Röpülj Páva! 2019

Sajnos idén sem tudtam élőben követni a döntőt, így szavazásra sem nyílt alkalmam. De nem is nagyon tudtam volna eldönteni, kire szavazzak, annyi szép és egymással egyenrangú produkció jött itt egymás után, elképesztően magas színvonalon. Megint érdekes volt megfigyelni, hogy ki tartogatta a döntőre a saját tájegységének anyagát és ki volt az, aki az elődöntőkben és középdöntőkben próbált ezzel előrejutni. De lehet, hogy ennek igazi jelentősége nincs is. Mint már sokszor leírtam: magyar népi hagyományőrzés sokkal kevésbé regionális, mint mondjuk a lengyel, azaz egy-egy énekes, zenész vagy táncegyüttes sokkal kevésbé kötődik egy régióhoz általában.
Ha emlékeztek, tavaly nem a zsűri döntött a Döntők Döntőjének Döntője győzteséről, hanem a közönségszavazatok. Most valahogyan igyekeztek úgy kihozni a szervezők, hogy a kategóriagyőzteseket és a közönségdíjast egyenrangú győztesként lehessen ünnepelni a végén. Nyilván nagyon nehéz például egy szólóénekes és egy táncegyüttes teljesítményét összehasonlítani (vagy akár egy szólótáncosét és egy zenekarét), ezért a legnagyobb presztízzsel egy kategóriagyőzelem járhat, de a legnagyobb jutalmat mégis az kapta, akire a közönség szavazatainak többsége érkezett. Ez pedig az összes döntős résztvevő közül csak egy lehetett.
Örömmel láttam egyébként, hogy bekerült a zsűribe a legendás Méta együttes legendás prímása,

Salamon Beáta „Beja”. Azt hiszem nagyon rászolgált erre. Hogy Sebő Ferenc, nem vállalta a zsűritagságot, az kár, de őt is meg tudom érteni. A Mozgalom lényege nem a verseny, és ezt ő sokszor hangsúlyozta is (zsűritagként is) még ha vannak is nevezetes alkalmak, amikor a Mozgalom tagjai összemérhetik tudásukat. Szóval lehet, hogy ezt a szerepet már fárasztónak találta.
A versenyzők kifejezetten szimpatikus alakok voltak.

A műsorvezetők szokás szerint Morvai Noémi és Novák Péter voltak.

(Novák Péter ezen a műsoron elnyerte a ’Láda Titka’ kitüntető címet, ugyanis abból a ládából lépett elő, amelyet a Fitos Társulat tagjai, Fitos Dezső (a névadó-vezető, j) és Sipos Gergő (b) bohócnak öltözve körbetáncoltak.)


Énekes kategória

Szász L. Csanád (Körtvélyfája):
Marosszéki székely gyerek, aki az éneklés mellett állítólag a fociban is egészen tehetséges. A hangja egészen szép, és nagyon ügyesen használja. Hozott ajándékot is: egy kosár almát, nyilván nem azért, hogy a zsűrit lekenyerezze (illetve ezesetben: „lealmázza”), hanem hogy mindnyájunknak boldog Karácsonyt kívánjon. Emellett nem tudom, megfigyeltétek-e: az énekesek nem csak a karácsonyi alkalmat, hanem valahogyan a pávát (vagy pávákat) is igyekeztek beleszőni a dalaikba.


Komári Puják (Zalakomár):
Szeretnivaló roma énekegyüttes, nagyon jól szólnak együtt, nagyon összeszokott csapat, látszik, rajtuk, hogy a színpadon kívül is sok időt töltenek együtt. Szalóki Ági fedezte fel és karolta fel őket. Az éneküket természetesen időről időre kiegészítették a hagyományos roma hangszerekkel: kannákkal és kanalakkal. Külön szép volt, hogy énekeltek magyar, lovari és beás-román nyelven is. (Most a döntőre is Baranya megyei, de román nyelvű beás cigány dalokat hoztak.) Nagyon arra számítottam, hogy a zsűri őket fogja győztesnek kihozni. Végül nem őket hozták ki, de persze szokás szerint így is elégedettek lehetnek ők is: megismerte őket az ország, be fog indulni a karrierjük, és szerintem tuti helyük lesz a 2020-as Táncháztalálkozó-válogatáslemezen is, amire felkerülni mindig nagy presztízst jelent.


A Kotormán-nővérek, Szejke és Barka („Szejke-Barka-testvérpár”) Kéktópusztáról:
Ők is nagyon megnyerőek voltak, aranyosak, és mint testvérek, természetesen ők is nagyon összeszokott páros. Most bukovinai székely dalokat énekeltek. (A bukovinai székelyek mostanában a táncaikról híresek elsősorban, de azért nem elhanyagolható szempont, hogy két olyan az énekes-pedagógus-krónikás egyéniség is kikerült közülük, akiknek a maguk szemléletével, a hagyományőrzéshez való hozzáállásukkal nem csak a maguk régiójában volt nagy hatása, hanem általában, országosan is: Kóka Rozália és Bodza Klára.) Az egész Páva során végig nagyon szép énekeket hoztak, és azokat ugyanolyan keresetlen természetességgel tudták előadni, mint a Komári Puják. (Igaz, az előadásmódjuk teljesen más: a Komári Pujáké dinamikusan, energikusan természetes, Szejkéé és Barkáé meg inkább az a nyugodt természetesség.) Hogy mi döntötte a mérleget az ő javukra, nem tudni biztosan. Nem hiszem, hogy a zsűrinél elsődleges szempont volt, de azért megemlíthető egy fontos körülmény: a Páva összes idei fellépője közül talán ők ketten, Szejke és Barka állnak a legközelebb ahhoz, amiből az egész népi kultúra kiindult: a hagyományos paraszti életmódhoz és világszemlélethez. Hiszen ők maguk is egy kis alföldi tanyán nevelkedtek (Hódmezővásárhely közelében), ma is ott élnek. De mint mondtam, nem hiszem, hogy a zsűri ezt a helyzetet túlromanticizálná (vagy hogy is kellene ezt mondani). Inkább dönthettek a szigorúan szakmai szempontok. Az biztos, hogy Szejkét és Barkát is szívébe zárhatta az ország.

Zenész-kategória
A műsorvezetők többször is hangsúlyozták, hogy ebben a kategóriában két nagy cimbora között fog eldőlni a verseny. Őket persze a Páva hozta össze, és tette őket barátokká. Két nagyon hasonló fiú, akik ugyanazzal a hangszerrel indulnak: két prímás hegedűs. Tehát minden adott, hogy az eddigieknél objektívebb szempontok szerint lehessen összehasonlítani a teljesítményüket –gondolhatnánk. És mégis: én azt mondom eldönthetetlen volt, melyikük a legjobb. Én legalábbis megint nem tudom megmondani, mi alapján győzött egyikük. De a Páva eddigi tapasztalatai alapján ismét joggal bízhatunk benne, hogy ők ketten továbbra is barátok maradnak. Hogy látjuk-e majd őket együtt is zenélni, azaz megfér-e két prímás egy csárdában? (Mint Codoba Martin és Codoba Béla...) Majd kiderül.

Hajdu-Németh László (Budapest):
Személyes története is elég érdekes, amire többször is utaltak a műsorvezetők is. Amerikából visszatelepült magyar család tagja (mint mondjuk Antal Nimród). Újabban az ilyen embereket divat kicsit otromba kifejezéssel „visszidenseknek” nevezni. (Akkor már jobban hangzana az a régi szó, hogy „repatriált”.) Két testvére is indult az idei Pávában, mint táncos pár. De maga Laci is felbukkant már a Pávában egyszer a Sarjú Banda nevű supergroup tagjaként. (Csak persze jóval fiatalabban, ezért is nem ismertem fel elsőre.) Most a híres abaújszinai hegedűs, Potta Géza anyagát hozta a döntőre. Potta Géza huncut egyéniség volt hatalmas önbizalommal. (Szállóigévé vált mondása, ami a felvételeiből készült válogatás-lemez címe is lett: „Születtem, mint prímás”) Lacitól még nyilván nem várható el, hogy egy ennyire kiforrott és feltűnő személyiség legyen, mint „Gatyo bácsi” volt. De szerintem a maga szintjén remekül tolmácsolta és fordította le a saját egyéniségére és saját szintjére Potta Géza hatalmas repertoárjának egy kis szeletét. Erre a srácra még nagyon nagy jövő vár. Szívesen kipróbálnám, milyen lehet táncházban az ő muzsikájára táncolni. Az az érzésem, hogy lesz is erre még alkalmam, hogy fogok még vele találkozni.


Csapodi Tádé (Budapest):
Egy másik nagy prímás-egyéniség, Ádám István „Icsán” dallamait hozta, Székről. (Ezért láthattok rajta széki kalapot és széki mellényt.) Érdekes, hogy az idei Páva szólistái között több olyan ember is volt, aki zenész és táncos kategóriában egyaránt elindulhatott volna. Tádé is ilyen: zenész is, és táncos is. Valaki azt mondta, hogy a két zenész-haver közül, akik ma itt a döntőben vetélytársként indultak, Tádé inkább elemző, Laci inkább energikus, tüzes prímás-egyéniség. Biztosan így van, de ebből én hallgatóként most keveset érzékeltem. Ha csak a zeneválasztást nézem: Potta Gézára mondanám elsőre, hogy merészebb választás egy zenész részéről. De az is lehet, hogy Icsán meg pont azért nagyobb kihívás, mert az ő dallamait többen, jobban ismerik, hiszen széki muzsika szinte kötelező minden táncházban. (A széki táncok tanulásával indult a Táncházmozgalom, mint az közismert.) De táncosként megint azt mondom: fontos szempont lehet egy táncházi zenésznél, hogy mennyire tud a táncosra figyelni, vele együttműködni. Ebből a szempontból talán a legjobb prímás, akit ismerek: Salamon Bea („Beja”), a zsűri egyik tagja, akinek a zenéjére sokszor volt szerencsém táncolni. (Gyakori vendég voltam a Méta együttes táncházaiban és mára már fogalommá lett táboraiban.) Mindig hatalmas figyelmet, nyitottságot éreztem a részéről a másik ember felé, ami különösen kezdő koromban nagyon bátorítóan tudott hatni. Tádé szemében láttam valami hasonló figyelmet, alázatot, nyitottságot, ami szerintem nagyon jó jel. Bár ez részemről inkább csak sejtés, mint bizonyság. A zsűri mindenesetre a maga hatalmas tapasztalata és alapos elemzése alapján Tádét hozta ki győztesnek.

Szólótánc kategória
A 2015-ös Páva két döntőse, akik annak idején párban indultak, ezúttal egymás vetélytársaiként léptek színpadra. (Izgalmas helyzet, mi?) Egyikük (természetesen a lány) megint párban, a fiú viszont ezúttal férfi szólótáncosként. Továbbra is kétségeim vannak, lehet-e a férfi-szólótáncot és a párostáncot összehasonlítani. A kettő másféle figyelmet kíván az embertől. (Nem kizárt, hogy sok zenész is úgy gondolja: a hangszeres szólistákat és a zenekarokat sem lehet összehasonlítani.) Bizonyára ezért is mondják sokan, hogy a Békéscsabai Országos Szólótáncverseny és az Egri Ifjúsági Szólótáncverseny sokkal objektívebb mércéje a táncosok tudásának, mint a Páva. De hát mégiscsak a Páva az, amit tömegek követnek a nem szakmabeli közönségből is. De ezt a múltkor már kifejtettem.

Mahovics Tamás (Békés)
A 2015-ös Pávában Busai Bori táncos párjaként lett először ismert, most viszont szólóban indult. Itt, a döntőben egy olyan táncot választott, ami sokszor még érett táncosoknak sem egyszerű: eleki (békés megyei) román lungát. Kicsit lábujjhegyen járta azt, amit én eddig mindig telitalpon láttam az idősebbektől, de nagyon jól csinálta. Mármint: a ritmus tökéletes volt, a mozdulatokat jól levette, csak még kicsit „bele kell nőnie” ebbe táncba ahhoz, hogy teljesen az övé legyen.


Busai Bori és Makula Zoltán (Jászberény)
Összességében azért ennél a kategóriánál szerintem nem volt kérdés, hogy ez a páros lesz a győztes. Jó volt közöttük az összhang, és ehhez táncot is jól választottak. Györgyfalva táncát hozták, ami tényleg pont azért jó, mert ebben aztán a férfi táncos is villoghat, a pár együtt is villoghat, sőt, még arra is lehetőség van, hogy egy női szólót is beiktassanak. (Fennmaradt ugyanis egy felvétel, amin csak úgy poénból egy nő is táncol legényest. Ez teljesen egyedi eset, de mivel gyűjtésen látható, ezért koreográfiában is szabad.) Így Bori is szólózhatott egyet. Bori egyébként szintén egy elképesztő tehetség, persze volt kitől örökölnie vagy ellesnie: a szülei, Norbi és Zsuzsanna is remek táncosok (és egyébként nagyon jó fej táncoktatók is). Bori és Zoli egyébként elindultak egy másik kategóriában is: egy táncegyüttes tagjaiként. Méghozzá az Árendás Kamara Táncegyüttesben, amely a Jászság Táncegyüttesnek egy szűkebb köre. (Sok példa volt már rá, hogy egy-egy nagyobb táncegyüttesnek csak egy kisebb köre indul a Pávában.) Már ott is megmutatkozott, micsoda egy kiugró tehetség Busai Bori, és ezt a zsűri is kiemelte. Lehet, hogy az Árendás Táncegyüttest éppen azért nem engedték el a döntőig, mert igazságtalanságnak érezték volna, hogy egy pár két kategóriában is ilyen magasra menjen. (Pedig amúgy az Árendás szerintem megérdemelte volna a döntőbe jutást.) Bori mellett Zoli egy jóval nyugodtabb, stabilabb táncosnak tűnik, persze jóval idősebb is. Mindenesetre szerintem méltán győzött ez a pár. Szép volt, amit csináltak, remekül egészítették ki egymást. (Egyébként tök szép gesztus az is, hogy ezt a párt is egy a Páva többi zenész indulójából összeállt „supergroup” kísérte.)

Táncegyüttesek
Versenyen kívüli vendégprodukció:

Magyar Állami Népi Együttes: Süssünk, süssünk valamit! (Részlet a Csodaváró Betlehemes című műsorból)
Jópofa szám, bár néha talán sok volt benne az eltúlzott, széles gesztusokból. Amellett mégiscsak felidézett egy szép hangulatot. Ki gondolta egyébként, hogy a Kis karácsony, nagy karácsony-ra, ha elég gyorsan éneklik, még székely forgatóst is lehet táncolni?! Ami engem leginkább megfogott benne az mégsem a tánc volt, hanem ezek a jó kis kéklő jelmezek. Nem tudom, ki volt a jelmeztervező, de szép munka! :-D


Hajdú Táncegyüttes Utánpótlás Csoportja (Debrecen):
A tavalyi Páva egyik döntőse a Hajdú Táncegyüttes felnőtt csoportja volt, ördöngösfüzesi táncokkal. Most ugyanennek a táncegyüttesnek a gyerekcsoportja ment el a döntőig, és a döntőre ugyanazt a táncanyagot hozták, mint a felnőtt csoport tavaly. De amit jó volt látni: a mostani koreográfia egyáltalán nem akart a tavalyi, felnőtt koreográfia másolata lenni. Persze volt egy hasonló felépítése. Most is nagy hangsúly esett arra, hogy a fiúk milyen ügyesen táncolják a kemény füzesi férfitáncokat. De az egész tényleg a gyerekekhez és a csoporthoz volt igazítva. Mint a Hajdú minden eddigi koreográfiájából, ebből is sugárzott az erő. Néha talán már túlságosan is: gyerekekről lévén szó, talán több játékosság, humor elfért volna még benne. De összességében nagyon tetszett nekem az egész, és minden elismerésem a hajdúsági gyerekeknek, hogy ekkora energiával, lelkesedéssel és vehemenciával tudták végignyomni ezt az egész műsorszámot.


Szinvavölgyi Prücskök (Miskolc):
A Szinvavölgyi Táncegyüttes (mármint a felnőtt csoport) kétszer szerepelt eddig a Páva döntőjében. Most visszanézve mindkétszer ugyanazt írtam róluk: hogy mindkét koreográfiájukat egy kicsit „túltoltnak” éreztem. Túl gyors a tempó, túlságosan uniformizáltak a mozdulatok, túl mesterkéltek a mosolyok… Na, ezt most, a gyerekcsoportnál egyáltalán nem éreztem. Sőt: kifejezetten az egésznek a természetessége és játékossága tetszett. Hozzá kell tenni, hogy nagyon szeretem a zempléni táncokat is: szerintem nagy teret adnak az embernek a kreativitásra, a játékosságra, de a csapatmunka kibontakoztatására is. A Prücskök nem annyira a virtuozitás mutogatására mentek rá, mint a Hajdú, hanem arra, hogy a koreográfia dinamikájával, a csapat együttes mozgatásával érjenek el sikert. És ez be is jött: a zsűri őket hozta ki győztesnek. Lehet, hogy úgy tűnik, mintha nekem is ők lettek volna a kedvenceim, de a valóság megint az, hogy a táncegyüttesek között sem tudtam volna dönteni, hogy melyik tetszik legjobban. Mindhárom szám teljesen másképpen volt jó.


Vasi Kislegényczéh (Szombathely):
Egy kamaratáncegyüttes mégiscsak bejutott a döntőbe. Ők viszont nem egy nagy táncegyüttes szűkebb köre, hanem több együttesből válogatott társaság. (Azt már a Kalotaszeg Legénytársulat bebizonyította, hogy lehet esélye az olyan együttesnek is a Pávában, amiben csak fiúk vannak. Pedig ez első hallásra nem tűnt jó ötletnek.) Az elején adták elő azt a számukat, ami miatt az egész banda szerveződött annak idején, és ők is mostanra, a döntőre tartogatták a hazai számot. Gencsapáti egy olyan falu, amely híres táncos hagyományairól, amelyeket az ottani hagyományőrzők nem hagynak feledésbe menni. De jó, ha ezeket az egész ország megismeri. Úgyhogy örvendetes, hogy a Pávában is bemutatták. Mindemellett tényleg nagyon jól működött együtt az egész csapat is: tényleg egy nagy buli hangulatát idézte a táncuk.
*
Ők lettek a Páva abszolút győztesei.
*
*(Ezek a képek nem a döntőről vannak, csak kitettem őket, mert viccesek.) X-DDD
Az OTP Bank ugyanis gondoskodott arról, hogy minden résztvevő elégedetten távozzon: a zsűri döntésétől függetlenül minden döntősnek ugyanakkora díjat ajánlott fel. Ilyen körülmények között pedig a résztvevők közül az járt a legjobban, aki a közönségdíjat is elnyerte.

Ez pedig a Vasi Kislegényczéh lett.


Emellett szerintem még egy Páva-döntő sem volt, amin ennyi nem-döntős résztvevő kapott volna különdíjat. Ahogyan Novák Péter fogalmazott: „Különdíjat mindenkinek!”

De rá is szolgáltak. Ők voltak a díjazottak:

Bodros Tamburazenekar (Mohol):
Az egyik legnagyobb kedvenceim az idei mezőnyből. Közülük is kiemelkedik szép hangjával és bájos mosolyával a frontemberük, Apró Boglárka


CodoBanda (Szamosújvár-Kolozsvár)
Prímása ifj. Codoba Florin, aki nyilván hamarosan bekerül az apja, id. Codoba Florin mellé a magyar Táncházmozgalom legnagyobb sztárjának számító Palatkai Bandába.

Úgy is mondhatnám: eddig csak Kodoba Florint ismertük, de eljött az idő, hogy megkülönböztessük id. és ifj. Codoba Florint.


Maier Cseperke (Rátka)
A prímás lány, aki a népzene ügye mellett a környezetvédelem ügyének is elkötelezett szószólója. (Vajon ennek fényében rá is ráuszítják majd az állampárt minden rágalmazó-lejárató szennylapját és szennyoldalát, mint svéd kolléganőjére?)


Hajdu-Németh Balázs és Hajdu-Németh Ilona („Inka”) (Budapest)
Igen, ők Hajdu-Németh Laci testvérei. A mezőkeszüi táncuk valami fergeteges volt!


Kristóf Áron (Dernő)


Baka Levente (Papkeszi)


Dudás Lili és Kispál Domonkos (Jászberény)


Bistey Boglárka és Farkas Regő (Pilisborosjenő)


Gratulálunk minden díjazottnak! Kellemes Karácsonyt és Boldog Új Évet kívánunk!

Az eddigi Páva-értékelések:
2012
2013-2014
2015
2016
2017
2018

A hamis (és az igazi) lázadókról II. rész

Aki lemaradt volna róla: Az utóbbi egy év egyik számomra legidegesítőbb hamis tételmondatát járom körbe, amelyet túl sokszor hallottam idén ahhoz, hogy ne gondolkodjak el rajta, miért is terjedhet annyira gyorsan. A mondat úgy szól: „Manapság konzervatívnak lenni az igazi lázadás.” A bejegyzés előző részében körbejártuk, mi mindent jelenthet a konzervativizmus, és miért pozitív értelmű szó a lázadás, és hogy miért akarják egyes konzervatívok görcsösen bebizonyítani, hogy ők igenis lázadók, nem pedig fantáziátlan és begyöpösödött alakok. Ebben a részben kicsit tovább elemezzük a kérdést kultúrtörténetileg.

A „felülről” lázadók
A hatalom lázadásának a hatalmon nem lévők ellen két gyökere van a XX. században. Az egyik a tömegmédia tömegkulturájának (ellen)hatása, a másik a hidegháború.
Az első az, amit Veres Péter bátya „felülről lefelé lázadásnak” is nevezett, de egyszerűen azt is mondhatjuk: ez a mindenkori elit megvetése a mindenkori tömeg iránt. Jelenlegi formájában: szónoklás a gyenge és befolyásolható kisemberről, a „proliról” (vagy akár a „nyuggerről”), aki bármilyen átlátszó trükknek bedől, akit megfelelő demagógiával bármire rá lehet venni, bárkire rá lehet uszítani, mert nem tud és nem akar gondolkodni. Akiről a jómódú elit tagjai azt szokták kérdezni, hogy minek is van szavazati joga.

(Manapság ezt a fajta hozzáállást különösen vehemensen képviseli Magyarországon Puzsér Róbert, aki sokszor egy szimpatikus kritikai gondolkodást képvisel (bár nem minidg, és ezt ő sem veszi észre), és számos esetben valóban jól és hatékonyan hívja fel a figyelmet a mai média manipulatív és káros hatásaira, de a hozzállásával nem mindig tesz jót a társadalmi szolidaritás ügyének, a problémákra már nem mindig tud jó megoldást javasolni. A budapesti választásokkor láttam is egy olyan tendenciát az ismerőseim körében, hogy azok álltak Puzsér mellé, akik a mostani rezsimből már kiábrándultak ugyan, hála az égnek, de a szolidaritás gondolatáig még nem nagyon jutottak el.)

Magányos értékőrzők a káoszban
Nyilván nem véletlen, hogy az utóbbi időben akkora divatja van a zombi-apokalipszis-filmeknek is. Valahogy ezek is az elit képzeteinek kivetülései lehetnek a modern tömegmédia által elzombított „tömegemberekről”, és a mindezeknek ellenálló, öntudatos hősökről, akik egy halódó világban magányosan vívják harcukat saját emberségükért.

Valahogy így képzelhetik el a mai „konzervatív lázadók” közül is sokan a maguk helyzetét a mai világban.
Ezzel a képpel persze három probléma van: az egyik, hogy az elit sokszor mintha nem lenne hajlandó tudomást venni arról, hogy maga is hozzájárul a tömegek elnyomásban, sötétségben, fizikai és szellemi nyomorban tartásához a társadalmi egyenlőtlenségek mai szélsőséges formáinak fenntartásával. Emberek hülye zombi-viselkedése a mindennapi életben sokkal gyakrabban az egyenlőtlenségek következménye, mint amennyiszer fordítva.
A másik, amit én is gyakran hangsúlyozok: nem feltétlenül igaz, hogy ebből a helyzetből a kiutat csak az egyéni kiválóság megtartása jelenti. Nem feltétlenül csak az egyéni művelődés, a világból kivonuló kultúrsznob-remeteség, a hátizsákba rejtett könyv és shotgun nyújtja a védelmet az „elprolisodás”/elzombulás ellen. Ebben, a józan eszünk megőrzésében igenis tudnánk segíteni egymásnak is, az egymással való beszélgetéssel, a szerveződéssel, szociális érzésünk és közösségtudatunk megőrzésével.

(Gondoljunk bele: Ha mindenkinek a fejében az a kép él, hogy „Mindenki zombi, csak én vagyok magányos cowboy”, abból nem zombi-apokalipszis lesz, hanem cowboy-apokalipszis. Menő, de magányos cowboyok fogják lelövöldözni egymást az utcán, ahelyett, hogy közösen próbálnák megoldani a problémáikat.)
A harmadik problémához szintén érdemes megnézni a zombifilmeket, mint a fenti világkép kivetülését megnézni. Mi a „zombiság” jellemzője ezekben? A zombiság egy betegség, amibe az ember nem a körülmények miatt lassan belecsúszik, hanem egyszercsak megfertőződik vele (megharapják). Innentől viszont a betegség gyógyíthatatlan, az állapot visszafordíthatatlan, a zombin csak lelövéssel és feldarabolással lehet segíteni, de kell is rajta így segíteni, mert a tényleges halál számra is megváltás.

És emellett: mindenkiről ránézésre eldönthető, hogy zombi vagy nem az. Nagyon attól tartok, hogy az önjelölt „konzervatív lázadók” jelentős része így képzeli el a való életbeli ellenfeleit, a „tömegembereket”/ „prolikat”/ „média-fertőzötteket” vagy miket is. Nem lecsúsztak, hanem megfertőződtek (valami ideológiával), ami az agyukra ment, ezért segíteni sem lehet rajtuk, kizárt, hogy józan eszükre vagy morális érzékükre hatni lehetne. (Még ha el is ismerik magukban magányosan lázadó hőseink, hogy a zombik nem feltétlenül tehetnek róla, hogy elzombultak, ez a kép akkor is elég téves.) És persze bizonyára azt is hiszik, hogy ők képesek felismerni a „tömegembereket”, akiktől menekülni kell/akikre lőni kell. Én tudom (mert sokszor tanúja voltam), hogyan mehet egy ideológia az ember agyára, de azért a dolog jóval összetettebb és fokozatosabb annál, hogy egy zombifilmes sémával modellezni lehetne. És egyáltalán nem fest úgy a dolog, hogy ez minden esetben visszafordíthatatlan lenne, vagy csak egy csodagyógyszerrel, esetleg ököllel vagy bunkósbottal lehetne gyógyítani. Egymás gyógyításához egymás megértésére van szükség. Egymás megértéséhez kommunikációra és türelemre van szükség.

A hidegháború, a lázadás és az összeesküvéselméletek
A hidegháború másképpen alakította át a lázadásról alkotott képet.
A hidegháborúban Magyarország a Szovjetunió szövetségese volt, a Szovjetunió pedig a gyarmati felszabadító mozgalmak támogatójának szerepében lépett fel számos esetben. Ennek oka a Szovjetunió szempontjából nyilvánvalóan az USA és az egyéb ellenfelek gyengítése volt. (Ez nem kell, hogy csökkentse a tiszteletünket az olyan bátor szabadságharcosok iránt, mint Amílcar Cabral vagy olyan vezetők iránt, mint Salvador Allende, csak érdemes emellett látni, hogy így működik a nagyhatalmi politika. Annak is megvan a maga logikája, ahogyan egy szabadságharcnak is.)

Ezért Magyarországon is a pártállami rendszer ezért a fiatalok figyelmét igyekezett a Harmadik Világ gyarmati felszabadító mozgalmai felé irányítani, ezzel próbálva elterelni azt a fiatalos igazságérzetet, az a lázadó hevületet, amely akár az államszocializmus rendszere ellen is fordulhatott volna.

(Akkoriban 'imerializmus' alatt persze csak a Nyugati Blokk terjeszkedését értették, a szovjetekét sosem)
Így lehetett akkoriban Magyarországon állampárti támogatással tüntetni, öklöt rázni, a szabadság jelszavait hangoztatni. (Valószínűleg vannak páran, akiket azért zavart a mi Rojava melletti kiállásunk is, mert az, ahogyan mi a kurdok, arabok, szurjákok, türkmének zászlóival vonultunk, pontosan ezt a felülről támogatott, elterelt lázadást idézte fel bennük.) Hozzá kell tenni, hogy azoknak a fiataloknak, akik már akkor is átláttak a szitán, és rájöttek, hogy azért elnyomás nem csak a Harmadik Világban van, és a Harmadik Világ szabadságharcosai melletti kiállással együtt kritizálni kezdték a magyar pártállami rendszert is, azoknak a MSzMP azért odacsapott. (Az Orfeo Csoport ilyen volt például.)
Mindenesetre ez az egész jelenség elég jól megágyazott két máig élő hitnek. Az egyik, hogy állampárti támogatással is lehet lázadónak lenni. Kérdés, hogy mennyire lesz hiteles az, aki a lázadásával semmi kockázatot nem vállal, még a legminimálisabbat sem. Még akkor is, ha a szegényebbek, szerencsétlenebbek melletti kiállás szép dolog.
A másik, ezzel összefüggő hidegháborús (tév)hit viszont sajnos erősen kedvez az összeesküvéselméleteknek. Ez pedig az a tévhit, hogy aki lázad valamilyen hatalom ellen az mindig, mindenképpen valami másik létező kegyetlen hatalom érdekeit szolgálja. Ez nem csak azt eredményezi, hogy a saját és mások érdekeiért kiálló bátor embereket meg lehet vádolni azzal, hogy mindenféle idegen mit-tudom-én-kiknek az ügynökei, hanem azt is, hogy a ma „konzervatív lázadói” magukról is azt hiszik, hogy ál-lázadásuk hiteles és oké.

Pedig valójában még a hidegháború korszakáról sem mondható el, hogy abban minden a hidegháborúról szólt. Már akkor is léteztek helyi konfliktusok, helyi ügyek és az ezek megoldására született helyi mozgalmak is, amelyek nem feltétlenül a két nagy globális „táborhoz” és a két szuperhatalomhoz képest határozták meg magukat és céljaikat. Sőt sok esetben éppen az volt a céljuk, hogy ezen a mindent beárnyékoló globális szembenálláson túllépjenek, és valami újat hozzanak létre, új választ adjanak a maguk helyi ügyeire.
1956-ban a magyar felkelők legnagyobb része nem szocializmus és kapitalizmus között akart választani, hanem demokratikus szocializmus és sztálinizmus között. Szemük előtt nem az USA, hanem a jugoszláv (és lengyel) munkástanácsok álltak elsődleges példaként. De leginkább valami újat akartak létrehozni, ami a jugoszláv munkástanácsoknál is jobb és demokratikusabb lesz.
Jellemző, hogy 1968-ról, a Nagy Lázadás Évéről is azt akarta velünk elhitetni az utóbbi pár év vonalas (megint állampárti, csak egy másik párturalmat kiszolgáló) történetírása, hogy az akkori konfliktusok is a hidegháborúról szóltak. Hogy akik a Keleti Blokkban fellázadtak, azok kapitalizmust akartak, akik a Nyugati Blokkban lázadtak, azok meg szocializmust akár annak a szovjet államszocialista diktatórikus formájában is.

(Szégyenletes, hogy ez a hazug, történelemhamisító falfirka egy történészkonferencia plakátja lehetett.)
Aki az akkori idők történetét tanulmányozza, rájön, hogy mi sem áll távolabb az igazságtól. Tényleg inkább az efféle szembenállás meghaladása volt a cél. Sem Martin Luther King, sem a hippik nem a szovjet rendszer mellett kampányoltak. Jacek Kuroń, aki a Keleti Blokkban, Lengyelországban az akkori diáklázadások egyik eszmei előkészítője és vezére volt, egy demokratikus szocialista eszme mellett tett hitet (pl. a Karol Modzelewskivel együtt írt Nyílt levél a Pártnak című meghatározó művükben). Később is ezt az eszmeiséget követte.

És ha elolvassuk a Nyugati Blokkban, Párizsban lázadó diákok egyik vezérének Daniel Cohn-Benditnek az 1968-as írásait,

amelyekben a sz**t is kirugdossa nem csak a Gaulle-rendszerből, hanem a „sztálinista vezetésű” Francia Kommunista Pártból is (nem csak adott helyzetre, hanem történeti távlatra tekintve is), akkor rájöhetünk, mennyire hamis az az egyoldalúan hidegháborús értelmezés, amit ma 1968-ról nekünk sugallni próbálnak. (Függetlenül attól, hogy mi lett Cohn Benditből később.)

Manapság pedig már nincs is két szembenálló globális tábor. Az államok közötti kapcsolatok komplexek, sokrétűek. Persze mindig is azok voltak, de most már szerencsére nem az a helyzet, hogy ha egy külföldi országról beszélünk, rögtön azzal kell kezdenünk, hogy ez az ország melyik „tábor” tagja, a mienké vagy a másiké, nem ez a legrelevánsabb információ, ami minden egyebet beárnyékol a belőle következő előítéletekkel.
De a „konzervatív lázadókat” továbbra is meg lehet vezetni ilyen előítéletekkel: szerintük a társadalmi igazságosságot követelő lázadók is valamilyen hatalom érdekében lázadnak, ezért hát nekik, a konzervatívoknak sem kell ilyen tekintetben elszámolni a lelkiismeretükkel.


És ha megfordítjuk…?
Mi van, ha megfordítjuk az állítást? Hogyan hangzik egy ilyen mondat:
„Manapság lázadónak lenni az igazi konzervativizmus”?

Ha politikai konzervativizmusról beszélünk, akkor a mondat hasonlóan értelmetlen, mint az előző esetben, illetve annyival értelmetlenebb, hogy a magukat konzervatívnak mondók semmilyen csoportja nem lesz hajlandó kapcsolódni hozzá, ha a konzervativizmus önmeghatározásuknak tényleg ilyen fontos része.

De mi a helyzet az etikai értékőrzéssel? Nos, ha a konzervativizmuson tényleg régi értékek őrzését értjük, akkor én ezt a fenti mondatot ebben az esetben igaznak érzem.

Aki ma a mai kapitalista gazdasági és társadalmi rend ellen lázad, az általában nem csupán józan belátásból, hanem egyfajta erkölcsiségből, valamiféle morális alapról is teszi ezt. Harcostársaimon, akik a környezet védelmét és egy igazságosabb társadalom létrehozását követelik, többnyire látom azt, hogy kiállnak, olyan „régimódi” értékek mellett, mint az emberi méltóság, a kölcsönös tisztelet, a barátság, az önzetlenség, a vitakultúra, az udvariasság, az igazmondás, a részvét, az együttérzés, a lovagiasság, a tudás, a nyelv szépségének megőrzése, az alázat, a tudományos tekintély, a példamutató élet, a sportszerűség, az egyenesség, a segítőkészség, a bátorság. Egyáltalán az emberi életet és az emberi kapcsolatokat értéknek tekintik.

Van valamiféle morális MÉRCÉJÜK, szemben azokkal, akik mindezen értékek fölé helyezik a pártfegyelmet, azaz a politikai vezetőknek való feltétlen behódolást.
A mindent árucikké tevő kapitalizmus veszélye az anyagi leromlás mellett valóban az erkölcsi züllés, a nihilizmus. A morális érzéket, az ember, mint érték elismerését azonban nem pótolja egy hatalmi szervezethez való hűség, a neki való engedelmesség, még akkor sem, ha a kapitalista rendszer elleni lázadásnak állítja be magát. Ez a fajta hűség, ez a fajta alázat, ez a fajta engedelmesség, ez a fajta fegyelem nem tompítja, hanem ellenkezőleg: csak felerősíti. Mert ha Párt, a Vezető, akinek a nevében az ún. „konzervatív lázadók” fellépnek, igazolhatóvá, elnézhetővé, sőt követendő példává teheti a bunkóságot, a nagyképűséget, a megvetést, a csalást, a hazudozást, a rágalmazást, a kegyetlenséget, a nyelv meggyalázását, a sportszerűtlenséget, a gyávaságot, sőt a gyilkosságot, akkor az nem erkölcs. Az éppen nihilizmus.
Hozzátehetném: furcsa, hogy ezt Európának ezen a felén, ahol a tömeggyilkosságokat az utóbbi száz évben általában a hívek fanatizmusára építő egypártrendszerek követték el, még mindig magyarázni kell.

Az, hogy a fenti szentenciát, amivel vitába szálltam, meg is lehet fordítani Gazsi bátyánk ezen írását olvasva jutott eszembe.
„A radikális fiatalság nem azért vegetárius és vegán, mert félti az egészségét, nem azért igyekszik természethű életmódot folytatni, mert jólesik neki, nem azért nem vesz autót, mert nem telik rá, nem azért tartja magát távol a represszív praxisokat népszerűsítő alantas szórakozástól (például a macsó sovinizmust megtestesítő profi labdarúgástól), mert szereti az unalmat, hanem azért, mert így helyes. Nem azért nem nagyon vesz divatos új ruhát, mert nem akar szép lenni, hanem azért – mert amint azt már évezrede megfigyelték az aszkéták, a remeték, a szerzetesek, az anakhoréták, a kontemplatív és meditatív közösségek esetében –, mert szomorú. Mert az életkilátások (mindenkinek) bizonytalanok, mert minél tovább él vagy minél fiatalabb valaki, annál bizonyosabb, hogy kínok között végzi, értelmetlen háborúkban, ma még elképzelhetetlen nyomor és szenvedés közepette. (...) Akárcsak a nagy filozófiák és vallások zöme, a mai baloldali radikális fiatalság is az áldozathozatal, az önföláldozás, a lemondás etikáját tartja helyénvalónak.” -írja. Érdekes gondolat

(Greta Thunberg egyébként egy ellentmondásos jelenség. Lehet vitatkozni véleményével, módszereivel, eszközeivel, és a jelenséggel, a kultusszal, amit köré építenek. De jó szándékát, morális alapját azért elég nehéz kétségbevonni. Azok az undorító módszerek, amelyekkel őt most lejáratni, bemocskolni próbálják, egészen elképesztőek. A hatalom érzi Greta erkölcsi fölényét, azért reagál ilyen képtelen módon.)

Végszó
A „konzervatív lázadás”, nekem nagyon úgy tűnik, nem egyéb jelen helyzetben, mint hamis legenda, amit egy rossz rendszer védelmében találtak ki, egy manipulatív jelszó, amely csapdába vezet.
Megfordítása, amit talán nem is annyira a „lázadás konzervativizmusának”, mint inkább az új lázadás régimódi etikai értékőrzésének nevezhetnénk, azonban nagyon is valós dolog, amelyre nagy szükségünk van, valóban egyre káoszosabbá váló, értéktévesztő világunkban.

Ügyeljünk értékeinkre! Ne csak anyagi, hanem nyelvi és erkölcsi értékeinkre is, mert azokat is ellophatják.

A hamis lázadókról I. rész

Létezik egy mondat, amit az utóbbi pár évben egyre gyakrabban hallok, és minél többször hallom, annál idegesítőbb. Jobb lesz, ha írok róla egy bejegyzést, hogy ha majd a továbbiakban is ilyen sűrűen posztolják a Facebookra még okos emberek is, ne kelljen minden alkalommal külön leírnom, hogy mi a bajom vele, hanem ideirányíthassam az olvasókat.
A mondat valahogy így szól:

„Manapság konzervatívnak lenni az igazi lázadás.”

Ami nagyon idegesítő ebben, az egyrészt a hatalmon lévők üldözési mániája, mikor valaki egy győztes pozícióból tesz úgy, mintha üldözött lenne. Ez egy nagyon régi jelensége a történelemnek. Egyszer majd írok róla egy külön bejegyzést, és összegyűjtök pár történelmi példát is, hogy szemléltessem. Mindenesetre az utóbbi időben különösen gyakori és különösen Magyarországon. (Akinek a kezében nagy hatalom összpontosul, annál könnyen alakul ki paranoia, de amikor ez betegségből stratégiává válik, vagyis amikor valaki a saját paranoiáját tudatosan használja mások manipulációjára is, hogy még több hatalma legyen, na az tényleg nagyon para.)
De a másik, ami miatt szerintem ez egy hülyeség, bullshit, de legalábbis félreértés, az a „konzervatív” szó jelentésének tisztázatlansága.

Értékőrzők és rendszerőrzők
A „konzervatív” szó szerint megőrzőt (konzerválót) jelent. Kérdés azonban, hogy aki konzervál, az mit őriz meg. Kétféle dolgot szoktak ezen érteni: 1. értékek megőrzését (nevezzük ezt etikai vagy érték-konzervativizmusnak), 2. társadalmi formák, társadalmi és gazdasági rend, adott hierarchia megőrzését (nevezzük ezt politikai konzervativizmusnak). A kettő nem ugyanaz, de nem is zárja ki egymást. Csak néha összemosódik. Egyes meggyőződéses konzervatívoknál öntudatlanul mosódik össze, másoknál, a demagóg néphülyítő konzervatívok a kettőt tudatosan mossák össze mások manipulálására.

Ha a szó első jelentését vesszük, akkor a mondat értelmezése valami ilyesmi lehet: manapság a világ káoszba fordult, minden relativizálható, minden eladó és megvehető, nincs becsület, nincs morál, senki nem törődik a valódi értékekkel. Ebben a helyzetben az az igazán bátor lázadó, aki ezzel szembe mer szállni, aki mégis csak mer valamiféle morális értékeket vállalni, és azok szerint élni. Ebben az értelemben a mondat akár még igaz, vagy legalábbis elfogadható is lehet.
Csak ott van a szó másik értelmezése.
És a gond az, hogy ezt a mondatot legtöbbször éppen olyanoktól halljuk akik éppenséggel a szónak a második értelmét tartják mindenek felett valónak, vagyis egy társadalmi-gazdasági rend védelme a céljuk. És éppen ezért akarják elhitetni a valódi meggyőződéses érték-konzervatívokkal, hogy egy társadalmi rendet védelmezve valamiféle nekik fontosnak tartott értékeket is védelmeznek.

A történelmet tanulmányozva azonban gyorsan szembesülünk egy fontos dologgal: a gazdasági folyamatok, ennélfogva a társadalmak, és így a politikai rendszerek is változnak. Nem csak gyors forradalmi változásokkal, hanem lassú, természetes, „organikus” módon is. Ez nem jó vagy rossz, hanem az élet folyásának természetes velejárója. Nincs olyan tökéletes társadalmi rend, aminél meg lehet állni, és azt lehet mondani „elértük a Kánaánt”. Nem vitatom, hogy vannak állandó emberi értékek és állandó emberi igények, elsődlegesen a boldogságra való igény. Ennek kielégítése úgy, hogy másokat is boldoggá teszünk, illetve mások boldogságának nem állunk az útjába, ez nevezhető etikus magatartásnak. Az igények kielégítésének formái azonban változhatnak. Ennélfogva: egy politikai rendszer csak akkor lehet etikus, ha követi a széles társadalmi igényeket, és azokkal együtt változik. Ha egy politikai rend fenntartásának célja már nem az emberi boldogságkeresés kereteinek biztosítása, hanem kizárólag önmaga, a politikai rendszer fenntartása, akkor az a politikai rend nem etikus. Hanem elnyomó. Persze változhat, hogy milyen mértékig válhat azzá.

Tehát: azt elhitetni az etikai-érték-konzervatívokkal, hogy a politikai konzervativizmussal a rendszervédelemmel etikai értékeket is védelmeznek, szerintem hazug manipuláció.

Ez a hazug manipuláció következik egy másik tévedésből is: azzal, hogy a konzervativizmus kizárólag az idővel függhet össze. Ez a politikai konzervatívoknál értelmezhető így: aki politikailag konzervatív, az a fennálló rendet védelmezi.
Így aztán, aki magát érték-konzervatívnak vallja, az nem csak azt állítja, hogy értékeket őriz, hanem azt is, hogy régi értékeket őriz.
Ez rendben is volna. De ha a hangsúly az utóbbi állításban az „értékekről” a „régire” tevődik át, az megint csak eltávolodik mind az etikustól, mind a hasznostól. Ha egy dolog, egy eszme, egy rendszer értékét nem etikussága és nem hasznossága, hanem kizárólag a régisége határozza meg, az egydimenziós gondolkodáshoz vezet. Mivel pedig az ember rendkívül sokrétű, komplex lény, az egydimenziós gondolkodás általában embertelen.

Márpedig a fenti állítás, hogy „konzervatívnak lenni az igazi lázadás” tapasztalatom szerint az esetek egy jelentős részében olyanoktól hangzik el, akik a jelenlegi gazdasági és politikai rendszert akarják mindenáron megvédeni.

Így viszont a mondatnak nem sok értelme van. Azt állítani, hogy a fennálló rend védelme a lázadás, a gyáva opportunizmus a bátorság, azért belátható, hogy ez nevetségesen abszurd és feloldhatatlanul ellentmondásos. (Mintha valaki benzinnel akarna tüzet oltani, vagy ágyúval házfalat építeni.)

De hogyan jutunk ilyen értelmetlenségekig? Nézzük meg a kérdéses állítás másik fontos kifejezését, a lázadást.

Lázadók
Mit csinál, aki lázad? A fennálló hatalom/tekintély ellenében próbál érvényt szerezni valaminek, vagy kiállni valami mellett, amit ő igazságnak gondol. (Ezért per definitionem nem lehet a hatalom mellett lázadni.) Ahhoz hogy valami lázadó lehessen az kell, hogy az illető gondolat ne legyen hatalmon. Ha etikai értelemben nézzük tehát, akkor a fent vitatott állítás azt feltételezi, hogy a régi értékek elvesztek, védekező pozícióba szorultak, azokat meg kell védeni. Ez még akár lehet igaz is. Ha azonban politikai értelemben nézzük, azt mondani, hogy aki hatalmon van, az nincs is hatalmon, aki uralkodik, az nem uralkodik, már láttuk, hogy értelmetlen. Vagy mégsem? A „konzervatív politikai lázadók” állításának nem az a lényege, hogy a hatalmon lévők nincsenek hatalmon, hanem, hogy veszélyben vannak, a pozíciójuk nem stabil, meg kell őket védeni.

Ennek sulykolása egy olyan helyzetben, ami jelenleg Magyarországon van egyfelől paranoia, üldözési mánia. Ahogy arról fentebb már szóltam. Másrészt pedig voluntarizmus, a hatalomhoz való önkéntes, kritikátlan, gyáva alkalmazkodás. A kettő nem ugyanaz, de a kettő egymást erősíti, és jelenleg egyre inkább elmosódnak a határok a kettő között.

A „lázadás” szónak azonban éppen azért van, illetve lehet pozitív csengése, mert valamiképpen mégis egy igazság melletti kiállást jelent. És mivel olyan ellenében történik, aki nálunk kedvezőbb pozícióban, túlerőben van, ez egy bátorságot feltételez a lázadóról. Aki lázad, az tehát rosszabb pozícióban van, mint aki ellen lázad.

De éppen ezért, ha elismerjük, hogy igaza van, általában megbocsátjuk neki a hevesebb, radikálisabb fellépését is. (Mert csak ezzel tudja kiegyenlíteni az esélyeket.)

Persze nem volt ez mindig így. Amikor még széles társadalmi konszenzus volt arról, hogy az uralkodói tekintély egy sok minden másnál fontosabb érték, akkor a „lázadó” szónak még többnyire negatív felhangja lehetett. (Sokak szemében Lucifer angyal lehetett a fő lázadó, aki a teremtett világ igazságos isteni rendjét kérdőjelezi meg, és büntetésből levettetik az égből a pokolba, ahol Örök Gonosszá züllik.) És bár annak gondolata, hogy a zsarnoki hatalomnak ellenállni nem bűn, már megjelenik a vallási reformátoroknál, sőt a rendi társadalomban, a nemesek ius resistendi-jében is, azt csak a XIX. század forradalmai és szabadságharcai hozták el, hogy a „lázadónak” és a „forradalmárnak” többször legyen pozitív, mint negatív értelme, hogy az „igazság harcosa” és „bátor újító” értelemben használjuk a „nyughatatlan felforgató” értelmezés helyett.

Ha megnézzük, az olyan figurákról, mint Budai Nagy Antal vagy Dózsa György, nem jellemző, hogy a XIX. század előtt a magyar történelem pozitív alakjaiként, hősökként emlékezett volna meg a történetírói emlékezet.

Nyilván vannak ma olyan ultrakonzervatív gondolkodók, akik szeretnék azt elérni, hogy a „lázadás”, „lázadó” és „forradalmár” ismét negatív jelzők legyenek. De már az a tény, hogy a fenti állítás, amit most körüljárva ezt a cikket írom, abban a formában hangzik el ahogy, mutatja, hogy az idő kerekét nem lehet ilyen értelemben visszaforgatni. Mármint: nem lehet egy régi típusú uralkodói tekintélyt egy az egyben visszahozni. Ezért történt így, hogy a „konzervatívok” is egyre inkább arra mennek rá, hogy őket tartsuk az igazság harcosainak, nem pedig arra, hogy a szavakat átértelmezzék. (Sőt, inkább arra, hogy céljaik érdekében a fogalmakat végképp összezavarják.)

Szóval (akárhogy is harcolnak pl. a Mandiner újságírói) nem lehet letagadni, hogy a „lázadó” szónak van ma egy többnyire pozitív értelmezése, tiszteletet parancsoló hatása. Akik politikai célból terjesztik a „konzervatív lázadás” abszurd tévhitét, azok valószínűleg erre a hatásra mennek rá. Értelmezésük szerint tehát: a jelenlegi hatalom rosszabb pozícióban van, nem nála gyengébbek, hanem nála erősebb erők támadják. Ezzel a gondolattal a hatalom sunyi, opportunista haszonlesői általában a hatalom disznóságait akarják igazolni. Vagyis: a hatalom bármiféle drasztikus fellépését bárki ellen.

(Manapság már ők lennének a lázadók?)
Illetve a hatalmat segítő stricik és gengszterek általában erre hivatkoznak saját bűncselekményeik igazolásakor is. Nem egyéb az csak lázadás, az igazság képviselete, bocsássunk tehát meg nekik – ezt várják tőlünk.

A dolognak azonban több rétege van annál, minthogy a fenti állítást azzal intézzük el, hogy az egyszerűen a fennálló hatalom manipulatív propagandafogása. Miközben ezt gépeltem, eszembe jutott egy csomó új szempont is. De mivel a bejegyzés már így is túl hosszú lesz, kettébontom, és holnap folytatom.