(A spanyol polgárháborúról két éve itt írtam, - hozzáállásom azóta keveset változott, bár kétségtelen, hogy véleményem finomodott róla.)
A rendező Felkavar a szél (The Wind that Shakes the Barley) című filmjét már hosszan méltattam itt. Ez a film, amiről most beszélni szeretnék, sok szempontból a Felkavar a szél előképének tekinthető. Vagy talán inkább úgy fogalmazhatnánk meg szerencsésebben, hogy azokat a dramaturgiai elemeket, amelyeket Ken Loach a Föld és szabadságban felvetett, tíz évvel később a Felkavar a szélben tovább csiszolta, finomította, tökéletesítette.
A dramaturgia logikája ugyanis ugyanaz: a film bemutat egy csapatot, akik egy jó ügy érdekében harcolnak együtt (és ennek kapcsán láthatunk emberi történeteket, csoportdinamikáról, bajtársiasságról és a gyászról, barátunk elvesztéséről is), majd egyszercsak az egykori jó bajtársak valami miatt egymás ellen fordulnak, és innentől kezdve a történet kikerülhetetlenül a tragikus vég felé halad. A „jó ügy érdekében harcolnak” –mondtam. A „jó ügyet” most nemcsak saját önkényes személyes szimpátiáim alapján határozom meg, hanem a rendező preferenciái alapján is. Loach ugyanis mindkét filmjében egyértelműen állást foglal. A Felkavar a szélben az ír szabadságharcosok mellett, a Föld és szabadságban a köztársasági oldal mellett. Önmagában tehát nem a harcot, a másik ember elleni erőszakos fellépést ítéli el, hanem azt állítja: igenis vannak helyzetek, amikor az embernek harcolnia kell, magáért, barátaiért, közösségéért.
Annál tragikusabb, hogy akikért a film első felében izgultunk, akikkel azonosultunk, akiknek kapcsolatait nyomon követhettük, a végén mindkét esetben egymásra kezdenek lőni.
Az ellenpontozás a jó ügy érdekében folytatott harc és az értelmetlen öldöklés között a Felkavar a szélben erősebb: ott egyértelműen látni a film fordulópontját, ahol az egyik harc átfordul a másikba. Ugyanakkor mind a szabadságharc, mind a polgárháború okainak kifejtése kidolgozottabb. (Ami a szabadságharcosokat illeti: látjuk ellenségeik brutalitását is, míg a Föld és szabadságban csak nagyon rövid ideig látjuk Franco katonáit.)
Amellett mindkét filmben van néhány olyan elem, jelenet, amely már előreutal a film végére, a tragédiára is. Ez a Felkavar a szélben megintcsak hatásosabb, mert vészjósló, hogy valaki szabadságharcosként egyszercsak képes lesz (mégha némi ingadozás után is) egyszerűen lelőni egy gyerekkori barátját, mert felmerül a gyanú, hogy „eladta” a csapatát az ellenségnek. Ez már erősen a fanatizálódás irányába mutat.
A Föld és szabadságban ugyanez a tragédia-előrejelző elem, csak egy vita, amelyben ráadásul nem is mérgesednek el nagyon az indulatok, az egész végig normális mederben marad. Viszont az, hogy ebben a vitában ki milyen elvi alapon foglal állást, előrejelezheti, hogy pontosan milyen ellentétek mentén következik majd be a szakadás a csapat tagjai között.
Ez a vita egyébként hihetetlenül érdekes. Kicsit mintha a XX. század haladó mozgalmainak belső vitái lennének összesűrítve tizenkét percbe. (Mennyire legyünk radikálisak? Végigvigyük-e a változásokat, amiket szeretnénk? Mennyire legyünk tekintettel a szövetségeseinkre? A szövetségeseink közül kinek engedjünk? Az erősebbnek? A nagyobbnak? Mennyit engedhetünk, úgy, hogy ne adjuk fel az elveinket? Ha a radikalizmust választjuk, azaz nem rettenünk vissza a cselekvéstől, hányan fogják követni a példánkat?) Ha mást nem is, ezt a pár percet tényleg érdemes megnézni a filmből.
http://www.youtube.com/watch?v=YzDufrLSMmo
Amúgy ez a vita a harcosok, a szakasz tagjai számára, merőben egy elméleti-elvi vita, mint ilyen, inkább szellemi kihívás. Gyakorlati jelentősége és tétje inkább a falu lakói számára van. Mégis, dramaturgiailag valahogy úgy van elhelyezve, mintha valamit előre akarna jelezni az eljövendő eseményekből. (A vita témája az: kollektivizálják-e az ellenségtől felszabadított falu mezőgazdaságát. És úgy tűnik, a falu lakóinak többsége a kollektivizálás mellett van, anélkül, hogy mindezt felülről kényszerítenék rájuk, mert eddig tényleg úgy tapasztalták, hogy a magántulajdonba adott föld csak egyenlőtlenséget, ennélfogva ellentéteket, és egymás elleni keserűséget szül.
A Föld és szabadság tulajdonképpeni története egy fiatal, vagány liverpooli munkás-legény,
Azonban ebben a csapatban is egy eléggé vegyes, nemzetközi társaság gyűlik össze; van itt francia, német és ír munkás-harcos is, és persze spanyolok is jópáran, férfiak és nők vegyesen.
(Blanca (Rosana Pastor) David szerelme, a csapat ideológusa)
(Bernard (Frédéric Pierrot), a francia harcos és Juan (Marc Martínez) az egység parancsnoka)
Lawrence (Tom Gilroy), a brit ideológus
Maite (Icíar Bollaín), a spanyol tolmács
Coogan (Eoin McCarthy), a vakmerő ír harcos
...és még sokan mások...
A film remekül mutatja be, hogyan szerveződik a különböző helyekről jött társaság egy csapattá, hogyan lesz belőlük közösség.
A harcokat, amelyeket vívnak félig realisztikusan, félig-meddig valószínűleg kicsit idealizálva mutatja be.
https://www.youtube.com/watch?v=Rs7fqvkOq0s
A további események megértéséhez egy kis történelmi hátteret is fel kell vázolnom:
Spanyolországban ezidőtájt többféle baloldali erő működött, amelyek összefogtak a köztársasági oldalon. Még a radikális baloldal is erősen megosztott volt. Létezett ugyanis több párt:
-a PSOE (Partido Socialista Obrero Español – Spanyol Szocialista Munkáspárt): ők voltak a hagyományos szociáldemokraták, azaz a mérsékelt, parlamentarista szocialisták.
-a PCE (Partido Comunista de España – Spanyolország Kommunista Pártja): a kommunisták, akik ekkor egyre inkább szovjet befolyás alá kerültek, a háború alatt főleg.
- a POUM (Partido Obrero de Unificación Marxista – Marxista Egyesülés Munkáspártja): azok a kommunisták, akik elutasították a szovjet befolyást, viszont elfogdták a népfront gondolatát. Egyik vezetőjük, a katalán Andreu Nin egy időben a száműzetésben élő Lev Trockij titkára volt, és bár már jóideje megszakított vele minden kapcsolatot, ez jó alkalmat adott a szovjeteknek arra, hogy “trockistának” bélyegezzék a pártot.
És mindezek mellett létezett még két erős szakszervezeti szövetség is:
- az UGT (Unión General de Trabajadores – Általános Munkásszövetség): a szociáldemokrata szakszervezeti szövetség, amely nagyrészt a PSOE befolyása alatt állt.
- a CNT (Confederación Nacional de Trabajo – Nemzeti Munka Szövetség): az anarchoszindikalisták mindenkitől (mármint pártoktól) független szakszervezeti szövetsége. Különösen erősek voltak Katalóniában/ Catalunyában. A háború idején Barcelona nagyrészt az ő ellenőrzésük alatt állt. (Mivel az elején ők akadályozták meg, hogy a város a puccsisták és fasiszták kezére kerüljön.)
1937-ben az ellentétek egyre inkább kiéleződtek a köztársasági oldalon belül is, főleg a PCE és a POUM, illetve a PCE és a CNT között. Ezeket az ellentéteket még pluszban szította a Szovjetunióból érkező katonai tanácsadók egy része (pl. Gerő Ernő), akik a spanyol köztársaságiakat minél inkább Sztálin és a Szovjetunió ellenőrzése alá akarták vonni. (Persze nem minden Szovjetunióból érkező harcos volt ilyen intrikus kvázi-titkos ügynök. Zalka Máté például nem, -ő egyébként is a fronton harcolt, nem a hátországban intrikált.)
Az egyre éleződő ellentétek miatt a CNT és a POUM kissé gyanakodva szemlélte a szintén kommunista vezetésű nemzetközi dandárokat (brigádokat) is. (Ezért lehet, hogy egy POUM-szervezte milíciában a valóságban nem is alakulhatott volna ki egy ennyire vegyes nemzetközi csapat, amilyent a film bemutat.) Holott a nemzetközi dandárok harcosainak nagy része nem igazán tudott mit kezdeni ezekkel a belső politikai ellentétekkel, már ha érzékelte őket egyáltalán. Ők csak azzal voltak tisztában, hogy a spanyol munkások érdekeit jöttek védeni, és önfeláldozóan harcolni a fasiszta agresszió ellen, és ezért nagyrészt valószínűleg minden spanyol köztársaságpárti harcost a bajtársuknak tekintettek.
Az ellentétek végül 1937 májusában egy kis polgárháborúhoz vezettek a polgárháborún belül. Mikor a PCE-párti rendőrök követelni kezdték a CNT-tagoktól, hogy adják át az általuk őrzött barcelonai telefonközpontot, és az anarchoszindikalisták erre nem voltak hajlandóak, egy idő után elmérgesedett a vita, és lövöldözés kezdődött. Ma már persze nehéz megállapítani, hogy ki lőtt először, de lehet, hogy nem is ez a fontos. Mindenesetre a szovjet tanácsadók jó alkalmat láttak arra, hogy nemcsak a CNT-val, hanem a POUM-mal is leszámoljanak. Több napig folytak az utcai harcok Barcelonában egyik oldalon a PCE, másik oldalon a CNT és a POUM fegyveresei között.
Az anarchoszindikalisták még szerencsésebben jöttek ki az egészből, mert mikor pár nap lövöldözés után megegyezés jött létre a felek között, a CNT-nak bizonyos pozíciókat át kellett adni, de a POUM-ot betiltották. (A koalíciós köztársasági kormány úgy vélte fel kell áldoznia a POUM-ot, hogy továbbra is megkapja a katonai és anyagi segítséget a Szovjetuniótól.)
Tehát ebbe az ellentétbe csöppen bele David, mikor egy sebesüléséből gyógyulva Barcelonába kerül. Nem tudja, kinek az oldalán kellene harcolnia, és teljesen összezavarodik. Végül is otthagyja Barcelonát, és visszatér a régi csapathoz, a milíciához, ahol bajtársai (Bernard, Maite, Juan, Blanca és a többiek) visszavárják. A csapat azonban mégiscsak a POUM egysége, így hosszú távon rájuk is a felszámolás, és a feloszlatás vagy az internálás és a letartóztatás kell hogy várjon. A kormánytól pedig éppen az időközben a XV. nemzetközi brigádhoz csatlakozott Lawrence kapja a feladatot, hogy fegyverezze le egykori bajtársait, jó barátait. Vajon lesz elég ereje ehhez? Ha igen, barátai meg tudnak neki majd bocsátani?
Mint mondtam a konfliktus ebben a filmben is nagyon jól kidolgozott, de még nem annyira tökéletesen ritmizált, mint a Felkavar a szél esetében. De szituáció drámáját nagyon érezni. A színészek mind remekül teszik a dolgukat, és mindez nemcsak az egyéni jó képességeiknek köszönhető, hanem annak is hogy tényleg érezni, hogy a forgatás során kiváló csapattá szerveződtek és tökéletesen működnek együtt. És ez fontos is, mert míg a Felkavar a szél alapvetően a főszereplő két testvér konfliktusáról szól, és mellettük a mellékszereplők kissé háttérbe szorulnak (bár a közösség ereje hangsúlyozva van), addig a Föld és szabadság sokkal inkább egy közösség, egy kollektíva, egy csapat történetéről szól, még ha van is a történetnek egy kiemelt főszereplője.
A spanyol színészek nagyon örültek, hogy részt vehettek egy ilyen projektben, amely történelmük elnyomott konfliktusairól szólt. Mint valamelyikük egy interjúban megjegyezte, a polgárháború a nagyszüleik generációjának a konfliktusa volt, a szüleik generációja azonban leginkább hallgatni igyekezett róla. Még erősen élt a Franco-rendszer alatt beidegződött óvatosság, illetve az 1975-ös rendszerváltás is valami olyasmiról szólt, hogy megpróbálják kibékíteni az egykor háborúzó felek szempontjait, és senkit nem vonnak felelősségre a polgárháború alatti viselkedése miatt, mindez azonban egy óvatoskodó politikai korrektséghez is vezetett. És ebben a furcsa kettősségben nőtt fel az a generáció, amelyhez ennek a filmnek a spanyol színészei tartoznak, akik a ’90-es években voltak huszon- harmincévesek. Ezért aztán hálásak voltak Ken Loachnak.
Már csak azért is, hogy a történelem elfeledett szereplőinek szolgáltat igazságot. Nyugat-Európa és Észak-Amerika országiban viszonylag ismert történet, hogy volt egy spanyol polgárháború (a köztársaságiak oldalán harcoló nemzetközi dandárok harcosainak emlékét sok helyen ma is őrzik), de annak pontos árnyalatai eléggé elmosódottak, a POUM felszámolása és a barcelonai harcok története nem igazán ismertek.
Ha nálunk ismerné valaki a filmet vagy legalábbis emlékezne rá (nem tudom, hogy tizennyolc-tizenkilenc évvel ezelőtt eljutott-e egyáltalán a magyar mozikba), akkor mi már a témafelvetésért is hálásak lehetnénk. A spanyol polgárháborúban végül is rengeteg magyar harcolt a köztársaságiak oldalán, akiknek emlékével, hát hogy is mondjam, kissé mostohán bánunk. A nemzetközi dandárok budapesti emlékművét a “kommunista” emlékművek szoborparkjába száműzték, bele sem gondolva, utána sem nézve, hogy ez a háború azért nem arról szólt (főleg nem a benne résztvevő magyarok szempontjából), hogy előkészítsen egy majdani államszocialista rendszert egy “kommunista diktatúrát”. A Spanyolországban szolgáló magyarok között azért nemcsak egy Gerő Ernő és egy Münnich Ferenc volt, hanem ott volt Zalka Máté, Tömpe András, Csatári József – mind kiváló emberek, és nem feltétlenül nevezhetők “sztálinistáknak”.
Loach filmjének egyik nagy előnye, hogy megmutatja, hogy hol válik el a népfrontos kommunisták hősi önfeláldozása a sztálinizmus hazug pátoszától és a pátosz alatt megbúvó intrikusságtól és kíméletlen hatalomvágytól. Ezért lehetséges, hogy a Föld és szabadságban pozitív hősök énekeljék az Internacionálét és vallják kommunistának magukat. Mi még ehhez a világos különbségtételhez nem jutottunk el.
De én bízom benne, hogy egyszer el fogunk jutni, és ha ez így lesz, akkor talán majd egyszer a mi filmünk is elkészül a Spanyolországban harcoló önfeláldozó, hős magyarokról, honfitársainkról.
(Megjegyzés: a 2011-ben készült There Be Dragons című film szintén a spanyol polgárháborúról szólt, és a fő karakterek egyike benne egy köztársaságiak oldalán harcoló magyar lány, Ildikó. (Alakítója viszont nem magyar színésznő, hanem a gyönyörűséges ukrán Olga (Olha) Kurîlenko.) A filmet Magyarországon mély hallgatás övezte...)
Lásd még:
Hogyan csináljunk jó történelmi filmet? I. (Michael Collins) (Ian Hart ebben is szerepelt)
Hogyan csináljunk jó történelmi filmet? II. (Felkavar a szél)
Hogyan csináljunk jó történelmi filmet? III. (Egy asszony Berlinben)
