A másik könyv, amit ajánlani akartam, kevésbé ismert, mint az előző, hiszen Vízipók nevét már mindenki hallotta, de alsóerdőssy és felsőkukutyini Pacsaji Ignácét talán már kevesebben. De haladjunk szépen sorjában!
A regény, amit ajánlani akarok: Végh György: Pacsaji csalafinta kalandjai.
A szerző, Végh György aránylag ismert költő
(akinek a verseit én is szeretem), de mint ez a könyv bizonyítja, buzgó nyelvművelő is. Ami miatt ez a könyve zseniális, az az, hogy felnőttként is ugyanakkora vagy még nagyobb élményt nyújt, mint gyerekként, ugyanis ha akarom, gyerekregény, ha akarom egy társadalmi szatíra. Igaz, nem az a fajta keményen bíráló, kíméletlenül harcos-kritikus fajta, csak az a görbe tükröt mutató, pózolást szeretettel kinevető fajta.
A helyszín: egy erdő. Azonban ez nem az a tipikus mesebeli erdő, hanem egy külön kis világ saját szabályokkal. Inkább egy magyar nagyváros tükörképe. A főszereplők: az állatok. Akik azonban nem azok a tipikus mesebeli állatok, inkább egy társadalom (egy város lakói), egy-egy társadalmi típus megtestesítői is. A poén kedvéért minden szereplőnek marha hosszú neve van. Névadáskor azonban a szülők és Bagoly Tóbiás anyakönyvvezető nem nagyon törődnek azzal, hogy az utónévkönyvben melyikek a fiú-, és melyikek a lánynevek. Így a szereplőknek ilyen neveik vannak, mint pl. Nyulassy Konstantin Teofil Szibilla Leó. Vagy: Hiúz Salamon Vilhelmina Rókus Petronella. Nem is mindig derül ki, hogy az illető szereplőnek mi a neme/gendere. A szerző fokozza az egészet azzal, hogy az egyes szereplőknek mindannyiszor leírja a teljes nevét. (Bár lehet, hogy ezzel csak az olvasó dolgát akarja megkönnyíteni, hogy emlékezzen mindegyikre.)
Mint mondtam, az egyes állatok sokszor egy-egy társadalmi típus paródiái is. (Talán leggyakrabban a szakmai tudálékosság az, amit a szerző ki akar figurázni bennük.) De hogy melyik állat milyen figura, az sem mindig illeszkedik a megszokott állat-mesehősök tulajdonságaihoz. Például az öreg Bagoly Tóbiás
ugyan tanár és anyakönyvvezető, de a fia, Bagoly Tivadar Tihamér már inkább a kotnyeles újságíró tipikus példája. Legjobb haverja, Légyváry Csongor Tünde az erdő univerzális élsportolója és erőművésze. (Aki még Kenguru Napóleon Sándor Nándort is kiütéssel győzi le egy boxmeccsen.) Leginkább ők a főszereplők. De aztán vannak még más szórakoztató figurák is. Például Nyulassy Konstantin Teofil Szibilla Leó a tipikus életművész, ínyenc és szakács. Kígyó Kunó,
a mindenbe belekötő nyelvművelő (manapság divatos ronda kifejezéssel: „nyelvtannáci”). Csimpánz Cecília Csilla Cézár
a köztiszteletben álló festő és szobrász. Lipiczai Jónás Jenő (akit az illusztrátor valami miatt kutyának, és nem lónak ábrázolt) pedig a rendkívül szakszerűnek látszani akaró, de valójában csak körülményes és csetlő-botló magándetektív. És így tovább.
A legkiemeltebb szereplő viszont a róka, Pacsaji Ignác
(névjegye szerint: alsóerdőssy és felsőkukutyini Pacsaji Ignác, valóságos belső titkos tanácsos), aki hangzatos címei ellenére valójában egy rendkívül rafinált fehérgalléros bűnöző. Igazábólő a negatív szereplő, aki egymaga áll szemben az erdő egész kollektívájával, mint pozitív szereplővel. Ez is elég érdekes helyzetet teremt. Az olvasó tudja, hogy Pacsaji egy csaló-hamisító, sunyi, alattomos figura, mégis kénytelen csodálattal adózni a zsenialitásának. És ami azt illeti, bennem, akit gyerekkoromban sokat cseszegettek a suliban, még valami öntudatlan szimpátia is volt Ignác koma iránt, akit mindenki utál, aki ki van közösítve, aki folyamatosan bujkálni kénytelen, akit folyamatosan, még érdemein felül is szidalmaznak szóban és a sajtóban, és aki mégis meglepő eleganciával jár túl időről időre az erdő nála jóval korlátoltabb lakóinak eszén.
A regényben amúgy sok olyan rész van, amikor a cselekmény megáll, és kifejezetten a szereplők egymással vitatkoznak, semmit előre nem vivő módon. Ezek a részek talán egy általános iskolás gyereknek kevésbé lehetnek szórakoztatóak, de ha átugorja őket, nincs semmi baj. Viszont mikor majd később újraolvassa a regényt, akkor biztos ráérez az ilyen részekben elrejtett stílusparódiákra.
A könyv legszórakoztatóbb része viszont nekem már gyerekként is az Erdeji Hírradó Széltébenhosszában [így!] című hetilap egyik példánya volt. Ezt a lapot Bagoly Tivadar Tihamér írja és szerkeszti, gyakorlatilag egyedül. A lap egy számát a regény teljes terjedelmében közli. Tele van remek újságírói stílusparódiákkal (mivel rengetegféle rovat van, mindegyik más), ugyanakkor rejtetten valahogy mégiscsak bemutatja az ifjú olvasónak, hogy hogyan kellene kinéznie egy igényesen összerakott, sokoldalú hetilapnak. (Hírek, riport, interjú, glossza, keresztrejtvény, apróhirdetések, részletes sporttudósítás és még viccek is vannak benne.) Nem véletlen, hogy Bagoly Tivadar Tihamért már a korai időktől fogva egyik újságírói példaképemnek tekintem, főleg persze igényessége, és nem helyesírása okán. Bagoly Tivadar Tihamér mondja el a regényben az egyik legszebb, legjobb és legszívhezszólóbb újságírói ars poeticát, amit valaha is hallottam:
„Mesterségem, a szemfülesség megszállottja vagyok.”
Sarkadi Imre vagy Ryszard Kapuściński
(a másik két nagy újságírói példaképem) se mondhatták volna szebben.
(Nem kizárt, hogy valamikor jelen blogra is meghívjuk Bagoly Tivadar Tihamért, minimum egy vendégposzt erejéig, maximum társszerkesztőnek.)
Sajnos, úgy veszem észre, ezt a könyvet kicsit nehezebb beszerezni, mint az előző posztban bemutatottat. De valószínűleg érdemes. Mindenkinek csak ajánlani tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése