Száműzöttek Serege XVIII.

Nesztor apó és csapata

Mai bejegyzésünk tulajdonképpen egy személyre lesz kihegyezve. Ez az ember pedig szintén egy száműzött, azaz egy ténylegesen száműzetésre ítélt harcos, aki saját csapatát szintén száműzöttekből építette fel. Tulajdonképpen ő is egy Nemzetközi Légiót hozott létre. Éppen ezért a nagy Száműzöttek Seregében egy igen jelentős helyet kell elfoglalnia. Mellesleg a magyar-grúz barátságnak is ő lehetne az egyik legjobb szimbolikus alakja.

Ő Nesztor Kalandarisvili (ნესტორ კალანდარიშვილი). Kártuli azaz grúz harcos, az orosz polgárháború egyik legendássá vált hőse. 1876. április 26-án született Semokmediben, a mai Szakartvelo (Grúzia) Imereti nevű tartományában, Kutaiszi város közelében. Valószínű (életrajza alapján úgy tűnik), hogy izgága és nagyszívű ember volt. Az általános iskolát szülőfalujában, a gimnáziumot Kutaisziben végezte, majd Tbilisziben katonáskodott. 1897-ben Tbilisziben tanult papnak. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg személyesen ismerte Joszeb Dzsugasvilit, a későbbi Joszif Sztálint is. Arról azonban nem tudni, hogy milyen viszonyban lehettek. (Állítólag már az ifjú Szoszó sem volt egy könnyen elviselhető ember, habár nem is volt egy nagyon feltűnő jelenség. De most nem is ő az érdekes.)
Nesztor még a tbiliszi szemináriumon tanult, amikor belépett a PSzR-ba (ПСР – Партия Cоциалистов-Pеволюционеров), azaz a Szociálforradalmárok Pártjába. (Rövidebben: az eszerek közé). Idővel emiatt csapták ki a szemináriumból. Ő ekkor Batumiban lett gyári munkás, majd tanító.
1905-ben, az első oroszországi forradalom idején a kártulik is megmozdultak, hogy kivívják szabadságukat a cári elnyomás alól (valószínűleg nem feltétlenül akartak akkor még teljes függetlenséget, elsőre megelégedtek volna az autonómiával is). Köztük volt Nesztor is. Akkoriban valószínűleg számára is szorosan összekapcsolódott a nemzeti eszme és a társadalmi kérdések megoldása, ez ekkor nem is lehetett másképpen. Az első oroszországi forradalom a forradalmárok szempontjából félsikerrel végződött. A cár ugyan alkotmányt és parlamentet (Dumát) adott az országának, de ez akkor már nagyon kevés volt az emberi szabadságjogokat, demokráciát és nemzetiségi autonómiát követelő népeknek. Ráadásul azt sem garantálták, hogy a forradalmi megmozdulásokban, tüntetésekben és sztrájkokban résztvevőket nem fogják később büntetni. Így sokakat elért a cári hatóságok keze. Maga Nesztor is kénytelen volt emiatt elhagyni Batumit. Visszament Kutaisziba, és ott lett egy helyi társulat színésze (feltehetően álnéven).

Közben meg anarchistákkal lógott együtt és velük, az ő közösségi eszméikkel kezdett szimpatizálni ez a nyughatatlan forradalmár. A következő időszakban hol Tbilisziben, hol Batumiban, hol Kutaisziban bukkant fel. Általában magára vonta a hatóságok figyelmét, de sehol nem került tartós letartóztatás alá. Vagy nem találtak ellene bizonyítékokat, vagy mindenhonnan kidumálta magát. Mindenesetre elég ügyes és ravasz lehetett.
1907-ben azonban fegyveres akciót készítettek elő a társaival. De elkapták és Szibériába száműzték őket. Nesztor felesége és két lánya Kutaisziban maradt.
A grúz kalandor tíz évet töltött Szibériában, méghozzá leginkább a Bajkál-tó és Irkutszk közelében lévő Cseremhovo helységben. Volt itt rajta kívül is mindenféle száműzött; a cári Orosz Birodalom sokféle népe képviseltette ott magát. Az I.világháború elindulása után aztán idegen hadifoglyok is kerültek melléjük. Közöttük jónéhány magyar is. Maga Nesztor eleinte egy bányában dolgozott, de aztán, hogy ne legyenek olyan keserűek a mindennapok, itt is színtársulatot szervezett a társaiból.
1917-ben, a második és a harmadik orosz forradalom idején aztán úgy nézett ki, hogy üthet a Szibériában veszteglő száműzöttek szabadulásának órája is. Erre pedig akkor mutatkozott a legjobb esélyük, ha maguk is bekapcsolódtak az események menetébe. Vagyis ha csatlakoznak a harcoló felek valamelyikéhez a hamarosan kitörő polgárháborúban is. És a rabok legtöbbje a szabadságjogokat, társadalmi igazságosságot, és nemzetek közötti szolidaritást hirdető vörösökben bízhatott inkább, mint az eddigi (őket fogságra illetve száműzetésre vető) cári rendszert fenntartani akaró fehérekben. Bíztak abban, hogy ezek alapján a szovjet rendszer majd hazajuttatja őket. (Talán felesleges hangsúlyozni, de a gyengébbek kedvéért megteszem: honnan tudhatták volna ők akkor, hogy mi lesz a szép eszmékkel és a szolidaritással a gyilkos sztálinista rendszer idejében? Honnan tudhatták volna, mi lesz idővel a Szovjetunióból?)
Ennek szellemében a remek szervezőnek bizonyuló Nesztor is ezúttal egy nagy szabadcsapatot szervezett mindenféle nemzetiségű száműzött társaiból (többek között a magyarokból). Eleinte csak 60-an voltak, aztán ahogy egyre többen csatlakoztak hozzájuk, több százan lettek. Idővel Első Irkutszki Lovashadosztálynak kezdték nevezni magukat, noha közel sem voltak még egy hadosztálynyian.

A főparancsnok természetesen Nesztor Kalandarisvili volt, akit harcostársai Gyeduskának azaz Nagyapónak szólítottak. Pedig még csak negyvenes éveiben járt. Lehet, hogy a hosszú szakálla miatt szólították így, de valószínűleg szerették is. Azt nem tudni, hogy volt-e valami közös ideológiai platformjuk, de valószínű, hogy akkor éppen nem ezt tartották a legsürgősebbnek kidolgozni. Mindenesetre a fehérek ellen harcoltak, de mint szabadcsapat meglehetősen függetlenül mozogtak a vörös csapatoktól is. Nem vetették magukat alá senkinek. Ezért, és a parancsnok korábbi anarchista híre miatt a vörösök anarchista („fekete”) szabadcsapatként tartották őket számon.

Meglehetősen nagy területet jártak be, kalandozásaik során eljutottak a mongol határig is. (Akkoriban egyébként éppen Mongóliában is zajlott egy forradalom és egy szabadságharc a kínai uralom ellen, majd később a fehér kozákok ellen is.)
1921-ben, azaz már a polgárháború vége felé Nesztor apó aztán mégiscsak alávetette magát a vörös hadvezetésnek. (Valószínűleg tartott attól, hogy máskülönben teljesen egyedül marad és akármilyen vitézül és ügyesen harcolt Kolcsak és Szemjonov ellen, maga a szovjet hatalom fogja előbb-utóbb szétzúzni a haderejét.) Így azonban megkapta a távol-keleti főparancsnok hangzatos címét.
1921-re egyébként a nyugati frontokon végetért már az orosz polgárháború, de a Távol-Keleten a megmaradt különböző hadurak ellenállását még egy évbe telt teljesen felszámolni. Ebben résztvett a Kalandarisvili-csapat is. Maga Nesztor apó 1922 márciusában a harcban elesett. Így viszont a Szovjetunió legendás hőse lehetett belőle, közterek és közintézmények névadója. Pedig valószínű, hogy ha életben marad, előbb-utóbb vele is leszámolt volna az új hatalom, vagy ha nem, akkor sem valószínű, hogy Sztálin terrorját megúszta volna a ’30-as években pont ő, aki olyannyira besorolhatatlan és független volt mindenkitől. De ez persze utólagos spekuláció, talán nem is érdemes ilyeneken agyalni. (Tudjátok, jön a szokásos intelem: „Nem teszünk fel, mi-lett-volna-ha-kérdést, csak hogyan-dönthetett-volna-még-kérdést.”)

Mindenesetre elég sok még ennek az érdekes és legendák ködébe burkolt embernek az életrajzában a homályos elem. Például az is, pontosan milyen összetételű volt a csapata, hány magyar volt benne, és közülük hazajutott-e valaki, illetve van-e a csapatának olyan bármilyen nemzetiségű tagja, aki megírta a visszaemlékezéseit. (Mindenesetre Szibériában harcoló egykori magyar hadifoglyok visszaemlékezéseiben fel-felbukkan a neve, néha „Kalandarasvili” vagy akár „Kalarandasvili” (!?) alakban, de olyat még nem találtam, aki nála szolgált volna.) Arról sem láttam még bővebb adatokat, hogy csapatának életben maradt tagjaival mi lett a szovjet rendszer alatt.
Egyébként egy Müller Ernő nevű visszaemlékező azt állítja, hogy egyes magyarok a csapatában Ceruza bácsinak is nevezték Nesztor apót, de hogy miért, arra már senki sem emlékszik. Egy másik hadifogolyból lett magyar harcos, Müller Armand pedig A forradalom tüzében című visszaemlékezés-kötetében egy elég rossz minőségű képet is közreadott, amiről még az sem világos, hogy fénykép-e vagy rajz, de az Öregapót és stábját ábrázolja.

Balról a második alak pedig Zalka Máté. Róla tudjuk, hogy nem a Kalandarisvili csapatában harcolt, viszont ő is Irkutszk környékén portyázott. Simán lehetséges, hogy résztvett közös akcióban a Nagyapóval, és egyeztetett vele, esetleg közvetített közte és egy másik szabadcsapat között. Mindenesetre ezt a képet Zalka Máté egyik életrajzírója, Földes Péter is beleillesztette a maga könyvébe.

Nick Heath, az anarchizmus kutatója, akinek az adatait én is felhasználtam ehhez a bejegyzéshez, a végére még beillesztett egy kis összehasonlítást a két legendás harcos az ukrán Nesztor Mahno és a grúz Nesztor Kalandarisvili között:

- Két legendás anarchista vezér, mindkettejük keresztneve Nesztor.
- Egyik ukrán, másik kártuli (grúz), de mindketten valamiféle nemzeti szabadságharcosok, szabadsághősök is, amellett, hogy általában anarchistaként nevezik meg őket.
- Mahnót „Batykónak” („Atyának”) szólították a harcostársai, Kalandarisvilit „Gyeduskának” (Nagyapónak).
- Mahno nagyon kis termetű, szúrós tekintetű, sima arcú figura, Kalandarisvili magas, széles vállú, nagy szemű, hosszú szakállú.
- Mahno serege jórészt ukránokból állt, Kalandarisvilié mindenféle nemzetiségű emberekből.
- Kalandarisvili elesett, Mahno emigrált.
- Valószínű, hogy mindketten személyesen is találkoztak Leninnel. (Bár ez teljes biztonsággal csak Mahnóról állítható, az ő beszélgetése a nagy teoretikussal elég jól dokumentálva van. A linken magának Nesztornak a visszaemlékezése olvasható magyarul, a Világtörténet 1983-as számában, a 129. oldalon kezdve.)
- Mahno minden tisztelete mellett is megőrizte önállóságát, függetlenségét a vörösöktől (éppen ezért kellett végül is menekülnie), míg Kalandarisvili végső soron behódolt a bolsevikoknak, egyesek szerint a Bolsevik Pártba is belépett. (Azért tegyük hozzá, hogy elég más pozícióban voltak. Mahno mögött gyakorlatilag egy egész állam-szerűség, az Ukrán Szabad Terület állt, Kalandarisvili meg csak egy fegyveres szabadcsapat vezére volt, ha nyíltan szembeszáll a vörösökkel is, akkor lehet, hogy még addig sem tarthatta volna magát, mint Mahno.)
Azt például nem tudni, hogy ezek ketten mennyit tudtak egymásról. Főleg, hogy vajon Kalandarisvili tudott-e arról, hogy a szövetségesnek mutatkozó bolsevikok a fehérek legyőzése után milyen méltatlanul aljas módon számoltak le Mahno seregével. Ha tudott erről, ez vajon arról győzte meg, hogy ne akarjon a vörösök ellen is harcolni? Vagy éppen nem tudott az Ukrán Szabad Terület felszámolásáról, ezért merte együttműködését a bolsevikokkal szorosabbra fűzni?
Nem tudjuk, de talán egyszer megtudjuk. Addig is tisztelhetjük a két Nesztort, mint a szabadság hőseit, és Nesztor Kalandarisvilit mint a Száműzöttek Seregének előkelő tisztjét is.