A Márciusi Ifjaknak egy lapjuk is volt, Marczius Tizenötödike címen. (A link alatt megtalálható.) Szerkesztője
A Márciusi Ifjakat folyton azért cikizték az ellenfeleik, hogy csak kritizálni tudnak, de ők maguk nem mennek a harctérre, hogy vérükkel is szolgáljanak a hazának. Legtöbben előbb-utóbb megelégelték ezt, és vagy nemzetőrként vagy katonaként a frontra mentek. Albert maradt Pesten (majd Debrecenben) és végig folytatta a lap szerkesztését. Akkoriban a politikai ellenfelek folytonos piszkálódásai között talán ehhez is kellhetett némi bátorság. Látszott, hogy a lelkes ifjak harcra hergelése sokaknál arra volt eszköz, hogy elhallgattassák a forradalmárokat, ezeket a radikális demokratákat. Mondván, küldjük őket a frontra, addig sem kritizálják a kormányt. Ebben a helyzetben valakinek magára kellett vállalnia azt a feladatot, hogy nem vonul be, és vállalja az esetleges cikizéseket is annak érdekében, hogy megmaradjon az a radikális demokrata hang, ami a pesti forradalmat egyáltalán elindította. Kellett valaki, aki a hibákat is a nyilvánosság elé tárja, és nem hagyja, hogy a mérsékeltebb vagy megalkuvóbb végrehajtók esetleg elsikkasszák, megcsapolják a forradalom eredeti követeléseit. Nyilván emellett a Marczius Tizenötödike egy hírlap is volt, tehát tudósított a harctér eseményeiről is, a politikai történések kommentálása mellett.
(Vasvári Pál és Pálfi Albert egy korabeli karikatúrán)
A Marczius Tizenötödike először 1848. március 19-én jelent meg, ennek fényében talán meglepő lehet a lap címe, mármint az, hogy még egy hét sem telt el a nagy forradalmi tüntetés óta, és az azt kezdeményező ifjak már ekkor tisztában voltak azzal, hogy mekkora történelmi jelentőségű tettet hajtottak végre. Ennek ellenére mindez nem önfényezés volt, hiszen a lap címét olyan választotta, aki tagja volt ugyan a Pilvax Kávéházba járó ifjak baráti körének, de a Március 15-ei eseményekben egyáltalán nem volt főszereplő. Tehát a címadás inkább a barátai iránti tiszteletet fejezte ki, mint a dicsekvést.
(Karikatúra Pálfi Albertről)
A Marczius Tizenötödike történetét legrészletesebben Kosáry Domokos írta meg A magyar sajtó történetének II/1. kötetében A forradalom és szabadságharc sajtója résznél. Pálfi Albertről egy kortársa véleményét idézi:
„Gúnyolódása egyszersmind fejtegetés volt, élczei okokat emeltek ki, sarcasmusai ítéletekké váltak. Egyszerre mulattatta, felvilágosította és izgatta olvasóit, anélkül, hogy fárasztotta volna.”
Pálfi Albert mellett a lap fő munkatársa
Cseh Lajos volt, aki akkor felvette a Csernátoni Lajos nevet. Míg Albert a lelkes, meggyőződéses forradalmár-kritikus példája, Csernátoni Cseh Lajosban (egyik álnevén: „Cserzőben”) volt egy adag a rejtélyes és balhés bajkeverő politikai kalandorból, abból a fajtából, aki inkább izgágaságból, mint a Világ megjavításának igényével lázad. Olyan Bahorel-féle figura. (Megrögzött konzervatívok és/vagy a szellemileg lusta emberek azt hiszik, hogy minden forradalmár ilyen. Tévednek.) Legalábbis így látja őt a Marczius Tizenötödike történetét megíró Kosáry Domokos. Azt írja Cserzőről:
„Különösen jellemzően képviselte a nagyon tehetséges, nagyon szegény, de jellemileg labilis, gátlástalan értelmiséginek azt a típusát, amelyet (…) nem ritkán produkált a korszakváltás társadalma. (…) Ami Pálffynál csípős irónia, amely ízléssel, világos ítélettel párosul, az Csernátoninál nemegyszer személyeskedés, kíméletlen rámenősség.”
(Kosáry Domokos: A forradalom és a szabadságharc sajtója. In: A magyar sajtó története II/1. 1848-1867)
Egyébként a tág értelemben vett Márciusi Ifjak közül sokan írtak cikkeket a lapba, de hogy pontosan ki és mikor, azt nehéz felmérni, mert a legtöbb cikk név nélkül vagy álnév alatt jelent meg. A szűk értelemben vett Márciusi Ifjak közül csak Jókai Mór maradt látványosan távol ettől a körtől. Ő ekkor már más utakon járt. (Miután összejött Laborfalvi Rózával, eléggé eltávolodott a barátaitól, a szabadságharc idején pedig már nem a radikálisok, hanem kifejezetten a mérsékeltek közé tartozott, a kormányt általában támogató Pest Hírlapot szerkesztette, és általában kifejezetten szembeszállt a Marczius Tizenötödike hangvételével.)
Ezen kívül a Marczius Tizenötödike elég tág teret adott a vendégszerzőknek is (úgy, mint manapság a Mérce), ezért a vélemények széles skálája jelenhetett meg a lapban, néha egymással is vitatkozva, mégis kirajzolva egy markáns radikális demokrata politikai irányvonalat.
(Szeremley Miklós karikatúrája a „kávéházak félhomályában merengő” Pálfi Albertről és Petőfi Sándorról (a kép jobb oldalán). Hogy a többi figura kicsoda, azt máig nem tudjuk teljes biztonsággal megmondani.)
Éppen ezért gondoltam, a mai nap alkalmából kicsit szemlézgetek egyet a Marczius Tizenötödikében megjelent véleményekből. És ne essék itt tévedés! Egyáltalán nem azt akarom állítani, hogy akár történészként, akár mai radikális demokrata ifjakként teljesen azonosulnunk kellene a Marczius Tizenötödikében megjelent véleményekkel, csak azért, mert ezt azok mondták, akik. Nyilvánvaló, hogy a lap szerzői sokmindenben túloztak, sokakat igazságtalanul bíráltak és bántottak jóravaló embereket is, ha éppen elragadta őket a hév. Ezt mindenképpen észre kell venni. Ha valamit ez az egész összeállítás mégis üzenni akar, az talán inkább ez: lehetséges és kell is magunkban bizonyos kritikai érzéket megőrizni még szövetségeseinkkel szemben is, még azokkal szemben is, akikkel vállt vállnak vetve küzdünk valami nemes ügyért. Számon lehet kérni rajtuk az igazságosságot és az elveket, és ha velünk hasonlóan tesznek, nem kell megsértődni. Lehetséges vitázni és konstruktívan bírálni, még akkor is, ha szavaink adott pillanatban talán keménynek vagy egyenesen kíméletlennek tűnnek.
A sajtószabadságról
Bár a sajtószabadság a Március 15-ei tüntetés legfontosabb követelései között volt, az, ami az Áprilisi törvényekkel megvalósult, nem teljesen váltotta be a Márciusi Ifjak reményeit. Az 1848/XVIII. törvénycikk kaucióhoz kötötte a lapalapítást, és elég szabadon értelmezhetően határozta meg a „sajtóvétség” bűntettét. A Marczius Tizenötödike ezt már kezdettől, a törvénytervezeten is számonkérte:
„Nyolcz napja múlt, hogy itt a legszebb rendben, egy csepp vérontás nélkül lerontottuk azt, mit egy sötét középkori idő bilincselő ármánya reánk tukmált, s mit a később kor despoticus iránya, nem figyelve az idő intő szavára, még szorosabban iparkodott a szellem hatalma körül vonni, a sajtó korlátait. Kivívtuk azt, mi az ész —az emberi jobb résznek — legszentebb tulajdona, mihez nyúlni az emberi jogok megsértése nélkül nem lehet, nem szabad. (…)
A nép tudja, hogy a régi s korhadt institutiókkal a reform mezején megmérkőzni lehetlen, és átment egy uj mezőre — a forradalomra. Az új mező, rögtön a harcz mezeje lőn. (…)
És e törekvés, ez élénkség, ez uj mozgalom és diadal közepette mit tesz az Országgyűlés?
Nem átall a szabad és újonan ismét egy századot haladott Europa elébe, egy minden képzeletet túlhaladólag szigorú törvénnyel kiállani. Törvénnyel, melly criticailag nyomorú szerkezete miatt, senkinek biztosságot nem ád, mindenkitől úgy magyarázható, mint neki tetszik, s mellynek szavaiból a legloyalisabb eszmére is a „vétkes“t rá lehet sütni. (…)
Mi azt hittük, hogy, (…) a Követi Tábla (…) ez ügyben legalább elvárja a vélemények nyilatkozatát. (…) S mi lett hiedelmünkből? Egy olly metamorphorizált [átváltoztatott] valóság, melly mint eszmeterjesztő eszköz a censuránál hasonlíthatlanul rosszabb. Ezzel pedig, polgártársak igen sok van mondva! (…)
E törvény két fegyvert hord kezében. Egyik a szűkkeblű monopólium. Másik az üldözés elviselhetlen szigorúsága.
Ha a Követek Táblája azon czélt akarta elérni, melly a javaslat minden sorából kirí, valóban nagy kár volt annyit összeírni. Mondták volna röviden ki, hogy a táblabíró politikának sajtóra semmi szüksége nincsen — ott vannak a megyei gyűlések, ott vannak a körlevelek, majd meg tesz az mindent.”
(A táblabíró valamikor fontos igazságügyi funkció volt a vármegyékben, de a reformkorra egy teljesen kiürült puszta címmé vált, amit egyes nemesek azonban továbbra is büszkén viseltek. Éppen ezért a Marczius Tizenötödikében ez a szó, „táblabíró” egy szitokszó lett, a szűklátókörű maradiság szinonímája. Ezért lett a lap egyik jelszava is: „Nem kell táblabíró-politika!”)
A törvényjavaslatból végül kihúztak egy-két nagyon kifogásolt dolgot, de a radikálisok így sem voltak teljesen elégedettek.
Nem kevesebb vehemenciával tiltakozott a sajtószabadság megsértése ellen a Marczius Tizenötödike 1849 nyarán is, mikor a Szemere-kormány a hadititkokra hivatkozva próbálta korlátozni a radikális sajtót (amely, mint minden valamire való magyar lap abban az időben, közölt bizonyos harctéri híreket is).
1849. június 29-én írta egy magát „Richardo”-nak nevező szerző:
„Tudva van, a kormány tegnap (…) behozá a censurát. Szép híre fog ennek lenni a külföldön! Azt fogják mondani, hogy Kossuth kormánya ellen naponkint annyira hevesbedni kezdtek a viták, hogy a sajtószabadságot fel kelle függeszteni. (…) A mi véleményünk szerint a sajtószabadságon ejtett ezen infamia [sérelem/rágalom] a földkerekségén a legszemtelenebb háládatlanság, mit va¬laha kormány elkövetett. (…)
Az, mit a kormány felhoz, hogy a lapok az ellenségnek (…) szolgálatokat tesznek, olly gyermekes és másokat elbolondítani akaró vád, mellyre komoly ember semmit sem ad. A bécsi lapok például legalább is százszor annyit írnak a hadi munkálatokról, mint mi. (…) Azután megverte volna a három Krisztus azon három hadi titkokat, mellyeket már egész a magános emberekig, milyen az újságíró szokott lenni, mindenki tudna, ismerne. (…) Azért jól tudjuk mi, hogy a kormány, midőn a censurával beszennyezte magát, nem gondolt illyes dőreségekre. Más oka van a kormánynak a sajtótól félni. (…)
Retteg, hogy a sajtó számon találja tőlök kérni az elpazarlott (…) júniust. Érzi, hogy baj az, hogy hivatalos orgánumában a Közlönyben állapotaink komolyodásáról mit sem mert a népnek tudtára adni, hanem egy¬szerre meghúzat minden lármaharangot, s kikiáltja, hogy az egész ország lángban ég. A Közlönyben az egész hó alatt olly nyugalom volt, mintha a muszka mindeddig hírünket sem hallotta volna. (…)
Aki a magyar sajtót üldözőbe veszi, az undok háládatlanságot követ el.
Mert a rettentő nagyszerűségű mű, hogy a nemzet párt nélkül egy tömegben áll, egyedül az összes sajtó érdeme. (…) A magyar sajtó kezelői mindnyájan életüket adják oda a haza szent ügyéért, vesztés esetére azok mindnyájan vagy a vesztő¬helyen múlnak ki, vagy számkivetve külföldön fognak bujdokolni. Azért egy kicsit ne olly gorombán Miskolcz városának érdemes képviselője, ministerelnök úr! Van ezen sajtónak érdeme abban is, hogy a democratiára, s illetőleg respublicára előkészítette a magyar népet. S ezért aztán, midőn Szemere nagy ékesen ki¬kiáltotta a Debreczeni Collegium oratóriumában, hogy revolutio, respublica, democratia, e szép szavak a nép előtt ismeretesek voltak.”
A Közbátorsági Választmányról
Már 1848-ban a pesti forradalomban is jelentkezett az önszerveződés igénye. Részben azért, amiről már szó volt, hogy a forradalmi vívmányok helyi végrehajtását társadalmilag ellenőrizni lehessen, részben azért, hogy megakadályozzák, hogy a forradalom káoszba forduljon, azaz a hatóságok átmeneti megbénulását egyesek fosztogatásra, a köztörvényes rabok kiengedésére, vagy ilyesmire használják fel.
Pesten az ilyen átmeneti önszervező-ellenőrző hatalmi szerv a Közbátorsági Választmány lett, amelynek a Márciusi Ifjak nagy része és a város köztiszteletben álló, nagy tekintélyű emberei is tagjai lettek.
(A „közbátorság” szót akkoriban „közbiztonság” értelemben használták, bár azért utólag visszatekintve sok szempontból többet, szebbet is jelenthet: nem csak az van benne, hogy afelől lehetsz biztonságban, hogy senki nem fog kirabolni, hanem az is, hogy lehet bátorságod elmondani a véleményedet.)
Később a kormány vidéken is engedélyezte a helybeli közbátorsági választmányok megalapítását (valószínű, akkor már voltak is ilyenek egy csomó helyen), és erre a Marczius Tizenötödike biztatta az állampolgárokat. Ez meg is kezdődött, habár az önszervezés még nem öltött akkora méreteket országosan, mint majd az 1956-os forradalom idején.
A közbátorsági választmányokról így írt a Marczius Tizenötödike március 26-án:
„A hazafiak, kik a választmány tagjai lesznek, érezni fogják szép feladatukat, okulhatnak, pedig, és példát vehetnek a pesti választmányon, melly erélyességével egy hét alatt többet tett, mint évek alatt a bezárkózott városi tanács. Soha a béke és rend jobban biztosítva nem lehet, mintha arra mindazok felügyelnek, kiknek érdeke azt kívánja, és illyen aztán a legnagyobb többség. (…) Mit mondjunk a sötétkedő bukott párt híresztelgetéseire, melly szerént a ministerium az országban statáriumokat akart volna felállítatni? E gyanúsítás leginkább jellemzi őket. Az ő politicájokat igaz gyakran csak illy iszonyatosságokkal lehetett fenntartani. A szabadelvűségnek illyesmire szüksége nincsen. (…) A statárium olly valami természetellenes, hogy annak felállítását Dósa György ideje sem igazolhatná. (…) A népet azonban ma már legyőzni nem lehet. A jog különben is mindig a nép részén van. Egy embert sem lehet eszközzé lealacsonyítani, azokat megvenni, eladatni. És éppen így van akkor, midőn valamelly nép a hatalmas szomszédok szerződései következtében erőhatalommal leigáztatik. A kik a szabadság vágyat akarják elfojtani, úgy tesznek , mintha erőszakosan a szerelmet tiltanák el.” – írta a lap.
Az utóbbi szavakkal azoknak is válaszolt, akik úgy vélték: a Magyarországnak adott engedményeknek az lesz az ára, hogy Magyarország vegyen részt a Habsburg Birodalom más (elsősorban olasz) részein felbukkanó függetlenségi és köztársasági mozgalmak elfojtásában. Később, 1848 nyarán még egyes miniszterek is hajlottak arra, hogy ha az az ára az önálló magyar haderőnek, hogy ezt először az olasz népmozgalmak ellen kell bevetni, akkor muszáj ezt az engedményt megtenni. A Marczius Tizenötödike következetesen kiállt amellett, hogy mások szabadságát is tiszteletben kell tartani.
A forradalomról
A Marczius Tizenötödike igyekezett cáfolni azt a vádat, hogy forradalmársága, a hatalomnak való ellentmondásai, lázadásai öncélúak lennének.
Április 4-én ezt írták:
„Sokan a revolutio szó alatt mást nem is képzelhetnek, mint a status , a törvény, jó rend , béke és csendesség ellen elkövetett legszörnyebb vétséget. (…) A háború és a revolutió magában véve, indifferens eszme. Sem jó sem rossz. A háború lehet igazságos, elkerülhetlen, szükséges, a revolutio szinte. A háború lehet dicsőséges, lehet gyalázatos és becstelen, a revolutio szinte. Mindakettőnek igazságossága a jogban és szükségességben alapszik.
De a jogok alatt, nem az Írott, hanem a természeti jogokat értjük.
Vannak némelly írott jogok, mellyek a természetivel ellenkeznek. Ezek, ha mindjárt a szerződés színét is viselnék, ha mindjárt a legnagyobb ünnepélyességgel köttetvék is, már magokban semmik.
Illyen soha valódi érvényességre nem jutható szerződés az, ha valamelly nemzet egy harczban függetlenségét elveszti, s kénytelen lesz meghódolni, hatalmasb szomszédjának, béke pontokat fogad el, mellyek őt megszennyezik, az illyen írott jog egyike azon természet ellenieknek, melly ellen, ha van erő, mindig jogosan feltámadni lehet, s a feltámadók a győzelem után dicsőségre számolhatnak. Erőszakot mindig lehet erőszakkal visszatorolni.
Ha valamelly gyengébb nemzet, két hatalmas szomszédtól elnyomatik, függetlenségét elveszti: feltámadása bármelly pillanatban jogos és igazságos leend.
E tétel áll akkor is, midőn az elnyomó és leigázó hatalom benn, a hazában lakik, ha a természeti jogok ellen egy párt hatalmas, a többi rabszolga. Ha nyilvános gúnyára az emberi szent jogoknak az országban az absolutismus üti fel fejét. (…)
Háború és revolutio nem más, mint erőszak az erőszak ellen.
Ha van valami e kettő között különbség az csak a revolutio javára van.
Háborúban egy fővezér van, kire a főhatalom bízatik. Minden gépszerűleg megyen. Az egyéniség felolvad az egészben. A háborút egyesek szeszélye és dicsvágya indíthatja, a zsoldosok mellette vak eszközök; a revolutio ellenben minden organisatio nélkül, az ezernyi egy véleményűek elvharcza. Millióknak kell egy véleményben lenni. Létezni kell egy nagyszerű elvnek, mellyért meghalni érdemes legyen. És illyen elv csak egy van: a szabadság. (…)
Az uralkodó, az igazi felség csak a nép lehet, ki ennek természetes jogait megtámadja, magához ragadja, azt bitorolja, az ollyan nem különb a külellenségnél. (…)
Hatalmat alkotmányos szabadság nélkül viselni, valóságos usurpatio [bitorlás]. Nem állhat ez ellen az Írott jog sem. Mert a természeti jogok ellen kötött szerződések mindig érvénytelenek, azokat csak erővel, vagy legalább a tudatlanok és gyávák közönyösségével lehetett behozni. A mit tehát a tudatlanok és gyávák közönyössége elrontott, ám hozza helyre azt a bátrak és jelesek vitézsége.”
Az Országgyűlésről
A Batthyány-kormány április 14-én költözött Pozsonyból Pestre. A Marczius Tizenötödike már másnap egy új választás kiírását kezdte sürgetni (az Áprilisi Törvényekben foglalt új, kiszélesített választójog alapján), hogy Magyarország további polgári átalakítását már egy szélesebb felhatalmazással, népképviseleti alapon lehessen megkezdeni.
„Itt a választási jog, századok óta egy korhadozó cast tulajdona. Néhány ezerből álló töredék élt avval, nagy sérelmére a millióknak, kiket a természet egyenként s egyiránt szabadnak szült. És e kiváltságos osztály hosszas időkig ragaszkodott képzelt jogához. Bírta századokig a hatalmat, mellyet kezéből ki venni csak az eseményekben olly nagyszerű 1848-dik évnek sikerülhetett. Egy nap alatt a néhány ezernyi választók száma egy millióra növekedett.
Hasonlítsuk most össze helyzetünket a múlt évi francziákéval!
Ott a választási lajstromokban huszonötezernyi szaporodás azonnali új választásokat vont volna maga után. Ez kétségtelen volt. Minden párt úgy hitte. És nálunk, hol a néhány ezerből rögtön egy millió lett, volnának-e emberek, kik a nemzeti gyűlés minél előbbi összehívatását, amint a választók lajstroma elkészül, első teendőnek nem hinnék? (…)
A jelen ministerium a régi országgyűlés teremtménye. Azonban olly férfiakból áll, kik a nép küldöttei előtt is kivívhatják a bizodalmát. (…) Ha valaha, most a legrosszabb politica volna e jó alkalmat, melly ma kínálkozik, használatlanul hagyni. E pillanatban az országban, a Batthyány-Kossuth név jelszóként hangzik. Most egy tűz alatt mindenen keresztül lehetne esni. (…) Nem használni fel az ország legnemesebb iránymozgalmát arra, hogy a felénk közelgő nagyszerű experimentumon könnyeden átfussunk, annyit tenne, mint nem ismerni saját érdekeinket. (…) Ha most a ministerium dolgozószobáiba akar vonulni, s csendes békében hozzá kezd azon munkálatokhoz, mellyeket a múlt gyűlés rájok bízott, vagy pedig, mellyeket ő maga tervez előterjeszthetni, nevetségessé teszi magát.
Többet mondunk, a halogatás bármelly ürügy alatt a nemzet ellenében méltánytalanság és illoyalis tett volna.”
Mint tudjuk, az új, népképviseleti Országgyűlés csak júliusban ülhetett össze.
A Batthyány-kormányról
A Marczius Tizenötödike tényleg nem kímélt a kritikával senkit és semmit. Az első magyar kormányt sem. Az a kormány egy „koalíciós” kormány volt, amelyben számos párt és irányzat képviseltette magát. Ez kellett akkor a nemzet egységének kifejezéséhez. Mégis, ennél is felvetődhetett egyesekben: vajon nem túlzott kompromisszum, azaz megalkuvás-e az, ahogyan az a kormány össze lett rakva. Nem tett-e a radikális irányzat túlzott engedményeket a reakciónak?
És ez a kérdés számos más megoldandó problémánál is felvetődött. A Marczius Tizenötödike minden ilyen kérdésnél igyekezett a forradalom eredeti, radikális célkitűzéseit képviselni.
Ettől függetlenül többnyire készek voltak az egyes miniszterek érdemeit is elismerni.
Március 27-ei számukban így méltatták a minisztereket:
Batthyány Lajost:
„Az országban mint nagy hazafi mindenki előtt ismeretes. (…)Mi azt hisszük Batthyány Lajos mint elnök igen szerencsés választás. A fő megkívánhatóság, a tevékenység nála nem fog hiányzani, lesz tudjuk önállása is , egész a makacsságig, mi jelen helyzetünkben, megbecsülhetlen tulajdon. Most a világért sem kellene nekünk ollyan ember,ki könnyen alkuszik , ki rá hagyná magát szedetni, kinek elve az volna, hogy ennyit, és ennyit, a conto fizetésül fogadjunk el.”
De Esterházy Pállal szemben már jóval kritikusabbak voltak. (Ő lett a külügyminiszter, de hivatalosan, „király személye körüli miniszternek” nevezték, hogy Ausztria iránti udvariasságból fenntartsák azt a látszatot, mintha továbbra sem lenne önálló magyar külügy.):
„A külügyek ministere Esterházy Pál lett. A törvényjavaslat e tárczát Ausztriával-érintkezésinek nevezi. (…) Nekünk Esterházy ellen egy kifogásunk van, és az elhatározó. Nekünk nem kell a Metternich-politikának semmi maradványa. Mi nem alkudtunk, mi követeltünk, és ügyünk igazságos lévén, mindent megnyertünk. Ki képzelhette volna, hogy a Metternich-Kolovrat Club angolhoni képviselője egy pár év után a Batthyány-Kossuth collegák közé szintúgy beüljék? A következetlen emberekben a világon senki sem bízhatik.”
És ugyanebben a cikkben kimondták azt is, hogy fenntartják a kritika jogát:
„Az ország a ministeriumok felett egy nagy jury [bíróság], minden egyes polgár e kérdésben született esküdtszéki tag, meghívatott ellenőr , a legcompetensebb bíráló. A ministerium nem más, mint a többség véleményének személyesített képviselője. Ha újabb vélemény emelkedik felől, a régi névsor, egy könnyű szavazat után fellebbvitel nélkül el van törülve. (…) Foglalja el elnök úr a széket, mellyre a király, s e nemzet bizodalma ültette önt. Mi kik a nézők soraiban állunk, midőn ön beül a hatalom székébe, üdvözölni fogjuk önt, de elvárjuk mit fog tenni! A ministerség nem pompás hivatal, nem méltóság, mellyhez pazarfényü beiktatási ünnepélyek szükségesek, a ministeri tárczát egy éjjel fel lehet venni, s a következő reggel már letehetni.”
Április 20-án aztán ezt írták:
„Azt kell tapasztalnunk, hogy sokan vannak, kik minket félreértenek. (…) Azt kérdik tőlünk, hogy lehet az, hogy mi a ministerium ellenében bizodalmatlanságot prédikálunk. És ez nem áll. Mi a ministereket jobbára a legnépszerűbb embereknek neveztük. Kinyilatkoztatjuk, hogy a jelen ministeriumnál egy más radicalabb combinatio most még azért sem lehetségeséért még az arra szükséges nevek nem fejlődtek ki. Azt csak a nemzeti gyűlés fogja felmenteni.
Mi radicalok vagyunk, s mint halljuk, a jelen ministerium is szereti, ha őket radicaloknak nevezik. De az a radical szó nálunk igen bő köpeny. (…) A mi radicalismusunk kiválólag nem szenvedheti azt, hogy a jelen ministerium az ország bizalmát csak per fictionem [képzeletben] bírja.
Határozott véleményünk ez. Mi határtalan bizodalommal viseltetünk a jelen ministerium iránt úgy, mikint az az ország legnépszerűbb férfiaiból van összeszerkeztve, de egyszersmind határtalan bizodalmatlansággal viseltetünk azon diplomaticai többség iránt, mellyböl a ministerium származott. A ministeriumnak azon nyomasztó eredendő bűne van, hogy egy cast képviselőinek többségéből származott. A jelen ministeriumnak ezen bűnt expialni kell. Hívják össze a nemzeti gyűlést, és ha ennek tisztító tüzét kiállják, nem fog ellenök az országban egy hang sem emelkedni.”
Az igazán kemény összeütközést a radikális fiatalok és a kormány között egy május 10-ei esemény váltotta ki. A pesti ifjúság ekkor a budai kaszárnyák előtt tüntetést rendezett azért, hogy a felállítandó magyar katonaságot rendeljék a magyar kormány alá, az idegeneket pedig vigyék ki az országból. Ignaz Lederer tábornagy, a magyarországi csapatok főparancsnoka ráküldte a tüntetőkre a katonaságot. A gyalogság a tömeg közé lőtt, majd szuronyokkal is szurkálni kezdte a tüntetőket. A lovasok pedig nem csak a kard lapjával ütötték a magyar fiatalokat, hanem az élével is vagdalkoztak.
(A rajzoló tévedett, ez a jelenet nem a Lánchídnál, hanem a Budai Várban játszódott le.)
Több halálos áldozata is volt az eseményeknek.
A radikálisok elvárták, hogy ebben a helyzetben a kormány valamit lépjen, Lederer azonban nem tárgyalt a kormány hozzá küldött képviselőivel, Perczel Mórral és Hajnik Pállal.
Ebben a helyzetben a Marczius Tizenötödike minden haragját a Batthyány-kormányra zúdította, azt mondván, hogy tehetetlenül viselkedik. (Az adott helyzetben ez némileg jogtalan volt, de persze volt más is, ami miatt a MT így nyilatkozott; a május 10-i események és a kormány reakciója csak az utolsó cseppet jelentették a pohárban a radikálisok számára):
„Azzal hitegeték az országot, hogy ők a főhatalom, hogy az ő tudtuk, hírük nélkül a katonaság használtatni nem fog. (…) E gyáva hitegetésnek legelső áldozata maga az ifjúság, Magyarország legszebb leglelkesebb népe. (…) A ministerium semmit nem tesz, legfeljebb naponként mutatvány ad azon adatokból, mellyekböl megítélhetni őket, hogy kormányra teljesen alkalmatlanok. (…) Kiben bízzunk, ha azokban, kik e hon legnépszerűbb emberei, ha azokban, kik hazafiságukról leginkább ismeretesek, így kell csalatkoznunk? (…)
A tétlenség s gyávaság fekete bélyege ül rajtok. Magok is bűnösnek érezik magukat, azért nem merik összehívni a nemzeti gyűlést. Pedig ezen kívül nem vagyunk biztosítva. A ministerek halogatják az összehívást, keresik mindenkép a nehézségeket. Természetesen mert a képviselőkben szigorú bírójukat fogják feltalálni. (…)
Kik Magyarország függetlenségének vérünkkel is pártolói vagyunk, kimondjuk a jelen renyhe ministerium ellenében a legelhatározóbb bizodalmatlanságot. Óhajtásunk az: hogy Nyáry Pál alkosson egy új ministeriumot. Legyen egyesség Kossuthtal! Tegyünk most félre minden doctrina-kérdéseket. Első a haza. Nekünk ollyan emberekre van szükségünk, kik tenni tudnak, kik bátrak, és elhatározónak. (…)
Menjen nyugalomba Széchenyi (…), egy ollyan ember, ki 1840 óta csak azon igyekezett , hogy valahogy népszerű ne legyen. (…) Elégedjék meg eddigi koszorúival Deák Ferencz is. Vonuljon vissza a szépirodalomhoz, s csendes családi köréhez, hol annyira boldog a közoktatási minister is. Eötvösnek a költészet pályáján még sok virág van leszakasztani való. Mint politicus legyen ő csak író. Legyen független lelkű magyar pair, vagy ha tetszik nemzeti képviselő.”
(Valljuk be, ez azért némileg igazságtalan volt, különösen Széchenyivel szemben.)
Másnap, május 12-én a radikális ifjúság egy újabb tüntetést tartott, ezúttal átvéve a Marczius Tizenötödike jelszavát, és a kormány lemondását követelte. Ezen a tüntetésen hangzott el
Petőfi Sándortól, mint vezérszónoktól az az emlékezetes mondat, hogy ilyen kormányra a kutyáját sem bízná. Ez sokak rosszallását kiváltotta, és valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy később Petőfit később, mikor képviselőnek jelöltette magát, meg lehetett vádolni azzal, hogy „külföldi aknamunkát” folytat az ország vezetői ellen.
Az Országgyűlés összeülése után a Marczius Tizenötödike ismét a bizalom hangján nyilatkozott a magyar kormányról. Kemény bírálataik újabb óriási hullámát az „olasz segély” ügye váltotta ki, amire az előbb már utaltam: az, hogy nem sokkal az Országgyűlés összeülése után kiderült: a kormány tényleg szeretné az újonnan felszerelendő magyar katonaságot az olasz népmozgalmak ellen küldeni, cserébe a Habsburgoknak a Magyarországnak eddig tett engedményekért. Ezellen aztán a Marczius Tizenötödike is felemelte a szavát.
Nem érdemes tehát hinni annak a képnek, amelyik úgy állítja be, mintha az ifjú forradalmárok kritikátlan, hű kiszolgálói lettek volna a szabadságharcot vezető kormányoknak (aminek sulykolásával a mindenkori magyar kormányok természetesen azt akarják üzenni, hogy mi is hűen szolgáljuk ki őket). (Ahogyan ezt mondjuk a Feltámadott a tenger című, egyébként egészen jó kis film sugallja,
amelyben nem csak Petőfi (Görbe János), hanem még a parlamenti ellenzék egyik vezérének számító Madarász László (Sinkovits Imre) is Kossuth vallásos imádója. Hát ez nagyon nem volt így!) Az ifjú forradalmárok együttműködtek a szabadságharcot vezető kormányokkal, a kritika jogát mindig fenntartva, konstruktív ellenzékként. (Bizony ennek az emlékét is igyekeznek eltüntetni a tudatunkból, hogy lehet még konstruktív ellenzéknek is lenni.)
Hogy ne legyen túl hosszú, ezt a bejegyzést is kettébontom. Mindjárt következik a folytatás.
(Vasvári Pál és Pálfi Albert egy korabeli karikatúrán)
A Marczius Tizenötödike először 1848. március 19-én jelent meg, ennek fényében talán meglepő lehet a lap címe, mármint az, hogy még egy hét sem telt el a nagy forradalmi tüntetés óta, és az azt kezdeményező ifjak már ekkor tisztában voltak azzal, hogy mekkora történelmi jelentőségű tettet hajtottak végre. Ennek ellenére mindez nem önfényezés volt, hiszen a lap címét olyan választotta, aki tagja volt ugyan a Pilvax Kávéházba járó ifjak baráti körének, de a Március 15-ei eseményekben egyáltalán nem volt főszereplő. Tehát a címadás inkább a barátai iránti tiszteletet fejezte ki, mint a dicsekvést.
(Karikatúra Pálfi Albertről)
A Marczius Tizenötödike történetét legrészletesebben Kosáry Domokos írta meg A magyar sajtó történetének II/1. kötetében A forradalom és szabadságharc sajtója résznél. Pálfi Albertről egy kortársa véleményét idézi:
„Gúnyolódása egyszersmind fejtegetés volt, élczei okokat emeltek ki, sarcasmusai ítéletekké váltak. Egyszerre mulattatta, felvilágosította és izgatta olvasóit, anélkül, hogy fárasztotta volna.”
Pálfi Albert mellett a lap fő munkatársa
Cseh Lajos volt, aki akkor felvette a Csernátoni Lajos nevet. Míg Albert a lelkes, meggyőződéses forradalmár-kritikus példája, Csernátoni Cseh Lajosban (egyik álnevén: „Cserzőben”) volt egy adag a rejtélyes és balhés bajkeverő politikai kalandorból, abból a fajtából, aki inkább izgágaságból, mint a Világ megjavításának igényével lázad. Olyan Bahorel-féle figura. (Megrögzött konzervatívok és/vagy a szellemileg lusta emberek azt hiszik, hogy minden forradalmár ilyen. Tévednek.) Legalábbis így látja őt a Marczius Tizenötödike történetét megíró Kosáry Domokos. Azt írja Cserzőről:
„Különösen jellemzően képviselte a nagyon tehetséges, nagyon szegény, de jellemileg labilis, gátlástalan értelmiséginek azt a típusát, amelyet (…) nem ritkán produkált a korszakváltás társadalma. (…) Ami Pálffynál csípős irónia, amely ízléssel, világos ítélettel párosul, az Csernátoninál nemegyszer személyeskedés, kíméletlen rámenősség.”
(Kosáry Domokos: A forradalom és a szabadságharc sajtója. In: A magyar sajtó története II/1. 1848-1867)
Egyébként a tág értelemben vett Márciusi Ifjak közül sokan írtak cikkeket a lapba, de hogy pontosan ki és mikor, azt nehéz felmérni, mert a legtöbb cikk név nélkül vagy álnév alatt jelent meg. A szűk értelemben vett Márciusi Ifjak közül csak Jókai Mór maradt látványosan távol ettől a körtől. Ő ekkor már más utakon járt. (Miután összejött Laborfalvi Rózával, eléggé eltávolodott a barátaitól, a szabadságharc idején pedig már nem a radikálisok, hanem kifejezetten a mérsékeltek közé tartozott, a kormányt általában támogató Pest Hírlapot szerkesztette, és általában kifejezetten szembeszállt a Marczius Tizenötödike hangvételével.)
Ezen kívül a Marczius Tizenötödike elég tág teret adott a vendégszerzőknek is (úgy, mint manapság a Mérce), ezért a vélemények széles skálája jelenhetett meg a lapban, néha egymással is vitatkozva, mégis kirajzolva egy markáns radikális demokrata politikai irányvonalat.
(Szeremley Miklós karikatúrája a „kávéházak félhomályában merengő” Pálfi Albertről és Petőfi Sándorról (a kép jobb oldalán). Hogy a többi figura kicsoda, azt máig nem tudjuk teljes biztonsággal megmondani.)
Éppen ezért gondoltam, a mai nap alkalmából kicsit szemlézgetek egyet a Marczius Tizenötödikében megjelent véleményekből. És ne essék itt tévedés! Egyáltalán nem azt akarom állítani, hogy akár történészként, akár mai radikális demokrata ifjakként teljesen azonosulnunk kellene a Marczius Tizenötödikében megjelent véleményekkel, csak azért, mert ezt azok mondták, akik. Nyilvánvaló, hogy a lap szerzői sokmindenben túloztak, sokakat igazságtalanul bíráltak és bántottak jóravaló embereket is, ha éppen elragadta őket a hév. Ezt mindenképpen észre kell venni. Ha valamit ez az egész összeállítás mégis üzenni akar, az talán inkább ez: lehetséges és kell is magunkban bizonyos kritikai érzéket megőrizni még szövetségeseinkkel szemben is, még azokkal szemben is, akikkel vállt vállnak vetve küzdünk valami nemes ügyért. Számon lehet kérni rajtuk az igazságosságot és az elveket, és ha velünk hasonlóan tesznek, nem kell megsértődni. Lehetséges vitázni és konstruktívan bírálni, még akkor is, ha szavaink adott pillanatban talán keménynek vagy egyenesen kíméletlennek tűnnek.
A sajtószabadságról
Bár a sajtószabadság a Március 15-ei tüntetés legfontosabb követelései között volt, az, ami az Áprilisi törvényekkel megvalósult, nem teljesen váltotta be a Márciusi Ifjak reményeit. Az 1848/XVIII. törvénycikk kaucióhoz kötötte a lapalapítást, és elég szabadon értelmezhetően határozta meg a „sajtóvétség” bűntettét. A Marczius Tizenötödike ezt már kezdettől, a törvénytervezeten is számonkérte:
„Nyolcz napja múlt, hogy itt a legszebb rendben, egy csepp vérontás nélkül lerontottuk azt, mit egy sötét középkori idő bilincselő ármánya reánk tukmált, s mit a később kor despoticus iránya, nem figyelve az idő intő szavára, még szorosabban iparkodott a szellem hatalma körül vonni, a sajtó korlátait. Kivívtuk azt, mi az ész —az emberi jobb résznek — legszentebb tulajdona, mihez nyúlni az emberi jogok megsértése nélkül nem lehet, nem szabad. (…)
A nép tudja, hogy a régi s korhadt institutiókkal a reform mezején megmérkőzni lehetlen, és átment egy uj mezőre — a forradalomra. Az új mező, rögtön a harcz mezeje lőn. (…)
És e törekvés, ez élénkség, ez uj mozgalom és diadal közepette mit tesz az Országgyűlés?
Nem átall a szabad és újonan ismét egy századot haladott Europa elébe, egy minden képzeletet túlhaladólag szigorú törvénnyel kiállani. Törvénnyel, melly criticailag nyomorú szerkezete miatt, senkinek biztosságot nem ád, mindenkitől úgy magyarázható, mint neki tetszik, s mellynek szavaiból a legloyalisabb eszmére is a „vétkes“t rá lehet sütni. (…)
Mi azt hittük, hogy, (…) a Követi Tábla (…) ez ügyben legalább elvárja a vélemények nyilatkozatát. (…) S mi lett hiedelmünkből? Egy olly metamorphorizált [átváltoztatott] valóság, melly mint eszmeterjesztő eszköz a censuránál hasonlíthatlanul rosszabb. Ezzel pedig, polgártársak igen sok van mondva! (…)
E törvény két fegyvert hord kezében. Egyik a szűkkeblű monopólium. Másik az üldözés elviselhetlen szigorúsága.
Ha a Követek Táblája azon czélt akarta elérni, melly a javaslat minden sorából kirí, valóban nagy kár volt annyit összeírni. Mondták volna röviden ki, hogy a táblabíró politikának sajtóra semmi szüksége nincsen — ott vannak a megyei gyűlések, ott vannak a körlevelek, majd meg tesz az mindent.”
(A táblabíró valamikor fontos igazságügyi funkció volt a vármegyékben, de a reformkorra egy teljesen kiürült puszta címmé vált, amit egyes nemesek azonban továbbra is büszkén viseltek. Éppen ezért a Marczius Tizenötödikében ez a szó, „táblabíró” egy szitokszó lett, a szűklátókörű maradiság szinonímája. Ezért lett a lap egyik jelszava is: „Nem kell táblabíró-politika!”)
A törvényjavaslatból végül kihúztak egy-két nagyon kifogásolt dolgot, de a radikálisok így sem voltak teljesen elégedettek.
Nem kevesebb vehemenciával tiltakozott a sajtószabadság megsértése ellen a Marczius Tizenötödike 1849 nyarán is, mikor a Szemere-kormány a hadititkokra hivatkozva próbálta korlátozni a radikális sajtót (amely, mint minden valamire való magyar lap abban az időben, közölt bizonyos harctéri híreket is).
1849. június 29-én írta egy magát „Richardo”-nak nevező szerző:
„Tudva van, a kormány tegnap (…) behozá a censurát. Szép híre fog ennek lenni a külföldön! Azt fogják mondani, hogy Kossuth kormánya ellen naponkint annyira hevesbedni kezdtek a viták, hogy a sajtószabadságot fel kelle függeszteni. (…) A mi véleményünk szerint a sajtószabadságon ejtett ezen infamia [sérelem/rágalom] a földkerekségén a legszemtelenebb háládatlanság, mit va¬laha kormány elkövetett. (…)
Az, mit a kormány felhoz, hogy a lapok az ellenségnek (…) szolgálatokat tesznek, olly gyermekes és másokat elbolondítani akaró vád, mellyre komoly ember semmit sem ad. A bécsi lapok például legalább is százszor annyit írnak a hadi munkálatokról, mint mi. (…) Azután megverte volna a három Krisztus azon három hadi titkokat, mellyeket már egész a magános emberekig, milyen az újságíró szokott lenni, mindenki tudna, ismerne. (…) Azért jól tudjuk mi, hogy a kormány, midőn a censurával beszennyezte magát, nem gondolt illyes dőreségekre. Más oka van a kormánynak a sajtótól félni. (…)
Retteg, hogy a sajtó számon találja tőlök kérni az elpazarlott (…) júniust. Érzi, hogy baj az, hogy hivatalos orgánumában a Közlönyben állapotaink komolyodásáról mit sem mert a népnek tudtára adni, hanem egy¬szerre meghúzat minden lármaharangot, s kikiáltja, hogy az egész ország lángban ég. A Közlönyben az egész hó alatt olly nyugalom volt, mintha a muszka mindeddig hírünket sem hallotta volna. (…)
Aki a magyar sajtót üldözőbe veszi, az undok háládatlanságot követ el.
Mert a rettentő nagyszerűségű mű, hogy a nemzet párt nélkül egy tömegben áll, egyedül az összes sajtó érdeme. (…) A magyar sajtó kezelői mindnyájan életüket adják oda a haza szent ügyéért, vesztés esetére azok mindnyájan vagy a vesztő¬helyen múlnak ki, vagy számkivetve külföldön fognak bujdokolni. Azért egy kicsit ne olly gorombán Miskolcz városának érdemes képviselője, ministerelnök úr! Van ezen sajtónak érdeme abban is, hogy a democratiára, s illetőleg respublicára előkészítette a magyar népet. S ezért aztán, midőn Szemere nagy ékesen ki¬kiáltotta a Debreczeni Collegium oratóriumában, hogy revolutio, respublica, democratia, e szép szavak a nép előtt ismeretesek voltak.”
A Közbátorsági Választmányról
Már 1848-ban a pesti forradalomban is jelentkezett az önszerveződés igénye. Részben azért, amiről már szó volt, hogy a forradalmi vívmányok helyi végrehajtását társadalmilag ellenőrizni lehessen, részben azért, hogy megakadályozzák, hogy a forradalom káoszba forduljon, azaz a hatóságok átmeneti megbénulását egyesek fosztogatásra, a köztörvényes rabok kiengedésére, vagy ilyesmire használják fel.
Pesten az ilyen átmeneti önszervező-ellenőrző hatalmi szerv a Közbátorsági Választmány lett, amelynek a Márciusi Ifjak nagy része és a város köztiszteletben álló, nagy tekintélyű emberei is tagjai lettek.
(A „közbátorság” szót akkoriban „közbiztonság” értelemben használták, bár azért utólag visszatekintve sok szempontból többet, szebbet is jelenthet: nem csak az van benne, hogy afelől lehetsz biztonságban, hogy senki nem fog kirabolni, hanem az is, hogy lehet bátorságod elmondani a véleményedet.)
Később a kormány vidéken is engedélyezte a helybeli közbátorsági választmányok megalapítását (valószínű, akkor már voltak is ilyenek egy csomó helyen), és erre a Marczius Tizenötödike biztatta az állampolgárokat. Ez meg is kezdődött, habár az önszervezés még nem öltött akkora méreteket országosan, mint majd az 1956-os forradalom idején.
A közbátorsági választmányokról így írt a Marczius Tizenötödike március 26-án:
„A hazafiak, kik a választmány tagjai lesznek, érezni fogják szép feladatukat, okulhatnak, pedig, és példát vehetnek a pesti választmányon, melly erélyességével egy hét alatt többet tett, mint évek alatt a bezárkózott városi tanács. Soha a béke és rend jobban biztosítva nem lehet, mintha arra mindazok felügyelnek, kiknek érdeke azt kívánja, és illyen aztán a legnagyobb többség. (…) Mit mondjunk a sötétkedő bukott párt híresztelgetéseire, melly szerént a ministerium az országban statáriumokat akart volna felállítatni? E gyanúsítás leginkább jellemzi őket. Az ő politicájokat igaz gyakran csak illy iszonyatosságokkal lehetett fenntartani. A szabadelvűségnek illyesmire szüksége nincsen. (…) A statárium olly valami természetellenes, hogy annak felállítását Dósa György ideje sem igazolhatná. (…) A népet azonban ma már legyőzni nem lehet. A jog különben is mindig a nép részén van. Egy embert sem lehet eszközzé lealacsonyítani, azokat megvenni, eladatni. És éppen így van akkor, midőn valamelly nép a hatalmas szomszédok szerződései következtében erőhatalommal leigáztatik. A kik a szabadság vágyat akarják elfojtani, úgy tesznek , mintha erőszakosan a szerelmet tiltanák el.” – írta a lap.
Az utóbbi szavakkal azoknak is válaszolt, akik úgy vélték: a Magyarországnak adott engedményeknek az lesz az ára, hogy Magyarország vegyen részt a Habsburg Birodalom más (elsősorban olasz) részein felbukkanó függetlenségi és köztársasági mozgalmak elfojtásában. Később, 1848 nyarán még egyes miniszterek is hajlottak arra, hogy ha az az ára az önálló magyar haderőnek, hogy ezt először az olasz népmozgalmak ellen kell bevetni, akkor muszáj ezt az engedményt megtenni. A Marczius Tizenötödike következetesen kiállt amellett, hogy mások szabadságát is tiszteletben kell tartani.
A forradalomról
A Marczius Tizenötödike igyekezett cáfolni azt a vádat, hogy forradalmársága, a hatalomnak való ellentmondásai, lázadásai öncélúak lennének.
Április 4-én ezt írták:
„Sokan a revolutio szó alatt mást nem is képzelhetnek, mint a status , a törvény, jó rend , béke és csendesség ellen elkövetett legszörnyebb vétséget. (…) A háború és a revolutió magában véve, indifferens eszme. Sem jó sem rossz. A háború lehet igazságos, elkerülhetlen, szükséges, a revolutio szinte. A háború lehet dicsőséges, lehet gyalázatos és becstelen, a revolutio szinte. Mindakettőnek igazságossága a jogban és szükségességben alapszik.
De a jogok alatt, nem az Írott, hanem a természeti jogokat értjük.
Vannak némelly írott jogok, mellyek a természetivel ellenkeznek. Ezek, ha mindjárt a szerződés színét is viselnék, ha mindjárt a legnagyobb ünnepélyességgel köttetvék is, már magokban semmik.
Illyen soha valódi érvényességre nem jutható szerződés az, ha valamelly nemzet egy harczban függetlenségét elveszti, s kénytelen lesz meghódolni, hatalmasb szomszédjának, béke pontokat fogad el, mellyek őt megszennyezik, az illyen írott jog egyike azon természet ellenieknek, melly ellen, ha van erő, mindig jogosan feltámadni lehet, s a feltámadók a győzelem után dicsőségre számolhatnak. Erőszakot mindig lehet erőszakkal visszatorolni.
Ha valamelly gyengébb nemzet, két hatalmas szomszédtól elnyomatik, függetlenségét elveszti: feltámadása bármelly pillanatban jogos és igazságos leend.
E tétel áll akkor is, midőn az elnyomó és leigázó hatalom benn, a hazában lakik, ha a természeti jogok ellen egy párt hatalmas, a többi rabszolga. Ha nyilvános gúnyára az emberi szent jogoknak az országban az absolutismus üti fel fejét. (…)
Háború és revolutio nem más, mint erőszak az erőszak ellen.
Ha van valami e kettő között különbség az csak a revolutio javára van.
Háborúban egy fővezér van, kire a főhatalom bízatik. Minden gépszerűleg megyen. Az egyéniség felolvad az egészben. A háborút egyesek szeszélye és dicsvágya indíthatja, a zsoldosok mellette vak eszközök; a revolutio ellenben minden organisatio nélkül, az ezernyi egy véleményűek elvharcza. Millióknak kell egy véleményben lenni. Létezni kell egy nagyszerű elvnek, mellyért meghalni érdemes legyen. És illyen elv csak egy van: a szabadság. (…)
Az uralkodó, az igazi felség csak a nép lehet, ki ennek természetes jogait megtámadja, magához ragadja, azt bitorolja, az ollyan nem különb a külellenségnél. (…)
Hatalmat alkotmányos szabadság nélkül viselni, valóságos usurpatio [bitorlás]. Nem állhat ez ellen az Írott jog sem. Mert a természeti jogok ellen kötött szerződések mindig érvénytelenek, azokat csak erővel, vagy legalább a tudatlanok és gyávák közönyösségével lehetett behozni. A mit tehát a tudatlanok és gyávák közönyössége elrontott, ám hozza helyre azt a bátrak és jelesek vitézsége.”
Az Országgyűlésről
A Batthyány-kormány április 14-én költözött Pozsonyból Pestre. A Marczius Tizenötödike már másnap egy új választás kiírását kezdte sürgetni (az Áprilisi Törvényekben foglalt új, kiszélesített választójog alapján), hogy Magyarország további polgári átalakítását már egy szélesebb felhatalmazással, népképviseleti alapon lehessen megkezdeni.
„Itt a választási jog, századok óta egy korhadozó cast tulajdona. Néhány ezerből álló töredék élt avval, nagy sérelmére a millióknak, kiket a természet egyenként s egyiránt szabadnak szült. És e kiváltságos osztály hosszas időkig ragaszkodott képzelt jogához. Bírta századokig a hatalmat, mellyet kezéből ki venni csak az eseményekben olly nagyszerű 1848-dik évnek sikerülhetett. Egy nap alatt a néhány ezernyi választók száma egy millióra növekedett.
Hasonlítsuk most össze helyzetünket a múlt évi francziákéval!
Ott a választási lajstromokban huszonötezernyi szaporodás azonnali új választásokat vont volna maga után. Ez kétségtelen volt. Minden párt úgy hitte. És nálunk, hol a néhány ezerből rögtön egy millió lett, volnának-e emberek, kik a nemzeti gyűlés minél előbbi összehívatását, amint a választók lajstroma elkészül, első teendőnek nem hinnék? (…)
A jelen ministerium a régi országgyűlés teremtménye. Azonban olly férfiakból áll, kik a nép küldöttei előtt is kivívhatják a bizodalmát. (…) Ha valaha, most a legrosszabb politica volna e jó alkalmat, melly ma kínálkozik, használatlanul hagyni. E pillanatban az országban, a Batthyány-Kossuth név jelszóként hangzik. Most egy tűz alatt mindenen keresztül lehetne esni. (…) Nem használni fel az ország legnemesebb iránymozgalmát arra, hogy a felénk közelgő nagyszerű experimentumon könnyeden átfussunk, annyit tenne, mint nem ismerni saját érdekeinket. (…) Ha most a ministerium dolgozószobáiba akar vonulni, s csendes békében hozzá kezd azon munkálatokhoz, mellyeket a múlt gyűlés rájok bízott, vagy pedig, mellyeket ő maga tervez előterjeszthetni, nevetségessé teszi magát.
Többet mondunk, a halogatás bármelly ürügy alatt a nemzet ellenében méltánytalanság és illoyalis tett volna.”
Mint tudjuk, az új, népképviseleti Országgyűlés csak júliusban ülhetett össze.
A Batthyány-kormányról
A Marczius Tizenötödike tényleg nem kímélt a kritikával senkit és semmit. Az első magyar kormányt sem. Az a kormány egy „koalíciós” kormány volt, amelyben számos párt és irányzat képviseltette magát. Ez kellett akkor a nemzet egységének kifejezéséhez. Mégis, ennél is felvetődhetett egyesekben: vajon nem túlzott kompromisszum, azaz megalkuvás-e az, ahogyan az a kormány össze lett rakva. Nem tett-e a radikális irányzat túlzott engedményeket a reakciónak?
És ez a kérdés számos más megoldandó problémánál is felvetődött. A Marczius Tizenötödike minden ilyen kérdésnél igyekezett a forradalom eredeti, radikális célkitűzéseit képviselni.
Ettől függetlenül többnyire készek voltak az egyes miniszterek érdemeit is elismerni.
Március 27-ei számukban így méltatták a minisztereket:
Batthyány Lajost:
„Az országban mint nagy hazafi mindenki előtt ismeretes. (…)Mi azt hisszük Batthyány Lajos mint elnök igen szerencsés választás. A fő megkívánhatóság, a tevékenység nála nem fog hiányzani, lesz tudjuk önállása is , egész a makacsságig, mi jelen helyzetünkben, megbecsülhetlen tulajdon. Most a világért sem kellene nekünk ollyan ember,ki könnyen alkuszik , ki rá hagyná magát szedetni, kinek elve az volna, hogy ennyit, és ennyit, a conto fizetésül fogadjunk el.”
De Esterházy Pállal szemben már jóval kritikusabbak voltak. (Ő lett a külügyminiszter, de hivatalosan, „király személye körüli miniszternek” nevezték, hogy Ausztria iránti udvariasságból fenntartsák azt a látszatot, mintha továbbra sem lenne önálló magyar külügy.):
„A külügyek ministere Esterházy Pál lett. A törvényjavaslat e tárczát Ausztriával-érintkezésinek nevezi. (…) Nekünk Esterházy ellen egy kifogásunk van, és az elhatározó. Nekünk nem kell a Metternich-politikának semmi maradványa. Mi nem alkudtunk, mi követeltünk, és ügyünk igazságos lévén, mindent megnyertünk. Ki képzelhette volna, hogy a Metternich-Kolovrat Club angolhoni képviselője egy pár év után a Batthyány-Kossuth collegák közé szintúgy beüljék? A következetlen emberekben a világon senki sem bízhatik.”
És ugyanebben a cikkben kimondták azt is, hogy fenntartják a kritika jogát:
„Az ország a ministeriumok felett egy nagy jury [bíróság], minden egyes polgár e kérdésben született esküdtszéki tag, meghívatott ellenőr , a legcompetensebb bíráló. A ministerium nem más, mint a többség véleményének személyesített képviselője. Ha újabb vélemény emelkedik felől, a régi névsor, egy könnyű szavazat után fellebbvitel nélkül el van törülve. (…) Foglalja el elnök úr a széket, mellyre a király, s e nemzet bizodalma ültette önt. Mi kik a nézők soraiban állunk, midőn ön beül a hatalom székébe, üdvözölni fogjuk önt, de elvárjuk mit fog tenni! A ministerség nem pompás hivatal, nem méltóság, mellyhez pazarfényü beiktatási ünnepélyek szükségesek, a ministeri tárczát egy éjjel fel lehet venni, s a következő reggel már letehetni.”
Április 20-án aztán ezt írták:
„Azt kell tapasztalnunk, hogy sokan vannak, kik minket félreértenek. (…) Azt kérdik tőlünk, hogy lehet az, hogy mi a ministerium ellenében bizodalmatlanságot prédikálunk. És ez nem áll. Mi a ministereket jobbára a legnépszerűbb embereknek neveztük. Kinyilatkoztatjuk, hogy a jelen ministeriumnál egy más radicalabb combinatio most még azért sem lehetségeséért még az arra szükséges nevek nem fejlődtek ki. Azt csak a nemzeti gyűlés fogja felmenteni.
Mi radicalok vagyunk, s mint halljuk, a jelen ministerium is szereti, ha őket radicaloknak nevezik. De az a radical szó nálunk igen bő köpeny. (…) A mi radicalismusunk kiválólag nem szenvedheti azt, hogy a jelen ministerium az ország bizalmát csak per fictionem [képzeletben] bírja.
Határozott véleményünk ez. Mi határtalan bizodalommal viseltetünk a jelen ministerium iránt úgy, mikint az az ország legnépszerűbb férfiaiból van összeszerkeztve, de egyszersmind határtalan bizodalmatlansággal viseltetünk azon diplomaticai többség iránt, mellyböl a ministerium származott. A ministeriumnak azon nyomasztó eredendő bűne van, hogy egy cast képviselőinek többségéből származott. A jelen ministeriumnak ezen bűnt expialni kell. Hívják össze a nemzeti gyűlést, és ha ennek tisztító tüzét kiállják, nem fog ellenök az országban egy hang sem emelkedni.”
Az igazán kemény összeütközést a radikális fiatalok és a kormány között egy május 10-ei esemény váltotta ki. A pesti ifjúság ekkor a budai kaszárnyák előtt tüntetést rendezett azért, hogy a felállítandó magyar katonaságot rendeljék a magyar kormány alá, az idegeneket pedig vigyék ki az országból. Ignaz Lederer tábornagy, a magyarországi csapatok főparancsnoka ráküldte a tüntetőkre a katonaságot. A gyalogság a tömeg közé lőtt, majd szuronyokkal is szurkálni kezdte a tüntetőket. A lovasok pedig nem csak a kard lapjával ütötték a magyar fiatalokat, hanem az élével is vagdalkoztak.
(A rajzoló tévedett, ez a jelenet nem a Lánchídnál, hanem a Budai Várban játszódott le.)
Több halálos áldozata is volt az eseményeknek.
A radikálisok elvárták, hogy ebben a helyzetben a kormány valamit lépjen, Lederer azonban nem tárgyalt a kormány hozzá küldött képviselőivel, Perczel Mórral és Hajnik Pállal.
Ebben a helyzetben a Marczius Tizenötödike minden haragját a Batthyány-kormányra zúdította, azt mondván, hogy tehetetlenül viselkedik. (Az adott helyzetben ez némileg jogtalan volt, de persze volt más is, ami miatt a MT így nyilatkozott; a május 10-i események és a kormány reakciója csak az utolsó cseppet jelentették a pohárban a radikálisok számára):
„Azzal hitegeték az országot, hogy ők a főhatalom, hogy az ő tudtuk, hírük nélkül a katonaság használtatni nem fog. (…) E gyáva hitegetésnek legelső áldozata maga az ifjúság, Magyarország legszebb leglelkesebb népe. (…) A ministerium semmit nem tesz, legfeljebb naponként mutatvány ad azon adatokból, mellyekböl megítélhetni őket, hogy kormányra teljesen alkalmatlanok. (…) Kiben bízzunk, ha azokban, kik e hon legnépszerűbb emberei, ha azokban, kik hazafiságukról leginkább ismeretesek, így kell csalatkoznunk? (…)
A tétlenség s gyávaság fekete bélyege ül rajtok. Magok is bűnösnek érezik magukat, azért nem merik összehívni a nemzeti gyűlést. Pedig ezen kívül nem vagyunk biztosítva. A ministerek halogatják az összehívást, keresik mindenkép a nehézségeket. Természetesen mert a képviselőkben szigorú bírójukat fogják feltalálni. (…)
Kik Magyarország függetlenségének vérünkkel is pártolói vagyunk, kimondjuk a jelen renyhe ministerium ellenében a legelhatározóbb bizodalmatlanságot. Óhajtásunk az: hogy Nyáry Pál alkosson egy új ministeriumot. Legyen egyesség Kossuthtal! Tegyünk most félre minden doctrina-kérdéseket. Első a haza. Nekünk ollyan emberekre van szükségünk, kik tenni tudnak, kik bátrak, és elhatározónak. (…)
Menjen nyugalomba Széchenyi (…), egy ollyan ember, ki 1840 óta csak azon igyekezett , hogy valahogy népszerű ne legyen. (…) Elégedjék meg eddigi koszorúival Deák Ferencz is. Vonuljon vissza a szépirodalomhoz, s csendes családi köréhez, hol annyira boldog a közoktatási minister is. Eötvösnek a költészet pályáján még sok virág van leszakasztani való. Mint politicus legyen ő csak író. Legyen független lelkű magyar pair, vagy ha tetszik nemzeti képviselő.”
(Valljuk be, ez azért némileg igazságtalan volt, különösen Széchenyivel szemben.)
Másnap, május 12-én a radikális ifjúság egy újabb tüntetést tartott, ezúttal átvéve a Marczius Tizenötödike jelszavát, és a kormány lemondását követelte. Ezen a tüntetésen hangzott el
Petőfi Sándortól, mint vezérszónoktól az az emlékezetes mondat, hogy ilyen kormányra a kutyáját sem bízná. Ez sokak rosszallását kiváltotta, és valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy később Petőfit később, mikor képviselőnek jelöltette magát, meg lehetett vádolni azzal, hogy „külföldi aknamunkát” folytat az ország vezetői ellen.
Az Országgyűlés összeülése után a Marczius Tizenötödike ismét a bizalom hangján nyilatkozott a magyar kormányról. Kemény bírálataik újabb óriási hullámát az „olasz segély” ügye váltotta ki, amire az előbb már utaltam: az, hogy nem sokkal az Országgyűlés összeülése után kiderült: a kormány tényleg szeretné az újonnan felszerelendő magyar katonaságot az olasz népmozgalmak ellen küldeni, cserébe a Habsburgoknak a Magyarországnak eddig tett engedményekért. Ezellen aztán a Marczius Tizenötödike is felemelte a szavát.
Nem érdemes tehát hinni annak a képnek, amelyik úgy állítja be, mintha az ifjú forradalmárok kritikátlan, hű kiszolgálói lettek volna a szabadságharcot vezető kormányoknak (aminek sulykolásával a mindenkori magyar kormányok természetesen azt akarják üzenni, hogy mi is hűen szolgáljuk ki őket). (Ahogyan ezt mondjuk a Feltámadott a tenger című, egyébként egészen jó kis film sugallja,
amelyben nem csak Petőfi (Görbe János), hanem még a parlamenti ellenzék egyik vezérének számító Madarász László (Sinkovits Imre) is Kossuth vallásos imádója. Hát ez nagyon nem volt így!) Az ifjú forradalmárok együttműködtek a szabadságharcot vezető kormányokkal, a kritika jogát mindig fenntartva, konstruktív ellenzékként. (Bizony ennek az emlékét is igyekeznek eltüntetni a tudatunkból, hogy lehet még konstruktív ellenzéknek is lenni.)
Hogy ne legyen túl hosszú, ezt a bejegyzést is kettébontom. Mindjárt következik a folytatás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése