Népfi vagy hazafi?

Van ez az úgynevezett „nemzeti összetartozás napja”, a Trianon-emléknap mellett vagy helyett vagy alatt vagy felett (nem is tudom). Furcsa egy gondolati konstrukció.
Egyfelől érthető és üdvözlendő is, hogy a nemzeti gyásznap mellett valami olyasmi gondolatot akarna ez az a nem olyan régen törvénybe iktatott emléknap közvetíteni, hogy az államhatárok megváltozása ellenére még mindig megvan a közös magyar kultúra mint összetartó elem, hogy tulajdonképpen a nyelve és a kultúrája teszi a nemzetet nemzetté, mégha az államhatárok ehhez nem is passzolnak. Vagyis egy ilyen nap, ami a magyar kultúrnemzet ünnepléséről szól, megvan az a haszna, hogy Trianonnal kapcsolatban végre túllép kicsit az öncélú búsongáson, az önsajnálaton, a hazug „mártíroskodáson” és a „nemzeti mazochizmuson” vagy min.
Másfelől azonban, megvan a veszélye hogy megpróbálja túlkompenzálni a Trianon okozta fájdalmat. (A Magyar Kultúra Napja például nem szól másról, mint hogy gyönyörködünk a magyar kultúrában és ez jó. Más a helyzet egy olyan ünneppel, ami eleve valaminek az ellensúlyozására született.) Úgy értem egy Trianon-emléknapnak végül is mégiscsak a maunkbanézésről, az önkritikáról is szólnia kéne, arról, hogy végiggondoljuk, hol csesztük el az egész XX. századot. (És még egyszer mondom: az önkritikát nem kellene összekeverni az öncélú búsongással.) Ezzel szemben a „nemzeti összetartozás napja” sok helyen arról kezd szólni, hogy megint visszacsúszunk önmagunk feltétlen dicséretébe, önkritikánk elaltatásába, mindazokba a hibákba, amikre annak idején már sokszor ráb***tunk; azokba a hibákba, amiktől én (Győry Dezső véleményében osztozva) minden népet féltek, nemcsak a sajátomat.

Amire azonban ez a nap mindenképpen és mindenki szerint kétségtelenül emlékeztet, az az, hogy a magyar nemzet és a magyar állam határai nem esnek egybe. Ez igaz, de én egyre inkább úgy látom, hogy ez (ma és régebben is) nemcsak mindig külső erők és hatalmak hibája. Hanem nagyon sokszor a magyar államhatalomé is, amely nem mindig kezeli a maga magyar nemzethez tartozó állampolgárait úgy, ahogyan az modern nemzeti öntudattal rendelkező állampolgároknak kijárna. Közgazdasági bikkfanyelven: elpazarolja a humántőkét. Ezzel pedig nem szolgálja sem egy (sokszínűségében is egységes) nemzeti kultúra, sem egy (sokszínűségében is egységes) nemzeti öntudat létrejöttét/ fennmaradását.
Konkrétan: arra gondolok, hogy az államhatalom nem mindig érzi kötelességének, hogy emberhez méltó életet teremtsen az állampolgárainak, vagy legalább hagyja őket, hogy ők emberhez méltó életet teremtsenek magukat, illetve egyszerűen csak jól érezzék magukat.
A múltból pedig említhetném a „humántőke pazarlásának” borzalmas példájaként azt az esélytelen háborút, amibe az akkori államhatalom belevitte az országot úgy, hogy nem tett meg mindent annak érdekében, hogy az állampolgárok közül minél több térjen élve vissza a hazájába. Mert területekért folytatta a háborút, és nem az állampolgárok javáért. Sőt sok állampolgárának egy idő után kifejezetten mintha az elpusztítására játszott volna. És most nemcsak a deportáltakra gondolok, hanem arra a rengeteg magyar emberre (közöttük sok egészen nagy tudósra és művészre is), akiket megalázó és sokszor halálosnak bizonyuló munkaszolgálatra küldtek.


Szóval, hogy az eredeti felvetéshez visszakanyarodjak: a magyar nemzet és a magyar állam határai nem esnek egybe. Ennek illusztrálására a mai napon egy olyan emberről szeretnék megemlékezni, aki kétségtelenül sokat tett a magyar (ha úgy tetszik: nemzeti) kultúráért, de akivel ugyanakkor a magyar államhatalom nagyon csúnyán bánt el.

Ez pedig Józsa Béla, a székely szobrász, fotóművész, újságíró és költő.

Józsa Béla 1898. december 4-én született Hodgyán (Udvarhelyszéken) székely paraszti családban. Kőfaragónak tanult Székelyudvarhelyen, majd harcolt az I. világháborúban, mikor még 20 éves sem volt. Aztán, mikor már 20 éves volt, tovább harcolt a haza védelmében a betörő román csapatok ellen a Magyar Tanácsköztársaság hadseregében. A háború utáni Erdélyben, román uralom alatt asztalosként dolgozott, és közben rengeteget olvasott, művelődött. Kiemelkedően fogékony elméjű ember volt, igazi polihisztor, és mindig izgő-mozgó kulturális szervező. Az egész két világháború közötti időszakban rengeteget tett a szegény erdélyi magyar munkások magyar nyelvű művelődéséért: olvasóköröket és színjátszóköröket szervezett, lapok kiadásában és terjesztésében vett részt (pl. Szolidaritás; Új Szó; Írjatok; Gyár és Ucca; Előre; Korunk). Ő maga is sok cikket és verset írt, emellett szobrászkodott és szociofotókat is készített. Akik ismerték, úgy tartják, kíméletlenül őszinte és egyenes ember volt, és írásai is ilyenek.

Sok más akkori erdélyi és szlovákiai magyar kortársához hasonlóan arra jutott, hogy a kisebbségbe került magyarság akkor lehet igazán sikeres, ha a többségi nemzet elnyomott rétegeivel is összefog, illetve azokkal, akik az adott ember meggyőződését és jószándékát fontosabbnak tartják a származásánál. Így lett Józsa Béla (sok két világháború közötti határon túli magyar sorstársához hasonlóan) a marxista társadalomfilozófia hívévé. Majd belépett a PCR-ba (Partidul Comunist Român – Román Kommunista Párt), mivel ez talán az egyetlen olyan román párt volt a korban, ahonnan senki nem akarta elkergetni a magyarokat sem.
1937-ben ő is ott volt a Marosvásárhelyi Találkozó szervezői között. Ez egy olyan írói találkozó volt, amelyre egész Erdélyből eljöttek a magyar írók, tanácskoztak vitatkoztak, szóval egyfajta szellemi műhelyet alakítottak ki.
A fő kezdeményezője egyébként a találkozónak Tamási Áron volt.

De ott voltak a szervezők között Józsa Béla hasonló gondolkodású legjobb barátai is: a sógora,

(Gy.) Nagy István, az asztalos és

Asztalos István valamint

Balogh Edgár, akiről már volt szó.

A Találkozó végén az írók közös nyilatkozatban nyilvánították ki a magyar és a román nép megbékélésének szükségességét és a magyar társadalom sürgető (szociális) problémáinak megoldására való törekvésüket.
(A tanácskozás résztvevői, és a nyilatkozat aláírói között egyébként ott volt a maga idejében nem sokak által ismert, és különösebben nem annyira népszerű Wass Albert is, akit mai hívei és ellenfelei már egyaránt úgy tartanak számon, mint a szociális érzéketlenség mintapéldányát és a nemzetiségi gyűlölködés szószólóját. (Vannak, akik ma épp ezekért szeretik.) Pedig valószínű, hogy Wass egyik irányba sem volt elköteleződve: ő egyszerűen híres író akart lenni, így kész volt mindig azt mondani, amit szerinte olvasói hallani akartak. Akkor éppen a „progresszív” szellemet érezhette trendinek.)

Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása után Józsa Béla és társai átléptek a KMP-ba (a Kommunisták Magyarországi Pártjába), és megalakították a párt Észak-Erdélyi Tartományi Titkárságát. Maga Józsa Béla a pártszervezés mellett ekkor sem adta fel kultúraterjesztő és szervező munkáját sem. (Volt rá példa, hogy karácsony közeledtével betlehemes műsort szervezett városi gyári munkásoknak.) De azért ebben már kicsit korlátozottabbak voltak a lehetőségei. Ugyanis a Magyarországhoz visszacsatolt területeken egy darabig katonai közigazgatás volt, amelynek keretében bármely kommunistának minősülő személyt rögtönítélő eljárásnak vethettek alá. Így jódarabig jobbnak látta, ha saját személyében nem szerepel nyilvánosan. Az elkövetkezendő években sokat írt már nemcsak erdélyi magyar lapokba, például a Szabad Szóba (a népi írók és a Nemzeti Parasztpárt lapjába), de általában álnéven. (Többnyire a László Béla nevet használta. A László elterjedt vezetéknév Udvarhelyszéken, de Kolozsváron is, így nem keltett nagy feltűnést.) Nagy István és Balogh Edgár, akik formálisan nem tartoztak a KMP-hoz, így szabadabban szerepelhettek a nyilvánosság előtt, sokat segítettek neki. Béla többször velük tartott Budapestre is.

Az biztos, hogy 1942. március 15-én Béla is ott volt a budapesti nagy háborúellenes tüntetésen. Magával hozta ide sok székely cimboráját, tanítványát és ismerősét is. Valamennyien (beleértve Bélát is) hagyományos ünneplőjükben, székelyharisnyában és csizmában vonultak fel Petőfi Sándor szobrához, éltetve az eljövendő demokratikus Magyarországot.

1942 és 1943 folyamán Béla (és általában a KMP) fő tevékenysége amúgy is az volt, hogy igyekeztek minden lehetséges helyen minden magyar ember figyelmét felhívni arra, hogy a világháború milyen értelmetlen, és mennyire nem szolgálja a magyar nép érdekeit. Az eredmény az lett, hogyha az ilyen aktivistákat (és nemcsak a kommunistákat) elkapták a magyar csendőrök, akkor legtöbbször úgy kezelték őket, mintha ellenséges kémek lettek volna. Azaz iszonyúan, brutálisan megkínozták őket. (Így járt többek között az én dédapám is egy egyszerű, kocsmában elejtett háborúellenes megjegyzése miatt.)
Bélát végül is 1943 november 14-én Kolozsváron fogták el a csendőrök. November 22-én már halott volt. A Wikipédián olvasható óvatoskodó mondattal ellentétben („a börtönben tisztázatlan körülmények között meghalt”), halálának körülményei nagyon is tisztázottak. Több rabtársa látta fokozatos leépülését a mindennapi verések és kínzások eredményeképpen. Mikor a felismerhetetlenségig összevert ember holttestét kiadták a rokonoknak, cinikusan közölték velük, hogy a halál oka tüdőgyulladás. Temetését csak titokban engedélyezték, nehogy az esemény háborúellenes demonstrációvá váljon.
Béla feleségét, Máriát, akit szintén letartóztattak csak december közepén engedték el. Ő csak ekkor tudhatta meg, hogy a férje meghalt, akkor sem a hatóságoktól, hanem csak otthon a gyászoló rokonoktól.

(Nagy Albert festménye Józsa Béláról)

Szóval
A magyar nemzet és a magyar állam határai nem esnek egybe ugye. Van ennek egy ilyen értelmezési lehetősége is. Józsa Béla egész életében a magyar nemzeti kultúráért és főleg a magyar emberekért dolgozott, ahol tudott. A magyar embereknek akart egészséges öntudatot adni. Mégis, amikor újra magyar állampolgár lett, valahogy már nem kellett a magyar államhatalomnak. Nem a kultúraszervezőt, az öntudatosítót látták benne, hanem a kommunistát, és mint ilyet, a „felforgatót”, a „hazátlan bitangot”. (És ne próbálkozzon senki azzal a szöveggel, hogy „Rákosi/ Ceaşescu uralmát készítette elő”! Ő maga valószínűleg soha nem találkozott sem Rákosival sem Ceauşescuval. Ő is, mint Ságvári Endre, az elnyomás ellen küzdött általában, és saját korának gyermekeként az elnyomásnak saját korában jelentkező formája és rendszere ellen. De inkább az elnyomottakért, az ő helyzetük javításáért.)

Mindezt csak azért mondtam el, hogy ha valaha is kétséged támad, hogy vétlen* ember és hivatalos intézmény konfliktusában kinek az oldalára állj, ne habozz a vétlen* embert választani, jelentsen ez akár egyént akár közösséget.

(*Úgy értem persze abban az esetben, ha az ember nem követ el tényleg valami bűnt. Az más eset, olyankor nincs mit védelmezni rajta.)