Dokumentum (1956. MÉFB)

És még egy dokumentum 1956-ból. Ez pedig a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának felhívása.
Most persze azt hiszitek, hogy a MÉFB egy afféle okoskodó-teoretikus szervezet volt a forradalom idején, de valójában egy fontos információs központ volt, amely segítette a kapcsolattartást az egyes munkástanácsok és felkelőcsoportok és Nagy Imre kormánya között. Szóval egy közvetítő szerv volt. Hogy pontosan hány tagja volt, azt nehéz megmondani. Mindenesetre a tagok egy jelentős része egykori népi kollégista cimbora volt, akik korábban a NéKOSz-t működtették, 1956-ban pedig a 30-as éveikben járó tanárok, újságírók, szakemberek voltak. Legtöbbjük 1944-1945-ben a németek és a nyilasok ellen harcolt. 1956-ban viszont már nem fegyverrel harcoltak, hanem az eszükkel. (Tavasszal és nyáron a forradalom eszmei előkészítésében, az őszi napokban, pedig mint már mondtuk, információtovábbítóként.)

A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának felhívása

1956. október 28.

Október 28-án az Eötvös Loránd Tudományegyetem központi épületében megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága. A bizottság magába tömöríti valamennyi értelmiségi szervezetet, írókat, művészeket, tudósokat, egyetemistákat egyaránt. A bizottság megalakulása után az alábbi felhívással fordul a lakossághoz:

Magyarok! Polgártársak!
A magyar nép hősi szabadságharca kivívta első győzelmét. Mint a rádióból már hallottátok, Nagy Imre miniszterelnök bejelentette legfőbb követeléseink teljesítését: az ÁVH feloszlatását és a szovjet csapatok kivonulását Budapestről. Hiába mesterkedett körömszakadtáig Gerő Ernő bűnös klikkje, hiába próbálta meg elszigetelni a forradalmi tömegektől Nagy Imrét, aki hosszú évek óta és elsőként szállt szembe a nemzetvesztő Rákosi-féle politikával: hiába rágalmazta ellenforradalmároknak, fosztogatóknak a hős felkelőket, hiába adott parancsot az ÁVH-nak a tömeggyilkolásra, hiába hozott nyakunkra idegen csapatokat, a nép ereje nagyobbnak bizonyult a terrornál és győzött. Halottaink vére nem hullott hiába. Egyszer s mindenkorra véget ért hazánkban az a szégyenletes korszak, melyben egy néptől idegen bűnszövetkezet bitorolhatta a hatalmat és tarthatta rettegésben az igaz hazafiakat, párttagokat és pártonkívülieket egyaránt. Véget ért az a korszak, amelyben büntetlenül lehetett zülleszteni és kiárusítani gazdaságunkat, természeti kincseinket. Véget ért a Rákosi-, Gerő-, Farkas-féle hazaárulók sztálinista politikája, mely ki akarta ölni a hazafiságot a nép és az ifjúság szívéből.

A győzelem e perceiben legelső kötelességünk, hogy meghajtsuk lobogónkat a hősök előtt. Dicsőség a szabadságharcos elődeihez méltó magyar ifjúságnak, dicsőség az elszántan harcoló munkásoknak, parasztoknak és értelmiségieknek, dicsőség derék hazafias honvédeinknek és rendőreinknek, akik az első perctől kezdve a nép mellé álltak, dicsőség mindazoknak, akik fegyverrel kezükben védték hadállásaikat a túlerővel szemben, és dicsőség az utca népének, mely halált megvető bátorsággal, fegyvertelenül vonult tüntetni a tankok és géppisztolyok elé. Köszönetet mondunk a szovjet hadsereg azon tagjainak, akik nem voltak hajlandók fegyverüket a magyar szabadság és a nép ellen fordítani.

Magyarok!
Büszkén állhatunk ismét a világ elé. Elszánt szabadságharcunkkal kivívtuk az egész világ haladó közvéleményének rokonszenvét és támogatását. Nemzeti becsületünk ismét teljes fényében ragyog.

Polgártársak!
A szovjet csapatok kivonulására ígéretet kaptunk. Ebben az országban most már a magyar népé a hatalom. A harcoló ifjúság mellé állt néphadseregünk, a rendőrség és a munkástanácsok, s a falvak népe. Együttvéve elég erőnk van ahhoz, hogy megteremtsük független és szabad demokratikus életünket. Ezért a Budapesti Értelmiség Forradalmi Bizottsága arra kér minden hős felkelőt, minden fegyveres csoportot, valamint a munkás- és parasztifjúságot, az egyetemistákat, a Petőfi Kör tagjait és a volt népi kollégistákat, hogy jelentkezzenek a nemzeti őrségbe, s a honvédséggel, a rendőrséggel és a munkástanácsokkal közösen biztosítsák az egész országban az áhított békét és nyugalmat. Reméljük, hogy további követeléseinket már békés úton, a kormánnyal egyetértésben vívhatjuk ki, a nép egységes erejével, a munkástanácsok intézkedéseivel, a falvak lakosságának demokratikus fejlődésével, a nemzetőrség és a többi hazafias fegyveres alakulat védelme alatt. Mindennemű - sztálinista vagy ellenforradalmi - restaurációs kísérletet visszautasítunk és visszaverünk.

Magyarok!
Lehetnek köztünk véleménykülönbségek, de a legfontosabb követelésekben egyetértünk, s javasoljuk a kormánynak, hogy a következőket tűzze ki programul:

1. A kormány haladéktalanul rendezze viszonyunkat a Szovjetunióval az egyenjogúság alapján. A szovjet csapatok kezdjék meg kivonulásukat az ország egész területéről.

2. Szüntesse meg a kormány a hátrányos külkereskedelmi szerződéseket. Hozza nyilvánosságra a már megkötött külkereskedelmi megállapodásokat, beleértve az uránércre és a bauxitra vonatkozókat is.

3. Általános titkos választásokat! A nép szabadon állíthasson jelölteket.

4. A gyárak, a bányák legyenek valóban a munkásoké. Gyárat, földet tőkéseknek, földbirtokosoknak vissza nem adunk! Üzemeink igazgatását a szabadon választott munkástanácsokra kell ruházni. A kormány biztosítsa a magánkisipar és a magánkereskedelem működését.

5. Szüntesse meg a kormány a kiszipolyozó normarendezéseket. Gazdasági lehetőségeinkhez mérten emelje fel az alacsony béreket és nyugdíjakat.

6. A szakszervezetek legyenek a munkások valóságos érdekvédő szervezetei, szabadon választott vezetőikkel. Alakuljanak meg a dolgozó parasztok saját érdekvédelmi szervezetei.

7. Biztosítsa a kormány a mezőgazdasági termelés szabadságát és biztonságát az egyéni termelés és az önkéntes szövetkezetek támogatása révén. Töröljék el a parasztokat kirabló, gyűlöletes beszolgáltatási rendszert.

8. Szolgáltassanak igazságot és adjanak anyagi kárpótlást a tagosítással és egyéb törvénytelen intézkedésekkel sújtott parasztoknak.

9. Teljes szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot!

10. Október 23-át, nemzeti felszabadító harcunk kezdetének napját nyilvánítsa a kormány nemzeti ünneppé.

Budapest, 1956. október 28-án

A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága nevében:
Egyetemi Forradalmi Diákbizottság: Pozsár István, Molnár József, Varga János
Magyar Írók Szövetsége: Erdei Sándor főtitkár
Magyar Újságírók Országos Szövetsége: Haraszti Sándor, Vásárhelyi Miklós, Boldizsár Iván, Fekete Sándor
Magyar Képzőművészek Szövetsége: Bencze László, Somogyi József
Magyar Zeneművészek Szövetsége: Szervánszky Endre, Járdányi Pál
Az egyetemek tanárai részéről: Nagy Tamás, Major Máté, Kádár Iván, Markos György
Népi kollégiumok: Kardos László, Tőkés Ottó
Petőfi Kör: Tánczos Gábor, Nagy Balázs
MEFESZ [METESZ]: Liebik György


(Jegyzet az aláírókról:

Erdei Sándor: a híres szociológus és népi író, Erdei Ferenc öccse, ebben az időben újságíró és az Írószövetség elnöke. (Nem, nem ő a Rokker Zsoltti.)

Haraszti Sándor: újságíró, Nagy Imre egyik tanácsadója, mellesleg Losonczy Géza apósa.

Vásárhelyi Miklós: itt volt szó róla. (Nagy Imre sajtófőnöke)

Boldizsár Iván: a népi írók jó barátja, a Márciusi Front egyik szervezője. Ebben az időben újságíró és könyvkiadó, a Magyar Nemzet szerkesztője.

Fekete Sándor: itt volt róla szó. (Egykori Györffy-kollégista, remek író és újságíró.)

Kardos Laci: egykori Györffy-kollégista, a NéKOSz egykori legendás vezetője. Itt és itt volt róla szó.

Tőkés Ottó: egykori Györffy-kollégista, Kardos Laci és Fekete Sandi jó barátja. Egy időben Rajk László titkára volt. (1949-ben, mikor Rajk Lászlót felakasztották, Ottót 4 évre börtönbe csukták.) Ebben az időben közgazdász.

Nagy Balázs: ő is egykori NéKOSz-vezető, de ő Petőfi-kollégista. Ebben az időben a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat történésze és a Petőfi Kör nevű vitakör szervezője.

Tánczos Gábor: tanár, ő is egykori Györffy-kollégista (Lacinál, és Ottónál jóval fiatalabb nemzedék). 1956-ban a Petőfi Kör fő szervezője.

Sipos Gyula: költő és újságíró, szintén egykori Györffy-kollégista. Ebben az időben az Irodalmi Újság munkatársa. Verseit és egyéb írásait, mint észrevehettétek szeretem és szívesen idézgetem. (+A fiát, Misit a Muzsikás Együttesből ismerhetitek.) Állítólag ő volt az egyik fogalmazója ennek a kiáltványnak, de az aláírása nem szerepel alatta.

Szervánszky Endre és Járdányi Pál: híres zeneszerzők.

Nota bene: ezért a kiáltványért magában senkit nem ítéltek el később. Akit elítéltek azt valami másért (Fekete Sándort egy híres röplapért, Haraszti Sándort és Vásárhelyi Miklóst azért mert Nagy Imre munkatársai voltak, Kardos Lacit azért, mert Nagy Imre iratait külföldre csempészte, stb.), viszont ez az irat gyakran súlyosbító körülménynek számított más vádpontokhoz.)

Dokumentum (1956)

A Nagybudapesti Központi Munkástanács javaslata az ország gazdasági életének kibontakozására

Az október 23-át követő események után az üzemekben megalakul­tak az üzemi munkástanácsok, amelyek kezükbe vették az üzemek gazdasági életének helyi irányítását.
Ezeknek a munkástanácsoknak központi szerve: a Központi Munkástanács, az üzemi munkástanácsokkal egyetértésben meg­tette az első lépést a gazdasági kibontakozás felé akkor, amikor 1956. november 17-én elrendelte az általános sztrájk beszüntetését és a munka megkezdését.
Több hét telt el azóta, és az üzemi munkástanácsok magukra hagyva próbáltak megbirkózni a súlyos gazdasági feladatokkal. Ezek­ben a hetekben a hatalmasra felduzzasztott minisztériumi apparátu­sok nem tettek és még ma sem tesznek egyebet, mint a saját, de a magyar nép által nem kívánt intézményüket szervezik.
Mit tettek és mivel támogatták a minisztériumok az üzemi mun­kástanácsokat? Határozottan leszögezhetjük – semmivel! Sőt, közü­lük egyesek titkon remélik, hogy az üzemi munkástanácsok, küzdve a jelenlegi gazdasági nehézségekkel – lejáratják magukat.
A munkástanácsok túltették magukat a minisztériumok tétlensé­gén, ezért az ország gazdasági helyzetének további megszilárdítása, valamint az üzemek közötti tervszerű munka megindítása érdekében – alulról jövő kezdeményezés eredményeként – az alábbiakat java­soljuk:

1. Alakuljanak meg iparáganként-ha kell, alulról jövő kezdeménye­zés alapján -az egyes középfokú gazdasági szervek: a kamarák. Pl. a bányavállalatokat középfokon a bányászati kamara képvise­li, a kohászati vállalatokat a kohászati kamara.
Ezeknek a kamaráknak feladata a közös iparágban lévő vállala­tok anyagellátási, értékesítési, piackutatási, képviseleti kérdé­seinek összehangolása, a termelési volumenek felosztása, mű­szaki és gazdasági tapasztalatok kicserélésének megszerzése, szállítási keretszerződések kötése más iparágakkal, tárgyalások folytatása a kereskedelmi kamarákkal stb.

2. A különböző iparági kamarák egyesüljenek országos szinten mű­ködő Országos Iparkamarába.

3. A területi elv alapján alakuljanak meg a paraszttanácsok. A pa­raszttanácsok tájegységenként szervezett összehangoló szervei a mezőgazdasági kamarák. Végül a tájegységenkénti mezőgaz­dasági kamarák legfelsőbb gazdasági érdekképviseleti szerve az Országos Mezőgazdasági Kamara.

4. Az Országos Iparkamara és az Országos Mezőgazdasági Ka­mara szervezetéhez hasonlóan fel kell építeni az Országos Szö­vetkezeti, Kereskedelmi stb. kamarákat.

5. Az országos kamarák képviselői alkotják a magyar nép gazdasá­gi, önkormányzati testületét, az Országos Gazdasági Tanácsot.

6. Az Országos Gazdasági Tanács mellett szakértői szervként mű­ködik a Gazdasági Tervbizottság.

7. Az Országos Gazdasági Tanács, mint a népgazdaság, önkor­mányzati irányító szerve, meghatározott számú képviselőt küld az országgyűlésbe.

8. Az Országos Gazdasági Tanács képviselői a gazdasági törvény­hozás megfelelő befolyásolása érdekében hivatalból tagjai az országgyűlés „Közgazdasági és pénzügyi" és „Költségvetési" Bizottságának.

9. A gazdasági élet fenn ismerteteti önkormányzati szerve mellett párhuzamosan kiépítendő a közigazgatási hatalom végrehajtó szervezete. Ez a szervezet a minisztertanács, a minisztériumok és a területi igazgatási tanácsok rendszerén alapuljon.

10. A közigazgatási szervek feladata a törvények és a rendeletek végrehajtásának biztosítása, a gazdasági élet közigazgatási ré­szének szabályozása és ellenőrzése, annak megakadályozása, hogy a gazdasági szervek (vállalatok és kamarák) tevékenysé­gükkel az állampolgároknak, mint gazdasági alanyoknak érdekeit veszélyeztessék vagy megsértsék.

Az egyes gazdasági minisztériumok feladata tehát közigazgatás­ra, gazdasági felügyeletre, gazdaságjogi kérdésekre, találmányi ügyekre stb. terjed ki. Foglalkozik az elvi, műszaki fejlesztési kérdé­sekkel, a tudományos iparfejlesztés elvi problémáival. (…)
A Központi Munkástanács ugyancsak alulról jövő kezdeménye­zés alapján rövidesen ismertetni fogja az egyes kamarák, az Orszá­gos Iparkamara, a Gazdasági Tervbizottság és az Országos Gazda­sági Tanács részletes feladatait, azoknak a kapcsolatait a minisztéri­umokkal, a minisztertanáccsal és az országgyűléssel.

(1956. december 7.)

És még egy forrásdokumentum:

A közvetlenebb demokráciáért avagy Mit ünneplünk ma?

Szóval akkor ismét kénytelen vagyok feltenni a kérdést: mit ünneplünk ma? Csak néhány csatát, egy fegyveres harc-sorozatot vagy a magyar nép megmozdulását, egy rövid ideig működő alternatív politikai rendszer létrejöttét és a magyar civil társadalmat?
Mint a fenti linken láthatjátok, azon az állásponton vagyok, hogy a lövöldözést (minden múltbéli lövöldözést) bizonyos kontextusba kell helyezni, egyszerűbben szólva, minden lövöldözésnek megvan a maga oka, és ha egy forradalmi megmozdulásról és/vagy népfelkelésről beszélünk, akkor megvan a célja is. És ezekkel talán még sokkal fontosabb tisztában lenni, mint azzal, hogy ki mikor kire lőtt.

1956 szerintem az önszervező magyar civil társadalom ünnepe (is). 1956-ban összeomlott a magyar állam addigi, egyébként hazug, rosszindulatú, hataloméhes és korrupt vezetése (ez a lényege egy forradalomnak), utána az következett, hogy a nép megszervezte saját helyi kis hatalmi szerveit. (Amihez egyébként az 1945-ben a németek eltakarodása után megalakuló helyi nemzeti bizottságok szolgáltatták a mintát.)

Azaz: a nép új vezetőket választott, új helyi önkormányzati szervek jöttek létre: forradalmi tanácsok. Ezek akadályozták meg legtöbb helyen azt, hogy az események irányítását mindenféle alvilági, bűnöző elemek vegyék kézbe. Nyilván nem mindenhol sikerült ezt megakadályozniuk, de ha nem lettek volna, nyilván jóval több lincselés történt volna.
Emellett megmaradtak a szakmai érdekképviseletek is: a falvakban nem oszlottak fel a termelőszövetkezetek, a városokban pedig az egyes szakmák szakszervezetei, legfeljebb a felülről, a Párt által a nyakukba ültetett vezetőket zavarták el, és választottak helyettük újakat.
Az egyes gyárakban, üzemekben, munkahelyeken pedig munkástanácsok alakultak hasonló módon. De mi is volt ezek lényege?

Képzeld el, hogy a munkahelyeden a vezetőket, vagy legalábbis a vezetők bizonyos részét te magad választhatod meg. Képzeld el, hogy a munkahelynek, amelyen dolgozol résztulajdonosa vagy. Képzeld el, hogy a fix béren felül osztalékot is kapsz a munkahely nyereségéből. Így még inkább érdekelt vagy a termelésben. Jól hangzik? Lehetetlennek hangzik? Pedig 1956-ban megvalósult, ha rövid időre is. Ha rövid időre valósult is meg, de íme van rá példa. Méghozzá pont az a forradalom hozta meg ezt a példát, amelyet most mindannyiunk elé példaként állítanak. Tehát akkor: nem következne ebből, hogy ez a minta is az elérendő célok közé kell hogy tartozzon?

Ezért is gyanús, hogy mindenhol azt tanuljuk, a forradalom története lezárult a fegyveres ellenállás leverésével, azaz november 4-ével és az azt követő napokban, utána pedig már csak elszigetelt utóvédharcok zajlottak. Holott a fegyvereken kívül más eszközök is voltak itt, amiket az emberek használhattak sorsuk jobbítása érdekében. Ehhez azonban össze kellett fogniuk, és vállalniuk kellett az ellenféllel való tárgyalást is. Kétségtelen, hogy kevésbé látványos, mint összevissza lövöldözni. De adott helyzetben nem tűnt reménytelennek, hogy ilyen fegyvertelen eszközökkel el lehet valamit érni, meg lehet valamit őrizni a forradalom vívmányaiból.
A munkások, az általuk választott vezetők, tanácsok vezetésével ugyanis sztrájkoltak. Azt pedig sem a szovjetek, sem a létrejövő új (törvénytelen, Kádár-féle ellenforradalmi magyar) hatalom nem vállalhatta, hogy minden gyár minden munkástanácsának vezetőit letartóztatja és mindenhol rálövet a munkásokra. Ekkor ugyanis megbénul az ország élete. A katonáknak éppúgy szüksége van a munkások munkájára, mint a munkásoknak a katonák védelmére, ezért lehet egy sztrájk hatékony fegyver engedmények kicsikarására.
A különböző mukástanácsok küldötteiből november 14-én (tehát már a fegyveres harc lezárulta után) megalakult a Budapesti Központi Munkástanács (BKMT), hogy legyen a munkástanácsoknak egy olyan küldöttsége, amely az egyes tanácsokkal folytonosan egyeztetve tárgyal a kormánnyal, és esetleg a szovjet csapatokkal is. (Bár a szovjetek a fegyveres ellenállás felszámolása után nem nagyon csináltak semmit, mivel nem látták át, hogy ki kivel van, és hogyan, a sztrájkoló munkások szervezeteit egyelőre nem álltak neki felszámolni.)

A BKMT élére Rácz Sándor asztalos és Bali Sándor szerszámkészítő kerültek (mindketten a Beloiannisz Gyárból). Egyelőre nem ismerték el a Kádár-kormányt, de hajlandóak voltak tárgyalni vele. A tárgyalások fő alapjának pedig azt tekintették, hogy a forradalom eredményei közül megmaradjon az a rendszer, hogy a gyárak nem kizárólag az állam, hanem az ott dolgozók közös tulajdonában is vannak. Ennek biztosítéke pedig többek között éppen a munkástanácsok fennmaradása, vagyis annak a fennmaradása, hogy az üzem dolgozói maguk választják az üzem vezetőségét. Emellett a BKMT megfogalmazta, hogy a szakszervezetek, a szakmai érdekvédelmi választott képviselőiből meg lehetne alakítani egy Országos Gazdasági Tanácsot, amelyet egy az egyben be lehetne emelni az Országgyűlés Költségvetési Bizottságába. Ily módon a dolgozóknak valamivel közvetlenebb beleszólásuk lehetne a termelés irányításába, mintha kizárólag a törvényhozókat választják meg, és azt nem írják elő nekik, hogy mivel foglalkozzanak.
Összefoglalva tehát: bár nincs tisztán képviseleti, sem tisztán közvetlen demokrácia, aazt mondhatjuk, hogy a munkástanácsok az Országos Gazdasági Tanács létrehozásának és parlamenti szerepének követeléséből a tisztán képviseleti demokrácia felől a közvetlenebb demokrácia felé tettek egy lépést. A munkástanácsok megmaradása és az üzemek dolgozói tulajdona pedig egy még nagyobb lépés lett volna a közvetlenebb demokrácia felé.


Az egész gondolat két fontos tényen alapul:
1. Tisztább helyzet és könnyebb is vezetőket választani olyanok közül, akikkel együtt dolgozol, akikkel ismeritek egymást, mivel tudhatjátok egymásról, hogy ki alkalmas vezetőnek, ki nem.
2. Ami pedig a termelőeszközök (például gyárak, üzemek) tulajdonviszonyait illeti: nem csupán állami tulajdon és magántulajdon létezik, hanem közösségi tulajdon is. Azaz az a helyzet, amikor az üzem azok tulajdonában van, akik dolgoznak benne. Ők ismerik ugyanis jól egymást, valamint a munkát, amit el kell végezniük.

De visszakanyarodva a történethez:
Sajnos az idő nem a munkástanácsoknak dolgozott. 1956 decemberére az ellenforradalmi hatalom kiépítette saját karhatalmát, amely helyi szinten el tudta kezdeni elvágni egymástól a munkástanácsokat. Illetve egyesek letartóztatásával rá tudott másokra ijeszteni, hogy feloszlassák a maguk tanácsát, és visszatérjenek a régi rendszerhez, amikor főnökeik engedelmes eszközei lesznek. Mindez nem gyorsan és látványosan következett be, hanem apránként, fokozatosan. Hogy lett volna-e esély arra, hogy többet érjenek el a munkástanácsok, és hosszabban megmaradjanak? Nem tudjuk. Mindenesetre a lengyel és a jugoszláv példát látva nem tűnt reménytelennek a dolog. És ezért mondom, hogy nem lehetünk biztosak benne a jövőre nézve sem, hogy minden ilyen önigazgatói kísérlet kudarcra van ítélve.
Mindenesetre 1956-1957 fordulóján végül is az államhatalom győzött a helyi forradalmi hatalmak hálózata ellen. A kemény diktatúra, (a Rákosi-rendszer) azonban nem tért vissza. Azt mondhatjuk, hogy az 1956 utáni megtorlás lehetett volna sokkal enyhébb és sokkal-sokkal rosszabb is. Ki tudja, ha a BKMT és a helyi munkástanácsok tovább kitartanak, talán egy sokkal jobb forgatókönyv valósult volna meg, de így is sokkal jobb volt a helyzet, mintha semmiféle helyi önszerveződés nem jött volna.
A BKMT-tagok mindenesetre börtönbe kerültek. Aztán kiszabadultak és dolgoztak tovább. Rácz Sándor megérte az 1989-es rendszerváltást, amikor is mindenféle szervezetek, pártok kezdtek kapkodni érte, hogy magukénak tudhassák, élve zászlójukra tűzhessék. Sajnos végül egy olyan szervezet kaparintotta meg magának, amely éppenséggel totálisan ellentétes elveket hirdet azzal, amit az öreg 1956-ban képviselt. (Azaz: hallani sem akarnak megbékülésről, az ellenféllel való tárgyalásról, és főleg nem dolgozói tulajdonról és helyi dolgozói önigazgatásról.)
Ha viszont egyszer egy ilyen mozgalmat kezdenénk az eddiginél közvetlenebb demokráciáért, az már rajtunk múlik, milyen lesz...

Száműzöttek Serege XVIII.

Nesztor apó és csapata

Mai bejegyzésünk tulajdonképpen egy személyre lesz kihegyezve. Ez az ember pedig szintén egy száműzött, azaz egy ténylegesen száműzetésre ítélt harcos, aki saját csapatát szintén száműzöttekből építette fel. Tulajdonképpen ő is egy Nemzetközi Légiót hozott létre. Éppen ezért a nagy Száműzöttek Seregében egy igen jelentős helyet kell elfoglalnia. Mellesleg a magyar-grúz barátságnak is ő lehetne az egyik legjobb szimbolikus alakja.

Ő Nesztor Kalandarisvili (ნესტორ კალანდარიშვილი). Kártuli azaz grúz harcos, az orosz polgárháború egyik legendássá vált hőse. 1876. április 26-án született Semokmediben, a mai Szakartvelo (Grúzia) Imereti nevű tartományában, Kutaiszi város közelében. Valószínű (életrajza alapján úgy tűnik), hogy izgága és nagyszívű ember volt. Az általános iskolát szülőfalujában, a gimnáziumot Kutaisziben végezte, majd Tbilisziben katonáskodott. 1897-ben Tbilisziben tanult papnak. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg személyesen ismerte Joszeb Dzsugasvilit, a későbbi Joszif Sztálint is. Arról azonban nem tudni, hogy milyen viszonyban lehettek. (Állítólag már az ifjú Szoszó sem volt egy könnyen elviselhető ember, habár nem is volt egy nagyon feltűnő jelenség. De most nem is ő az érdekes.)
Nesztor még a tbiliszi szemináriumon tanult, amikor belépett a PSzR-ba (ПСР – Партия Cоциалистов-Pеволюционеров), azaz a Szociálforradalmárok Pártjába. (Rövidebben: az eszerek közé). Idővel emiatt csapták ki a szemináriumból. Ő ekkor Batumiban lett gyári munkás, majd tanító.
1905-ben, az első oroszországi forradalom idején a kártulik is megmozdultak, hogy kivívják szabadságukat a cári elnyomás alól (valószínűleg nem feltétlenül akartak akkor még teljes függetlenséget, elsőre megelégedtek volna az autonómiával is). Köztük volt Nesztor is. Akkoriban valószínűleg számára is szorosan összekapcsolódott a nemzeti eszme és a társadalmi kérdések megoldása, ez ekkor nem is lehetett másképpen. Az első oroszországi forradalom a forradalmárok szempontjából félsikerrel végződött. A cár ugyan alkotmányt és parlamentet (Dumát) adott az országának, de ez akkor már nagyon kevés volt az emberi szabadságjogokat, demokráciát és nemzetiségi autonómiát követelő népeknek. Ráadásul azt sem garantálták, hogy a forradalmi megmozdulásokban, tüntetésekben és sztrájkokban résztvevőket nem fogják később büntetni. Így sokakat elért a cári hatóságok keze. Maga Nesztor is kénytelen volt emiatt elhagyni Batumit. Visszament Kutaisziba, és ott lett egy helyi társulat színésze (feltehetően álnéven).

Közben meg anarchistákkal lógott együtt és velük, az ő közösségi eszméikkel kezdett szimpatizálni ez a nyughatatlan forradalmár. A következő időszakban hol Tbilisziben, hol Batumiban, hol Kutaisziban bukkant fel. Általában magára vonta a hatóságok figyelmét, de sehol nem került tartós letartóztatás alá. Vagy nem találtak ellene bizonyítékokat, vagy mindenhonnan kidumálta magát. Mindenesetre elég ügyes és ravasz lehetett.
1907-ben azonban fegyveres akciót készítettek elő a társaival. De elkapták és Szibériába száműzték őket. Nesztor felesége és két lánya Kutaisziban maradt.
A grúz kalandor tíz évet töltött Szibériában, méghozzá leginkább a Bajkál-tó és Irkutszk közelében lévő Cseremhovo helységben. Volt itt rajta kívül is mindenféle száműzött; a cári Orosz Birodalom sokféle népe képviseltette ott magát. Az I.világháború elindulása után aztán idegen hadifoglyok is kerültek melléjük. Közöttük jónéhány magyar is. Maga Nesztor eleinte egy bányában dolgozott, de aztán, hogy ne legyenek olyan keserűek a mindennapok, itt is színtársulatot szervezett a társaiból.
1917-ben, a második és a harmadik orosz forradalom idején aztán úgy nézett ki, hogy üthet a Szibériában veszteglő száműzöttek szabadulásának órája is. Erre pedig akkor mutatkozott a legjobb esélyük, ha maguk is bekapcsolódtak az események menetébe. Vagyis ha csatlakoznak a harcoló felek valamelyikéhez a hamarosan kitörő polgárháborúban is. És a rabok legtöbbje a szabadságjogokat, társadalmi igazságosságot, és nemzetek közötti szolidaritást hirdető vörösökben bízhatott inkább, mint az eddigi (őket fogságra illetve száműzetésre vető) cári rendszert fenntartani akaró fehérekben. Bíztak abban, hogy ezek alapján a szovjet rendszer majd hazajuttatja őket. (Talán felesleges hangsúlyozni, de a gyengébbek kedvéért megteszem: honnan tudhatták volna ők akkor, hogy mi lesz a szép eszmékkel és a szolidaritással a gyilkos sztálinista rendszer idejében? Honnan tudhatták volna, mi lesz idővel a Szovjetunióból?)
Ennek szellemében a remek szervezőnek bizonyuló Nesztor is ezúttal egy nagy szabadcsapatot szervezett mindenféle nemzetiségű száműzött társaiból (többek között a magyarokból). Eleinte csak 60-an voltak, aztán ahogy egyre többen csatlakoztak hozzájuk, több százan lettek. Idővel Első Irkutszki Lovashadosztálynak kezdték nevezni magukat, noha közel sem voltak még egy hadosztálynyian.

A főparancsnok természetesen Nesztor Kalandarisvili volt, akit harcostársai Gyeduskának azaz Nagyapónak szólítottak. Pedig még csak negyvenes éveiben járt. Lehet, hogy a hosszú szakálla miatt szólították így, de valószínűleg szerették is. Azt nem tudni, hogy volt-e valami közös ideológiai platformjuk, de valószínű, hogy akkor éppen nem ezt tartották a legsürgősebbnek kidolgozni. Mindenesetre a fehérek ellen harcoltak, de mint szabadcsapat meglehetősen függetlenül mozogtak a vörös csapatoktól is. Nem vetették magukat alá senkinek. Ezért, és a parancsnok korábbi anarchista híre miatt a vörösök anarchista („fekete”) szabadcsapatként tartották őket számon.

Meglehetősen nagy területet jártak be, kalandozásaik során eljutottak a mongol határig is. (Akkoriban egyébként éppen Mongóliában is zajlott egy forradalom és egy szabadságharc a kínai uralom ellen, majd később a fehér kozákok ellen is.)
1921-ben, azaz már a polgárháború vége felé Nesztor apó aztán mégiscsak alávetette magát a vörös hadvezetésnek. (Valószínűleg tartott attól, hogy máskülönben teljesen egyedül marad és akármilyen vitézül és ügyesen harcolt Kolcsak és Szemjonov ellen, maga a szovjet hatalom fogja előbb-utóbb szétzúzni a haderejét.) Így azonban megkapta a távol-keleti főparancsnok hangzatos címét.
1921-re egyébként a nyugati frontokon végetért már az orosz polgárháború, de a Távol-Keleten a megmaradt különböző hadurak ellenállását még egy évbe telt teljesen felszámolni. Ebben résztvett a Kalandarisvili-csapat is. Maga Nesztor apó 1922 márciusában a harcban elesett. Így viszont a Szovjetunió legendás hőse lehetett belőle, közterek és közintézmények névadója. Pedig valószínű, hogy ha életben marad, előbb-utóbb vele is leszámolt volna az új hatalom, vagy ha nem, akkor sem valószínű, hogy Sztálin terrorját megúszta volna a ’30-as években pont ő, aki olyannyira besorolhatatlan és független volt mindenkitől. De ez persze utólagos spekuláció, talán nem is érdemes ilyeneken agyalni. (Tudjátok, jön a szokásos intelem: „Nem teszünk fel, mi-lett-volna-ha-kérdést, csak hogyan-dönthetett-volna-még-kérdést.”)

Mindenesetre elég sok még ennek az érdekes és legendák ködébe burkolt embernek az életrajzában a homályos elem. Például az is, pontosan milyen összetételű volt a csapata, hány magyar volt benne, és közülük hazajutott-e valaki, illetve van-e a csapatának olyan bármilyen nemzetiségű tagja, aki megírta a visszaemlékezéseit. (Mindenesetre Szibériában harcoló egykori magyar hadifoglyok visszaemlékezéseiben fel-felbukkan a neve, néha „Kalandarasvili” vagy akár „Kalarandasvili” (!?) alakban, de olyat még nem találtam, aki nála szolgált volna.) Arról sem láttam még bővebb adatokat, hogy csapatának életben maradt tagjaival mi lett a szovjet rendszer alatt.
Egyébként egy Müller Ernő nevű visszaemlékező azt állítja, hogy egyes magyarok a csapatában Ceruza bácsinak is nevezték Nesztor apót, de hogy miért, arra már senki sem emlékszik. Egy másik hadifogolyból lett magyar harcos, Müller Armand pedig A forradalom tüzében című visszaemlékezés-kötetében egy elég rossz minőségű képet is közreadott, amiről még az sem világos, hogy fénykép-e vagy rajz, de az Öregapót és stábját ábrázolja.

Balról a második alak pedig Zalka Máté. Róla tudjuk, hogy nem a Kalandarisvili csapatában harcolt, viszont ő is Irkutszk környékén portyázott. Simán lehetséges, hogy résztvett közös akcióban a Nagyapóval, és egyeztetett vele, esetleg közvetített közte és egy másik szabadcsapat között. Mindenesetre ezt a képet Zalka Máté egyik életrajzírója, Földes Péter is beleillesztette a maga könyvébe.

Nick Heath, az anarchizmus kutatója, akinek az adatait én is felhasználtam ehhez a bejegyzéshez, a végére még beillesztett egy kis összehasonlítást a két legendás harcos az ukrán Nesztor Mahno és a grúz Nesztor Kalandarisvili között:

- Két legendás anarchista vezér, mindkettejük keresztneve Nesztor.
- Egyik ukrán, másik kártuli (grúz), de mindketten valamiféle nemzeti szabadságharcosok, szabadsághősök is, amellett, hogy általában anarchistaként nevezik meg őket.
- Mahnót „Batykónak” („Atyának”) szólították a harcostársai, Kalandarisvilit „Gyeduskának” (Nagyapónak).
- Mahno nagyon kis termetű, szúrós tekintetű, sima arcú figura, Kalandarisvili magas, széles vállú, nagy szemű, hosszú szakállú.
- Mahno serege jórészt ukránokból állt, Kalandarisvilié mindenféle nemzetiségű emberekből.
- Kalandarisvili elesett, Mahno emigrált.
- Valószínű, hogy mindketten személyesen is találkoztak Leninnel. (Bár ez teljes biztonsággal csak Mahnóról állítható, az ő beszélgetése a nagy teoretikussal elég jól dokumentálva van. A linken magának Nesztornak a visszaemlékezése olvasható magyarul, a Világtörténet 1983-as számában, a 129. oldalon kezdve.)
- Mahno minden tisztelete mellett is megőrizte önállóságát, függetlenségét a vörösöktől (éppen ezért kellett végül is menekülnie), míg Kalandarisvili végső soron behódolt a bolsevikoknak, egyesek szerint a Bolsevik Pártba is belépett. (Azért tegyük hozzá, hogy elég más pozícióban voltak. Mahno mögött gyakorlatilag egy egész állam-szerűség, az Ukrán Szabad Terület állt, Kalandarisvili meg csak egy fegyveres szabadcsapat vezére volt, ha nyíltan szembeszáll a vörösökkel is, akkor lehet, hogy még addig sem tarthatta volna magát, mint Mahno.)
Azt például nem tudni, hogy ezek ketten mennyit tudtak egymásról. Főleg, hogy vajon Kalandarisvili tudott-e arról, hogy a szövetségesnek mutatkozó bolsevikok a fehérek legyőzése után milyen méltatlanul aljas módon számoltak le Mahno seregével. Ha tudott erről, ez vajon arról győzte meg, hogy ne akarjon a vörösök ellen is harcolni? Vagy éppen nem tudott az Ukrán Szabad Terület felszámolásáról, ezért merte együttműködését a bolsevikokkal szorosabbra fűzni?
Nem tudjuk, de talán egyszer megtudjuk. Addig is tisztelhetjük a két Nesztort, mint a szabadság hőseit, és Nesztor Kalandarisvilit mint a Száműzöttek Seregének előkelő tisztjét is.

Magamról (MBTI-teszten át)

Lelkes olvasója vagyok Eszternek, erre a témára is neki köszönhetően találtam rá. Az egyetemen tanultam némi pszichológiát is (mondjuk elég felületesen), de nem emlékszem, hogy ez szóba került volna az órán. Vagy ha igen, akkor tényleg csak futólag, részletekbe nem belemenve. Úgyhogy az újdonság erejével hatott rám.
Na szóval: teljesen rákattantam erre a Myers-Briggs-tesztre. Biztos sokan tudjátok, mi ez, akik nem azoknak elmondom, hogy egy személyiségteszt, amelyet Carl Gustav Jung szempontjai és ötlete alapján Katherine Briggs és lánya, Isabel Myers dolgozott ki. A lényege, hogy négy szempont alapján osztja 16 csoportba az embereket. (Jómagam, mint tudjátok, nem szeretem a duális ellentétpárokat, márpedig a teszt duális ellentétekkel dolgozik, amik így önmagukban nem is mindig tűnnek logikusnak. De legalább nem kettő, hanem 16 csoportba sorolja az embereket. Amúgy meg tisztában kell lenni vele, hogy az embert az ilyen kategorizáláson kívül is ezer meg ezer dolog határozza meg, és formálja azzá a komplex és nagyon izgalmas valamivé, ami ő. Nade, ez az egész mégiscsak izgalmas. Minden ilyen teszt izgalmas és ha más nem, jó játék. (Én horoszkópot is azért olvasok, mert érdekes magamat elképzelni abban a szituációban, amit leír. Más kérdés, hogy a horoszkópodért nem teszel semmit, beleszületsz, de az ilyen személyiségteszt eredményéért igen...)

A szempontok:
Extrovertált (E) vagy Introvertált (I)
Érzékelő-Sensing (S) vagy Intuitív (N)
Gondolkodó-Thinking (T) vagy Érző-Feeling (F)
Megítélő-Judging (J) vagy Észlelő-Perceiving (P)

A típusok meg:
INTP-Építész, ENTP-Feltaláló, INTJ-Stratéga, ENTJ-Hadvezér, INFP-Gyógyító, ENFP-Bajnok, INFJ-Tanácsadó, ENFJ-Tanító, ISFP-Alkotó, ESFP-Előadó, ISTP-Kézműves, ESTP-Vállalkozó, ISTJ-Felügyelő, ESTJ-Ellenőr, ISFJ-Oltalmazó, ESFJ-Gondoskodó.

A tesztek meg itt találhatók:
http://lelektanitipusok.net/
http://agartha.hu/

Na, nekem az jött ki: INFJ azaz Tanácsadó.
Nézzük, mit írnak róla!
Azt írják róla: ez a legritkább típus. (Ó, jaj! Az állandó beilleszkedési igényem, és örök különcség-érzésem!) Talán a legösszetettebb és legnagyobb kilengéskre hajlamos típus. Elmélkedő, rendszerező és türelmes, ugyanakkor nagyon heveskedő is tud lenni, ha megsértik az igazságérzetét. A türelem és a türelmetlenség között ingadozik. Ugyanakkor nagyon érzékeny más emberekre: nagy empátiára képes. Ebből két dolog következik. Egyrészt, hogy más emberekkel kapcsolatban sokmindenre rá tud érezni. (Magával kapcsolatban talán kevésbé, magamat látva legalábbis.) Másrészt valószínűleg ebből az intuitív empátiából származik az igazságérzet is, ami néha harciasságot is eredményezhet.
Egyszerre lehet az illető tudós és művész is. Cserébe örök magányra van kárhoztatva, hiába tűnik úgy, hogy könnyen teremt kapcsolatot. Más szóval: ugyan magányos, és ettől szenved, de éppen az INFJ-volta akadályozza meg, hogy ettől becsavarodjon.

(Mindezeket most a saját szavaimmal írtam le. Bízom benne, hogy jól értelmeztem, amit olvastam. Intuitíve. :-))

Azt mondja még: „maga sem érti az intuícióját olyan szinten, hogy el tudná magyarázni másoknak”.
Állítólag amit még rosszul visel az INFJ, az az, amit az angolok small-talknak neveznek, magyarra én felületes és közhelyes jópofizásnak szoktam fordítani, de lehet, hogy a bájcsevegés a helyesebb szó rá. Szóval: irtózom az olyan közhelyektől, amiket valaki azért mond, hogy úgy tegyen, mintha érdeklődne irántam, miközben baromira nem érdekli belőlem semmi. Ezeket én is csak akkor viselem el, ha egy izgalmas beszélgetés indításának tűnnek. Ha viszont valakivel csak ilyen jópofizó „small-talkot” lehet folytatni, attól én elmenekülök.

(Pl. Nem szeretem, mikor valaki azt kérdezi: „Hogy vagy?”. Legalábbis olyankor biztos nem, amikor azt várja, hogy azt válaszoljam: „Köszjól.” vagy „Köszmegvagyok.” Én erre képtelen vagyok. Nem is indítok így beszélgetést. Ha már közhely kell (mert másképpen tényleg nehéz beszélgetést indítani), akkor már inkább azt kérdezem: „Mi újság veled?”. Ez azért talán már inkább egy érdeklődő formula. És legyen tiszta: sosem azt várom erre, hogy azt mondd: „Semmi.”)

Sorolgatják itt aztán a híres személyiségeket minden kategóriához. Én is rögtön törni kezdem a fejem. Hm.
Az az érzésem, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre is INFJ volt, és lehet, hogy Oglán barátom is az. Ezenkívül akiket még mondanak: Obiwan Kenobi és Remus Lupin.
Hm, ez tetszik. Obiról nem mindig tudom, mit gondoljak, de Remus Lupin…

Azt írtam, olyan tanár szeretnék lenni, mint ő. Meg aztán: ő is egy szegény magányos alak, aki ugyanakkor nagy empátiával és ráérző képességgel rendelkezik (ezért lehet jó tanár), de saját magával nem mindig tud tisztába jönni. De éppen a másokkal való kapcsolat és a mások segítése segítik abban, hogy megnyugodjon és egyensúlyba kerüljön. Ezért Tanácsadó.
Én személy szerint ezúton is köszönöm mindenkinek, aki segít nekem, hogy hasonlóan tisztába jöjjek magammal. (Igaz, ez a segítség legtöbbször akaratlan, illetve öntudatlan. A direkt segítséget sokszor nehezen viselem. Helyesebben: olyantól viselem el igazán a segítséget, aki úgy segít, hogy közben én is segítek neki.)

(Másfelől egyébként ez is igaz rám. A NF viszonylag stabilnak tűnik (márpedig állítólag a középső két betű az igazán meghatározó), de a másik kettő képlékeny. Hm!)

Amivel mindenesetre tisztában érdemes lenni: ez a teszt, illetve eredménye nem kötelez semmire. Nem követni kell, hanem szemlélni, megtalálni benne, mi lehet igaz rád. Talán új nézőpontokat adhat.

Száműzöttek Serege XVII.

„Illír” Légiók

Már szó volt Napoléon francia császár soknemzetiségű hadseregéről. Azon belül is szó volt már a polákokról (lengyelekről) és az írekről. Akiket ma bemutatunk azok Napoléon délszláv katonái.
Napoléon az 1809-es schönbrunni békében csatolta a Francia Birodalomhoz azokat a területeket a Habsburg Birodalomtól, amelyeket aztán Illír Tartományoknak neveztek. (Az illír egy ókori nép és nyelv, amely valószínűleg mára kihalt. Egyesek szerint az illír nyelv leginkább a siptár (albán) nyelvvel rokon. Tehát a délszlávoknak ugyanúgy csak az élőhelyük kapcsán van közük az illírekhez, mint a magyaroknak a kelta nyelvet beszélő pannonokhoz. Mégis valamiféle divatból mindkét esetben szerették a területnek az ókori elnevezését használni (Illyria és Pannonia), csak aztán a délszlávokon sokkal inkább rajta ragadt az „illír” népnév is, míg a magyarokat kevesebben hívták „pannonoknak”.)

Az Illír Tartományok a Francia Birodalom részei voltak tehát, nem volt meg a formális önállóságuk, mint például a lengyel Varsói Hercegségnek. Mégis volt Napoléonnak bizonyos támogatottsága „Illíria” lakóinak körében, mert a francia törvények a polgári fejlődést segítették, és bizonyos szinten véget vetettek az elavult feudalizmusnak. Azonkívül valamennyi autonómiája mégiscsak volt a területnek a Birodalmon belül: a rövid időszak, amíg az Illír Tartományok fennállt (1809-1813) segítette az ekkor hivatalossá is tett délszláv nyelvek (szlovén, horvát, szerb) fejlődését és irodalmi nyelvvé válását. Persze a délszláv többség mellett, főleg a tengerparton olasz és dalmát nyelvű népesség is élt a vidéken, de ők is szabadon használhatták a nyelvüket. A terület élén mindig egy francia kormányzó állt.
Az Illír Tartományok hat gyalogezredet és egy huszárezredet adtak a Francia Birodalom Hadseregébe, valamint két nagy gyalogos egységet Napoléon császár idegen testőrségébe. Ezek végigverekedték és végigszenvedték Napoléon oroszországi hadjáratát. Egy részüket a Habsburg Birodalom korábbi határőrezredeiből szervezték újjá. Ha jól értettem, ők voltak ezek:

Az első 3 gyalogezred zöld egyenruhát viselt, hasonlót az írekéhez.

A 4. ezred barna kabátot kapott, hasonlót, mint a Habsburg Birodalom határőreinek addig volt.

Az 5. és a 6. ezred sötétkét egyenruhában ment harcba.

A horvát huszárok világoskék atillát kaptak.

Ez pedig egy pandúr, azaz az Illír Tartományok egyik belső rendfenntartó egységének tagja.
Arra nem sikerült rátalálnom eddig, hogy a Tartományokon belül pontosan melyik katonai egység tagjait honnan toborozták, de nem adtam fel, hogy még ezt is megtalálom.
Érdekes lenne felmérni, hogy milyen ma a megítélése Horvátországban és Szlovéniában, részévé vált-e a nemzeti identitásnak és büszkeségnek, vagy inkább mint idegen uralomra tekintenek rá utólag.
Mindenesetre a Tartományok katonáiról az mondható el, hogy bár saját hazájukban szervezték meg az egységeiket (ilyen értelemben tehát nem voltak „száműzöttek”), alapvetően őket is idegen érdekek szolgálatában vetették be, idegen földön, aminek nyilván nem örültek. Így kerülhettek sorozatunkba.

(Nemcsak) Árpi bácsi

Jaj! Azt írtam, még márciusban: csupa olyan ember távozott el közülünk az utóbbi időben, akiről el nem tudtam képzelni, hogy a halál fogalma egyáltalán összeférhet a létezésükkel. Várkonyi Ágnesért és Pál Pista bácsiért is nagyon fájt a szívem, de most aztán az egész ország nevében merem úgy érezni, hogy nagyon elárvultunk.
Göncz Árpád hiánya sokunknak nagy, mély fájdalma, hiszen bármennyire is hosszú és tartalmas élete volt, és bármennyire is gazdag életművet hagyott hátra, a belőle áradó szeretettel és őszinte egyenességgel valami olyasmit testesített meg a régi Magyarországon, ami miatt otthonunknak érezhettük a Magyar Köztársaságot, és közösségünknek a magyar nemzetet.

Keresném a szavakat, de azt hiszem többet ér, ha felidézem ezt az életutat, amit az előbb olyan tartalmasnak mondtam. (Ahogy azt már megtettem egyszer. De ez most nem ugyanaz lesz.) Mert Göncz Árpád egy nagyon sokoldalú személyiség volt, ezért amilyennek köztársasági elnökként megismertük, „Magyarország Árpi bácsijának”, az csak egy jéghegy csúcsa volt. Amellett pedig ott van az író, a társadalmi aktivista, és az egykori harcos is.

Göncz Árpád 1922. február 10-én született Budapesten. (A család saját elmondása szerint az ország délnyugati részéről, a Muraközből, a Zrínyiek birtokairól származik, bár nem kizárt, hogy az Abaúj megyei Gönc városához is köze van.) A cserkészmozgalom lelkes tagja volt, kulturális szervező. Mindig is érdeklődött a paraszti kultúra iránt, és pont ebben az időszakban a cserkészet ennek kutatásához jó keretet biztosított.

A II. világháború idején joghallgató volt a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen (a mai ELTE-n). A háború végén őt is behívták, de az alakulatától megszökött, és csatlakozott ellenálló barátaihoz, a Magyar Diákok Szabadságfrontja nevű szervezethez, amely célul tűzte ki a németek és nyilasok elleni fegyveres harcot, és minél több ártatlan ember megmentését. A Magyar Diákok Szabadságfrontja több fegyveres alakulatot is szervezett egyetemistákból: a két legnagyobb a Görgey-zászlóalj és a Táncsics-zászlóalj volt. (Mindkettőben a jövő több nagy magyar tudósa szolgált.) Göncz Árpád a Táncsics-zászlóaljba került (pl. olyan híres későbbi híres tudósokkal együtt, mint Klaniczay Tibor és Heckenast Gusztáv történészek vagy Körtvélyes Géza, a tánc-esztéta). Legfontosabb haditettük a vecsési nyilas parancsnokság szétverése és az ott fogvatartottak kiszabadítása volt. Az akció során (melyben az ottani német katonákkal is tűzharcba kerültek) Göncz Árpád is megsebesült: a combjába kapott egy lövést.

A háború után a Független Kisgazdapárt (FKGP) tagja lett, és bekerült a párt ifjúsági szervezetének, a Független Ifjúsági Szövetségnek (FISz-nek) a vezetőségébe. (Egy jóbarátja, Vitányi Iván állította később, hogy maga Árpád mondta neki, hogy a ’Független’ szóval a pártvezetéstől való függetlenséget is ki akarták fejezni.) Emellett a párt főtitkárának, Kovács Bélának lett a titkára. Bár saját bevallása szerint nem igazán szerette ezt a munkát Kovács Béla gyanakvó természete miatt.
1946 utolsó napjaiban és 1947 legelején a Kommunista Párt vezetése egy koncepciós pert indított a Kisgazda Párt több vezetője ellen köztársaság-ellenes szervezkedés vádjával. Ekkor a FISz több vezetőjét is letartóztatta a hírhedt politikai rendőrség, az eredetileg a háborús bűnösök üldözésére szervezett Államvédelmi Osztály. Azonban mivel ekkor még a kommunista vezetésnek nem a FISz teljes szétverése, hanem csak a FKGP egy részének kompromittálása volt a célja, az ifjúsági vezetők közül a másodvonalbelinek ítélteket elengedték. Köztük volt Göncz Árpád is, ami később egyébként alaptalan és méltatlan vádaskodásokra is okot adott ellene.

Miután 1947 februárjában Kovács Bélát szovjet katonák rabolták el, Göncz Árpád is elkerült a FKGP-vezetőség közeléből. A következő években (jogi doktorátussal a zsebében) előbb hegesztőként, majd talajvédelmi szakemberként dolgozott. A közéletbe 1956 októberében tért vissza, a Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt (NPP) között közvetíteni próbáló Parasztszövetség egyik újjászervezőjeként. A szovjet invázió után, mikor már látszott, hogy a magyar fegyveres ellenállás el fog bukni, a híres magyar társadalomfilozófus és jogtudós, Bibó István készített egy tervezetet arról, hogy hogyan lehetne a további vérontás helyett egy új kompromisszumos politikai rendszert bevezetni, amely véget vetne Magyarországon a sztálinista diktatúrának, ugyanakkor nem sértené a Szovjetunió külpolitikai érdekeit sem. Ezt a tervezetet Göncz Árpád juttatta el Kumara Menonnak, a budapesti indiai követnek, miután kiderült, hogy India vállalná a diplomáciai közvetítést Magyarország és a Szovjetunió között. 1957 nyarán azonban emiatt a tervezet miatt tartóztatták le Bibó István mellett Göncz Árpádot is, és összeesküvés vádjával mindkettőjüket életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.
Mindkettejüknek szerencséjük volt olyan szempontból, hogy a börtönben is jó társaságba kerültek. Külön kis szellemi műhelyet alkottak, amelyben olyan személyek voltak még benne, mint Litván György, a későbbi híres történész, Donáth Ferenc agrárszakember vagy Mérei Ferenc pszichológus és pedagógiai író. Velük elsősorban fordítói munkát végeztettek. Maga Göncz Árpád is ezalatt az idő alatt tanult meg annyira jól angolul, hogy később ő lett az, aki magyarra fordította John Ronald Tolkien regényét, A gyűrűk urát.

A börtönből Göncz Árpád hat év után, 1963-ban szabadult. Ezt követően főleg fordítóként dolgozott (szakfordításokat és irodalmi fordításokat is kiadott), majd idővel saját írásokkal is jelentkezett. Leghíresebbé talán drámái váltak. Például a Magyar Médeia, egy nyomasztó melodráma, amely egy házasság tönkremenetelét mutatja be a női fél szemszögéből. És a Rácsok, ami pedig egy nagyon szórakoztató szatíra az emberi hiúságról. Ennek a főszereplője éppen egy politikai fogoly („meghatározatlan időpontban, egy meghatározatlan Elnök, meghatározatlan rendszerű uralma idején”), Emmanuel, aki minden bátor erkölcsi kiállása ellenére időről időre kénytelen szembesülni azzal, hogy az erkölcsösség mennyire relatív dolog. (A szituáció azért is vicces, mert megírása idején a szerző még nyilván az illető fogollyal azonosította magát, és nem gondolta, hogy belőle is lesz még elnök; igaz nem diktátor, mint a darab simulékony Elnöke. De ez mégis utólag is külön érdekessé teszi az Elnök és Emmanuel, a két egykori harcostárs darab végi beszélgetését a hatalomról.)

Göncz Árpád igazán ismert közéleti szereplővé az 1980-as évek második felében vált, mint a demokratikus ellenzék egyik szervezője. Része volt Bibó István műveinek újrakiadásában, a Történelmi Igazságtétel Bizottság létrehozásában, és Nagy Imre valamint mártírtársai (Gimes Miklós, Maléter Pál, Losonczy Géza és Szilágyi József) újratemetésében is. Mindig a megbékélő emlékezést hirdette, igyekezett gátat vetni mindenféle bosszúállásnak, és azon igyekezett, hogy az 1989-es rendszerváltás lehetőleg békésen menjen végbe. Szintén 1956-os (börtönt is megjárt) eszmetársaival szervezte meg a Szabad Kezdeményezések Hálózatát, amiből később a Szabad Demokraták Szövetsége nevű párt lett. 1989-ben előbb az Írószövetség elnöke, majd 1990-ben az első szabadon választott Országgyűlés elnöke lett. Végül a két legnagyobb parlamenti párt, a Magyar Demokrata Fórum (MDF) (a kormánypárt) és a Szabad Demokraták Szövetsége (SzDSz) megállapodásának köszönhetően lehetett államfő. (A megállapodás értelmében a köztársasági elnököt az Országgyűlés választotta.) Megválasztásakor kilépett a pártjából, mivel pártérdeken felül az egész nemzet reprezentánsa kívánt lenni.

Tíz évig volt Magyarország elnöke, és ezalatt kedvességével, mosolygós arcával és kikezdhetetlen humorával valóban az egész nemzet Árpi bácsija lett. (Amellett, hogy az ő hivatali ideje sem volt mentes a konfliktusoktól; régi barátjával, ifj. Antall József miniszterelnökkel is számos vitája volt.) Elnökként része volt a Visegrádi Országok (Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország) együttműködésének létrehozásában. (Érdekes egybeesés, hogy mindhárom országban ekkor, az 1989-es rendszerváltást követően egy-egy korábban börtönt is megjárt ellenzéki vezető lett a köztársasági elnök, akik közül mindhárman az országuk egyik legendás alapítójának nevét viselték keresztnévként: Václav Havel, Lech Wałęsa és Göncz Árpád.) Hivatali ideje lejártával visszatért írói és fordítói tevékenységéhez.

Magáról egyébként ezt mondta 1985-ben:
„Ha lesz valamikor öt perc, politikai öt perc Magyarországon, amikor egy formálódó időszakban szükség lesz olyan emberre, aki kommunistával és népivel egyaránt szót tud érteni, és akinek a lapja tiszta, ha kellek, én ott leszek, ha nem kellek, akkor nem.”
Pár évvel később pedig így vallott az elnökségről, mint feladatról:
„Úgy éreztem, hogy amit eddig összeszedtem az életben, pontosan erre tesz alkalmassá engem. Nem többre és nem kevesebbre. Ami kétségtelenül kevesebb, mint egy miniszterelnöki tiszt, mert az embernek a hatásköre kisebb. Ugyanakkor van valami lehetőség a pszichikai ráhatásra, amire viszont alkalmasnak éreztem magam. De nem vagyok annyira elfogult, hogy ne vizsgáltam volna meg önmagamban, hogy mi mindennel kerülhetek szembe. (…)De azt is éreztem, hogy az élményekkel való feltöltődés időszaka következik ismét.”

Érdemes elolvasni még ezt a cikket, amelyben ő maga mesél az életéről:
http://server2001.rev.hu/oha/oha_document.asp?id=239&order=1

Göncz Árpád magát mindig egy köztes, közvetítő figurának tartotta, aki arra a feladatra született, hogy összeköttetést teremtsen egymástól különböző nyelvek, pártok, eszmék, irányzatok között. Ennek szellemében cselekedett az Írószövetségben, az Országgyűlésben és az ország élén is. A politikát mindig a tárgyalás művészetének és nem harcnak fogta fel. Talán éppen ez az, ami miatt utólag sokan értetlenül tekintenek a személyére, de éppen ez az is, ami miatt annyira szerethető tudott lenni a maga idején, és éppen ez az, ami miatt hiánya is annyira fájó.
Én mindenesetre őrzöm az emlékét amennyire tudom. És elszántan keresem tovább a társulatot is, akikkel végre bemutathatom a Rácsokat... Ha ő már ezt nem is láthatja.
És reménykedem, hogy az ő emléke lesz majd az egyik ami erőt adhat, hogy egykor majd megint felépíthessünk egy Magyar Köztársaságot, otthonosat és szerethetőt.

Tovább, Tovább...!

Tüzes Elme kedvéért megint felidézem a Tovább nevű lap történetét. Írtam már róla itt és itt, de most még egyszer összegyűjtöm a szerkesztőség összes tagjának életrajzát, hogy egy helyen legyenek. És újra felhívom a figyelmet: ezek az életrajzok eléggé egy irányba mutatnak. A társadalmi igazságosság elszánt követelői voltak ezek az emberek. A ’30-as években Debrecenben voltak egyetemisták (a Tisza István Tudományegyetemen), és a népi írók lelkes olvasói. 1937-ben a Márciusi Front fő motorjai, 1939-ben a Nemzeti Parasztpárt (NPP) lapja a Szabad Szó működésében segédkeztek. 1944-1945-ben a németek elleni ellenállást igyekeztek szervezni. A II. világháború után valami miatt nem a NPP-ba, hanem a Magyar Kommunista Pártba léptek be. (Valószínűleg azért, mert a MKP-t látták az ellenállási mozgalom fő szervezőjének, és meggyőződésük volt, hogy egy ilyen harcos és jól szervezett erő lehet az általuk várt társadalmi reformok fő kivitelezője.) 1951-ben ők voltak az a csoport, amelyikkel a Rákosi-klikk Rajk Lászlóék után elsőként számolt le, mint „népi kommunista” belső ellenzékkel. A börtönből szabadulva az 1953-1956 közötti években Nagy Imre hívei lettek, 1956-ban pedig kiálltak a forradalom mellett, de úgy, hogy az is minél kevesebb vérontással valósuljon meg. Emiatt viszont 1957 után majdnem mindannyian újabb megtorlásokat voltak kénytelenek elszenvedni.

Maga a Tovább nevű lap 1938-ban jelent meg. Ez volt a Márciusi Front debreceni csoportjának lapja. Három szám után betiltották. 1947-ben az egykori debreceni diákok megpróbálták feltámasztani, de a lap új kiadása is csak néhány számot ért meg.
És akkor most következzen a szerkesztők bemutatása!


Zöld Sándor (1913-1951) („Grehen”)
Családja Székelyföldről származik, ő maga Nagyváradon született, de Berettyóújfalun nőtt fel. Debrecenben a Tisza István Tudományegyetemen (TITE) orvosnak tanult. Kállai Gyula „Gyufa” lakótársa volt. A Tovább-kör tagjai úgy emlékeznek rá általában, mint az elméletileg legfelkészültebb emberre, bizonyos értelemben mindnyájuk mesterére. 1939-ben szerzett diplomát. 1942-től a berettyóújfalui kórház főorvosa volt.
A II. világháború után az Ideiglenes Nemzetgyűlés (INGy) képviselője és Bihar megye főispánja volt a MKP színeiben. Aztán államtitkár a Belügyminisztériumban, mint ilyen az új rendőrség egyik megszervezője.
A Tovább-kör tagjai közül talán az ő sorsa a legtragikusabb. 1951-ben őt nevezték ki belügyminiszternek Kádár János helyére. Mikor megkapta barátai letartóztatásának hírét (nem tudni, hogy felelősséget érzett miatta, vagy érezte, hogy rá is sor fog kerülni) idegei felmondták a szolgálatot, és vadászfegyverével agyonlőtte feleségét és gyermekeit, majd magával is végzett.


Kállai Gyula (1910-1996) („Gyufa”)
Ő is Berttyóújfaluból jött, az egyik helyi csizmadia fia volt. Egyetemre Budapesten kezdett járni, ott barátkozott össze Rajk Lászlóval. 1932-ben Rajkot és Kállait kirúgták az egyetemről kommunista szervezkedés vádjával. Kállai hamarosan Debrecenben talált munkát, oda költözött albérletbe, gyerekkori barátjához, Grehenhez. Valószínűleg itt kapta a „Gyufa” becenevet is. A Tovább szerzői közül Gyufa volt az egyetlen, aki álnéven írt a lapba (Létai György néven), nehogy „büntetett előéletével” bajba keverje a többieket. 1938 végén (miután leszerelt a katonaságtól) Gyufa a Népszava újságírója lett. Fontos szerepet vállalt az 1941-es és 1942-es háborúellenes tüntetések szervezésében, amiért 1942-ben lecsukták, és bíróság elé állították, Schönherz Zoltán rádiómérnökkel együtt. Schönherz Zoltánt végül felakasztották, és Kállai Gyulát is csak éppenhogy sikerült Bajcsy-Zsilinszky Endre közbenjárásának megmenteni. Később Kállait bűncselekmény hiányában kiengedték, de rögtön be is hívták katonának. 1944-ben Gyufa a katonaságtól szökött meg, és szintén részt vett az ellenállási mozgalom szervezésében.
1945-ben ő is a MKP tagja lett. 1949 és 1951 között még külügyminiszter is volt. Mint a többi barátjával, vele is csak 1951-ben számolt le Rákosi. Ekkor ő is 15 év börtönt kapott. 1954-ben őt is elengedték, és rehabiitálták.
1956-ban Nagy Imre kormányában népművelési miniszterhelyettes volt. Novemberben azonban a Kádár-féle ellenforradalmi kormány tagja lett, és innentől kezdve mindig fontos pozíciókat töltött be a soron következő kormányokban és/ vagy a MSzMP vezetőségében, és/ vagy az Elnöki Tanácsban. Egy darabig még miniszterelnök is volt. A Tovább-kör tagjai közül tulajdonképpen ő az egyetlen, aki 1956-ban végül szembefordult a forradalommal. Bár még az ő esetében is kérdéses, mennyire volt ez tudatos döntés.
(Egyébként az ő emlékiratai is nagyon érdekesek. Ezeknek az a címe: Életem törvénye.)


Ujhelyi Szilárd (1915-1996)
Debrecenben született. A debreceni TITE joghallgatója, és a Tovább egyik rovatvezetője volt (rovatának címe: Levelek egy egyetemistához), a Márciusi Front tagja. Életútja a többiekhez hasonlóan alakult: Budapestre költözött, részt vett az ellenállási mozgalomban, ingadozott a MKP és a NPP között, de végül mégis a MKP-ba lépett be (sajnos?), hogy aztán 1951-ben őt is egy koncepciós perrel takarítsák el, és csukják be. (Letartóztatásakor a Rádiónál dolgozott.) 1954-ben őt is kiengedték. 1956-ban ő is a reformer népfrontos-kommunisták közé, Nagy Imre körébe tartozott, őt is Snagovba hurcolták. De meglepő módon másodszor már nem ítélték el. Sőt, hamarosan már a MTA Történettudományi Intézetében, majd a Filmtudományi Intézetben találjuk, majd UNESCO-nagykövet is volt. A ’80-as években lobbizott az 1956-os forradalmárok rehabilitálásáért. A ’90-es években pedig a Magyar Mozgókép Közalapítvány elnöke volt.


Losonczy Géza (1917-1957)
Érsekcsanádról jött; a Debreceni Egyetemen francia szakon tanult. A Tovább egyik fő működtetője volt. 1940-től a Népszavánál dolgozott együtt Gyufával. 1941-ben a háborúellenes szervezkedésért letartóztatták, majd rendőri megfigyelés alatt tartották. Részt vett az ellenállási mozgalomban. 1945 után ő is a MKP-ba lépett be, valószínűleg többek között Donáth Ferenc hatására. Ő volt az, aki 1947-ben megpróbálta feltámasztani a Továbbot, de a régiek közül sem mindenki csatlakozott hozzá. 1951-ben egy koncepciós perben őt is börtönbüntetésre ítélték, de 1954-ben ő is kiszabadult, bár eléggé megtörve, meggyengült idegzettel.A további életútja aztán már eléggé ismert. 1956-ban a Petőfi Kör egyik szervezője volt, amely Kör a Rákosi távozása utáni átmenetileg felszabadultabb légkörben fontos és előrevivő vitákat szervezett sajtóról, történelemről, gazdaságról, tehát azt lehet mondani, hogy a forradalom szellemi előkészítője volt. Október 30-án Nagy Imre államminiszterré nevezte ki. November 4-én ő is a Jugoszláv Követségre menekült, később őt is elhurcolták. 1957-ben a budapesti vizsgálati fogságban éhségsztrájkot kezdett. Hamarosan meghalt, máig tisztázatlan körülmények között. Valószínűleg infúzión keresztül mérgezték meg.


Fehér Lajos (1917-1981) („Nasibu” vagy „Nasi”)
Szeghalomról jött, paraszti családból. Ő is a debreceni Tisza István Egyetemen tanult, ő is a Tovább szerkesztői és a Márciusi Front megalapítói között volt. Később Budapestre költözött, és a Szabad Szó újságírója lett, a bátyjával, Gyulával együtt (aki Györffy-kollégista volt). Az ellenállási mozgalomban több fegyveres akciócsoportot is szervezett a németek és nyilasok elleni harcra. (Ő volt Kun, az Ernyős Fantom) Az élete 1945 után elég kacskaringósan alakult.
Hívták a Mezőgazdasági Minisztériumba is dolgozni, de ő mégis a rendőrséget választotta, méghozzá egy titokzatos alak hatására, aki az ellenállási mozgalom alatt egyik összekötő futárja volt. Most a nevét is megtudta: Péter Gábornak hívták. Nasi így a Politikai Rendészeti Osztályhoz (PRO) került, és oda több egykori ellenállót is beszervezett, hogy együtt kapják el az egykori háborús bűnösöket. Hozzá kell tenni, hogy Fehér Lajos egyrészt leginkább adminisztratív munkákat végzett az Andrássy út 60-ban (tehát nem vett részt emberek üldözésében), másrészt pont akkor sikerült kilépnie a szervezetből, amikor az átalakult ÁVO-lyá (1946 végén), tehát még pont azelőtt, hogy ez a lassan párthadsereggé váló rendvédelmi szerv az igazán nagy disznóságokat elkezdte volna szisztematikusan művelni. Nasi 1947-ben a Szabad Föld című mezőgazdasági lap szerkesztője lett. 1953-ban Nagy Imre híve volt a Párton (a Magyar Dolgozók Pártján) belül, ezért 1955-ben eltávolították a vezetőségből.
1956-ban ismét Nagy Imre tanácsadója lett. Hogy a forradalom után nem ítélték el, azt valószínűleg annak köszönhette, hogy többen tanúsították, hogy Nagy Imrének határozottabb fellépést javasolt mindenféle rendbontóval szemben. Így történhetett, hogy haláláig vezetőségi tagja maradhatott a MSzMP-nak. Igaz viszont, hogy annak kifejezetten a reformista szárnyához tartozott, sokat tett az új gazdasági mechanizmus kidolgozásáért és a magyar mezőgazdaság modernizálásáért.
Na szóval fura életút az övé, amit nem lehet az első pillantásra látott életrajzi adatok (úgymint: szervezeti tagságok) alapján megítélni.
Egyébként elég érdekes olvasmány az emlékirata is. (A címe: Így történt. Ami azt illeti ez egy kicsit azért nagyképűen hangzik. Emlékiratot mégiscsak inkább olyan címen szokott írni az ember, mint pl.: Ahogyan én láttam…)


Szilágyi József (1917-1958) („Bozambó”)
Debrecenben született; Losonczy Géza haverja a Tisza István Egyetemen; tagja a Tovább-körnek és a Márciusi Frontnak. 1941-ben letartóztatták és a „társadalmi rend megdöntésére irányuló szervezkedés” vagy mi vádjával három év börtönre ítélték, amit le is ült. 1944 tavaszán szabadult, így megúszta, hogy egy német koncentrációs táborban végezze. (A nyilas puccs után ugyanis a magyar politikai foglyok legnagyobb részét Németország felé indították útnak.)
1945-ben ő is a MKP-ba lépett be és a rendőrség egyik megszervezője lett. 1949-ben kiállt ellenállási harcostársa, Rajk László mellett (míg sokan csak lapítottak), így kirúgták a rendőrségtől. 1953-ban estin elvégezte a Műszaki Egyetemet. 1956-ban Nagy Imre titkára lett, neve belügyminiszter-jelöltként is szóba került, de ő nem fogadta el. Nagy Imrével ő is a Jugoszláv Követségen keresett menedéket, majd elfogták, Snagovba szállították, aztán hazahozták, és neki is kirakatpert rendeztek. (Ügyét valami miatt elkülönítették Nagy Imréétől.) 1958 áprilisában felakasztották.
Így tehát manapság ő is egy 1956-os hősnek számít. Pedig emlegethetnék a nevét negatívan is, mint aki 1945 és 1947 között a Kommunista Pártot egyre inkább kiszolgáló rendőrség létrehozásában játszott szerepet.
Vásárhelyi Miklós barátja egyébként azt mondta róla, hogy Bozambó „XIX. századba illő romantikus hős” volt, aki „még formai kérdésekben sem tett lakatot a szájára”. Valószínűleg ez a heves őszintesége is hozzájárult ahhoz, hogy őt sok barátjával ellentétben halálra ítélték az 1956-os vezetők perében, de ezt a mártír-szerepet ő tudatosan vállalta.


Vásárhelyi Miklós (1917-2001)
Az erősen vegyes (olasz, délszláv, dalmát, magyar) lakosságú Fiumében született. Egész életében vonzódott is az olasz kultúra iránt. Idővel a család visszaköltözött Magyarországra, Debrecenbe. Miki egyetemre Rómába ment, de aztán éppen 1937-ben visszatért Debrecenbe és ő is a TITE-n fejezte be a jogi tanulmányait. Itt barátkozott össze a Tovább-körrel is, Különösen Gézával és Bozambóval. Később ő is Budapestre költözött és belépett a Szociáldemokrata Pártba. A II. világháború végén Gidófalvy Lajos zászlóaljának harcosa lett. A háború után ő is a MKP-ba lépett be. A Szabadság és a Szabad Nép újságírója lett, méghozzá, mivel sok nyelven beszélt, külpolitikai tudósító. 1951-ben állítólag őt is be akarták csukni a barátai mellé, de végül elkerülte ezt a sorsot. 1953-tól stabilan Nagy Imre kitartó hívének mutatkozott. 1955-ben a Rajk-per felülvizsgálatát követelte, ezért kizárták a Pártból (mármint a Magyar Dolgozók Pártjából, a MKP akkori utódából.) 1956-ban, a forradalom alatt Nagy Imre kormányának sajtófőnöke volt. A miniszterelnökkel együtt deportálták Snagovba, majd a Nagy-perben őt is börtönbe csukták. 1960-ban elengedték, ekkortól főleg irodalomtörténész és az Élet és Tudomány újságírója volt. Emellett a Kádár-kori demokratikus ellenzék egyik megszervezője. 1989-ben része volt a Nagy Imre és társai (köztük régi jó barátai, Géza és Bozambó) újratemetésének megszervezésében. Alapító tagja volt a SzDSz-nek is.


Tariska István (1915-1989)
Kölcséről jött, református lelkészcsaládból. A TITE-n orvosi karra járt, ekkor lett a Tovább-kör tagja. Az egyetem elvégzése után ideggyógyász és elmeorvos lett Angyalföldön. Közben titokban ő is tagja volt a MKP-nak. Őt is megválasztották képviselőnek az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. Aztán a Népjóléti Minisztériumban dolgozott. 1951-ben aztán őt is letartóztatták és 1954-ig ő is börtönben ült. Utána ismét megbecsült elmeorvos lett. 1956-ban a II. kerületi forradalmi munkástanácsot vezette, de ezért már nem érték retorziók. Folytathatta idegorvosi munkáját, egy időben még az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet vezetője is volt.


Vajda Benő (1914-1979)
Érmihályfalváról jött, ő is orvosnak tanult a TITE-n. Ő is aktív és lelkes tagja volt a Tovább-körnek. 1939-ben Berettyóújfalun lett orvos Grehen mellett. 1945-ben az új (már a Szövetségesek oldalára állt) magyar hadsereg katonaorvosa volt. Itt is maradt 1948-ig. 1949-ben Kubába távozott, ott élő nővére meglátogatására. 1951-ig ott maradt. Ekkor barátai letartóztatásának és Grehen öngyilkosságának hírére úgy döntött, hogy mégsem tér haza. Az USA-ba költözött, és Bostonban lett gyerekorvos. Később Washingtonban folytatta ugyanezt, itt is halt meg.


Donáth Ferenc (1913-1986)
Csak félig tartozik a Tovább-körbe, hiszen ő nem Debrecenben, hanem Budapesten volt egyetemista. De mert a budapesti egyetemisták között meg ő volt a Márciusi Front vezetője, a sorsa összefonódott a Tovább-kör tagjainak sorsával. Ezért tettem őt is ide. Jászárokszállásról jött, jogot tanult Budapesten, a Pázmány Péter Egyetemen. Egyetemistaként aláírásgyűjtést indított a tandíjak mérsékléséért, hogy a szegényebb sorsú diákoknak is lehetőségük legyen tanulni. Megszervezte a Budapesti Egyetemi Kört. 1937-ben a Márciusi Front alapítói között volt. Mondhatni, valamiféle összekötő volt a kommunista Ságvári Endre és a népi-polgári radikálisnak mondható Kovács Imre között. 1939-ben ott volt a dereglyén, amelyen megalakult a Nemzeti Parasztpárt. Ezt követően a Szabad Szó (a még- nem-egészen-hivatalos NPP lapja) újságírója is volt. 1944-ben ő is részt vett az ellenállási mozgalom szervezésében. 1945-ben azonban ő sem a NPP-ba, hanem a MKP-ba lépett be. Részt vett a már oly régóta szükséges földosztás levezénylésében.
1951-ben koncepciós perben 15 év börtönre ítélték. 1954-ben az átmeneti enyhüléskor kiengedték. A MTA Mezőgazdaságkutató Intézetében kezdett dolgozni. 1956-ban Nagy Imre tanácsadója lett. November 4-én a Jugoszláv Követségre menekült, ahonnan Nagy Imrével együtt hurcolták el. 1958-ban 12 év börtönre ítélték. A börtönben összebarátkozott Göncz Árpáddal és Litván Györggyel. A kapcsolatot életük végéig megtartották. Donáth Ferenc végül már 1960-ban kiszabadult, és a Mezőgazdasági Múzeumban kezdett dolgozni.
Mindeközben egyik szervezője lett a demokratikus ellenzéknek. A ’70-es években részt vett a Charta-mozgalomban, 1985-ben pedig összehozta a nagy ellenzéki találkozót Monoron. Tehát a Kádár-rendszer alatt is afféle mindenkivel jóban levő, tiszteletreméltó békítő szerepét játszotta az ellenzékben éppúgy, mint a két háború között. Ezt a szerepét állítólag halála után is megtartotta, legalábbis akik ott voltak a századik születésnapja alkalmából rendezett emlékkonferencián, azok bizonygatják, hogy a konferencia olyan embereket hozott össze, akik sehol máshol nem találkoznának közös fórumon.

Hát ilyen emberek vitték a Továbbot; kérdés, hogy az ő eszméiket, emléküket ki viszi tovább...