Az idei Felszállott a pávát nem követtem, még annyira sem, mint a tavalyit. Nem is igazán tetszett az ötlet, hogy gyerekeket versenyeztessenek egy népdalos-népzenei-néptáncos Megasztárban. (A tavalyi széria közönségdíjasa, Vaszi Levente, a kosteleki tanító is mondta, hogy ez nem biztos, hogy jó hatású lesz.) Mindig a magam példájára hivatkozom, akinek már a szüleim is hard-folkerek voltak, mégsem terelgettek ebbe az irányba, hanem a néptáncot magam választottam magamnak, amikor készen voltam rá, amikor eljött az ideje, azaz kiskamasz koromban, sok kortársamhoz képest, relatíve későn. Szóval az én utam a néptánchoz ifjúságomban szerencsésen alakult, nade ki mondhatná, ki állíthatná, hogy az én utam az egyetlen, illetve a helyes? Vannak más utak is, és mind lehet érdekes. Mindezzel együtt sem voltam biztos benne, hogy gyerekek versengését akarom nézegetni abban, amit magam is szívesen művelek, de amiben versengeni nem szeretek. De az azért sejthető volt, hogy nem fogom megállni, hogy a döntőt meg ne nézzem. (Amúgy tök jó, hogy ilyen hamar felkerült az Internetre is teljes hosszábban. Ha valaki kihagyta volna, ott az előbbi link.) Ha másért nem, hogy legyen miről írnom. Mondjuk kritikát.
És most… Kritikát, elemzést, értékelést akarok írni, de nem tudok, egyszerűen csak elképedt tekintettel, leesett állal és levett süveggel állok az összes fellépő előtt, aki a döntőn résztvett. Ez valami fergeteges volt! Akik itt voltak tényleg a legjobbak, legnagyobbak voltak. A legnagyobbak, akik ugyanakkor mosolygós, aranyos kisgyerekek. Nagyon különböző háttérrel, de hasonló, istenáldotta tehetséggel.
A szervezők és a zsűri jó érzékkel és okosan úgy alakították az eseményeket, hogy legalább most, a végén ne a verseny jellege domborodjon ki az egésznek, illetve az egész ne is legyen verseny egyáltalán, hanem inkább egyetlen hatalmas buli. Illetve seregszemle. És amellett ismeretterjesztés, ahogy az már a korábbi évadokban is volt. Így nem volt pontozás, csak szöveges értékelés, amelyben azonban mindenki dicséretet kapott (megérdemelten), viszont a zsűri tagjai kicsit okoskodhattak és művelhették a nép tudását, vagy mi. A végén pedig mindenki győzött, mindenki kapott valami díjat. És ez rendben is volt így. Egy gyerek-versenynél, ahol amellett a zsűri mindenképpen a további lelkes elszánt munkára akarja biztatni a résztvevőket megvan a veszélye annak, hogy az egész átmegy öncélúan lapos buksisimogatásba, de itt szó sem volt erről. Lehet, hogy azért, mert ez már a döntő volt, és itt a legjobbak legjobbjai voltak, de itt tényleg minden produkció teljes értékű művészi élményt nyújtott. Mindenki megérdemelt minden dicséretet. (Aztán nem tudom, a korábbi adásokban mi volt.)
Ami pedig a buliszervezést illeti, ahhoz remek emberek voltak a műsorvezetők. Novák Péter még a tőle megszokottnál is jobban pörgött, már-már „húúú-lánnyá” vált. Lehet, volt, akinek ez már sok volt; nekem például nagyon tetszett. Társa, Morvai Noémi valamivel visszafogottabb volt. De az volt az érzésem, hogy ezt a nagy dajdaj-hangulatot jobban, lazábban kezelte, mint mondjuk talán Herczku Ági kezelte volna. (Ezzel nem Herczku Ági ellen beszélek. Tényleg, ő hol volt? Azért vendégelőadóként legalább szívesen hallgattam volna…)
Szóval tényleg nagy volt a hangulat, szemmel láthatóan minden fellépő királyul érezte magát.Nem kellett itt feszültséget kelteni, hogy ki győz, a show így is nagy show volt.
Nem is maradt más hátra, mint hogy egyenként felsoroljam a szereplőket és fejet hajtsak előttük. Bár nem biztos, hogy megtalálom a megfelelő szavakat rájuk, pedig annyira másképpen voltak mind-mind nagyszerűek!
Herdon Péter és Herdon Balázs: ők most nem a hivatalos program fellépői, („versenyzők”) voltak, hanem csak a közönség kívánságára újra fellépő vendégelőadók. De így is jó volt nézni őket. Botolót táncoltak, ami sokszor még felnőtteknek is piszok nehéz, és ők meg lazán, könnyeden fesztelenül csinálták, ahogy a legjobbak, mint két pásztorfiú. Ha tudjuk, hogy Balázs legyőzte a leukémiát, akkor még nagyobb csodálattal kellett nézni a produkciót. (Ha versenyzők lettek volna, akkor nem tudom fair lett volna-e elárulni ezt az információt, de így, hogy semmi tétje nem volt, csak hozzáadott a fellépésükhöz.) Szerintem róluk is sokat fogunk még hallani.
A többiek, akik „versenyzők” voltak:
Énekes fellépők:
(Atyaúristen micsoda erős, gyönyörű hangokat hallottunk, micsoda hangokat! Mintha annak idején a Megasztárban nem csak egy Rúzsa Magdi lett volna a mezőnyben, hanem rögtön négy!)
Haraszti Julcsi és Haraszti Marcsi (nem tudom, melyikük melyik), „a palóc pacsirták” Maconkáról. Palóc karácsonyi dalokat énekeltek. (Megfigyelhető volt, hogy most, az utolsó körre a legtöbb ember igyekezett valamit a szűkebb pátriájából, a szülőföldjéről hozni.) Amellett, hogy nagyon szépen zeng a hangjuk, keresetlen természetességgel álltak a színpadon, és olyan pontosan, összehangoltan működtek együtt, mintha igazából nem is ketten lennének, hanem Lázár Ervin Hétfejű Tündérének megmaradt két feje lennének ők együtt.
Vrencsán Anita: a gyimesi csángó leány Kostelekről. („Gyimes Rúzsa Magdija?”) A tavalyi közönségdíjas, Vaszi Levente tanítványa. (Aki azt nyilatkozta, nem feltétlenül szerencsés dolog gyerekeket versenyeztetni. De azért ugye mind sejtettük, hogy ha már egyszer mégis, akkor el fogja hozni ő is valamelyik tanítványát erre a versenyre. Ti is sejtettétek, nem igaz?) Hangja neki is erős, természetessége neki is lefegyverző. Semmi megszeppentség nem látszott rajta, sőt inkább valami pajkosság, amikor beszélt, viszont valami megint nagyon megnyerő szakmai alázat és odafigyelés, amikor énekelt. Nagyon, nagyon reméljük, hogy sokszor fog közénk visszatérni, várni fogjuk.
Gál Tibor: táncos legény Ráckevéről, aki azonban most énekesként indult a versenyen. Szokatlan, hogy egy fiú már ilyen korán kezdjen énekesként megmutatkozni, amint azt Berecz Pityu is megjegyezte. Tibinek ez a kihívás meg se kottyant. Ami még döbbenetesebb, hogy ebből a kiskamasz gyerekből, amikor kiállt a színpadra, és énekelni kezdett, csak úgy áradt a férfias erő. Azért ilyet is ritkán érezni. Ilyen magabiztosságot. Minden szimpátiám az övé, és nála is kíváncsian váro, hogy ha már most ilyen, milyen lesz majd még tényleg felnőtt férfiként. (Nemcsak az énekes karrierjére leszek kíváncsi, hanem még jobban a táncos pályafutására, kiállására.)
Hangszeres szólisták:
(Nem tudom, volt-e idén zenekari kategória, de valószínűleg nem, mivel igen-igen ritka, hogy az ember már gyerekkorában egy kész népzenész bandában játszik.)
ifj. Ürmös Sándor: villámkezű cimbalmos Budapestről. Régi cigányzenész dinasztia tagja. Éppen ezért talán őróla volt a legkevésbé meglepő, hogy idáig, a döntőig jutott, hogy ilyen remekül helytállt. Ez persze semmit nem von le annak az értékéből, amit csinált. Sőt! Szép, ahogyan továbbviszi a tradíciót. Azért az is látszott, hogy neki ez a tevékenység egyáltalán nem teher, ő magától csinálja ilyen lelkesen. (Mindenki így volt ezzel, másképp nem meneteltek volna idáig.) Itt a döntőben Sanyi most vajdaszentiványi muzsikát játszott. Vajdaszentiványon is az a jellemző, hogy a hegedű a fő szólóhangszer, a cimbalom a hegedűt támogatja. De azért a cimbalmosnak is gyakran van alkalma díszítgetni, cifrálni, művészkedni. Mindenesetre most viszont meg kellett oldani, hogy ebben a számban a cimbalom legyen a leghangsúlyosabb hangszer, és a hegedűs meg a bőgős „adják a lovat” a cimbalmos alá. És hát Pál István „Szalonna”, a hegedűs, meg Dór Robi, a bőgős ezt remekül meg is oldották. Node Sanyi! Csak úgy villogtak a kezében az ütők, és az eredmény a fülnek is gyönyörűség volt. Az utolsó taktusoknál (szerencse, hogy csak akkor) Sanyi egyik ütője egyszercsak ketté is tört a nagy heveskedésben, de még szebb, hogy ez semmit nem vett el a játék értékéből. Ehhez kapcsolódott a zsűri egyik legeredetibb, mármint legfurább aranyköpése is, miszerint: „Hogy a végén elszállt a verőd feje, az azt jelenti, hogy ki tudod magad fejezni zeneileg.” –mondta Eredics Gábor.
Horváth L. Zalán: dudás a Zselicségből, Somogyból. „A duda Paganinije” kitüntető címet szerezte meg Sebő Ferenctől, ami talán még a díjaknál is többet ér. Sokszor mondtam, hogy a duda az egyik kedvenc (ha nem „a” kedvenc) hangszerem, szeretem hallgatni, szeretek táncolni rá. Emlékeztet a gyerekkoromra is, mikor édesapám muzsikált a dudáján a mulatságokban, de mostanra mást is jelent: pásztorhangszerként a szilaj férfiasság egyik kifejezője számomra; a hangszer amelynek szavára csatába menni is könnyű (a skótok nagyon jól tudnak valamit), és még a temetés is méltóságteljesebb. Mindamellett éppen apám példája miatt tisztában vagyok azzal is, hogy a duda a legnehezebb magyar népi hangszerek között van. Na és hogy valaki ennyire fiatalon játsszon ilyen kiművelten ilyen dallamokat dudán, hát én ilyet még nem láttam-hallottam. Éppen ezért nálam ez a fiú volt a döntő győztese, illetve az én kedvencem. Érdemes meghallgatni és ámulni. És emellett még valami: a kis bemutatkozó filmecskékben azt hiszem, Zalántól hangzott el a legérettebb gondolkodásra mondat az összes résztvevő közül, valahogy így: „Azt üzenem a szülőknek, hogy a mindenki a maga módján engedjen és segítsen a gyerekének, és tanítsa.”
Táncos szólisták:
Mahovics Tamás és Busai Bori (a békát nem tudom, kicsoda, de nem lépett fel). Úgy néztem, ők voltak a legfiatalabbak a döntő mezőnyéből. És teljesen egyenrangú versenytársai az összes többi táncosnak. Félelmetes, mit tudnak! Némely felnőttek sem táncolnak úgy, mint ők! (Egyszerű, de bulis gömöri táncokat hoztak.) Bori egyébként Jászberényből való, a híres Jászság Együttes két remek táncosának és koreográfusának a lánya. Tomi pedig békési. (Bori szüleit ismerem is, és szeretem, ahogyan táncot tanítanak.) Bori és Tomi frissek és aranyosak. Teljesítményük még Bori általam nagyon tisztelt apját, Busai Norbit is fejreállította.
(Mármint: Norbi fogadásból felajánlotta, hogy az egész ország előtt fejenáll, ha sikerül a döntőig eljutni.)
Antal Adorján, az ügyes székely legény Csíkmadarasról. Neki is ott a ravasz mosoly a szeme sarkában, ami Vrencsán Anitát is olyan szimpatikussá tette. A tánc nagyon passzolt hozzá. Székely tánc volt, igaz, nem Csíkszékről, ahonnan Adorján is származik, hanem Udvarhelyszékről (Pálpatakáról, a Korond melletti tanyavilágból). Nekem a pálpataki egyébként a kedvenceim közé tartozik a székely táncok közül. Be kell valljam, amúgy is jobban szeretem a kecsesebb, könnyedebb udvarhelyszéki táncokat, mint a súlyosabb, trappolós, csíkiakat. (Bocs a csíkiaktól!) Adorján is kecses, kiművelt mozdulatokkal jött, és engem ez tisztára magával ragadott.
Hoksz Attila, Dombrád remek fia. Szegény sorból jövő legény, aki meghódította a nézők szívét. Hogy minden döntős kapott díjat, abból az jön ki, hogy a legértékesebb mégiscsak a közönségdíj lesz. A közönségdíjat pedig Hoksz Attila szerezte meg! Novák Péter ekkor így kiáltott fel: „Győzött a szolidaritás!” Ez a felkiáltása azonban kicsit megtévesztő. Hoksz Attila mélyről jött, és ezzel nagy szimpátiát kelthetett maga iránt sokakban; de tényleg: erre ő teljes egészében tehetségével, teljesítményével is rászolgált. Megérdemelte az ünneplést. Fellépése előtt kissé furcsán néztük, hogy mit keres a kezében egy egész üveg bor, kitől kapta, és miért. Aztán kiderült, hogy ő hozta a prímásnak, Pál Istvánnak „Szalonnának”. Csak annyit mondhatunk: Szalonna is nagyon megérdemelte!
Táncegyüttesek:
(Tudjátok, én mindig azt figyelem, hogy melyik együttes a legjobb közösség, hol mutatkozik meg a legjobban a táncban, hogy ezek az emberek jól érzik együtt magukat. Számomra ez sokkal fontosabb, mint a kiművelt, látványos koreográfia. (Bár az se utolsó.) És most úgy vagyok vele, hogy nem is tudok dönteni a fellépő három táncegyüttes közül, hogy ebből a szempontból kiket értékeljek legnagyobbra. Szemmel láthatóan mindenhol megvolt ez, és olyan jó volt ezt látni.)
Pulutyka: Székesfehérvárról jöttek. Ők is saját vidékük, a Mezőföld táncait táncolták. Nekem az ő koreográfiájuk tetszett a legjobban, de lehet, hogy csak a táncanyag miatt. Vagy a zene miatt. Vagy éppen a visszafogottsága miatt (mert mindig azt gondoltam, nem kell a gyerekeket kiabáltatni a színpadon, hagyni kell azt jönni, ami tényleg jön belőlük.) Vagy nem tudom megmagyarázni, mi miatt, de erősen szubjektívnek érzem a szempontjaimat. Lehet, hogy távolságtartóbban nézve, vagy alaposabban elemezve másra jutnék. Mindenesetre nem éreztem úgy, hogy messze elhúztak volna, a három csapat más szempontok alapján is teljesen egyenrangúnak tűnt nekem.
Borbolya Táncegyüttes (Deszk): ők is a saját vidékükről, a Dél-Alföldről hozták a táncokat. Nem mindig éreztem, hogy a koreográfia egyes elemei szervesen illeszkednek egymáshoz náluk, például nem igazán értettem, mi funkciója van a hatlábú lónak és a rá való alkudozásnak. (A felnőtt együttesvezetőjük kissé modoros megszólalása sem feltétlenül tetszett a bemutatkozó videóban.) De az biztos, hogy a hangulat náluk is remek, baráti, bulis volt. Szerettem őket is.
Bartina TE Gyerekcsoportja (Szekszárd): azt hiszem, megérdemelten győztek kategóriájukban. Külön tetszett, hogy volt olyan rész, amikor az együttes összes tagja körben, egymás felé fordulva táncolt együtt. Ez persze következhet magából a táncanyagból is, de akkor is szép gesztus volt. Rajtuk is látszott, hogy szeretik egymást, szívesen vannak együtt. Ja és persze ők is saját régiójuk táncát hozták.
Szóval összességében: bármennyire is tartottam ettől a Pávától (mármint ettől az évadától), itt a döntőben egy remek buli jött össze, amiről egészen biztos, hogy mindenki vidáman távozott. Résztvevők, zsűri, műsorvezetők, nézők is. Ilyen szerencsések voltak a körülmények, vagy ilyen jól válogatott a zsűri, vagy valami más volt az oka, mindenesetre itt, mint már mondtam az egész műsor minden perce remek élményt jelentett. Kiforrott, remek előadókat láthattunk halhattunk, akikre ugyanakkor még nagyon sok élmény és nagyon szép sikerek várnak. Ez biztos. Találkozunk (velük és veletek) hamarosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése