) És mi volt a szerepe a világtörténelemben? Az hogy alapjaiban rengette meg az államszocialista rendszert. –vágjuk rá rögtön. És ezen kívül volt valami távolabbra mutató szerepe? Szerintem – és azt hiszem, nem vagyok egyedül – igenis van.

Újfajta mintát adott a nemzetközi munkásmozgalom szervezéséhez is. Jelentősége tehát nem korlátozódik arra a szűk térbeli és időbeli keretre, amelyben gondolni szeretünk rá. Nem játszotta el még történelmi szerepét az államszocialista rendszer leváltásával, csak azok számára, akik a közelmúlt egyetlen nagy jelentőségű eseményének a rendszerváltást tekintik; akik saját hatalmuk fenntartása érdekében ma is fennen hirdetik, hogy az államszocialista rendszer maradványainak a végső eltörlése a végső cél, és nem egy kiindulási alap a további cselekvéshez.
Manapság persze már egészen más a helyzet, mint 30 évvel ezelőtt. Nemcsak az államszocializmus tűnt el azóta, hanem a munkásság, mint osztály is kezd eltűnni. A Solidarność azonban, bár a munkásságtól indult, mégsem csak a munkásság mozgalma lett végül. Hanem többféle társadalmi osztály összefogásának (és szolidaritásának) mozgalma. A civil társadalom, a civil kurázsi, a pártonkívüli kezdeményezőkészség kialakítására tett erőfeszítés. (Meg is van a hatása manapság. Látszik, hogy a Solidarność már nem fejt ki aktív tevékenységet, hiszen nincs az állam részéről a társadalomra nehezedő olyan erős nyomás, aminek csak ilyen fajta széleskörű összefogással lehet ellenállni. Viszont látszik, hogy milyen erős az alulról jövő, civil kezdeményezések szerepe Polákországban, hogy mennyire aktív itt maga a társadalom.)
A szellemiség tehát, amely a Solidarnośćot létrehozta nem 1980-ról veszi az eredetét. (És most nem arra gondolok, hogy Polákországban mindig is volt bizonyos készség az államhatalommal való helyi szembeszegülésre, lásd a kora újkori konföderációkat, amelyek túlburjánzó tevékenységükkel végső soron anarchiába vezették a XVII. századi Rzeczpospolitát/Köztársaságot.)
Benne volt a Solidarnośćban a ’70-es években a lengyel ellenzék nagy teoretikusai (Jacek Kuroń, Adam Michnik, Leszek Kołakowski, Karol Modzelewski) által kialakított „új evolucionizmus”-elmélet, amelynek lényege, hogy az erős autoriter hatalomnak nem egészében és nem erőszakosan kell nekiesni távozását, lemondását követelve, és ezért harcot indítani. Magyarán nem polgárháborúra és forradalmi cselekvésekre van szükség. Hanem az államhatalomra való civil nyomásgyakorlásra. Például sztrájk útján. Tehát még egyszer: nem kell akarni rögtön az egész rendszert lerombolni, hanem arra kell kényszeríteni, hogy engedményeket tegyen a társadalomnak. A gadński munkások sem azzal álltak elő, hogy a kormány mondjon le, hanem konkrét követelésekkel, amelyek életüket jobbá tevő intézkedéseket céloztak.

Ez a szellemiség az tehát, ami a Solidarnośćból valószínűleg még ma is fontos lehet, még ha ma már nem is pont a munkás-önigazgatás a cél, hanem a munkavállalói érdekek védelme. És épp ebben a lehetőleg erőszakmentes nyomásgyakorlásban különbözik a Solidarność módszere a forradalmi (harcos) marxizmustól, közkedvelt nevén a kommunizmustól, amely a munkásmozgalom egyetlen útjává az erőszakos hatalomátvételi harcot akarta tenni, és tulajdonképpen mindent alárendelt az osztályok eltüntetésének, mint célnak.
És véleményem szerint ezért vesztjük el a lényeget akor is, ha megállunk annak kijelentésénél, hogy a Solidarność X. Leo pápa (a Rerum novarum kezdetű enciklikában megfogalmazott) elképzeléseinek megvalósítását jelentette, mert új szakszervezeteket hozott létre vallásos jelleggel. Én azt gondolom, a vallásosság csak a korabeli lengyel helyzetből következett, abból, hogy az egyház kész volt együttműködni a korabeli ellenzéki mozgalmakkal, még az úgynevezett baloldali és liberális szellemiségűekkel is. A lényeg nem ezeknek a szakszervezeteknek a vallásossága, hanem pártonkívülisége volt.

Emerkával felkerestük az egykori Lenin Hajógyár épületét, ahonnan 1979-ben az egész Solidarność, aztán 1980-ban az egész „országrengető” sztrájkmozgalom is kiindult. A gyár főbejárata most is pontosan olyan, mint 30 évvel ezelőtt volt.

Előtte nagy széles tér, a Plac Solidarności. Itt gyülekezett akkor, 1980 augusztusi napjaiban a sztrájkolókkal szimpatizáló tömeg. Micsoda napok lehettek azok, micsoda hangulat lehetett itt.

(Nézzétek meg Andrzej Wajda Vasember című filmjét, talán az visszaad valamit ebből.)
A téren három hatalmas, szinte égbenyúló betonkereszt, mindegyiken egy-egy hajóhorgony.

Ez az emlékműve nemcsak a Solidarnośćnak, hanem mindazoknak a munkásoknak és diákoknak is, akik 1956-ban, 1968-ban, 1970-ben, 1976-ban és 1980-ban kiálltak a jogaikért.
De van egy emlékmű a gyár kerítésénél is, azoknak az emlékére, akik az 1970-es munkástüntetést követő sortűzben vesztették életüket. A Solidarność egyik követelése a 21 közül éppen az volt, hogy lehessen Gdańskban a tíz évvel korábbi események áldozatainak emlékműve. Sokáig ment az alkudozás, hogy legyen rendes nagy emlékmű, vagy csak egy emléktábla, valahol a gyár bejáratánál, vagy valami még kevésbé feltűnő helyen. A munkások kitartottak az eredeti elképzelés mellett. Manapság a gyárkerítésnél nemcsak egy emlékmű van a szoborral, és az elesettek neveivel, hanem számtalan kisebb emléktábla is ugyanabban a témában, különböző szervezetektől De ezek már nemcsak az 1970-es áldozatokról szólnak, hanem az 1981 utániakról is. A hadiállapot tüntetéseiben meghaltakról is.

Itt ennél a falnál illene elénekelni az eseményekről keletkezett dalt, Janek Wiśniewski balladáját.
http://www.youtube.com/watch?v=3Rb3XKj2ARU
Ha ezek után besétálunk a gyárkapun, meglepve és kissé csalódottan fogjuk tapasztalni, hogy a hajógyárnak abból a részéből, ahol az események legtöbbje zajlott, már szinte semmi sincs meg. A hajógyár, megvan, de kicsit odébb; távolról látszanak az égbenyúló daruk. Itt viszont, ahogy bejövünk a változatlanul maradt bejáraton, csak egy nagy füves területet találunk. Pár lépés után azonban meglátjuk a másik fontos épületet is, amelynek 1980-ban olyan nagy szerepe volt. Ez valamiféle konferenciaterme, vagy kultúrterme lehetett a gyárnak, de az itteniek csak úgy nevezik: BHP. Mint kiderül ez annak a rövidítése, hogy Bezpieczeństwo i Higienia Pracy, azaz a Munka Biztonsága és Higiéniája.

Előtte tábla a felirattal: „Jest jedna Solidarność!” („Egy a Szolidaritás!”)
Annak idején itt alakult meg az Üzemközi Sztrájkbizottság (Międzyzakładowy Komitet Strajkowy – MKS), és aztán 1980. augusztus 31-én itt írták alá a sztrájkokat lezáró megállapodásokat a Párt és a munkások között. Innen vitték ki a vállukon Lech Wałęsát a lelkes harcostársak, hogy aztán a gyár kerítésére felmászva elmondhassa híres beszédében, hogy „Győztünk!”.

(Lech Wałęsa és Andrzej Gwiazda még a tárgyalások alatt)

Ja és Andrzej Wajdának az eseményekről szóló híres filmjében, a Vasemberben itt következik be a boldog végkifejlet is: itt, a BHP-ban talál egymásra újra a két hányatott sorsú házastárs, Agnieszka és Maciej, közvetlenül az aláírási ceremónia után.
A BHP fő termében van egy ingyenesen megtekinthető kiállítás is, eléggé rögtönzött, kevésbé átgondolt jelleggel. Egymásra dobálva mindenféle transzparensek, plakátok írások és fényképek az 1978 és 1990 közötti időszakból teljesen vegyesen, mindenféle időbeliséget vagy tematikusságot mellőzve. Mellettük a hősök képei: II. Jan Paweł pápa, Lech Wałęsa, Anna Walentynowicz, Andrzej Gwiazda, Jerzy Popiełuszko és Bogdan Borusiewicz képei. Aztán megint képek a névtelen szereplőkről: a munkásokról.

(Ez a V-jel a Solidarność egyik jelképe lett, még akkor is ezt használták, mikor gyászoltak valakit.)
Néhány kép aztán a hadiállapotról is van, a tüntetésekről, az egyenlőtlen utcai harcokról, stb.
Összességében azt hiszem, ha az ember ezeket a felvételeket látja, szinte konkrét formában megelevenednek számra Ryszard Kapuściński szavai (aki izgága újságíróként kiharcolta, hogy idejöhessen, és meglepődött, hogy egy csomó munkás akart dedikáltatni vele):

„A Tengerparton, majd az egész országban is az elégedett önmegnyugtatás (…) gőzfelhője közül kibontakozott az új munkásnemzedék fiatal arca. Azé a munkásnemzedéké, amely tisztában van a társadalomban elfoglalt helyével, és – ami a legfontosabb – kész arra, hogy minden következtetést levonjon abból a tényből, hogy a rendszer ideológiája szerint a munkásosztály ennek a társadalomnak a vezető ereje.”
(Ryszard Kapuściński: Lapidárium I. Szenyán Erzsébet fordítása)

Aztán persze itt vannak a BHP nagytermében a mozgalom ereklyéi is. Az emelvény, rajta az asztalokkal, amelyeknél az aláírás történt,

rajta egy szép kis munkásszoborral, amely már 1980-ban is itt volt, és amelynek elégedett gesztusát kifelé jövet Lech Wałęsa olyan látványosan megismételte.

Ezenkívül a Solidarność későbbi vidéki szervezeteinek zászlói.

Na és persze az egyik legnagyobb ereklye: két deszkalap, amelyek annak idején a gyárkapu fölé voltak kifüggesztve, ugyanis ezekre írta fel az Üzemközi Sztrájkbizottság a munkások 21 pontos követeléseit.

http://parevo.eu/images/PDF/01.%2021%20pont.pdf

Van a városban egy másik kiállítás is hasonló témában. Úgy gondoltuk Emerkával, hogy ezt is megnézzük, mert miért ne, ha már így benne vagyunk a dolgokban. Ez a Wały Piastowskie utcán van, mégpedig a föld alatt. A lejáratot egy kékre festett katonai Rosomak (azaz Rozsomák) típusú katonai csapatszállító jármű jelzi, amilyent a hadsereg 1981 decemberének vészterhes napjaiban (azaz a hadiállapot bevezetésekor) tömegével adott kölcsön a rohamrendőrségnek, tömegoszlatásokhoz.

Lementünk, és végigjártuk ezt a kiállítást is. Aki esetleg kevesebbet tud a Solidarnośćról, annak javasolt ezt a kiállítást nézni meg előbb, és csak utána a hajógyári fotókiállítást, mert ez jóval szemléletesebb, követhetőbb, világosabb rendezettebb. És nagyon modern.
A ’70-es évek általános nyomorúságának és élelmiszerhiányának bemutatásával kezdi. Az első kiállítási tárgy rögtön egy… ez mi??

Igen, jól látjátok, ez egy WC. (Na ne már! Elképzelem az iskolai osztályokat, ahogy a gyerekek idejönnek, és a tanító néni lelkesen azt mondja: „Ilyen volt egy WC az államszocializmus idején gyerekek!” (Egyébként semmiben nem különbözik egy mai átlagos wc-től, kivéve, hogy fel van firkálva a falára az akkori pártfőtitkár neve.))
Aztán jön egy korabeli lengyel bolt bemutatása, amelyben szörnyű hiányok vannak: a polcokon csak sajt, vodka és néhány tekercs wc-papír van. A boltból egy megkseredett vásárló igyekszik kifelé.

Ezután a rátér a kiállítás az 1980 előtti munkásmegmuzdulásokra és diákzendülésekre. (Utalva a Blokk többi országára is: Kelet-Berlinre 1953-ban, Budapestre 1956-ban, Prahára 1968-ban.) A falon az 1968-as varsói diáklázadások néhány vezetőjének és ideológiai előkészítőjének képei: (az „Engedetlenek” avagy a „Kommandósok” avagy a „Kuroń-csoport”): Jacek Kuroń, Karol Modzelewski, Andrzej Czuma, és még többen ilyenek.
Aztán jönnek az 1970-es gdański és gdyniai tüntetések, ezek már részletesebben. Főleg a sortüzek legfiatalabb áldozataival foglalkozik. Kiemelt helyen van kitéve Zbigniew (Zbyszek) Godlewski képe.

Ő volt az, akinek a holttestét a barátai egy ajtóra emelve vitték magukkal, így vonultak tovább. Vagyis tulajdonképpen ő az, akinek az elestét Janek Wiśniewski balladája címen énekelte meg Krzysztof Dowgiałło, és róla készült a film is, a legutóbbi időkben.

(Az eredeti, híressé vált felvétel)

(Ugyanez a jelenet, Andrzej Wajda: Vasember c. filmjében)

(Ez pedig már a legújabb, 2011-es film, a Fekete csütörtök; Janek Wiśniewski balladája)
Egy másik ifjú tüntető, Ludwik Piernicki képe mellett pedig ott van kitéve bőrkabátja is, a golyó ütötte lyukkal.

Továbbhaladva aztán jönnek a Solidarność napjairól szóló képek. Meg itt is egy-két ereklye: nikecell lapok, amelyeken a sztrájkoló munkások aludtak a gyárban.

Egy eredeti tagsági könyv. Az a hatalmas méretű vörös toll (a pápa képével) amellyel Wałęsa aláírta a megállapodásokat.

És aztán a két deszkalap a 21 ponttal… Hoppá! Most akkor melyik az eredeti? –kérdeztem. Amelyik a BHP-ban van, vagy amelyik itt? De nem derült ki.
Aztán néhány plakát a megállapodások aláírása (1980. augusztus 31.) és a hadiállapot bevezetése (1981. december 13.) közötti 16 hónapról, amikor szabad volt független szakszervezetet alapítani, és szabad volt sztrájkolni, ha kellett. (Amit persze a kormányzat a munkások elszemtelenedéseként értelmezett, és úgy is próbálta kommunikálni ezt a külföld felé.) Ezt az időszakot általában a Solidarność „karneváljaként” tartják számon. A Solidarność taglétszáma ekkor 10 millióra nőtt! 10 millióra! (Egy Magyarországnyi ember, Polákország lakosságának meg nagyjából a negyede!)
Aztán a következő teremben persze jönnek a képek és a filmfelvételek a hadiállapotról. Wojciech Jaruzelski tábornok híres tévébeszéde, amelyben bejelenti a rendkívüli állapotot és az éjszakai kijárási tilalmat.
http://www.youtube.com/watch?v=dKhITm9-5TU
(Máig megy a vita arról, tehetett volna-e mást: bevonultak volna-e a szovjetek, mint 1968-ban Prahában, vagy 1956-ban Budapesten, ha Jaruzelski nem szánja rá magát a lengyel hadsereg mozgósítására. A Solidarność vezetői mindenesetre a békés átmenet érdekében 1989-ben kibékültek Jaruzelskivel, legalábbis formálisan. Azóta megint sokan anyázzák, és követelik a becsukását a már 80 felett járó vén obsitosnak.) Akármit is gondolunk, a tüntetések brutális szétveréséről, a rohamrendőrség (ZOMO) durva akcióiról készült képek mellett mindenesetre nehéz szó nélkül elmenni.

Majd a következő teremben már az enyhülésről és a rendszerváltásról van szó. Nemcsak a lengyelről, hanem az egész kelet-közép-európai „rendszerváltáshullámról”. Ez utóbbiról egy különösen szép, szemléletes dokumentumfilm van az utolsó teremben. Mikor a Magyar Köztársaság kikiáltásához ért a film, Emerka büszkén felkiáltott:
-Ott voltam, ott voltam!
Kiderült, hogy néhány éves kislányként ott ült az apja nyakában, valahol a tömegben, és nézte, ahogy integet Szűrös Mátyás a Parlamentből. Fura ezt így kimondani, de ma már ez is történelem.

A kéziratom itt megszakad. Még pár napig maradtam Gdańskban, fel-alá csavarogva Ágival és Emerkával. Aztán hazaindultam. A visszaút már jóval kellemesebb volt, mert egyrészt tudtam, mire számítsak, másrészt vittem magammal olvasnivalót: a Gazeta Wyborcza aznapi számát, amiben azért elég sok érdekes cikk volt ahhoz, hogy az ember ellegyen velük egy hosszú és fárasztó vonatút alatt. És különös módon, egy jelentős részben az is a közelmúlt történelmével foglalkozott. „20 éve, 1991 augusztusában történt Oroszországban a posztkommunista puccskísérlet, amit az akkori orosz elnök, Borisz Jelcin hiusított meg…”. ...

A Solidarność ünnepe

Augusztus 31-e van. A mai nap tulajdonképpen a nemzetközi munkásmozgalom nagy ünnepe lehetne. Természetesen az igazi munkásmozgalomra gondolok, amely civil érdekvédelmi mozgalom, és amely valóban a munkások érdekében cselekszik és nem mindenféle magukat „munkáspártnak” mondó pártok érdekében.

32 éve éppen ezen a napon győzött a Solidarność, a Szakszervezetek Független szövetsége győzött Polákországban. Azaz ezen a napon a hajógyári munkások sztrájkja tulajdonképpen megegyezésre kényszerítette az államszocialista hatalmat: aláírták az „augusztusi megállapodásokat” a PZPR (a lengyel állampárt) és a sztrájkoló hajógyári munkások vezetői Gdańskban. A megegyezések pedig különféle jóléti intézkedések mellett garanciákat is adtak a munkásoknak a megállapodások betartására is: végre biztosították a sztrájkjogot és a szabad szervezkedés jogát a lengyel munkásoknak.
Éppen ezért tartanám ezt a napot sokkal inkább méltónak az ünneplésre, mint akár november 7-ét. A munkásmozgalomnak eredeti kitűzött célja mégiscsak ez: a munkások jobb életkörülményeinek és jogainak biztosítása. Tehát a munkásmozgalomnak optimális esetben az a célja, hogy megegyezzen az aktuális hatalommal, nem pedig az, hogy maga hatalomra jusson, még kevésbé pedig az, hogy tűzbe és vérbe borítsa a Világot vagy „végképp eltörölje” a múltat. (Persze néha a megegyezéshez nagyon drasztikus módszereket kell használni, máskor meg éppenséggel lehetetlen megegyezni egy idő után, és az események véres fordulatot vesznek… De talán mégsem abból kell kiindulni, hogy a megegyezés egészen biztosan lehetetlen lesz, ezért mindig csak a forradalom és a hatalomátvétel oldhat meg mindent.)
A Solidarnośćnak sikerült, de muszáj hozzátenni, hogy ehhez a békés megegyezéshez több évtized véres küzdelmei, gyászos, fájó és keserű tapasztalatai kellettek mindenki részéről. Kellett sokak áldozata. Ki tudja, lehet-e ezt másképp?
A lengyel munkásság is ugyanazon a keserű csalódáson ment át 1945 után, mint a magyar, csak még gyorsabban. Tapasztalniuk kellett, hogy a magát munkáshatalomnak nevező „államszocialista” hatalom éppen meghirdtett elvei ellenére cselekszik, szigorú, hierarchiát és elnyomást vezet be a társadalmi életben az egyenlőség és a testvériség helyett, és ennek fejében még az anyagi jólétet sem tudja biztosítani. 1956 júniusában Poznańban lázadtak fel a Cegielski Művek munkásai. A hatóságok a tüntetőkbe lőttek, többen meghaltak. Aztán úgy nézett ki, hogy az áldozat nem volt hiábavaló: a PZPR élére új, népszerű vezető került: a nemrég még börtönben ülő Władysław Gomułka, akihez nagy reményeket fűztek. Később aztán benne is csalódni kellett. Ismeretes, hogy a magyar forradalom is a lengyel változások iránti szimpátiatüntetéssel kezdődött 1956-ban.
Gomułka lendülete néhány év alatt elfogyott, és hamarosan ő sem tudta az általa beígért életszínvonalat biztosítani. De az emberi jogokat sem. Begyöpösödött, saját igazához a végsőkig ragaszkodó, merev vezető lett ő is.
1968 márciusában a varsói diákok lázadtak fel, megkísérelve elfoglalni az egyetemeket. Az akkori tiltakozásokat, nagyrészt néhány történész hallgató szervezte, olyanok, akikről a későbbi események kapcsán még sokat hallunk: például

Jacek Kuroń (balra), a lengyel „vörös cserkészek” egyik szervezője, népművelő, polihisztor, elszánt és bátor vitatkozó és szervező, a kisebbségek lelkes kutatója, a népek és ideológiák közötti párbeszéd támogatója (Ő a rendszerváltás után fontos pozíciókat töltött be a Sejmben, de akkor is megőrizte vagányságát. Feltűnést keltett, hogy még miniszterként is farmerkabátban és farmernadrágban járt be az irodájába.)
Vagy Karol Modzelewski (az előző képen jobbra), akiből híres történész lett. (Állítólag később ő javasolta az 1978-ben megalakított szakszervezeti szövetségnek a Solidarność nevet).

És persze Adam Michnik, az író, akit már annyit dicsértem ezen a blogon.
http://kiviszitovabb.blogspot.hu/2011/12/talalkozas-adam-michnikkel.html
A hatalom az ő szervezkedésüket is leverte, és aztán eléggé aljas módon igyekezett elbánni velük: azt igyekeztek elterjeszteni a társadalomban, hogy a diákok akcióit a háttérből a hatalomba visszatérni akaró sztálinisták és zsidók irányították. Tulajdonképpen a munkásság és az értelmiség egymásnak ugrasztását kísérelte meg itt a hatalom.
1970-ben a Balti-tengerpart városainak munkásai kezdtek sztrájkba. Ekkor is sortűz volt a válasz. Erről is írtam már: erről készült az utóbbi idők egyik érdekes lengyel filmje a Fekete csütörtök (Janek Wiśniewski balladája) is.

http://www.youtube.com/watch?v=FpChZtmlKL8
Ekkor aztán megint az történt, ami 1956-ban: jött egy energikus új vezető, Edward Gierek nevű, aki leváltotta a pártvezetésben Gomułkát, és sikerült jó kiállásával a maga oldalára állítania a munkások nagy részét, akik úgy döntöttek, megbíznak benne, mert nemigen tehettek mást. És Gierekkel is ugyanaz történt, mint Gomułkával: kezdetben tényleg nagy lendülettel vágott neki a reformoknak, de aztán egyre kevésbé tudta teljesíteni saját (néha egyébként túlzó) ígéreteit, és a végén már csak puszta tekintélyére próbálta alapozni hatalmát.
1976-ban újabb nagy munkássztrájkok törtek ki, ezúttal Warszawában és Radomban. Ezeket megint erőszakkal fojtották el, és rafinált dolgokat próbáltak kitalálni az egész eltussolására. Ebben az évben azonban más is történt. Jacek Kuroń, Karol Modzelewski és Adam Michnik elhatározták, hogy létrehoznak egy szélesebb érdekképviseleti összefogást. (Kuroń és Michnik akkoriban a börtönből szabadulva gyári munkásként dolgoztak.) Rájöttek, hogy az eddigi szervezkedések egyik baja volt, hogy a diákok és a munkások nem álltak ki egymás követelései, és érdekei mellett, vagyis a hatalomnak sikerült a társadalmat, ha nem is atomizálnia, de jelentősen megosztania. Éppen ezért egy olyan ellenzéki szerveződést alapítottak ami különböző területen dolgozó, és különböző nézőpontú embereket hozott össze. Hiszen egy helyen voltak itt szocialisták, liberálisok, katolikusok stb. A szervezet neve Munkásvédelmi Bizottság (KOR – Komitet Obrony Robotników) lett. Többek szerint ez volt az első lépés a későbbi országos összefogás, a Solidarność felé.

Maga a Solidarność, mint szervezet 1978-ban alakult meg a Gdański Lenin Hajógyárban. Michnik valahol azt mesélte, hogy ő akkor éppen lebeszélni akarta volna a gdański munkásokat egy újabb szervezet alapításáról, óvatosságra intve. El is indult, hogy megbeszélje ezt velük, de a hatóságok lecsukták, mielőtt felszállhatott volna a gdański vonatra. (Csak két napig tartották benn.) Később ennek ő maga is örült.
A Solidarność elnevezés, mint már szó esett róla Karol Modzelewskitől származik. A pártfüggetlen szakszervezetet a hajógyári munkások kezdték kiépíteni, de későbbi sikere éppen abban rejlett, hogy sikerült többféle szakma képviselőit belevonni, előbb üzemi, majd területi alapon. Aztán amikor 1980 augusztusában a hajógyáriak elkezdték nagy sztrájkjukat, akkor egymás után több üzem is kiállt mellettük és sztrájkba kezdett. Szolidaritási sztrájkba. Ráadásul egy egész ország szurkolt nekik.

Ezért nem lehetett akkor, 1980 augusztusában akkor már erőszakkal megoldani a dolgot. Tudni lehetett, hogy hiába küldenének egy ármádiányi rohamrendőrt a Lenin Hajógyárra, más üzemek ettől nem csillapodnának le, sőt, csak rosszabbodna a helyzet, és megbénulna az ország. Így sok vita, tárgyalás és szentségelés után végül is megegyezés született a Párt és a munkások között, a nemzetközi média élénk érdeklődése mellett.

Az 1980 augusztusában Gdańskba sereglő újságírók között volt az angol Timothy Garton Ash is, aki aztán történészként könyvet írt a Solidarnośćról. (Ez magyarul is olvasható, A lengyel forradalom – A Szolidaritás címen.) Ő az eseményeket elemezve arra jutott, hogy az ilyen kedvező kimenetelhez több dolog szerencsés összejátszására is szükség volt. Leginkább egy ifjú munkásnemzedék fellépésére. Az ipari munkások 1/3-a akkoriban Polákországban 25 év alatti volt –állapította meg Ash. Ők egyrészt a nemzeti ellenállás legendáin nőttek fel, másrészt a szocialista munkásöntudat legendáin is. A sztálinista terrort már nem tapasztalták, meg tehát bátrabban nyilvánítottak véleményt. Ugyanakkor viszont meg kellett tapasztalniuk egyéb kellemetlen dolgokat: olyanokat, hogy mit jelent kilométeres sorokban állni az élelmiszerboltok előtt, majd a végén rájönni, hogy nincs hús vagy éppen wc-papír. Vagy eltűrni az üzemi párttitkárok, kiskirályok szívózásait. És így tovább. Elégedetlen, nyugtalan, utakat kereső, de sokszor megélhetéséért is küszködő nemzedék volt ez. Kellett nekik a közösség és a remény, amit a Solidarność vagy éppen az egyház vagy éppen maga II. Jan Paweł pápa személye adni tudhatott.
A Solidarnośćnak számos kiváló vezetője, legendássá lett alakja volt, de a leghíresebb közülük vitathatatlanul Lech Wałęsa, a Világ egyetlen Nobel-díjas villanyszerelője.

Őt a Solidarność megalakulása környékén rúgták ki a Lenin Hajógyárból, de régi melós haverjaival továbbra is kapcsolatban maradt. Nagy tekintélye volt, hallgattak rá. Amikor elkezdődött a nagy sztrájk, csak besétált a gyárba, és élére állt a kollégáknak. Nagyrészt ő vezette a tárgyalásokat a PZPR odaküldött képviselőivel. Ő írta alá a megállapodásokat egy legendásan nagy méretű piros tollal, amelyet a pápa képe díszített. Utána a vállukon vitték ki a munkások a gyár klubhelyiségéből. Mikor a gyárkapuhoz értek, ő felmászott a kerítésre, és kisebb beszédet rögtönzött a kint várakozó tömegnek. Derűsen bejelentette a győzelmet, és azt, hogy holnaptól felveszik a munkát. (Ő is, mert persze muszáj volt visszavenni.)
Ez évben megkapta a Nobel-békedíjat. A rendszerváltás után pedig ő lett a Rzeczpospolita Polska (Lengyel Köztársaság) első szabadon választott elnöke. Bár elnöksége alatt voltak kevésbé szerencsés húzásai, azóta is hősként tisztelik.
A tárgyalások másik vezetője egy Andrzej Gwiazda nevű elektromérnök volt.

A rendszerváltás után ő is képviselő lett, de hamar visszavonult az aktív politizálástól. Mostanában, úgy néz ki, eléggé meg van sértődve egykori harcostársaira, nem tudni, miért.
És ott van még Anna Walentynowicz a hajógyár egyik legjobb hegesztője (egykori sztahanovista), a Solidarność egyik alapítója.

Az ő kirúgása volt az utolsó csepp a pohárban, ami arra indította a Hajógyár munkásait, hogy 1980. augusztus 14-én sztrájkba kezdjenek. Anna Walentynowicz is volt képviselő a rendszerváltás után, aztán visszavonult. 2010-ben halt meg: ő is a tragikusan odaveszett Szmolenszkbe tartó gépen utazott.
És még egy valakit meg kell említeni: Jerzy Popiełuszko-t, a Solidarność káplánját, a papot, aki a mozgalom sok emberének nyújtott lelki támaszt és vigaszt.

Aztán vértanúvá lett: 1984-ben az állami Biztonsági Szolgálat „túlbuzgó” emberei agyonverték, és holttestét a Wisłába dobták. Pár nappal később fogták csak ki. A gyilkosokat börtönbe zárták, de hogy ki adta ki a parancsot, máig sem tudni. Jerzy Popiełuszko-t mindenesetre boldoggá avatták.

Hogy mi lett a gdański megállapodás aláírása után? 16 hónapig élhetett a munkásság azzal a szabadsággal, amit akkor sikerült kivívnia. Ezalatt 10 millióan léptek be a Solidarnośćba: Polákország lakosságának majdnem a negyede! (Párttagok is.) Aztán jött a hadiállapot, a betiltás, az üldöztetés, a fő vezetők börtönbe kerültek.

Igen, kicsit olyan ünnep ez a mai, mint a május 3-ai: utólag tudjuk, hogy az 1791-es Alkotmányt csak pár évig használhatta a szabad Lengyel-Litván Köztársaság, aztán jöttek az idegen hódítók és a felosztások. (Vagy mint nekünk március 15.: annak a végén is egy önvédelmi háborút látunk, ami majd tragikus vereséggel fog végződni.) De ahogyan Május 3. vagy a magyaroknak Március 15., úgy a polákoknak a Solidarność is erőt és reményt adott, és az alapot jelentette ahhoz, hogy 1989-ben mégiscsak meg lehessen csinálni a rendszerváltást, és valami újat lehessen kezdeni az addigi autokrata hatalom letávolítása után. Ki tudja sikerült volna-e így az 1980-as augusztusi napok nagy felszabadító felemelő példája mellett. Hozzáteszem, más kicsit a helyzet, mint Május 3-ával: végül is a Solidarność 1981 és 1989 között egy pillanatra sem szüntette be működését. Mindig ott volt, ha kellett illegalitásban, de működött, élt.
Manapság már nincs. Bár a mostani pártok a Sejmben rá hivatkoznak, és utódainak tartják magukat, de régi szakszervezeti szövetség formájában már nincs jelen. Csak mint történelmi emlék, ami nagyon sokat tud adni azoknak, akik meríteni akarnak belőle. Lehet, hogy nincs is szükség ekkora egységes szakszervezeti mozgalomra több millió taggal: hiszen jelenleg nincsen olyan egységes, veszélyesen terpeszkedő államhatalom, amellyel szemben a civil érdekeket érvényesíteni kell. Polákországban legalábbis jelenleg nincs.
De éppen mert az elnyomás és a túlhatalom elleni harc, a kisemberek összefogása és érdekérvényesítése örök jelenségek, és örök értékek is: jelen van, mint példaadó történelmi jelenség, mint megszívlelendő örökség, hagyomány. Tekintsünk rá ekként, és őrizzük meg emlékezetünkben!

Ki ő?

Mivel nem nagyon jönnek a kommentek (bár ezen azért nem kéne csodálkoznom, ha ilyen őrült hosszú bejegyzéseket írok, mint az előző), így elhatároztam, hogy kicsit interaktívabbá teszem a blogot, egy kis játékkal.
Első feladvány: találjátok ki, ki látható a képen. (Az illető híres, sőt általánosan ismert személy, szóval nemcsak afféle ismeretlen helyi híresség, akit csak én ismerek.) Elsőre a képről minden segítő információt leradíroztam, de később, ha kell, egy-kettőt majd könnyítésként megosztok Veletek.

Na jó, segítségként itt van az arca kicsit közelebbről is:

A megfejtéseket a kommentekbe várjuk.